Szolnok Megyei Néplap, 1978. szeptember (29. évfolyam, 206-231. szám)
1978-09-24 / 226. szám
1978. szeptember 24. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 r r Boros Lajos: JÁTÉK Józsika még egy marék homokot vett a kezébe. Behunyta az egyik szemét, és félrehajtótt szemmel méregette a várat. Elgondolkozva csurgatta egyik tenyeréből a másikba a csillogó szemcséket. — Ide teszem! — közölte magával határozottan, és egy, a kívülálló számára érthetetlen helyre rakta. Gyurika ezalatt begyújtotta magát, pöfögött, sebességet váltott, majd bekanyarodott a vár udvarára. Csikorogva fékezett. Kiszállt magából, és jól becsapta az ajtót. — Jó vár. Jó magas. — Azt meghiszem! — Csak mégse jó. — Nem is igaz. — De igaz! — És mért nem mégse jó? — Mert nincs körülötte folyó. — Igenishogy nincs. Ilyen vár. — Akkor nem is jó vár. — De igenis jó vár. Gyurika megvonta a vállát. Kivette zsebéből a slusz- kulcsot, kinyitotta magát, beszállt. Begyújtotta a motort. Mielőtt elindult, kihajolt az ablakán. —■ Ha nincs folyó, nem is igazi vár! Józsika még egy vödör vizet öntött a várárokba. A víz felszí sszent, homokot kapott a nyakába, és sárrá sápadt. Gyurika a súlytalanság állapotában fennakadt a vár tornyán. Felhúzta szkafanderének ablakát. Lenézett. — Jó vár. Jó magas. — Én csináltam. — És a folyó? Kiszáradt? — Ez földalatti folyó. — Olyan nincs. — De igenishogy van! — Nincsen. Merakkor nem lehet benne hal. A folyóban meg haj van. . Józsika ott guggolt a várárok mellett, és azt figyelte, hogy a fényes víz tetején ráncot vetve megremeg a magas ház, mégpedig fejjel lefelé. Gyurika megállt mellette. Csak úgy. Gyalog. — Hű, azannyát! — Na?! — Ég milyen mély? — Száz méter. — És halak is vannak benne? — Rengeteg. — Hazudol. — Nemén. — Akkor fogjunk halat. — Mivel? — Mivel-mivel! Pecával! Bot, meg madzag. Gyurika ott guggolt Józsika mellett. Mindketten sáros madzagot lógattak a sápado- zó pocsolyába. — Neked pedzi? — Nekem igen. Neked? — Nekem nem. És neked se nem. — De nekem igen. Mindjárt felakad. — Nem is igaz! Józsika keze hirtelen megrándult. A bot furcsán lehajtott. Józsika nyögve huz- ta-vonta. A víz teteje fodrozódni kezdett. Először csak a szivárvány színű hátúszók pelentek meg. Aztán kibukkant a különleges hegyes csőr is. A padnál a nyugdíjas bácsi lejjebb eresztette az újságot, szemüvege felett végigmérte a zsákmányt. — Kardhal. Vagy húsz kiló. Veszélyes bestia. Aztán tovább olvasott. A srácok gyűrűt alkottak Józsika és Gyurika körül. — Hű, mekkora! — Felfújható? — Ez él! — Add nekem! Gyurika megfogta Józsika kezét, odébblépett vele. és a fülébe suttogott. — Ez a hal nincs. — Dehát ott van! — Nem lehet ott. Nem fér oda. — Én fogtam! — Amikor a vödörben hordtad a vizet, akkor is benne volt? — Nem. Akkor nem. — Na ugye! A nagy hal vergődött még egy párat, azután körvonalai bizonytalanná váltak, és csak a nedves homok maradt utána. — És akkor maga, anyám, egyszerre elkezdte! Hogy más embereket is ismert már, mint a kalauz... — De csak azért, hidd el, csak azért, hogy ne sértegessen! — A végén le kellett szállnunk — mondta a fiú. — És a múltkor ugyanez volt a villamoson. — Mi volt a villamoson? — Hagyjuk, anyám! — a fiú felsóhajtott. — És azt sem kell említeni, hogy több cselédünk volt. — De igazán, mintha családtagok lettek volna! Csak a szaguk... Tudod, Bandi, én sose szóltam nekik, de azt hiszem, ezeknek mind van valamilyen szaguk. — Nem tudom, anyám, de hagyja a cselédeket, még akkor is, ha családtagok voltak. A személyzetnek ne mondja, hogy fiam. — Mit mondjak? — Hát... hát.. elvtársnő. Kérem, elvtársnő ... — Elvtársnő — ismételte az anya. — De ne így mondja! — A fiú egy türelmetlen mozdulatot tett. — Ne ilyen hangon! — Hát milyen hangon? A fiú legyintett, majd tovább folytatta. — És a közös étkezésen ne forgassa, nézegesse a kanalat, mintha ragályos betegtől kapta volna. — Nem, nem, Bandikám. — És ha valakivel összeismerkedik ... — Nem ismerkedek össze senkivel. — Mert gőgös! — De fiam ... — Értse meg, ha nem áll szóba senkivel, akkor azt mondják... A fiú fölugrott és elindult megint körbe-körbe a szobában. Az anya ölbe ejtett kézzel maga elé bámul. Egyszerre csak érezte, hogy nyekken mellette a dívány. És újra hallotta a hangot. — Kérem, anyám ... Hatalmas park, fákkal, bokrokkal. Piros padok a sétányon. A fák mögött az üdülő barna épülete. Az anya azt nézte. Éppen most állt föl a pádról, hogy megszólítson valakit. Azt a húsos képű férfit, aki mellette ül az étkezőben. De valahogy nem tudta, mit mondjon. így hát csak mosolygott, és hagyta, hogy elmenjen azzal a kékruhás nővél. Annak is köszönni kellett volna. De hogyan?... Egyszer valaki — úgy négyszemközt — rászólt, hogy ne elvtársnőzze! Mármost akkor mit mondjon? Hogy szólítsa a lányt, aki takarít? A fekete nőt a könyvtárban? Ezt, aki itt jön?... Ha megáll és beszélgetni kezd... A z anya pár lépést tett. Visszacsuk- lott a padra, és a kavicsokat bámulta. így maradt, amíg a lépések eltávolodtak. Aztán fölállt, és tétován im- bolyogva elindult az üdülő felé. Aztán, mint akinek hirtelen eszébe jutott valami, megint visszahullt a padra. És most már csak ült, ült. elveszve a parkban, mint egy ottfelejtett, ócska esernyő.-né huszonötéves korában vétette el a gyerekét. Abban az időben különösen nehéz, kockázatos dolog volt az ilyesmi, ráadásul a negyedik hónapban. Hosszan átsírt éjszakák előzték meg az abortuszt, mert F-né mindenáron meg akarta tartani a kicsit, de férje hallani sem akart róla. — Amíg anyádéknál lakunk, szó sem lehet erről — hajtogatta megszállottan —, ebbe a sufniba még egy gyerek is. no egyéb se kéne ide! Majd ha saját lakásunk lesz, akkor jöhet egy focicsapatra való, de addig nem! F-né próbálta meggyőzni, igyekezett mindenben a kedvére tenni, apró asszonyi kedveskedésekkel levenni a lábáról, de hasztalan. Különösen, hogy még a saját anyja is a férje pártjára állt. — Lehet még nektek gyereketek lányom, minek azzal úgy sietni. Te is csak hatodik évre születtél, hogy egybekeltünk apáddal. Okos ember a Feri, tudja ő, mit csinál. — Akkor meg vigyázhatott volna — vágta oda elkeseredetten F-né, de többet nem mondott, csak sírva az anyja vállára borult, mint valamikor gyerekkorában, ha nagy sérelem érte. A férje vagy a gyerek? Hiszen tulajdonképpen erről volt most szó. F-né végül is megtört és beleegyezett abba, hogy egy késő este elmenjenek az orvoshoz. A kockázatvállaláson túl, ehhez bizony jócskán el kellett venni a lakásra ösz- szekuporgatott pénzből is. — Ne búsulj, majd pótolom én a hiányt — bizonygatta magabiztosan Feri, akit egyik legjobb műszerészként tartottak nyilván a gyárban. — Ha túl leszünk ezen az egészen, ráhajtok, külön melót is vállalok, aztán egykettőre meglesz a lakás. Utána szülhetsz annyi gyereket, hogy miattuk akár az ablak- párkányra is szorulhatunk. F-né szinte az utolsó pillanatig reménykedett valami csodában, ha másban nem, hát abban, hogy magától menjen el a gyerek, de ez nem így történt. Ügy lopakodtak el az orvoshoz, mint két bűnöző, akiknek még az ujjlenyomataikra is vigyázni kell, nehogy rajtavesszenek. — Fiú lett volna — mondta később az orvos a lassan magához térő F-nének. Az asszony olyan érzéssel kábult vissza a valóságba, mint aki csak végigálmodta az egész műveletet. — És tessék mondani — kérdezte —, mikorra született ... volna meg ... ? — Azt a szót, hogy „volna’’ szinte csak kilehelte a száján, annyira kegyetlenül hangzott. — Várjon csak lelkem — mondta az orvos kézmosás közben egy kicsit utánagondolva —, ha a terhesség komplikációmentes, akkor októberben. — És vajon hányadikán? — Az órára meg a percre nem kíváncsi? — nevetett az orvos frottirtörülközőjével körülményesen simogatva az ujjközöket. — Nem vagyok én jós, hogy ezt is megállapítsam. Október elejétől kezdve már várni lehetett volna, de hogy melyik napra ... ? Tudja mit kedves, ezt kevertesse ki kártyán? — Születhetett volna húszadikán is? — kérdezett tovább makacsul F-né, mint aki nem is hallotta mit mondott az orvos. — Merthogy éppen október húszadikán ismerkedtünk össze a férjemmel. — Hát persze — bólintott beletörődve a doktor —, születhetett volna húszadikán is. Feri állta a szavát, három év múlva meglett a lakás, és végre elköltözhettek a „sufniból”. Rendeztek egy kig házavatót. és amikor a vendégek elmentek, Feri enyhén kapatosán bújt a felesége mellé. — Na most már — düny- nyögte jókedvűen — jöhet a csapatkapitány. Azt ígértem, hogy akár egy focicsapat is lehet, vagy nem? F-né halványan elmosolyodott, majd hirtelen felült az ágyban, a férjére nézett és ezt mondta: Tóth-Máthé Miklós: Ferike — Te, Feri, október húszadika van! — Na és? Felőlem akár július harmincnyolcadika is lehet! Gyere mór! De F-né gyorsan kiugrott az ágyból, pongyolát terített magára, kiszaladt és kis idő múlva az egyik megmaradt tortával érkezett vissza. — Jaj, de jó hogy ezt nem ették meg — örvendezett akár egy gyerek, és sietve három kis gyertyát nyomott a torta tetejére. Meggyújtotta. — Hát te meg kinek rendezel itt tűzijátékot?! Mit szórakozol, éppen most? — Pszt! — tette ujját a szájára F-né. — Ne kiabálj úgy, mert felébred. Ma korán fektettem le, egész nap nyűgös volt. — Mit?! Ki volt nyűgös?! Mi ez az egész cirkusz?! — Még mindig nem érted? — F-né szépen, vigyázva szeletelte a tortát és a tányérokra helyezte. — Ferike három éves. És látod már majdnem megfeledkeztünk róla. Na egyél — vitte oda az egyik szeletet a férjének —, ne utasítsd vissza! Feri bambán fogta a tányért, és mint aki lassan jó- zanodik, most értette meg, hogy tulajdonképpen miről is van szó. Nem szólt, csak nézte az asszony bepárásodott szemét, • aztán megette a tortát, ugyanezt tette F-né is. miután kis sóhajtással elfújta a három gyertyát. — Úgy — mondta —, és most már csakugyan jöhet egy testvérke. Majd megnyugszik — gondolta Feri, ahogy átölelte az asszonyt —, ha meglesz a másik gyerek, elfelejti. F-né azonban egyre többet gondolt a kisfiúra, akit sohasem látott, mégis mindig maga elé képzelt. Annál is inkább mert nem esett többet teherbe. Hiába járkáltak orvostól-orvosig, sőt még egyszer valamiféle kuruzslóhoz is elsurrantak, a kívánt gyerek nem akart megszületni. — önnek asszonyom — közölte végül egy orvos a kíméletlen igazságot —, már soha többé nem lehet gyereke. Jobban teszik, ha ebbe szépen belenyugszanak. — A doktorok is tévedhetnek — jelentette ki később Feri nem sok meggyőződéssel, a homlokát ráncolva közben. — Hallottam én már olyat, hogy sokáig nem, aztán egyszerre ikrek. F-né október húszadikát a következő évben is megünnepelte. Ég vett egy hintalo- vat meg két képeskönyvet. — Mennyire örülne a hintalónak — mondta —, és nézd csak milyen szépek ezek a képek. Az elefánt, a zsiráf, a teve... Úgy meg tudják festeni, mintha csak élnének! Feri egyre gondterheltébe lett. Néha átsurrant az ő agyán is valami lelkifurdalás féle, de inkább azon gondolkozott, hogy az asszonyt kéne elvinni egy jó elmegyó- gy ászhoz. Egyre többet maradozott ki otthonról és „Ferike” ötödik születésnapját már egy másik nő lakásán töltötte. 1956 pktóber végén ezzel a nővel lépte át a határt. F-nének csak egy pársoros levelet hagyott hátra, melynek az volt a lényege, hogy végre családot szeretne. F-nét ezután két évig kezelték idegösszeroppanással, és amikor felépült, már nem mehetett vissza a munkahelyére. Leszázalékolták, és otthoni bedolgozást vállalt egy kátéesznél. Közben minden év október húszadikán megünnepelte Ferike születésnapját, akinek a létezését az idő múlásával már gondolatban sem tette idézőjelbe. Azon a napon boldog volt. Ruhákat, cipőket vásárolt Ferikének, mindig az elképzelt méretre, és amikor a fiú betöltötte a tizennyolcadik évét, megajándékozta egy motorkerékpárral is. — Megérdemelted — mondta —, hiszen kitűnően érettségiztél. Nagyon büszke vagyok rád! Csak arra kérlek, vigyázz mindig magadra és vezess óvatosan. Annyi karambolról olvas mostanában az ember! A lakásból nagyon ritkán mozdult ki. Barátokat, barátnőket nem tartott, szülei néhány hónap különbséggel meghaltak, még akkortájt, amikor Feri itthon volt. így csak a munkájával kapcsolatos dolgokat intézte, és szabad idejében átadta magát a képzeletének. Mindennap elgondolta, mit csinálhat most Ferike, szinte percre, órára átfutott az agyán fia aznapi programja. Mindig két főre terített, és esténként a másik ágyat is megvetette. Lányosképű, de nagyon szép fiatalemberré serdült az évek folyamán, akiért ugyan bolondultak a nők, de Ferike csak a tanulásnak élt. Akkoriban már negyedéves orvos- tanhaíllgató volt. Egyik napon levelet kapott Amerikából volt férjétől, benne színes fénykép. A fotón az erősen megkopaszodott, megöregedett Feri, mellette a felesége és négy ki- sebb-nagyobb gyerek. A felvétel a lakásban készült, gyertyákkal díszített tortagó- liátot ültek körül. A kép hátoldalán nehézkes betűkkel csak ennyi állt: Nekem, látod, sikerült, remélem azóta neked is. Egyébként most éppen Ferike (tőlem balra) születésnapját ünnepeljük. Szeretettel: Feri. F-né döbbenten meredt a képre, a rikítóan színes csa- ládi-giccsre, amelyen még az a réges-régi arc is idegennek tetszett. És a képen mindenki mosolygott. — Ez nem igazság — suttogta F-né, csontos, gyűrött bőrű kezével < görcsösen a képbe kapaszkodva. — Nem lehet, hogy neki igen és nekem meg... Körülnézett a szobában, és egyszerre ölyan végtelenül üresnek látta, amilyennek még sohasem. Szembefordult a nagy állótükörrel, amely árulkodón, szemtelenül, kihívón tükrözte felé a valóságot. Egy szürkekontyú, fonnyadtra aszalódott, kopott kis asszonyt, akiről messziről ordított a magány. — Nem igazság! — kiáltott fel, és apró darabokra szaggatta, tépte, rágta a képet. — Nem igazság, hogy neki minden, és nekem meg semmi! szekrényhez rohant, és kirántotta Ferike rendben berakott ruháit, a földre ha- jigálta valamennyit, azt is, amelyikben érettségizett. Aztán a könyvszekrényből szórta oda a könyveket: a vastag anatómiát, az ideggyógyászatot, a szülészetet és a többit. Majd odalökte a magnót, a lemezjátszót, a sífelszerelést. — Semmi! Semmi! Semmi! — kiáltozta, suttogta, sírta rekedten, aztán letérdelt az összegórt tárgyak elé. Másnap a szomszédok vették észre a kiszivárgó gázt. A hírre többen is összeriadtak a folyosón, értesítették a házmestert, de miután hasztalan csengettek, dörömböltek, feltörték az ajtót. Összeállította: Őri Zoltánná Vénusz születése (Buday György fametszetei)
