Szolnok Megyei Néplap, 1978. október (29. évfolyam, 232-257. szám)

1978-10-22 / 250. szám

1978. október 22. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP Az író portréja 1930-ből Szindbád századik születésnapjára megemlé- De jó érzés kezhetni édesapám centenáriumáról! Nem mú­lott el bennem emléke, nem halványult el személye, hi­szen nap, mint nap felidéz­hető, ahányszor bele-bele- olvasok írásaiba. S lehet, hogy képzelődöm, de nem egyszer úgy tűnik, most hoz­zám szól, hozzám, utoljára született gyermekéhez. Aki­nek egykor ifjúsági könyvet ajánlott: „Kedves kis leá­nyom, Zsuzsjka... Lehet, hogy én már akkor nem le­szek, mikorára te eljutsz a hosszú utakon a mesék or­szágába. Azért már most megfogom kis kezedet, hogy könnyebben odatalálj a me­seországban a királyhoz, Jó­kai Mórhoz..." Látom magam előtt, amint íróasztalánál görnyed. Mel­lette füstölög cigarettája. A kora hajnal már itt találta, ha beteg volt, ha nem is aludt előzőleg. Délig, szinte megszakítás nélkül írt, míg el nem végezte napi penzumát, 16 oldalt. (Diósgyőri árku­sokra, lila tintával, hegyes tollal, gyöngybetűkkel.) Az íróbütyök már régen meg­jelölte szép kezét, mert író­gép, diktálás, magnetofon nem könnyítette munkáját. írásaiban szívesen idézte szüleit, nagyszüleit, különös sen nagyatyját, az 1848—49- es honvédtisztet. Szívesen foglalkozott a ma­gyar irodalom kincseivel, képviselőivel. Csak a tisztes­ségeseket, emberségeseket, tehetségeseket becsülte! Az Ady Endre éjszakáiban olvashatjuk: „Mert jegyezd meg magadnak, Ady Endre, hogy az a legutolsó íróféreg, aki úgynevezett társadalmi úton is akar érvényesülni. Ez a legfértelmesebb fajzat! Aki meghívókat les a zsúrok- ra, a zsidók vacsorái felett viccelődik keresztény társa­ságokban, míg a zsidók kö­zött a keresztények butasá­gait gúnyolja... Azért sze­retlek Ady Endre, mert nem vagy ilyen." Ha nem írt, olvasott. Már diákkorában elolvasta a hoz­záférhető, legfontosabbakat. Élete utolsó éveiben, az ó- budai fővárosi könyvtár ol- vasófüzeténék tanúsága sze­rint az alábbi szerzőket köl­csönözte: Heine, Rilke, E. T. A., Hoffmann. T. Mann. Csehov, Chamisso, Poe, Gals­worthy, Balzac, Turgenyev, Maupassant, Scott, Goethe. Kipling és Vas Gereben. — Igen szerette a magyar iro­dalom nagyjait és Puskint. Az Anyegin éveken át az éj­jeliszekrényén feküdt, hogy mindig kéznél legyen. Lakásunk. környezetünk, ruházatunk szegényes volt. Apám, igen pedáns, tiszta, ruháira vigyázott. (Otthon elnyűtt holmikban írt.) S bár csak néhány holmija volt. mindig elegánsnak hatott. Kalapot csak puhát viselt, s azt szerette „betyárosan" fél­recsapni. Gombos cipőit könnyű járása miatt szinte sohasem kellett talpaltatni. Ernyőt soha, de botot (vas­tag bambuszból) mindig hor­dott. Ékszere nem volt, dí­szes inggombjai, nyakkendő­tűi, már régen hűtlenül el­hagyták. Csupán égy ezüst­befoglalt farkasfogat viselt kalapján. Valaki azt írta róla, hogy kevés olyan írónk volt, akit annyira érdekelték a magyar vidék szokásai, életmódja, s embereinek köznapjai. Hoz­záteszem: és a magyar ételek, ízek, a vendéglátás minden csínyja-bínyja. Több kötetet tennének kii azok az írásai, amelyek ezekkel foglalkoz­nak. Mesterfokon értett a fő­zéshez, de maga nem volt nagyevő. Különösen utolsó éveiben, amikor már sokat betegeskedett, szenvedett. Ifjúkorában hatalmas testi erejéről ismerték, de ő sen­kit sem bántott, csak akkor ütött, ha belekötöttek, vagy ha másokat kellett megvéde­nie. Ezekben az években nagy szívtipró hírében állott. Sok-sok nőismerőse közül a legfontosabbakat, legemléke­zetesebbeket írásaiban meg­örökítette. Én is ismertem a Rezeda Kázmér szép élete Késő Fá- niját, a Hét bagoly Leonórá­ját. Jelentős volt életében az Asszonyságok díja Jeliája és a sok helyen szereplő Pilisy Róza. Legkedvesebb leány­alakjai édesanyámról, Zsu­zsiról mintázódtak. Ö Az úti­társ Eszténája, a Hét bagoly Áldáskája, a Rezeda Kázmér Tinije, az Asszonyságok díja Natáliája, a Bukfenc Gyöngy­virágja és a Boldogult úrfi- koromban Vilmája. A Bukfenc egyik kiadásá­nak előszava így szól: „Kedves Gyöngyvirág, is­mét eszembe jutottál, mint reggel a szép álom. Ismét a régi szerelemmel gondolok boldog ifjúságunkra. Légy víg, mint én. Hisz senki se veheti el tőlünk azt, ami egyedül a miénk: emlékein­ket. ..” által fele­Az egyesek lőtienüi, tévesen csak „ködlovagnak”, csak „bohémnek” kikiáltott Krúdy Gyula ötvennégy és féléves koráig, haláláig: 87 regényt, 2380 elbeszélést, 1780 tárcát, cikket és 30 jelenetet, színda­rabot írt, az év végén meg­jelenő Gedényi-féle bibliog­ráfia szerint. — A centená­riumra szántuk a Gordonká- zás című kötetet is, Krúdy önéletrajzát. Krúdy Gyula temetésén egyik írótársa így búcsúzott tőle: „írók, álljuk körbe ravata­lát. Nézzétek ezt a roncsai­ban is nemes testet, mert életnek is, testnek is rendkí­vüli volt... Egy korban, ami­kor a betű teljesen megbu­kott, tántoríthatatlan tiszta­ságú művész tudott marad­ni. .." Krúdy Zsuzsa ár nem lettem tartományi gróf, de még báró sem az ország­ban: csak szegény, többnyire sorsüldözött nők lovagja le­hettem, hogy tetézzem szeren­csétlenségüket: mégis sikerült ötvenhar- madik életévemet elérni — mond Szindbád egy napon, amely mindig más volt a kalendáriomban, mint a többi napok. Piros frakkos rókavadászok lo­vagoltak tán át az októberi tájon: azért volt olyan piros ez őszi nap? — Nézzük csak meg a horoszkópot, hogy mit mutat a további időre nézve! Az embernek az én koromban már a hasznos időbeosztásra kell főként töre­kedni, nem bámészkodhatik hiába vö­rös cipős, taktusra lépkedő hölgy után a Mókus utcában, aki egy fiatalembert vezet a karján, ugyanezért merészel kacérkodni az idősebb úriemberekkel; de nem ácsoroghat cél nélkül ablak alatt sem. a függöny megöl babuskálva hangzó női énekre leselkedve. Soha annyi igazsága nem volt a közmondás­nak, hogy: minden percnek leszakazd virágát, mint éppen az én időmben. Nem szabad a szívet felesleges izgal­maknak kitenni, hiábavalósággal fárasz­tani a fantáziát, elérhetetlen nőkkel sétálgatni, regényes gondolataikat kö­vetni, belemenni nőies ábrándozásokba, érzelgésekbe, hosszant tartó viszonyla­tokba. Lehetőleg gyorsan le kell bonyo­lítani a hátralevő üzleteket, tg'' Orso­lyát és Bettinát! — biztatta magát Szindbád a nevezetes őszi napon, ami­kor utoljára voltak emlékezetesek a hegyoldali bokrok, zölden, sárgán, kö­kénykéken, lángpirosan tüzeltek, mint ékszerészek, amelyek most adják ki utolsó, de legtermékenyebb erejüket. Hegyoldali szívek, amelyek fák és bok­rok aljában élték át jámbor tavaszukat, fülledt nyarukat, de most késő ősszel, mintegy az utolsó napon megengedhetik nekik, hogy emberek, színes szívek, őszi szeretők lehessenek. A pókfonál meg­köti még egy napra a vadgesztenyefa lehullóban levő levelét, hogy meg ne kopaszodjon egészen, és átvehesse val­lomását az ecetfának, hogy egész életé­ben őt szerette. (Ezt akarta Szindbád is a vénkisasszony korú, de a megszo­kás folytán legszebb Bettinának elmon­dani.) A tegnapi játékos kökénybokor meglombosodik, mintha eevetlen nap alatt megérett volna, hogy gyümölcse élvezhetővé legyen, fanyar ízébe édeset is vegyítsen, és egy öreg vándorlólegény­nek, aki zarándok útjában a tájon át­vonul: szolgáljon csemegéül. (Ezt akarta mondani Orsolyának, aki a zárdanöven­dékek kék ruhájában, bocskorában, val­lásosságában, tizenöt esztendejével va­lósággal regényhősnője lett aoránként Szindbádnak, majdnem annyit ábrán­dozott Orsolyáról, mint valami gonosz démonról, aki a férfiak minden gondo­latát lefoglalja a maga részére, amíg él és uralkodni tud. Persze, a mese­mondás végén ajtófára szegezik denevér módjára a démont is és a zárdanöven­déket is.) Tehát Orsolya és Bettina alakja mu­tatkozott a horoszkópban, amelyet a napfénnyel, harsogó természetszínekkel, az elmúlhátatlan élet ábrándjaival pa­zarul bánó, őszi napon Szindbád ma­gának felállított. Orsolya és Bettina! Ez a két egymástól annyira különböző hölgy, vénkisasszony és zárdanövendék van kiszemelve arra. hogy Szindbád életét továbbra is foglalkoztassa. Meg- cukrosodott tavalyi befőttesüveg az egyik, amelyben tán a dió ízei lesznek megérezhetők az üveg felnyitása utón, míg a másik csak zöld füge (Szindbád orrán) amelynek ízeit szentelt vízen, ostyán, szent éneken át kell megtalálni. De itt bizonyosan valamely szenvedé­lyes íz lelhető, mint ezt már Szindbád a legártatlanabb és legfehérebb nőknél tapasztalta. Lehet, hogy az öreg éppen a .zöld fügébe bújtatta azt a sze­relmi mámort, amely öl... De nem baj, mond Szindbád felkészülődve még a víziókra is, amelyek bizonyára körül­veszik a zárdanövendékeket, ha a sze­relmet kellő adagolással, mint egy bölcs patikárius, beadogatja nekik. — A nők sorsa úgyis meg van jelölve. Inkább én legyek megrontójuk, mint ők gyö­törjék meg gyengülő életemet. Így magában („félre”, mint a szín­darabban mondták) Szindbád, amíg a vénkisasszony Bettina — egy kebleiben legérzékenyebb, alig hervadó, de már dércsípett, aszúszőlőédes hölgy őszivi­rág csokrát Szindbádnak átnyújtotta, mondván, hogy már azért is kívánja. Krúdy Gyula Születésnapi kalandok hogy hosszú életet éljen, mert Szindbád ígéretet tett, hogy férjhez adja. — Ad­jon már férjhez! — ismételte Bettina ezen a napon is követelőzve, mert fel­tette a hajósról, hogy annak ez is lehet­séges. Szindbád a jó barátság örve alatt megcsókolta Bettina húsos nyakát, megtapogatta izmos karját, és kijelen­tette, hogy Bettina valóban megérett arra, hogy férjhez adassék. Szindbád szavaitól vaníliaillatú lett Bettina, a férfit és szerelmet csak tüzes álmok­ból ismerő vénkisasszony gerjedelmé- vel tette vállát Szindbád vállához. És forrón, mint epv vidéki kaszírnő, de amellett pontosan, körülményesen, mint egy fővárosi rajztanárnő, leírta azt a férfit, akihez feleségül menne. Körül­belül olyannak kellene lenni, mint Szindbád húsz év előtt volt, amikor kislány korában volt szerencséje meg­ismerhetni őt, és Szindbád tóparti háza körül ácsorgott, mint annyi más leány, de a hajós akkoriban nem törődött a kisleányokkal, keleti királynő, elhízott asszonyságok után evezett... — Mint akkor volt. Szindbád, mikor szerelmes voltam önbe! — ismétlé pontosan a rajztanárnő, és születés- napi virágait úgy állította fel Szindbád szobájában, hogy az mindig szem előtt lehessen. Szindbád elnézegette a szobájában motoszkáló vénkisasszonyt, és megálla­pította magában, hogyha nem ismerné családi diplomáját, azt hihetné róla, hogy egyszerű takarítónő, aki a taka­rítónők örök hajlandóságával mindig rendelkezésére áll a szobaúrnak, akár bál után, akár szerelmi bánatban. De diplomája van! — intette magát Szind­bád. — Még sok ceremóniám lesz vele éppen ezért, meg kell tehát fontolnom, hogyan tegyem meg neki szerelmi aján­latomat, hogy annak sikere legyen. Széppé kell varázsolnunk eljövendő szerelmi jelenetünket, nem pedig csak amolyan véletlen találkozóvá, amely megeshetik mindenkivel. Diplomás nő — mondogatta Szindbád, mert mindig valamely áhitatos tiszteletet érzett az okleveles nők iránt. Bettina meghallgatta Szindbád tervét elcsábításáról, és mindenben helyeselte azokat a ceremóniákat, amelyek az ese­ménnyel kapcsolatban szükségesek. — Ott szeretném, ha történne velem va­lami, ott a tóparton, ahol ön fiatal és hódító ember volt — mond Bettina. — De addig is váltsa be ígéretét, adjon férjhez, mert istók uccse: megecetese- dem itt a nyakán! Bettina iskolaillatot hagyott maga után, mint egy tanárnőhöz illik, midőn a születésnapi üdvözlők között meg­érkezett a tervbe vett második hölgy, Orsolya — egy zárdakék, kórusról való templomhideg arcú, modorban és test­tartásban máris apácás leányka, aki élete legfőbb céljának eddig azt tekin­tette. hogy a fejedelemasszonynak tet­szését megnyerje. Szindbád különös figyelemmel szemlélte meg virágait, miután megtudta róluk, hogy azok a régi városka zárdakertjéből valók. Más­kor oltárokat szoktak díszíteni az apá­cák virágaival, kivételes kegyessége a főnökasszonynak, hogy a zárdái virá­gokat világi célra, így Szindbád „meg- gratulálására” átengedte. — Csókolta- tom a kezét a fejedelemasszonynak, — üzente Szindbád, majd a szokásos val­latás alá vette Orsolyát, a matemati­káról és földrajzról tudakozódott fő­ként, és ámítva emlegette a zárdanö­vendéknek, hogy ezeket a tudományo­kat tartja legméltóbbaknak arra a cél­ra, hogy egy leánylelket foglalkoztas­sanak. Orsolyáról kiderült, hogy mind matematikában, mind földrajzban a leg­első a vele egykorú leánykák között. — És a koszt milyen zárdában? — csa­pott le Szindbád szinte lélegzet után kapkodva, mert egészen mást akart kér_ dezni a leánykától. Gyónásról és peni- tenciákról folytatván további vallatá­sait, meg-megsimogatta a leányka vál- lain térdeplő nyakát, mintha valamely szórakozott mozdulat volna ez, holott kemény, öreges tekintete mögött már javában égtek a lámpások, amelyek a leánnyal való szerelem változatait, le­hetőségeit, jeleneteit a képtelen szín­padon megmutatták. — Nem szabad megfeledkezni, hogy úriember vagyok, mégpedig egy bácsi, akinek elsősorban imponálni kell, mint egy püspöknek — mondogatta macában Szindbád, amíg a zöld fügécskét különböző ürügyek alatt megcsókolta. — Nagy szerencsét­lenség ötvenhárom esztendősnek lenni, tiszteletre törekedni, holott az ember egészen mást akarna elérni... De mondd, ó mondd nekem hogyan volna az elérhető, hogy ez az apácanövendék valóban szívből megöleljen egy szürke főt, amelynek baloldalán már hálósod- ' nak az erek, meszesednek a véredények, durvulnak a nemes arcvonások, a rán­cok hosszú vonalakban mendegélnek, mint végtelen útjai a könnyeknek, ame­lyeket majd akkor sírunk, midőn rövid idő múlva meg kell halni? Mondd, te álomtalan, tűztelen, játékok felett érzé­kenykedő ifjúság, megértenéd-e, ha vá­gyaimat feltárnám előtted, mint a po­kol kapuját? Meg tudnád-e fogni két kis kezedbe a szívemet, mint egy öreg varjú? Tudnád-e tisztelni és hévül ten szeretni egyszerre Szindbád bácsit? Eze­ket gondolta Szindbád. míg a zárda virágát (és növendékét) nézegette, amíg a születésnapra jött leányka egy szent- képecskét nyújtott át a révült öreg ga­vallérnak. A szentképecskére gyermekes betűkkel e szavak voltak írva: „Szind­bád bácsinak emlékül a jó kis Orso­lyától.” zindbád átvette a szentképecs- két, külön helyre állította az asztalkán, és így szólt: — Ez mind nagyon szép és helyes, amit felőled hallottunk és láttunk, Orsolya, de vajon tudnád-e megnyomogatni a hátamat, mint a feje­delemasszonyét szoktad, ha az kösz- vényétői szenved? Ezt a tudományodat mutasd be, aztán elmehetsz Isten hí­rével. A jó kis Orsolya erre vállalkozott, Szindbád születésnapi kalandjai ezzel véget értek. Simonyi Imre Szindbád utolsó utazása a Postakocsi csak hajnaltájt volt indulóban a Nagyúrral ám szolgái a kevésbeszédü szavak még alkonyattal előreutaztak valamely távoli vendégfogadóba ugyanezért: a jószóra hiába szomjazó borok már délelőtt óta ecetesen kedvetlenkedtek a hordókban s harangszóra már a rostélyosok is rég étvágyukat veszítették valamint a rozskenyér is megkeseredve emlékezett a szekrényben saját hajdani jóízeire — és estefelé már a komondorok is befelé szűköltek mintha közeli halál esne a környéken — s éjfél után a városi házakban a máskor megadó asszonyságok is idegenkedve gombolták be hálókabátjukat kihűlt kezű embereik elől s 'hajnal előtt a mennybolt is egyre elborultabban tűnődött immár a dolgok hiábavalósága felett: hogy egyáltalán érdemes-e megvirradni még — a Postakocsi pedig hajnalban indult útnak a jegenyék kivont kardú gárdistákként kétoldalt szemközt meneteltek szépen a varjak pedig teljes gyászban tisztelegtek a jegenyéken és valahol (túl az Ábrándok s Óbuda lankáján) eleredt akkor az eső méltóságos gyászmuzsikája is (jó kis országos eső dörmögte a sorsával megbékült kocsis előbb a rudasnak aztán a nyergesnek) a Nagyúr pedig lassan hanyatt dőlt lehunyta szemét úgy álmodott utoljára még a valóságról: az álomról azt hogy örökre beteljesedett az életről azt hogy meghalt mert ez a dolga s az esőről azt hogy sírvafakadt Magyarország összeállította: őri Zoltánná

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom