Szolnok Megyei Néplap, 1978. szeptember (29. évfolyam, 206-231. szám)

1978-09-24 / 226. szám

I s SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. szeptember 24. sofőr, akire ezen az éjszakán rányi­tottam a taxiajtót, már nem túlságo­san fiatal. Aszott proletárarcát mély, inkább függőleges ráncok barázdál­ták. Proletárráncok. Mintha a parányi árkok mélyére ki- moshatatlan olajüledék rakó­dott volna. A szeme pillát- lannak tűnik, az orr keskeny nyergén alig látható horpa­dás. A haja gyér, gondozat­lan, látszik benne a nyilván koszos, töröttfogú fésű nyo­ma, a zsíros szálak négyes- ötös csoportokba rendeződve, hamuszürke sínekként hú­zódnak a fejebúbja felé. Ar­cán viseli életrajzát. A nyo­morúságos, száradó ingekkel, gatyákkal föllobogózott bér­házat, ahol született. A szuty- kos műhelyt, ahol gyermek­korában rozsdás drótok, olaj­tól csöpögő anyacsavarok, nittszegek, pléhdarabok kö­zött matatott. Az arc megőr­zött még valamit a mester ütésre lendülő keze láttáni félelemből, s a sunyi öröm­ből is, amit az első kuncsaft becsapása okozott. Tág póru- sú bőre a sárgás fénnyel homályló kültelki kocsmák párájából is őriz egy lehelet­nyit — nem többet, mint egy nanokkal előbb fölkent köl­ni ellengő, inkább csak az emlékezetben élő illata. Egykedvűen várja, hogy megmondjam a címet. Elnyújtózom mellette az ülésen, csendes káröröm bi­zsereg bennem. Most majd morcán, ellenségesen néz rám. A visszafele útra gon­dol, amit üresjáratban kell megtennie. Húsz kilométer. A katonai repülőtérről visszafelé nemigen akad utas. Persze mondhatná azt is, nem viszi ki, neki nem éri meg. De nem meri. A kár­öröm a fejbőrömet birizgál­ja. „Ki tudja, ki ez a pasi, aki éjszaka a katonai repülő­térre hajtat?” — erre gondol majd. Azért, amikor a sza­vak: „katonai repülőtér” ki­hullanak a számon, várok tő­le egy kutató pillantást sem­mitmondó, kockás ingemre, szürke, gyűrött nadrágomra. De rám se néz. Indít. Elmaradnak a belváros neon utcái. Egy híd karcsú íve. Gyárak, külvárosok. Már erdőben járunk, a fák törzse a reflektorfényben megany- nyi fehér villanás. — Visszafelé nem lesz uta­sa — mondom. Csak egy pillanatra néz rám, most látom először egy­szerre mind: a két szemét. Egykedvű, majdhogynem gú­nyos. Most veszem észre — mintha az egyszerre látott két szem anód- és katód-sugara lámpát villantott volna ben­nem —, hogy első látásra mennyire félreismertem, mennyire nem hatoltam ar­ca külső rétege mögé. Vala­mi finomság bukik ki a rán­cok közül, valami szóval ki .nem fejezhető. Ha most elő­adásba kezdene a görög mű­vészet arányosságáról, a kvantummechanikáról vagy a zen-buddhizmus lényegéről, egy pillanatig sem csodálkoz­nék. Lopva a profiljára pillan­tok. Most nincs rajta semmi fény, semmi ellengő. Düh fog el — magam sem tudom, miért. Valamivel meg kellene bántanom, dobol bennem. Meg kellene aláznom. Fensőbbségesen ül mellet­tem, mint egy lenyűgöző ará­nyú görög szobor, mint ma­ga a görnyesztő súlyú kvan­tummechanika, mint a min­dent lecsupaszító zen-budd­hizmus. És hazudni kezdek. — Micsoda ostobaság ez — mondom —, csak rohan, ro­han alattunk az aszfalt. Hiá­ba pörögnek a kerekek, hiá­ba nyomja a gázt. Ide va­gyunk ragasztva a földhöz... Értelmetlen rohanás! — Itt hatásvadász szünetet tartok. — Bezzeg, amikor mi el­emeljük a gépet a kifutópá­lyáról! Az orr az ég felé fú­ródik ... Semmi közöm a repüléshez. A katonai repteret azért mondtam, mert oda pár száz méterre lakik a szeretőm. Véletlenül. Ugyanúgy lakhat­na a vágóhíd mellett is. A sofőr meg se rezzen. — Akkor, amikor már a gép felemelkedett, értelmet nyer a néhány száz méteres földön rohanás — folytatom dühösen. — De így?! Mint egy rossz vers. Aszfalt, asz­falt, aszfalt. Megint rámnéz. Mintha mosoly villanna az arcán. Ebben nem vagyok biztos. Inkább kopott ínyből kisár­gálló fogak rémlenek. De le­het, hogy ez is csak érzékcsa­lódás. lőrehajol. Ráta- pos a gázra. Az öreg, "rozoga Vol­ga — nekilendül, a sok vihart látott karosszéria berezeg. A sofőr egy aprót nyög, hátradől, s szép óvatosan elemeli a ko­csit az útról. A kerekek sur- rogása megszűnik, sóhajtva ellebegnek mellettünk az út menti fák koronái. Görcsösen kapaszkodom az ülésbe, és ámulva nézem a város fel­szikrázó, elektromos csilla­gait. Azóta itt keringünk a ki- vénhedt taxival a város fö­lött. A sofőr nem néz rám. Szólni sem szól semmit. Thomas Stearns Eliot Rapszódia egy szeles éjszakán Tizenkét óra. Véges-végig az utca Holdas szintézisében Susorgó holdas . bűvigék Szétoldják az emlékezet Világos viszonylatait, Felosztott pontos szintjeit. Ahogy megyek, az utcai lámpák Mint végzetes dobok peregnek, S a sötétség téréin át Éjfél rázza az emlékezetet Mint őrült egy holt pelargóniát. Félkettő. Az utcai lámpa szortyogott, Az utcai lámpa mormogott, Az utcai lámpa szólt: „Nézd azt a nőt, Ki a kapuból rávigyorgó fényben Tefeléd tétováz. Látod, ruhája szegélye Homokos és szakadt S látod a szeme zugában A tűgörbe vonalat.” Az emlékezet szárazra vet Rengeteg görbe holmit. Egy görbe ágat a fövenyen Simára szíva és kisimítva, Mintha elárulná a világ Merev és fehér Csontváza titkát. Egy törött rugót a gyárudvaron, Rozsda a formán, melyet az erőt ott hagyott Keményen, megcsavartan, szétpattanásra készen. Félhárom, Az utcai lámpa szólt: „Figyeld a macskát, mely belapul a Kinyújtja nyelvét [csatornába, S egy morzsa avas vajat befal.” És a gyerek keze gépiesen Kinyúlt egy játékért, mely siklott a rakpart mentén. Semmit se láthattam a gyerek szemében. Láttam én szemeket az utcán, Fürkésztek kivilágított redőnyön át, S egy tóban egy délután Egy vén rák, kullancsok a hátán, Megragadta a bot végét, melyet felé nyújtottam. Félnégy, A lámpa szortyogott, A lámpa mormogott a sötétben, A lámpa hümmögött: „Nézd csak a holdat, La lune ne garde aucune rancune, Kacsint kicsit, Zugokba belemosolyog. A fű haján végigsimít. A hold emlékezete eltűnt. Lesikált himlőhely repedése arcán, Por- és otkolónszagú Papírrózsa kezében, Egyedül van egészen Mind a régi éji illatokkal, Mik átsuhannak agyán.” Naphíjas pelargóniák hervadása, 'Hasadékok pora, Utcákon a gesztenyeszag, És nők szaga redőnyök mögötti S cigarettáké folyosókon [szobákban S bárok koktélszaga. Radnóti Miklós A lámpa szólt: „Négy óra, Itt a szám az ajtón. Emlékezet! Nálad a kulcs, A kis lámpa gyűrűt vet a lépcsőn. Menj föl. Vetve az ágy; a fogkefe a falon lóg, Tedd a cipődet az ajtó elé, Aludj, légy az életre kész.” Végsőt csavarodik a kés. (Vas István fordítása) Kilencven éve született T. S. Eliot, a modern líra egyik legnagyobb alakja. Baksán Mária A verés változatai Marokszedéssel, tarlószurkálással, kévekötéssel, keresztrakással de megvertek engem. Ha íratlan is, de törvény a kalaplevétel; adózás asztalnak, embernek, harangszólalásnak tisztelet. De megvertek engem. Induljunk varázsbot! t Kakas kukorékol, borízű az ének. Valaki az égen véreseket lépett. De megvertek engem. Amott jön nagyanyám, búza-ringó nyárral. Ujjábán intés születik paráznaság ellen. Fogatlansága törvény. De megvertek engem. A z anya csontos, tűhegyes arcával be­lehajolt a lámpába. Egy ing nyakát foltozta apró, ideges mozdulatokkal. Mellette a díványon ingek, szép rendesen összehajtva. Aztán néhány alsónadrág, zsebkendő. Az anya hunyorogva fölnézett, mintha ott túl, a lámpa fénykorén keresne vala­mit. — Bandi — mondta, és egy szék rop­pant a sarokban —, azt hiszem, ez az ing is rendben van. Újabb reccsenés a homályból. — Köszönöm, anyám. Az anya még mindig előrebámult, bele­beszélt a sötétbe. — Azt hiszem, fiam, mégiscsak vennünk kéne egy-két dolgot... inget meg effé­lét. — Kis szünet, aztán: — Legalább pár darabot. — Legalább pár darabot — visszhan­gozta a sarok. Aztán egy térd fölemel­kedett a homályból, a vékony, barna arc is előrehajolt. — És aztán mit kéne még vennünk? Csöppnyi giúny sem volt a hangban. In­kább várakozás: hogy hát jó, tessék, so­rold föl, anyám, mi minden kéne... Az anya lehajtotta a fejét. — Tudom, hogy sok a kiadásod, hiszen rajtam kívül még Évát is segíted ... — Hagyjuk ezt! — Megint egy reccsenés, aztán akárcsak sűrű sötét füst gomolyogna fel, a fiú ott állt az anyja előtt. — Igazán nem tudom, miért beszél er­ről, anyám, higgye el, teljesen felesleges. Az anya fölnézett. A keze is elindult, hogy megkeresse a fia kezét. — Ne haragudj. — Nem arról van szó. Az anya keze egy pillanatra megérintette a fiúét, majd visszahullt az ölébe. Az anya aztán az ingek, alsónadrágok és zsebkendők között motozott, és mire ismét fölnézett a fiára, mosoly volt az arcán. — Lesz mindened Füreden. — Megcsil­lant a tekintete. — És tudod, hogy még nekem is... Egész szépen rendbe hoztam a szürke szoknyát, és tegnap, igen, tegnap a Gizi ideadta a napszemüvegét. — Igazán örülök. A fiú valahonnan a sarokból előhalá­szott egy újságot. Úgy állva olvasni kez­dett. Az anya meg tovább beszélt. — Először persze nem akarta ideadni, és igazán meg kellett ígérnem, hogy vigyá­zok rá, de hát tudod, hogy én mindenre úgy vigyázok, és mégiscsak jó lesz, ha na­pozhatok egy kicsit. Az újság megzörrent, aztán leesett a díványra. A fiú megfogta az anyja vállát. — A vízbe is bejöhet. — Ö, nem ... nem! De majd a partról nézem, hogy úszol. — Boldogan felsóhaj­tott. — Azért ez jó, hogy együtt nyaralha­tunk ... hogy engem is beutaltak abba az üdülőbe. — Fölnézett a fiára. — Ez még­iscsak szép ... A fiú lehajolt az újságért, de nem kezdte újra olvasni. Újsággal a kezében járkált a szobában. Olykor messzire eltávolodott a sötétben, aztán megint csak itt volt a lámpa mellett. Hirtelen megállt. — Anyám... A váll megrándult. — Ha úgy gondolod, hogy zavarlak, én igazán ... — Nem arról van szó, dehogy zavar, miért zavarna? — Szünet. — Csak meg­* kérném valamire ... Az anya fölnézett. Vékony, pergamen­színű bőre megfeszült az arcán. Várni le­hetett, hogy a következő pillanatban meg­pattan benne valami. A fiú megérintette a vállát. — Na ... na ... — És mosolygott is. Az anya arca engedelmesen átvette a mo­solyt, de az mindjárt elhalt, beledermedt a ráncokba. — Megkérném valamire — ismételte a fiú. — Leült az anyja mellé. Nem nézett rá, ahogy elkezdte. — Tudja jól. hogy ez egy olyan üdülő ... ahol különféle embe­rek vannak, üzemekből meg innen-ón- nan ... Szóval, ha megérkezünk, ne közöl­je mindjárt, hogy kúriai bíró volt a fiérje. — De Bandi... — Szeretném, ha végighallgatna! — féloldalasán nézett az anyjára. — Apát hagyjuk! — keze belesöpört a levegőbe. — Hagyjuk! Hagyjuk! És szeretném, ha azt sem említené, hogy Fiumében nyaraltak, és olykor hét végére is lerándultak. — Fiacskám — hajolt előre az anya —■ tudod, hogy apádnak szabadjegye volt, és különben sem került olyan sokba az egész. A fiú nem engedett. — Fiúméról egy szót se! És arról se, na­gyon kérem, anyám, arról se, hogy ott mi­lyen más volt minden. Az étkezés, a kiszol­gálás ... és főleg... — A fiú hangja szinte már könyörgővé vált — az embe­rek! Igen, akikkel nyaralt. Az anya belemosolygott a lámpába. — Ki is volt, aki meghívott vitorlázni? Valami osztrák gróf ... tudod, hogy ismerte apádat! A könyveit.. . igen ... és ő jött oda az asztalunkhoz... A fiú tollas hangja remegni kezdett. Re­megett a hangja is, ahogy újra megszólalt. — Se osztrák gróf! Se vitorlás, se meg­hívás! Nagyon kérem. — Megfogta az anyja kezét. — De hát az igazán az eszébe se jutott! — Tudom! — vágta rá a fiú. — Mint múltkor a buszban. Az anya a fejét ingatta. — Én csak azt mondtam, milyen durvák az emberek... — Félénken a fiára san­dított. — Manapság... — Elhallgatott, majd egy kicsit bátrabban. — De igaz is! Nem adnak helyet, lökdösődnek, a kalauz rám szól, hogy menjek előre, aztán, hogy mit állok az ajtóban, ha még nem szál­lók le.

Next

/
Oldalképek
Tartalom