Szolnok Megyei Néplap, 1978. október (29. évfolyam, 232-257. szám)
1978-10-22 / 250. szám
3 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. október 22. / Élnek még öreg ház falai, elrejtik az embert. Bezárult sorsok, eltakart életek, a bolttól a nyugdíjt fizető postásig érők, befejeződött tere-ferék, a kirepült családot visszavárok, ölelést akarók, simogatást osztó tenyerek várnak, várnak összekulcsolva, ablakkopogtatásra. A megterheléshez szokott asztalok kéttányéros magánya. A macskanyávogást ajtónyitásnak gondoló magány erkölcstelen magány. Visz- szaemlékezésből tengődő étet. A „fiam elfoglalt ember’’-hazugsága. Százkilométeres — földrésznyi — út: megtehetetlenség. Biblia — magány. Udvari jószág nyelvén értő, minden erejét kiszoptató anyai magány. Tékozló fiát mentegető feketeken- dős magány. Négy tyúktojást is fiamnak, lányomnak gyűjtő, hitretalpazott jóság. Szobába kergető idők tomboljatok, csecsebecsével ékezett falak kergessétek haza a kivanmégrajtamkívül — hitben kávézó fiúkat, lányokat az árván hagyott nénikhez, meggörnyedt, leszakadt szívű apákhoz. Ingerlő gyönyörűség — szőnyeges szobák, hazáig látó ikerablakok hunyjátok be szemeteket, amikor bátyus öregek fiamhoz, lányomhoz érve félelmet izzó fények előtt leteszik az otthoni-szagú cipőt, hogy meg ne sértsék a drága szőnyeget. Apadj el víz, amikor fürdésre kérik fekvés előtt a tanyáról jött anyát, mert hát a reka- mié... Utak, sztrádák, ösvények arra nem vezetnek. Nem akar hazamenni a kocsi, mert szégyelli, hogy micsoda ház előtt kell neki állnia! Ha ezt gondolod is, nem kell szégyellned magad. Biztos láttál már összetört pofájú autót, amiről lepattogott a máz és keservesen kandikált rád a bádog. Igen,'a bádog! Nyissatok ajtót, azt az ajtót, amit valaha csapkodtatok ki-be. Hajoljatok alá annak a tenyérnek simogatására, amely annyiszor zárult, csukódott bibliaként álmaitok nyugodtságáért. Jövünk, írjátok, tudom, lesz öröm, az egyetlen kakas jó ropogósra lesz sütve. Az öreg a nyugdíjból megmaradt krajcárjaiból a legjobb itc.lt veszi ebédelőtti meglepetésre. A szomszédok tudni fogják, mikor érkeztek. Ott állnak az ablakók mögött, készen, lesben, mintha az övéiket várnák. És mondjátok meg Zsoltinak, aki még sohasem látta Nagyit (pedig már másodikos), hogy még csak véletlenül se szólítsa édesanyátokat nyanyának és ne keresse a kagylós W. C.-t, meg a fürdőszobát, legyen jó arra a néhány evésre az alumínium kanál is. És ne emlegesse, hogy nekünk e$ van, meg az van. Ti se fogadjátok el az utolsó rézmozsarat, ne mondjátok, hogy jó lenne a nagyapa fakutyája az Orsika kis- szobájába régiségnek. Ne érdeklődjetek, kik élnek még az idősebbek közül! Élnek még néhányon. Huh István Kunszabó Ferenc: ZSINDELYDOMB kkor láttam először mozdonyt, járdát, emeletes házat és mozgóképet, mikor gróf Dessewffy Aurél bélteki uradalmából Nyírbátorba költöztünk, A postás naponta járt, és Bartha fűszereséknél két fillérért bármikor nagydarab krumplicukrot lehetett volna kapni — ha lett volna két fillérem. Azóta persze láttam már magasabb házakat, nagyobb mozdonyokat és díszesebb mozikat, de egy kicsit mindig úgy éreztem, hogy Nyírbátortól kedvesebb, csodálatraméltóbb, városiasabb város nincs a világon. Ezerszer elterveztem, hogy tavaszi koradélután érkezem majd vissza, mikor melegen, de még nem nyári forrósággal süt a nap, a főtéren a lányok könnyű ruhákban járnak, nagybajszú bácsik ülnek a nyírottlombú akácok alatt, és a pulyák maszatos képpel, vadul üvöltözve rohangálnak fel s alá a Zsindelydombon. öreg este lett, mire megérkeztem. Még szerencse, hogy mindenre emlékszem: az állomástól jobbkéz felé térek... mindig jobbkéz felé tértem, mert ha a dombot oldalaslag megszaladtam, csak át kellett bújni a kerítésünkön, és már otthon is voltam... Most persze nem megyek be, hiszen azt sem tudom, ki lakik a volt uradalmi vincellérlakásban ; ezért aztán elsősorban a dombra vagyok kíváncsi. Amit mi annakidején hegynek, sőt HEGYnek hívtunk, teljes tisztelettel és komolysággal. Minden volt rajta: meredek szakadék, kiugró csúcs, sűrűnövésű akácos, borzongatóan mély gödrök és jól védhető tetők... Egyszer, koradélélőtt ottszorított bennünket vagy tíz vásártéri gyerek. Először rohammal akartak győzni, de a meredek oldalakat nem tudták megmászni — pláne, hogy nekünk „fegyverarzenálunk” volt odafönt. Akkor következett a szabályos ostrom. A sárga homokban vörös erek húzódtak, amikből keményen koppanó öklömnyi darabokat lehetett letördelni. Ezekkel bombáztuk egymást, de míg nekik többnyire sikerült el- ugrani a völgybe fáradtan lehulló göröngyök elől, addig nekünk a szűk tetőn csak a karunk meg a hátunk maradt pajzsnak ... Kiéheztetés lett a vége: mikor megenyhültünk, kölcsönös fenyegetéseket kiabálva vonultunk visz- sza ... Ám erre a járdára, a- villanyfényes utcára nem emlékszem .... tovább menjek? Dehiszen, ott már a fatelep kezdődött. Itt laktak Piskóti néniék. Akkor most nekem vissza kell fordulnom? Eljöttem a domb mellett, és nem vettem észre! Hol a Zsindelydomb? Hol a HEGY, amire egy szusszal csak ötödik elemista koromban bírtam fölfutni?!... A felső harmadában volt egy nyereg, ott megpihentünk. Télen meg az volt az ugrató: fönt ráhasaltunk a szánkára, jól megkapaszkodtunk, és a kiugró métereket röpített bennünket. Igen, itt a kettéágazó út, de még a pocsolya is. Stimmel. Ha itt jobbra térek, a hegybe kell ütköznöm. Legalább a Hold világítana, de felhők futottak eléje: eső lógatja a lábát. Megyek, megyek, és jó idő múlva betonkerítés kelletlenkedik, mögötte pajtaszerű épületek: a fermentáló, amit gyermekkorunkban a lokálpatrióták némi fellengzősségével dohánygyárnak hívtunk. És ez már jóval túl van a dombon. Másik irányba indulok. Megbotlom valami kiálló gyökérben, és egy tócsában találom magam. Föltápászko. dóm, órámról letörlöm a sarat, odavilágítok az öngyújtóval : több mint két órája keresem a Zsindelydombot! Feladom. Másnap reggel még alig pirkad, talpon vagyok. Az utcán egy darabig határozatlanul tiporgok, aztán mégsem a domb felé indulok, hanem a főtérnek. Uj épületek, megfiatalított utcák, korszerű üzletek. A régi, elhanyagolt pocsolyák helyén játszótér, parkok. református főtemp. lom, a Báthoriak valahai temetkezőhelye szépen csinosítva áll a dombon. — Ismerősökkel találkozom: „Te volnál, te?! Üristen! Gyanakodtam rád, de nem vettem biztosra.” És megyünk, nézegetünk, sacco- lunk: ide még ezt lehetne; amott sikerülhetett volna barátságosabbra az épület... Az ebédet egy régi ismerősnél kapjuk be, közben egymás szavába vágunk, késsel hadonászunk — s a házigazda k.ét gombszemű csemetéje megszeppenve szemlél bennünket. árom óra felé nem bírom tovább. Kirángatom társaimat a lakásból, és egész úton előttük loholok. Bekanyarodom az állomás előtt, majd jobbra térek, már szinte futva. Aztán megállók, reménytelenül: búzavetés és gyümölcsös; balkéz felé két bulldózer csökö- myösködik a talaj végleges elegyengetésével. Három pajtásom káromkodva ér utói, egy darabig értetlenül bámulnak, majd szinte egyszerre kezdik a nevetést. — Hová tettétek a Zsindelydombot?! — kérdezem csendesen, pedig legszívesebben kiabálnék. Lecsitulnak nagynehezen: Sárga1 agyagja mésszel keverve kitűnően köti a falat. Az uraság negyven fillérért adott egy kocsival annakidején. Nagynéha láttunk egy-egy rakodást. A felszabadulás után viszont teljesen elpucolták innen. És már visznek is, túl a vajákos Piskóti néni volt házán: az öregszőlőben magas, nagyablakos házak, szabályos utcákba rendeződve. Megyünk végig a telepen, társaim magyaráznak, emlékekre hivatkoznak; és akkor egydzerre: a szőlőhegy déli hajlatában öreg cseresznyefa állt. Teremni már csak elvétve termett, de hatalmas ágain, erdőnyi lombozatában remek dzsungelesdit lehetett játszani. Kivágták. A helyén, talán éppen pon. tosan a helyén ártézi kút áll. A rossz nyíri vizek gyerekkoromban! S most mégis: idegenül nézek a kútra... és fönt, a Szentvér utca elején hirtelen ellenszenves lesz az egyik központi fűtéses épület. Mert a helyén állt az a kis nyergestetejű vityilló... ugyan, mi lehet a kislánynyal? De ezt már meg se merem kérdezni. Este, vonatra szállva, üveg. hez nyomom a homlokom, amíg csak egy darabkát is látni Bátorból. Amelyik mostmár talán igazán város lesz. Kívánom, igazán kívánom — csak mégegyszer mutatta volna meg, csak nekem villantotta' volna1 föl valahai önmagát, hogy benne mint varázstükörben találhassam újra régmúlt voltomat. Gyért mekábjánd a legboldogabb gyermekkor színhelyén. Ám egyszer talán visszamegyek, megint, s megkeresem a mai pulyák szemetükrében. ÖRDÖGH SZILVESZTER Töprengés a lovakról 1978-ban Ugyan mát kereshetnének ma már a lovak az aszfaltos országutakon? Mi dolguk lehetne a benzinfüstös városi forgatagban? Ugyan mit segíthetnének a mezőkön? Múzeumokba kerültek az omnibuszok, postakocsik, hantok, fiákerek, szekerek, boronák, ekék. A versenypályákon még! Ott nyargalászhatnak, számmal az oldalukon! Kétkerekű bricska és fogat elé állítva, hogy a csöngetésre nekilóduljanak a kimért távolságnak! Mi értelme lehetne ma már a karámoknak, a pány- váknak, béklyóknak? Minek őrizni a hámfát? Gépállomások, fölszerelt gépparkok. Nagy teljesítményű traktorok és zetorok húzzák az eke- csörlősort. Teherautók viszik az irdatlan terheket. Személykocsik, panorámás buszok, vonatok, hajók, repülők az utazni vágyókat. Mát is kereshetnének akkor köztünk a lovak 1978-ban? Húsáért a disznót, a bikát, a baromfit, a halat tenyésztik Csak a franciáknál ínyenc eledel a lóhús — másutt általában csak kényszerből és jobb híján táplálék. ínséges idők kosztja. A hajdani sötét, fojtó szagú istállók helyén garázs, fészer, barkácsoló kamra. A zablák istrángok, gyeplők, nyaklók kötőfékek, fejzők díszként csüggnek tapétás szobák falán. (Csakugyan: hová lettek a szíjgyártók, a patkoló kovácsok, a bognárok? Fölösleges a nosztalgia. „Tereplovagláson voltunk, drágám! Isteni volt!” A bennfenteseknek vadászattal összekötve a páratlan élmény: „Halihó!” És árvalányhajas kiskala- pok kurjantások kancsuka- csattintások szűrök és gatyák leltári számmal. „Ez aztán a betyárélet, konzum— turiszt—valuta!” No igen, kérem, a dollárért nyújtani kell valamit. Egy kis kuriozitás, ugye. Puszta, csikós, gulyás. A kemény valutáért, tetszik tudni muszáj. Meg birkapörkölt, marhagulyás, halászlé! Cigányzenével, hogy „sosem halunk meg!” Bizonyára indokolt, mert kifizetődő. És lakosztályboxok lettek az istállók. Elől akár kórházi ágyakon a kórlap — a pe- digrét jelző névtábla. Szakemberek kacsintós bólogatá- sa, cinkos kézdörzsölések: „Ennek a csődömek, öregem, kétezer dollárba kerül egyetlen fedezése! Ez a jószág egymilliót ér, annyira biztosították! Jól mutat, mi?” S a csődör ideges, riadt tekintettel bámul az összkomfortból a gazdákra. Igaz. Kellenek a lóversenyek is. („Izgalom! Szabad levegő! Szórakozás! Nagy nyeremények! Látogassa ön is az ügetőt!”) Kell a népnek a lóverseny. Széchenyi István is megmondta, a „legnagyobb magyar”. Hát kellenek a telivér csődörök és kancák, hogy legyenek győzelemesélyes csikók! Hiszen a díjak, a renomé — az nem kis dolog. Mert a nemzetközi meszágok. A drabális heréitek. A muraközik, a paraszt- és fuvaroelovak, a szódáslovak, a cdgánylovák. Széles vagy girhes hátukra nem illett volna a nyereg. Vaskos vagy vézna lábuk soha nem nyert volna versenyt. Ezeknek a lovaknak nem volt pedigréjük, lóhercegi, lógrófi családfájuk. Ezeknek a lovaknak csak passzusuk volt. Passzus — jogosítvány a tartásra, kötelezvény az adófizetésre. Ezeknek a lovaknak a neve is egyszerű volt, otrombán hétköznapi. Nem Imperiál, nem Kincsem, nem Isztopirin, Tribó. Csupán Laci, Elza, Kesely, Sanyi. Amikor előredőltek a kátyúban, amikor mozdítani akarták a búzával, trágyával, téglával, szénnel megrakott kocsit — megfeszült rajtuk az istráng. A búza a malomba került, a trágya a szántóföldre, a tégla az építkezésekre, a szén a pincékbe. S a katonalovak fáradt katonát vittek, muníciót, társzekeret, ágyút húztak. Golyó találta őket, puffadt tetemüket az útmenti árkokba lökték — lakmározzanak belőle éhezők és kóbor kutyák. Ezeknek a lovaknak nem volt nagy értékük. Kupecek reszelték a fogukat, kupecek koplaltatták vagy zabáltatták őket, hogy a vásárban jól mutassanak. Ezeknek a lovaknak soha nem pattant a hátára filigrán zsoké, ezekre soha sem fogadtak a ricsajos versenypályákon. Ezek a lovak általában megvakultak, amikor elöregedtek. Ügy kellett őket elvezetni a vágóhídra — pedig valaha maguktól hazataláltak. A gazdák sután törül- gették a szemüket a vágóhídon a taglóütés előtt. Pedig soha nem ajnározták kockacukorral a lovakat, nem becézték őket, ritkán etették zabbal — inkább lóherével, szénával, takarmánytökkel. S bizony csépelték a lovakat kegyetlenül az ostorral, ha remegő izmuk nem bírt a kocsi terhével, ha patkójuk szikrázva csúszott meg a macskaköves emelkedőn. Ezek a kocsisak csúnyán tudták szidni a lovakat! Igaz, miért is érzelgősköd- ni. Nagy teljesítményű traktorok és zetorok dolgoznak ma már. Nem kínlódnak többé a lovak, az emberek. Marad hát a látvány: a peckesen lépő paripa. A száguldásban lobogó sörény. A kecses lábszár, az arányos test, az ívelő nyak! Bizony: fenséges látvány a szép ló! Pv Kinek hiányoznának. Ki adna nekik munkát.) Miért is ágálni. Talán a látványosság még! A cirkusz — az életben tartó. Jó üzlet! Apajpuszta, Po- máz, Hortobágy! Lovasiskola kezdőknek és haladóknak! „Ne féljen asszonyom, ez a ló nem bánt, idomítva van. Ne rángassa a kantárt fiatalember, eressze meg a szárat, vegye át az ügetés ritmusát!” Baktatnak szépen kör- be-körbe. Aztán a könnyű lovastúra a ligetes tájon. zőnyben kérem nem csupán rangot jelent, de valutát is az országnak! És összemorzsolódik a hüvelyk- és a mutatóujj. Miért is ágálni hát. így igaz bizonyosan. Telivér, győzelem, díj, ménes-robo- gás, betyárosdi, csikós attrakció — egyenlő pénz. De a pénzre mindig szükség van — kivált szűkös esztendőkben. És különben is: mi hasznát lehetne venni a lovaknak manapság? Hiszen az emlékezetben nyugszanak már a korcs jóÉs mindörökre elfelejtődik a kocsmák előtt ácsorgó muraközik jámbor mélázása az abrakos tarisznya fölött, a parasztlovak mulya szelídsége este az istállóban asztag- hordás után. Lovak 1978-ban. Ugyan mit is keresnének az aszfaltos országutakon? Mi dolguk lehetne a benzinfüstös városi forgatagban? Mit segíthetnének a mezőkön? Elhangzott az 1978. október 13-án Lelkes István Szigligeti Színházban rendezett tárlatának megnyitóján.
