Szolnok Megyei Néplap, 1978. szeptember (29. évfolyam, 206-231. szám)
1978-09-24 / 226. szám
1978. szeptember 24. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP ELSZAKADÁS Hz M 3-ason Épül az M 3-as autópálya. A Buda- pest-Gödöllő közötti huszonnégy kilométeres szakaszon októberben már megindulhat a forgalom. További negyvennégy kilométeres szakaszon pedig földmunkákat és útalapozási munkákat végeznek a Betonútépítő Vállalat gépei. A képen: „Utolsó simítások” az átadásra váró szakaszon. (MTI Fotó, Manek Attila felvétele) 538? 1. ■V-' ■ 'y műm :♦'«*» m A vád: közokirat-hamisítás Es a mulasztás igazolatlan marad „Kínos volt. Nagyon kínos! Nem hittem a szememnek. Idézés bűnügyben. Feljelentettek. Kihallgatás, jegyzőkönyv, tanúk, bizonyítékok... De tudja mi volt mindennél kínosabb? A bírósági felszólításban a titulusom. Amikor a jogerős ítélet után közölték velem, Sz... Sándor ELÍTÉLTTEL, hogy a büntetés hatályba lépett, megkezdődik a hat hónapi javító-nevelő munka, tizenöt százalékos bércsökkentéssel. Cirka 5-6 ezer forint. Ennyit fize'tek egy napért." ■ nem a magányos Hem, öregemberről akarok írni, aki fényképről idézi maga elé gyermeke arcát, akit soha nem látogat senki, csak születése napján érkezik a pos- 1 ás nefelejcsekkel telehin- tfctt dísztávirattal — ő mégis azt érzi: elfelejtették. Elszakadni a szerető szülőktől: megbocsáthatatlan. Eltávolodni a születési helytől — társadalmi jelenség. Egy budapesti gyár vezetőinek születési adatait böngészem. Kiderül, hogy a huszonegy ember tizenkét helységből érkezett. Vidéki városokból, különböző községekből, sőt egyikük — ahogy meséli — tanyáról. Vajon olyan egyszerű költözködések ezek? Izgatott cókmókolások, örömteli várakozással, nagy gyomrú teherautókkal? A tanyán született főosztályvezető mezítlábas korából alig emlékszik valamire, állandóan a különböző kollégiumok képét idézi fej („Milyen reprodukció is függött a szobánk falán?”), papíron adja össze albérleteinek számát („Volt abban ágybérlet is ...”), egykori élete az ideglenessség érzetét sugallja, számára minden átmeneti volt, néhány suta hazalátogatás között. (Most, hogy háromszobás lakásban él, magához vette anyját is, aki sámlit rak a bérház lépcsőfordulójába, arra kuporodik, úgy gubbaszt, mint odahaza a lócán, s szemével ismerős tárgyakat keresgél, hiába. A fiaital békési főmérnök tárcájában az otthonmaradottak fényképével jár — egy barackszínű fotón a család: testvérek, rokon, ünnepi mosollyal arcukon. Hazajár negyedévenként, apját-anyját pénzzel támogatja. Szívesen mesél a gyermekkoráról („Milyen ünnep volt nálunk a disznóölés! Én fogtam a jószág farkát, mikor leszúrta a böllén, büszke voltam rá, hogy a fülemet, sem fogom be a visítás elől...”) Azután a szavakkal a máig jutunk, a mérnök mutatóujját magasba emelve figyelmeztet, mi ment végbe lelkében, szokásaiban: otthon van most is minden disznóöléskor, de a sertés haláltusáját nem bírja végignézni, berohan a házba, hogy a visítást se hallja, családja ösz- szenéz — kinevetik. Az igazgató Egerben született („Nekem könnyebb volt, nem kellett kölyökkoromban megválni a szülői háztól”), a diploma megszerzése után vissza is ment a barokk kisvárosba. (Jó volt ott belejönni a szakmába. ahol ismerős voltam és nem maradtam magamra a gondokkal.) Műszaki kandidaturáját követően helyezték Pestre, lakást kapott, kocsija pedig addigra már megvolt. („Szerencsés ember vagyok. Igaz, tanultam vasszorgalommal, fáradtan és idegesen —, de soha sem kellett a nulláról indulnom, soha nem mozogtam kényszerpályán . . .”) Apróságokat, öklömnyi változásokat emlegetnek az elszakadok:. Ezek már nem a hajdani „falusi legény Pes- ten”-variáció, a neonfénytől, villamostól, kirakattól megszédült, a forgalomban téb- láboló, a kihalt mellékutcákon magányosan bóklászó vidéki sihederek limonádéízű történetei. A szülőhelyükről elkerülök világa ugyanis már otthonunkban tágabbra nyílik — manapság talán a városi ember van inkább elzárva a vidéki léttől, mint fordítva. Nagyanyám azt mondta apámnak, mikor útjára engedte Pest felé: „Aztán találd föl magad ott. fiam...” A népmese hamuba sült pogácsával indította vándorútra hősét, s így volt ez —, ha képletesen is — még nem is olyan régen is. Ma az elmenők tudása, világlátása gyakran túltesz szüléikén :— mi kísérné hát őket más, mint a féltés, az aggodalom: „Vajon megállja-e helyét a fiam?” Ez a kérdéssóhaj másból fakad, mintáz előbbi búcsú-buzdítás: az egyik az ösztön kapaszkodóját keresi, a másik a már megszerzett tudásra épít. A szociológiai szakiroda- lom a társadalom mobilitását, az átrétegződést vizsgálva a jelen gondjaiból szemezget. Ki hagyta el a földet, kiből lett gyári munkás? Ki hagyta ott a munkapadot, ki vált értelmiségivé? Kik nem folytatták apjuk dolgát-életét? A statisztikák szerint milliónyian. S ebből a seregből ezrek és ezrek léptek távolabb szülőhelyüktől népesebb, fejlettebb vidékre... Ennyien váltak „elszakadókká”, olyanokká, akik, ha szénakazlakat látnak, kiszállva kocsijukból orrukba szívják illatát, de a kaszát már csak néhány percig tudják tartani ... olykor mintha negatív folyamatként könyvelnénk el, pedig többnyire éppen hogy nem az. A különböző akciók, irányelvek mind a munkás-, a parasztgyerekeket segítik, megkönnyítik a középiskolába, egyetemre jutásukat, hogy az életkörülményeikből adódó hátrányt behozva, kibontakoztathassák tehetségüket. Érdemes azonban elgondolkozni azon, hogy okvetlen elszakadást okoz-e a tanulás-tanultság; és azon is, hogy a „több”, a „korszerűbb” a nagyvárosba hívja-e még ma is a falun, vidéken születetteket? Egy-két évtizede egyetlen mérnök sem talált volna községi munkahelyre, ma pedig társadalmi szerződésekről hallunk, falusi értelmiségről írunk — a fejlődés tehát nemcsak a községek képét, de társadalmát is megváltoztatta. kis falu- Eldugott ban a Börzsönyben, olyan kondenzátorokat gyártanak eddig csak málnát szedő asszonyok, amelyekkel, ha elmaradnak — a székes- fehérvári Videotonban nem tudják összeszerelni a televíziókat. Rába-közi község kisüzeme nyomtatott áramkörű paneleket készít, s szerződésben áll több nagyvállalattal. Az állami gazdaságokban, a tsz-ekben megannyi értelmiségi — mezőgazdasági mérnök, állatorvos, közgazdász, jogász — dolgozik, megsokszorozódott a falusi pedagógusok száma. Változóban azért a falusi értelmiség. összetétele a megváltozott kort és társadalmat tükrözi, hiszen az elszakadok közül néhányan visszatérnek. Nem a szénaillat, nem a megszokott táj hívja őket — többségüket egyelőre inkább a kényszer. Megunván az albérletet, így látnak lehetőséget az önálló élet megteremtésére, azaz — az egzisztencia fogja őket kézen, s vezeti vissza a faluba. Persze akadnak olyanok, akik enélkül is viszszavágynak-vissza j önnek, mert úgy érzik, hogy több a lehetőség a tanultak gyü- mölcsöztetésére, mint a városban. ök sem poétalelkek, csupán a szülői házhoz jobban ragaszkodók, a községen segíteni akarók. Egyikük gépészmérnöki diplomával dolgozik a termelőszövetkezetben. „Gyakorlat teszi a mestert” — mondja először visszatérte indokát, majd tovább sorolja az okokat: szavának súlya van a munkahelyén, tudja pontosan, mit miért csinál, látja értelmét, s érzi azt is, amit szerinte nagyobb helyen nemigen érezhet a frissen végzett —, ha holnap venné a kalapját, s elmenne, hiányozna. Nos, ezért nem szakadna ő el innét semmi pénzért. Egyszerűen azért —, s ez cseppet sem hatásos poén —, mert ilyen nagyon szükség van rá. Tamás Ervin Szinte egyszuszra fújta ki magából bánatát. „Én szerencsétlen, hogy lehettem ilyen idióta. Eső után köpönyeg, utólag okos az ember. Méghogy bűncselekmény!? És három évig terjedő szabadságvesztés is lehet! Ha én ezt tudom, hát biztos azt mondom, hogy ott egye a fene azt az egy igazolatlan napot. Gyanúsított, vádlott, elítélt és ami még most a gyárban vár rám. Én hülye.” Sz. Sándor nincs egyedül az önsanyargatásával. Rajta kívül még vagy negyvenen kaptak kétségbeesetten a fejükhöz, vagy verték volna legszívesebben a falba. Vádlottak, elítéltek közokirathamisítás miatt. A közokirat a táppénzes igazolás volt, amelyen a keresőképtelen ettől és eddig dátumokat kissé korrigálták. Miért? Az indokok sokfélék. Sz. Sándor például este rosszul lett, éjszakás lett volna. Másnap ment orvoshoz, beteg volt valóban, táppénzes állományba is vették attól a naptól, tizedikétől. No de kilencedikén este nem ment dolgozni. És ugy-e az igazolatlan mulasztásnak — ahogyan ő mondja, — zsebbevágó következményei vannak: nyereség-, jutalommegvonás ... Lapozgattam a bűnügyi aktákat, Nézegettem a tárgyi bizonyítékokat, az ügyetlenül kiradírozott, elkapart, átfirkált számokat, s a beismerő vallomásokat. G. Józsefné: „Én csak azért javítottam át a 16-át 14-re, hogy a munkahelyem jelenléti ívével megegyezzen. Terhes voltam, rosszul lettem, a presszót, ahol dolgozom éppen tatarozták, kollégámmal felváltva voltunk benn. Ü",r tudtam, hogy szabadnapos vagyok. Még mondtam is a doktornőnek, hogy csak 16-tól kell hogy táppénzre vegyen. Akkor nem tudtam, hogy az előző napokban is betegnek „könyveltek él” az üzletben. Százhat forintért (két napi táppénz) csinálni? Ugyan már!” K. Ferencné: „Gyermekápolási táppénzen voltam. Hétfőn kellett volna dolgoznom. De éjszaka sokat bajlódtam a két gyerekkel, elaludtam. Nem akartam igazolatlan napot, hát átírtam a dátumot.” Égy anya: „Kiírta az orvos a lányomat, pedig nem volt még jól. Ügy láttam, hogy egy napot még pihennie kell...' És így tovább, és így tovább. Kinek előtte, kinek utána volt szüksége még néhány napra. A közös pusztán annyi bennük, hogy a táppénzes igazolás meghamisításával a megoldásnak a lehető legrosszabb módját választották. Még csak meg sem fordult a fejükben, hogy bűn- cselekményt követnek el, az meg aztán végképp nem, hogy erre rá is jöhetnek. Pedig nagyon egyszerűen ellenőrizhető, bármilyen — ügyes vagy ügyetlen — hamisítás. A rendelők betegnyilvántartó könyvének eredeti adataival gyorsan szembesíthetek a kozmetikázott dátumok. Sokak véleménye szerint nem új jelenség ez, még ha a statisztikai adatok effajta következtetést is sugallnak. (Ugyanis míg tavaly hat, az idén eddig fnár több mint negyvenkilenc „közokirathamisító” állt a bíróság előtt.) Mondják, hogy pusztán arról van szó, hogy a szigorúbb táppénzes fegyelem velejárójává vált az igazolások alaposabb átböngészése. Következetesebb ellenőrzés, s lám kiderül, hogy mennyi a ... mi is? A táppénzcsaló? Nem. Ez azért túlzás. Az az érzésem, inkább az derült ki, hogy mennyi a könnyelmű, meggondolatlan ember, aki félvállról kezeli a munkahelyi hiányzásokat és kézenfekvőnek tartja leplezésére azt a kis hamisítást. Nem vonom kétségbe, hogy mint a hidegzuhany érte őket a Népköz- társaság nevében kihirdetett ítélet: „A vádlott bűnös közokirat-hamisítás bűntettében.” A büntetés, a szégyenen túl általában több ezer forint, a mulasztás pedig igazolatlan marad a megannyi munkahelyi szankciójával. Kovács Katalin Iz elszakadást Nyolcvankilenc éves poéta Beszéd a földdel, a betűkkel őszelőn még sokféle hanggal ébred a vidéki baromfi- udvar: kakaskukorékolás, libagágogás, csirkecsipogás, malacsivitás köszönti a hajnal jöttét. Mindezekből azonban 1916. óta idős Csabai István semmit se hall. Hunyorgó szeme a tenyérnyi ablaküveget fürkészi, a füle mögé kanyarítja sokdioptriás szemüvege szárát, azután komótosan öltözködni kezd. Még tejfehér páraköd áztatja a szilvafák hegyét, a gubancos, piszkosszürke felhők mögött fennakad a reggeli fény, amikor az alacsony, egyenes tartású öregember már a tornácon áll. Mélyet szippant éf szeptemberi levegőből, aztán a lócára ereszkedik. Fejében rímek, versszakok sorakoznak, eszébe jut a tegnap félbehagyott rövid strófa. Hiába, ilyenkor reggeltájt vág az ember esze a legélesebben. Hogy mi ebben a rendkívüli? Talán „csak”annyi: Csabai István jövőre már a 90. esztendejét tapossa és 86 évesen versfaragásra adta fejét. Napközben vizet hord, boltba jár, fát vág, de ha jő a reggel... Amikor Tiszafüreden, a Külsőkertsor utcai lakásán meglátogattam, már az udvarán rigmusokkal fogadott: „Amint az írásba fogtam Nejem kikapta a toliam: Minek firkálsz te vén idióta, Ha azt se tudod, mi a strófa Mondottam már teneked Hogy ebből nem lesz kenyered És cipó helyett strófáidat eheted” A felelet csak annyi volt: „Strófáim még nem remekek Hiszen katonakoromtól A nevemen kívül Nem írtam egyebet” Vajon mi késztetett egy idős embert arra, hogy tollat ragadjon? — Az első világháborúban tüzérként szolgáltam, és az olasz repülők telibe találták ütegünket. Csak a kórházban tértem magamhoz, látni láttam, — hallani senkit és semmit. Mindenfelé némaság, üres csend vett körül, és amikor észrevettem a felém hajló orvos mozgó száját, rájöttem, én már soha többé nem hallok hangokat, emberi szót. Először öngyilkosságra gondoltam, majd Füredre hazatérve napokig búslakodtam. Nem csoda, én aki annyira szerettem beszélni, tréfálkozni, semmit se hallok, értek. így menekültem 1916. óta a rögökhöz és a betűkhöz. Valamennyi üköm- ősöm paraszt volt, és néhány év múlva már éreztem a föld sóhaját, hallottam a tavaszi újjászületést, a végtelen határ lett beszélgető- partnerem. Esténként a lámpafénynél Mikszáth, Jókai, Gárdonyi, Petőfi, Arany könyveibe temetkeztem. Ahogy nőtt a korom, meg az olvasottságom, fogyott a szemem ereje. Nyugdíjas vagyok régóta, így három éve elhatároztam, verselni kezdek. Csak humorosat írok, elvégre ráérek búslakodni akkor is, ha megöregszem. Azóta hívnak mindenfelé, gyűlésekre, öregekhez, szavaljak a költeményeimből, íme egy rövid számadás arról, kié a döntő szó a házban: „Mivel nejemnek az az elve Az ő dalát is szedjem versbe Mit tehetek ellene? Bár én vagyok a ház feje ö pedig a ház nyaka A fej nem fordul másfelé Csak ameddig a nyak engedé” Tréfás végrendelete is papírra róva: „Ha kiterítenek a ravatalon Nem terhelem már a papom Prédikációját elmondom magam Anyjukomnak köszönöm Vesződött a botfülemmel Jó hogy bírta türelemmel Ismerőseimtől is búcsút veszek Alig beszéltek velem, keveset Ha utánam jönnek véletlenül Idelenn már könnyen beszélhetünk Hisz egforma fülű partnerek leszünk” — Tudja, jövő ilyenkor már a kilencvenediket taposom. írói dicsőségre nem vágyom, de megmutatom, 86 évesen is újra lehet kezdeni valamit, még akkor is, ha az éveket nem fordíthatom vissza. A család és a munka mellett a derű, a jókedv, a vidámság segített elviselni rokkanságom, és ez lett az életelemem is, mint ahogy egyik strófámban leírtam: „Aki a humort nem szereti, Jobb, ha verseimet félreteszi” D. Szabó Miklós