Szolnok Megyei Néplap, 1978. október (29. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-01 / 232. szám
1978. október 1. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 3 Egyedi megrendelésekre is készítenek speciális laboratóriumi berendezéseket az Alföldi Szilikátipari Vállalat törökszentmiklósi gyáregységében. A képünkön látható hypocsepegteto berendezés, qmelyet Kő lánosné készített, a Víz- és Csatornaművek laboratóriumaban működik majd A HARMINCKILENCEDIK Milyen ember H. Nagy István? Sötétedés után értünk a faluba. Nem sok remény volt arra, hogy bent találjuk az elnököt, ám a tsz-iroda ablakán ikicsurgó fény újabb reményekre ébresztett. — Pista bement -Füredre — mondta egy idős férfi —, de üljenek le, ide még biztosan benéz. Szerencsénkre nemsokára megérkezett, hóna alatt egy pár futballcipővel. —. A középcsaitár e nélkül vasárnap nem tudott volna pályára lépni — mentegetőzött. — Tiszaburán én vagyok a sportkör elnöke is — tette hozzá magyarázatképpen. Leültünk, belemelegedtünk a beszélgetésbe, elrepült az idő. Mire a családra terelődött a szó, már 9 óra is elmúlt — Az idősebbik fiam addig konyörgött a farmerért — mesélte H. Nagy István —■, amíg úgy döntöttünk Marikával, a feleségemmel, hogy veszünk neki egyet. Csakhogy kisült, drága portéka az a nadrág. Na fiam — mondtam a gyereknek —, ezért neked is meg kell dolgoznod- Jól van — válaszolta a srác — és ő is eljött meggyet szedni, ugyanis akkoriban mindenkire, rám is, ki volt mérve, hogy hány ládát kell teleszüretelni ahhoz, hogy a fán egy szem se maradjon. Hát szóval ez a büdös kölyök úgy megdolgoztatott, hogy ha még egy fél óráig szedjük, akkor nem én győzök két ládával, pedig hajtottam, ahogy tudtam, hanem ő... Olyan nyakas fajta az is, mint az apja... Reggel Most reggel van. Háromnegyed hat. A Lenin Tsz elnöke már a szobájában ül, apró jegyzeteket készít az aznapi tennivalókról. Egy negyedóra múlva már a központi telepen látni. — Tudom, hogy ez ma már nem korszerű vezetési módszer — magyarázza —, de én akkor vagyok nyugodt, ha látom: úgy megy minden, ahogy a hétfői megbeszélésen eldöntöttük. Traktorok, kombájnok tankolnak, úgy megy minden, mint a karikacsapás. Az embereket láthatóan nem zavarja az elnök jelenléte, valamennyien a saját dolgukkal foglalkoznak. Csak az jön oda hozzá, akinek valamilyen kérése van. — A homokot kéne lerakni az udvarunkon, mertépít- kezek — vakarja a fejét egy férfi. i H. Nagy István elgondolkodik, fejben átcsoportosítja a gépeket, majd rövid eszmecsere után megnyugtatja a munkást, hogy minden rendben lesz. Ballagunk tovább. A szarvasmarha-istállóban megnézzük a fejést, az elletőben az új borjakra vetünk néhány pillantást. Néhá- nyan élményeiről kérdezik az elnököt, aki nemrégen jött vissza az NSZK-ban és Svájcban megtett tanul- mányútjáról. — Rendet és tisztaságot tanulhatunk tőlük, az biztos — állapítja meg az elnök. — Náluk -az egész határban nincs annyi gyom, mint amennyi nálunk a majorban ... * " Reggeli után postát bont H. Nagy István, azután pedig hozzálát az ügyes-bajos dolgok intézéséhez. Ám ilyenkor is bekopogtathat hozzá bárki, nekem például sikerül akkor betoppannom, amikor egy felmondólevelét lobogtató munkással vitatkozik. A beszélgetésből lassan kiderül, hogy a takarmányos brigádban dolgozó férfi sokallja a munkát, kevesli a pénzt. Abból se csinál titkot, hogy csábítják máshova. — Aztán ott mennyivel keresne többet Pali? — így az elnök. — Megmondom én maguknak! Ezer forinttal. De akkor el kell mennie a faluból ötkor, és nem kerül elő csak este hétikor, fél nyolckor. Ki törődik akkor az állatokkal? A takarmányoson meglátszik, hogy megfogták, mert ha elmegy, akkor tényleg veszélybe kerül a jószágokból származó jövedelem. Pedig a múltkor is három bikát adtak le. A szarvasmarhák gondozásához, fejéséhez idő kell, nem beszélve a takarmányról, ami a tsz-ből származott, egyszóval bonyolult dolog ez. — Azért mondom — javasolja az elnök — gondolja meg még egyszer. Annál is inkább, mert már elhatároztuk, hogy jövőre javítunk a bérükön. A férfi megnyugodva távozik, ugyanúgy, mint a tanítónő, aki időközben megkapta a gyerekek hazaszállításához a tsz buszát. Így már elutazhatnak a BNV-re. Délben Harangoznak, megyünk ebédelni. — A Gödlöllői Agrártudományi Egyetem befejezése után a Hortobágyi Állami Gazdaságba kerültem —meséli H. Nagy István. — Ti- zen-valahány év után átjöttem Tiszafüredre, elvégre Kunmadarason születtem, ott •voltam főállattenyésztő, amikor felkértek, legyek ennek a gazdaságnak az elnöke. Előttem harmincnyolcán már elutasították az állást. én harminckilencedikként elvállaltam. Úgy láttam ezt az üzemet, mint egy olyan építkezést, ahol együtt van a tégla, a malter, a cement, az alapot is kiásták, csak egy keményfejű ember kell, aki hézbeveszi az irányítást. A tagság jól választott, hiszen a tsz csillaga 1972 óta egyenesen ívelt felfelé, és tavaly a 3700 hektáros gazdaság már 11 millió forintos jövedelemmel zárta, az évet. — Engem a keményebbik fajta fából faragtak — jellemzi önmagát az elnök —, ha valaminek értelmét látom, azt tűzön-vízen keresztülviszem. Eközben persze az is előfordul, hogy valakivel hangosabban beszélek, mint kellene. Utána viszont napokig töröm a fejem, hogyan kellett volna eltalálnom a helyes hangot, és még ha nekem volt igazam, akkor is én keresem a találkozást, hiszen nem várhatom el a beosztottjaimtól,' hogy a kedvemért meggörbítsék a gerincüket. Este Délután H. Nagy István gépkocsival körbeszalad a határban, megnézni, hogy mivel, hol tartanak az emberek. Mire sötétedni kezd, az irodában is befejezi a papírmunkát, öt-hat óra tájt ped,ig hazaindul. Otthon megeteti a csirkét, kacsát, aztán megvacsorázik. Kedvenc időtöltése a keresztrejtvényfejtés és az olvasás. A tévében csak a híradót és a jobb filmeket nézi meg, színházba ritkán jut el. Tiszaburán szeretik, ő is jól érzi magát a faluban. A környékbeli nagy gazdaságok elnökei néha „megcsipke- dik”, mert nem tudnak olyat kérdezni tőle a tsz-ről, amire nem válaszolna fejből. — Akkor emlékezz mindenre, amikor majd tíz, tizenötezer hektáros üzemet dirigálsz — mondogatják neki. — Arra itt lesz a kisokos — üt ilyenkor a zsebére, ahol az apró határidőnaplóban minden fontos adat, valamennyi értékes gondolat megtalálható. Hát ilyen ember H. Nagy István. Braun Ágoston Közös nevezőn megalkuvások nélkül Egyik megyei nagyvállalat igazgatójával beszélgettem gazdasági kérdésekről, többek között arról, hogy a jövő esztendőben a mainál lényegesen keményebb követelmények között kell majd helytállni. Ez nem jóslat, hiszen világosan kitűnt Huszár Istvánnak, az Országos Tervhivatal elnökének a Népszabadság számára adott interjújából, hogy az ötéves terv hátralevő éveiben a hatékonyság és a minőség népgazdasági követelményeit még szigorúbban érvényesítik: nemcsak a termelésben, hanem anyagi eszközeink felhasználásában is. A népgazdaság helyzetének realitásait, problémáit nem lehet figyelmen kívül hagyni a társadalmi fogyasztásban sem, s az egyes családok életszínvonalának javításában sem. Hogy a képlet világos legyen: még érezhetőbbé válnak a népgazdaság gondjai mindenki számára. Az igazgató azt fejtegette, hogy a sajtónak, a rádiónak, a tévének egyaránt elő kell segítenie, hogy az emberek reálisan lássák: ha azt akarják, hogy vállalatuk képes legyen eleget tenni a feladatoknak, akkor nagyon keményen kell dolgozniuk, számítva arra, hogy a jobb munka az egyéni jövedelmeknek csak igen szerény emelkedését teszi lehetővé. A központi szabályozás szigorúsága a vállalatok vezetőit arra kényszeríti tehát, hogy üzemen belül kivétel nélkül mindenkivel szemben nagyobb igényeket támasszanak, mindenkitől a maximumot követeljék meg. A beszélgetésből kitűnik, a vállalatok vezetői már most számolnak a jövő évi nehézségekkel, feladatokkal, s tudják, hogy azokat az egész kollektívával meg kell értetniük, ami nem ígérkezik könnyű leckének. Jó jel, hogy a jövő már ennyire „izgatja” a vezetőket, s hogy azt szeretnék, ha ezek a gazdasági impulzusok az üzemben mind szélesebb körben hatnának, hiszen ami jelenleg nagyrészt csak az ő gondjuk, az rövidesen mindenki problémája lesz. Ezzel pedig számolni kell a politikai munkában is. Sok húsbavágó kérdésben kell dönteni: rangsorolni az igényeket, választani a megvalósítás, az elnapolás, vagy „nemet” mondás lehetőségei között. Ügy is lehetne mondani: a szerénység, a mértékletesség, a racionális, célratörő gondolkodás és cselekvés manapság általános politikai, társadalmi követelmény. Nem lehet tehát mindenki számára kellemes módon dönteni, nem lehet lelkizéssel, a mentségek keresésével helyettesíteni a joggal elvárható munkát; nem lehet halogatni egyetlen megoldásra érett kérdést sem. Alapvető gazdasági és morális követelményt tartalmaz a közmondás: „Amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra!” Megengedhető vajon, hogy úgy szokjuk meg a jó életszínvonalat, hogy. egyesek meg leszokjanak a jó munkáról, s ha megszorongatják őket, s ezért elkezdenek morgolódni, hangulatot teremteni, akkor megijedjünk tőlük: jaj, romlik a munkahelyi közérzet? A lustaság, a középszerűség, egyensúlya, a langyosság helyett inkább 'érdemes vállalni a konfliktust a jól dolgozó többség érdekeit védelmezve, mintsem a hanyag, a nemtörődöm, a gyenge teljesítményt nyújtó emberekkel „a békés egymás mellett élés” szellemében jutni közös nevezőre. Teljesen világos, hogy minél nehezebb feladatok előtt állunk, annál nagyobb jelentősége van a fegyelemnek. Csakhogy a fegyelmet nem szabad leegyszerűsíteni csak az egyes emberekre: a késésre, a csellengésre, hogy nem tűrjük meg őket. A tervszerűség feltételezi a rugalmasságot, de nem engedi meg, hogy ennek nevében bárhol a csoportérdeket részesítenék előnyben, ami már súlyos fegyelemsértés. A minőségi előírások egyben munkafegyelmi követelmények, de ezt mondhatnám az ésszerű takarékosságra is, a szállítási határidők betartására — nem sorolom tovább. Azonban nemcsak egy-egy ember, hanem egy-egy vállalat, intézmény egésze is viselkedhet társadalmi szempontból fegyelmezetlenül, s amelyikre ez a jellemző, annak vezetői és dolgozói nehezen várhatják pl egymástól a rendet. Márpedig ilyen típusú ellentmondások is tapasztalhatók, hiszen javuló, biztonságot adó eredményeink ellenére több, az egész népgazdaság szempontjából fontos területen a lehetőségeinkhez képest elmaradtunk céljainktól. A megyei példákat nem említem, hi, szén ha valaki munkaeszközként újraolvassa a megyei pártbizottság 1978 májusi határozatát, fellelheti őket benne. De a megoldás módozatát is: „Erősíteni kell a tervfeladatok következetes és fegyelmezett végrehajtását minden munkahelyen.” Ez az általános politikai követelmény nyilván a következő évek alaptörvénye kell, hogy legyen, de érdemes hangsúlyozni: az esztendőből hátralévő hónapokra is ugyanúgy vonatkozik. A legfőbb feladat ennek az évnek a sikeres befejezése minden munkahelyen. Nemcsak a földeken dől el most a jövő évi gabonatermés, hanem az üzemekben is év végéig válik el: 1979-ben milyen alapról startolhatnak a nagyobb erőfeszítéseket kívánó, az „akadályokkal nehezített” pályán. Egyre inkább előtérbe kerül a rangsorolás fogalma, legyen szó feladatokról, beruházásokról, szociális igényekről. Nyilván elkerülhetetlen, hogy a jövő év jelenleg is foglalkoztasson bennünket, fel kell mérni a lehetőségeket, megindul a tervezés folyamata mindenütt. De érdemes vigyázni arra, hogy az ésszerűnél ne kössön le több energiát a holnap problémája, ne kezdjünk vitázni, idegeskedni a ma, az idén esedékes feladatok megoldásának rovására. Bár igaz, hogy jövőre meg kell húzni a nadrágszíjat a vállalati, az állami pénzek elköltésében, de nem árt, ha a következő három hónapban szorosabbra fogják mindenütt a gazdálkodást, s kicsit „kukacosabban” bánnak az eszközökkel, pénzzel, energiával, anyaggal, netán külföldi utazásokkal. A helyes rangsor: az idén mindenben javítani a munkát, jól teljesíteni, amit megterveztek, amit a megyei pártbizottság ?978-ra megszabott, s közben úgy készülni fel 1979-re, ahogyan a Központi Bizottság áprilisi és a megyei pártbizottság májusi határozata előírja. Ezek alapján pontosan betájolhatják magukat a vállalatok, mezőgazdasági üzemek, állami szervek, intézmények — s az egyes emberek is. Hiba lenne lebecsülni a jövő nehézségeit, de dramatizálni még helytelenebb volna. Emlékeztetni szeretnék rá, ez az év is úgy indult, hogy nehezebb lesz, mint esztendővel előtte: s tapasztalhattuk, hogy a „jóslat” igaznak bizonyult. Külgazdasági feltételeink nem lettek jobbak, némely területen rosszabbodtak is — s ehhez továbbra is alkalmazkodni kell. Jobb, versenyképesebb, gazdaságosabb, eladhatóbb termékekkel kirukkolni a világpiacon, termelési költségeinket a nemzetközi mérce alapján kell mérlegelni. Akarjuk, nem akarjuk, be kell látnunk: ha egy árunk elfogadható itthon, még nem biztos, hogy a világpiacon is eladható. Azt kell elérni tehát, hogy ami a házai piacon jónak minősül, azt általában Angliában vagy a Szovjetunióban is jónak minősítsék — merit csak így kapunk termékeinkért nekünk megfelelő árat. Ez nem kényelmes állapot, sőt igen nagy erőfeszítéseket kíván az egész népgazdaságtól. Hogyan lehetne há*, józanul ■ ■ ■ ■ ■ — elképzelni, hogy az egész népgazdaság számára keményedé feltételek, tartósan „megpuhítva” vegyék körül a vállalatokat, s hogy többet kapjanak, mint amennyi tényleges hasznot hoztak, hogy az egyes emberek nagyobb javadalmazáshoz jussanak a teljesítményüknél? Az elmondottakból is érzékelhető,, hogy közismert feladatokról, problémákról van szó, ám változik a hangszerelés, és a ritmus: mert más az előjegyzés a kottában az andalgáshoz a keringore, s más. ha menetdalt fúj a zenekar. A kotta és az előjegyzés, a ritmus betartása mindany- nyiunkra nézve kötelező, különben zavar következik be, s egymás lábára lépünk. Fábián Péter Törik a dohányt Ai érsekvadkerti Maqytfr- Csehszlovák Barátság MGTSZ-ben az idén negyven- nyolc hektáron ültettek gépesített megmunkálásra és szedésre alkalmas, tizenkét hektáron pedig hagyományos kerti dohányt. A képen: Munkában a dohánytörő kombájnok
