Szolnok Megyei Néplap, 1978. október (29. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-22 / 250. szám
IO SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. október 22. Csak a lehetőségek kedvezőbbek G AZDASAGI FIGYELŐ Munkahelyük a világpiac A textilesek küzdelme A Zalaegerszegi Ruhagyárban a termelés növelése, a minőség javítása céljából több automata gépet állítottak munkába. Az egyik fotoceflás automata például zsebet varr, a másik becsomagolja a kész ruhát. A képen: Munkában a fotocellás zsebvarró automata A textil- és konfekcióiparról igazán elmondható, hogy a világpiacról él. Szinte kizárólag csak külföldi nyersanyagokat, gyapotot, gyapjút. szintetikus szálat) dolgoz fel, s a termelés kétharmad része az export. Ennek az óriási árutömegnek egyik fele a szocialista, a másik fele a tőkés országokba kerül. Az értékesítés feltételei egyre keményebbek. A fejlődő országok elárasztják olcsó textiláruikkal a piacot. A kereslet — a válság hatására — egyébként is mérsékelt. A közös piaci országok — mások is — korlátozzák a behozatalt, protekcionista eszközökkel védik saját iparukat a külföldi konkurenciával szemben. A mind nehezebbé váló körülmények ellenére kivitelünk a nem szocialista országokba a HUNGAROTEX közvetítésével évente átlagosan 10 százalékkal növekszik. Jövedelmező és ráfizetéses termékek egyaránt szerepelnek az árulistán. Van olyan áru például, amelynél 25 forintért „termelünk ki” egy dollárt és van olyan, amelynél 250 forintért. A Könnyűipari Minisztérium számításai szerint a gazdaságosságot tekintve a tőkés ruházati export egyharmada kedvező, a fele még elfogadható. Az export további része viszont már jelentős ráfizetést igényel. A lehetőségek, a feladatok nyilvánvalóak: a jövedelmező áruk szorítsák ki a ráfizetéseseket. Csakhogy e kívánatos szerkezeti változások útjába állnak a termelés és esetenként a piaci kereslet korlátái. A devizára pedig szükség van. A kívánatos változás jól lehet szerény ütemben, de azért már elkezdődött. Tavaly például a nehéz piaci viszonyok ellenére 30 százalékkal nőtt a kedvező deviza hozamú cikkek kivitele. A feladat nem egyszerű. A ruházat, a méteráru divatcikk, a piac elsősorban a gyorsaságot, a rugalmasságot és a kis szériát honorálja. Gyáraink, üzemeink azonban — tisztelet a szerény kivételnek — nem vállalják a kis mennyiségek szállítását három-négy hetes határidőre, így elesnek az igazán jó üzletektől. Vannak unikumnak számító kivételek, például a népi motívumokkal hímzett blúzok, fehérneműk, de ezek nem válhatnak divattá, ifjúsági egyenruhává. Nem voltunk, nem vagyunk és valószínűleg nem is leszünk divatirányító hatalom. Az öltözködésben tehát némi késéssel követjük a nyugati, főleg a párizsi irányzatokat. Ebbe még a leggazdagabb és technikailag legfejlettebb nagyhatalom, az USA beleszólási lehetősége is korlátozott. Levis Straussnak 90 évet kellett várnia, hogy vitorlavászon nadrágjával az Óvilágban is vevőkre találjon. És legalább ennyire véletlen az indiaiak bombaüzlete, a zsugorított pamut méteráruk térhódítása. A hosszútávú üzleti politika, a versenyképesség megteremtése nem épülhet ilyen szeszélyes véletlenekre. A minőség javítása, a technológia fejlesztése, a termelékenység emelése iparunk számára az egyetlen járható út. A konfekciós iparban elsősorban a korszerű munka- és üzemszervezés, a műveleti idő csökkentése a feladat. A minőség többnyire kifogástalan. Reklamációk rendszerint a rossz kellékek miatt születnek. Itthon se felemelő érzés, ha eltörik a gomb, ha első alkalommal szétnyílik a zippzár, külföldön pedig a nehezen megszerzett piacok elvesztésével, tetemes költséggel járhat. A konfekcióipar nem szocialista országokba irányuló kivitelének mintegy fele bérmunka. Ez egyértelmű, áttekinthető üzlet, szerepe a tanulásban, a tapasztalatszerzésben vitathatatlan. Mégis általában előnyösebb ha nem „hozott” anyaggal, modellel dolgozunk. A korszerű hazai anyag gyakran azonban hiányzik. A textilipar rekonstrukciója ugyanis az alaptevékenységek, a fonásszövés korszerűsítésére terjedt ki, az előkészítésre, a kikészítésre már nem. A textilipar fejlesztésében, versenyképességének fokozásában éppen ezért főként itt vannak a további nem csekély anyagi áldozatot igénylő pótolni valók. A nemzetközi munkamegosztásban minőségi változást hoz, hogy az egyszerűbb termékekből megszüntetjük a hazai gyártást és importra rendezkedünk be. Ezáltal olcsóbb termékek kerülhetnek a hazai fogyasztókhoz, s a felszabaduló munkaerővel, kapacitással pedig értékesebb termékeket gyárthat az ipar, s növekedhet a jövedelmező export. A termelési szerkezet korszerűsítését segíti egyebek között például a Vietnamban létesülő százezer orsós fonoda, vagy munkaruhavarró üzem. A Május 1. Ruhagyár együttműködve a Csepeli Jármű- és Konfekcióipari Gépgyárral, és könnyűipari szakemberekkel „kulcsrakész” üzemeket, technológiát, szervezetet adott át Mongóliában, Egyiptomban, Szíriában, s a dolgozókat is betanította. A kivitel évi mintegy 10 százalékos növelése viszonylag „puhaárukból” kemény piacokon” nem csekély erőfeszítést kíván a termelő üzemektől és a HUNGAROTEX mintegy ezerkétszáz dolgozójától. Űj feladat: betörni az Egyesült Államok piacára. Eddig itt szerény volt a magyar ruházati ipar jelenléte a diszkriminációs vámok miatt. A legnagyobb kedvezmény elvének érvényesítésével viszont jelentősen növelhetők értékesítési áraink, s így fokozódik érdekeltségünk, versenyképességünk ezen a nagy tengerentúli piacon. A textilruházati iparunk szó szerint a világpiacról él, s ahhoz, hogy egyáltalán megéljen, viszonylag kis ráfordítással minél nagyobbra kell növelnie a megdrágult import anyaghoz hozzáadott új értéket. Az igényes, a divatirányzatokhoz, a piaci lehetőségekhez rugalmasan alkalmazkodó munkának az ország és a hazai fogyasztó egyaránt hasznát látja. Kovács József Egyesülés után az ipari szövetkezeteknél NÉGY ÉV ALATT, 1974- től 1977-ig 31 Szolnok megyei ipari szövetkezet egyesülésével tizenhárom új, nagyobb alakult. Az összeolvadás mellett, legerősebb érvként, az erők koncentrálása szólott. Körülbelül öt évvel ezelőtt már egyre világosabban látszott, hogy alapvető feladataikat, a lakossági szolgáltatások növelését, a nagyipar kiegészítését, az apró szövetkezetek nem képesek megoldani. A megyében is az egyesülésektől várták a műszaki és a szervezettségi színvonal emelkedését, a termelés növekedését, a gazdálkodás javulását. Egy-két vagy több évvel a szervezeti átalakulások után alig van olyan szövetkezet, ahol a kívánt változások máris maradéktalanul megtörténtek volna. Nemcsak arról van szó, hogy az átszervezés utáni első években szinte mindenhol romlottak a gazdasági mutatók. Ez szinte természetes, azonban arra is könnyen találhatunk magyarázatot, miért nem dogoztak évről évre jobban a megnőtt szövetkezetek. Az egyesülés legtöbb helyen csupán összevonás volt. Gyakran egyformán elmaradott üzemek olvadtak össze. Megnövekedve is úgy dolgoztak, mint korábban külön-külön. Az egyesülés néhány helyen csupán kiaknázatlan lehetőség maradt, mert a realizáláshoz szükséges átszervezések elmaradtak. A gyors fejlődésnek csak fokozatosan eltüntethető akadályai vannak. A megnagyobbodott szövetkezeteknek sincs elég pénze fejlesztésre. Márpedig az elavult technológiák okozzák a legtöbb bajt. A nehézségek ellenére azonban a fejlődés kétségtelenül megkezdődött, és már jó példák is vannak. A Jászsági Vas- és Faipari Szövetkezet az Orionnal együtt épített korszerű üzemet, ahol tévékávákat gyártanak. A lassan-lassan mégis fejlődő technikai színvonal mellett a személyi feltételek okoznak sok gondot. Az egyesült szövetkezetekben még ma is igen kevés a megfelelően képzett vezető. A nagyobb gazdasági szervezet sem vonzza jobban a felsőfokú végzettséggel rendelkező szakembereket. Egyik helyen a főkönyvelő, a másikon a műszaki vezető nem alkalmas feladata ellátására. Igaz, ma már néhány, egyetemet vagy főiskolát végzett fiatal is jelentkezik felvételre — például Kisújszálláson, Szolnokon, 'Kunszent- mártonban — ők azonban még nem rendelkeznek elegendő gyakorlati tapasztalattal. Ismereteiket csak néhány év múlva kamatoztathatják igazán. A középvezetőknél és a közvetlen termelésirányítóknál viszont a megfelelő iskolázottság hiányzik. Gyakorlati tudásuk nem mindig elegendő a feladatok elvégzésére. A szakemberhiány miatt legkevesebbet talán a munka- és üzemszervezés javításával léptek előre a tizenhárom szövetkezetben. Kevés a műszaki ismeretekkel rendelkező vezető, és emiatt csak három szövetkezet ért el példás szervezési eredményeket: a Kunsági Bőr- és Textilruházati Ipari Szövetkezet a szolnoki Bőr- és Textilipari Szövetkezet és a Kisújszállási Vas-;, Fa- és Építőipari Szövetkezet. AHOGYAN a termelés feltételei sem változtak kielégítően, ugyanúgy van még javítani való a gazdálkodásban is. 1978 első félévében például a 13 egyesült szövetkezetből hat nem érte el a tervezett nyereséget. A jászárokszállási Vas- és Faipari Szövetkezetnél például az erre az évre várt jövedelemnek csak 12 százaléka képződött, a Szolnok és Környéke Egyesült Építő- és Szakipari Szövetkezetnél pedig a két évvel ezelőtti egyesülés óta 78,3 százalékkal csökkent a nyereség. V. Sz. J, Idegenforgalmunk alakulása 1978 első nyolc hónapjában összesen 12,4 millió külföldi fordult meg hazánkban. Ebből 7,7 millió az idegenforgalmi főidényben — július, augusztus — érkezett hozzánk. A külföldi látogatók több mint fele (7,2 mii* lió) turistacélokkal lépte át az országhatárt (legalább egy éjszakát töltött az országban). A szocialista országokból érkezettek száma 35, a tőkés országokból származó turistáké pedig 25 százalékkal emelkedett 1977 azonos időszakához képest. A külföldi idegenforgalomból származó devizabevételek 1978 első nyolc hónapjában összesen 25 százalékkal — 4,4 milliárd forintra — növekedtek. Ezen belül a rubel elszámolású bevételek emelkedése 35. a konvertibilis elszá- molásúaké pedig 4 százalék. Az egy napra jutó fejenkénti átlagos költés a szocialista országokból érkezettek esetében azonos a tavalyival, a tőkés országokból és Jugoszláviából érkezőknél azonban jelentősen csökkent. Külföldre összesen 3,7 millió magyar utazott az év első nyolc hónapjában, s tartózkodási költségeik fedezésére 2,3 milliárd íorintot használtak fel. Ez az összeg a rubel elszámolású idegenforgalmi bevétel 47, a konvertibilis bevétel 70 százalékát jelenti. Előzetes számítások szerint 1978-ban összesen 16 millió külföldi (ebből 9 millió turista) keresi fel hazánkat. (1975-ben Spanyolországot 30,123 millió. Olaszországot 13.234 millió, Ausztriát 11,54 millió külföldi látogatta.) Az idegenforgalmi bevételek alakulása rubel elszámolású devizában 5,6—5,8 milliárd forint (1977-ben 4.5 milliárd), a konvertibilis elszámolású devizákban pedig 2,1—2,2 milliárd forint (1977-ben 2,0 milliárd) körül várható az év végéig. II termelékenyebb munka forrásai vég nélkülinek^, látszik: vannak akik meggyőződéssel állítják — különböző módon bizonyítják is —, hogy Magyarországon szó sincs minkaerőhiányról, hogy a jelenlegi feszült helyzetet éppen a munkaerővel való felelőtlen pazarló gazdálkodás idézte elő. Mások abból indulnak ki, hogy ha tartósan több munkahelyet ajánlanak fel, mint amennyi a munkát keresők száma, akkor objektíve munkaerőhiányról kell beszélnünk, akár tetszik ez egyeseknek, akár nem. S való igaz: a munkahelyek hosszú évek óta szaporodnak, a foglalkoztatottak száma pedig stagnál, illetve csökken. Ismét mások kikerülik a jelenlegi helyzet körül kavargó vitát és — ugyancsak hosszú évek óta — arra figyelmeztetnek, hogy a mai helyzet elemzésével, s a szükséges gyakorlati konzekvenciák levonásával meg kell változtatni a foglalkozási szerkezetet, fel kell készülni arra a nem is olyan távoli időszakra, amikor a jelenleginél is kevesebb munkaerővel, a mainál lényegesen nagyobb feladatokat kell megoldani. Másképpen fogalmazva: meddő viták helyett inkább azt kell vizsgálni, hogy miként foglalkoztatjuk ma az embereket, s hogy ebben a foglalkoztatási szerkezetben vajon milyen tartalékok fedezhetők fel? Nemrégiben a KSH végzett ezzel kapcsolatban vizsgálatot, s az eredmény, alighanem még a szakembereket is meglepte. Kiderült például, hogy a minisztériumi iparban dolgozó majdnem 900 ezer fizikai munkás közül 447 ezren dolgoztak a vizsgálat időpontjában gépek, gépi berendezések mellett, 435 ezren pedig gyakorlatilag kézi munkát végeztek. Ez még nem is lenne túl rossz arány, csakhogy a gépek mellett dolgozók majdnem felének mindennapi munkájában is a kézi munka dominált, vagyis a valójában gépesített munkát végzők aránya még a 30 százalékot sem éri el. Automatizált munkát az állami iparban dolgozó fizikai munkások alig 4 százaléka végez csak. (összehasonlításként: a munka automatizáltsági foka az NDK- ban kétszer akkora, mint a magyar iparban.) Az eddigieknél is nagyobb gondot jelent az úgynevezett kisegítő tevékenységek rendkívül alacsony fokú gépesítettsége. Például: az anyagmozgatási, szállítási, raktározási tevékenységgel foglalkozók 46 százaléka gépi berendezések mellett dolgozik, a többiek kézi munkát végeznek. Az idézett számok ellenére is vitathatatlan, hogy például az elmúlt öt évben az ipari munka gépesítettségi színvonala jelentősen emelII vita kedett. Ebből logikusan következne, hogy mérséklődött a munkavégző ember fizikai erejének igénybevétele, vagyis előnyösen változott a nehéz, illetve a könnyű fizikai munkát végzők aránya. A feltételezés logikus ugyan, ám a gyakorlat ennek éppen az ellenkezőjét bizonyítja. A KSH vizsgálata szerint, az iparágak nagy részében 10—50 százalékkal volt magasabb a nehéz fizikai munkát végzők aránya 1977-ben, mint öt évvel korábban. Többek között azért, mert a vállalatok — a kedvezőbb besorolás érdekében — egyre több fizikai munkást sorolnak át a „rosszabb munkakörülmények” kategóriájába, mert így könnyebben túltehetik magukat a bérkategóriák sokszor túlságosan merev korlátain. A jelenség az ál- kalmazott bérezési gyakorlat problémáira figyelmeztet, pontosabban arra, hogy bizonyos munkáskategóriák teljesítményét, munkavégzését nem tudjuk megfelelően honorálni a bérrel. Arról nem is beszélve, hogy a „nehéz” és „könnyű” munka, mint fogalmak, a gyakorlatban keverednek, illetve a két fogalmat elválasztó — s elvileg eléggé éles — határ egyre inkább elmosódik. Gondoljuk csak meg: a naponta több mázsá- nyi árut megmozgató közért- pénztárosnő, vagy a futószalag mellett ülő, végtelenül monoton munkát végző munkásnő „könnyű” munkát végez. És sorolhatnánk a hagyományosan „nehéz” fizikai munkakörbe sorolt szakmákat, foglalkozásokat, amelyek esetében ugyancsak megkérdőjelezhető a besorolás ésszerűsége. Az ilyen visszásságok persze óhatatlanul is kedvezőtlenül befolyásolják a foglalkoztatottság hatékonyságát. Végül még egy példa: a munkavégzés és a szakképzettség összefüggése. Az elmúlt öt évben gyakorlatilag alig emelkedett a szakmunkások létszámaránya, az elvárhatónál lényegesen kisebb mértékben csökkent a segédmunkások száma, s változatlanul ismételhető a régi megállapítás: az ipari termelés munkaerőigénye és a kialakult szakképzési struktúra nincs összhangban. munkások Képzett gyakran dol- goznak olyan munkakörökben, ahol a ténylegesen végzett tevékenység legfeljebb csak betanítást igényelne. Racionálisabb munkaszervezés esetén, s az igényekhez jobban igazodó oktatási szerkezettel, tehát a kvalifikált munkaerő hatékonyabb, a képzettségnek megfelelőbb foglalkoztatása a munkatermelékenység emelkedésének jelentős forrása lehetne. Vértes Csaba A rákospalotai Fejlődés Bútoripari Szövetkezet Violetta típusú bútorcsaládjának intarziái a szövetkezet jászkiséri telepén készülnek. Az ügyes kezű lányok, asszonyok évente több mint 500 garnitúra bútor intarziaberakását végzik el.
