Szolnok Megyei Néplap, 1978. szeptember (29. évfolyam, 206-231. szám)
1978-09-17 / 220. szám
IO SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. szeptember 17. Háborúellenes mozgalom Szolnok megyében az október! polgári demokratikus forradalom óvó ben A háborús veszteségek és szenvedésk miatt a nép elkeseredése a végső határhoz közeledett. Számos megmozdulás, sztrájk robbant ki, különböző éhségtüntetések zajlottak le az ország minden résizében. A munkásharcok, éhséglázadások hatása gyorsította az ellenállás növekedését a katonák körében is. Mérhetetlen feszültség halmozódott fel az országban. Az I. világháború súlyos megpróbáltatásokat hozott Szolnok megye lakosságára is, mégis a háború első három évét csendesség és pasz- szivitás jellemezte, a dolgozó nép elégedetlensége még nem jutott nyíltan kifejeződésre. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom hatására a háborúellenes és demokratikus erők aktivitása hirtelen kirobbant és hatalmas méreteket öltött. Így az 1918-as esztendőt már a forradalom előszeleként erőteljes politikai élénkség jellemezte. 1918. január 19. és 21. között Szolnok megye munkássága is bekapcsolódott a fiatal szovjet állam békepolitikáját támogató tömegsztrájkba. Ezekben a napokban Szolnokon kívül munkabeszüntetésekre került sor Jászberényben, Karcagon, Tö- rökszentmiklóson. Mezőtúron és Túrkevén is. „Békét, jogot és kenyeret a népnek!” — ezt a jelszót terjesztették a munkások összejöveteleik alkalmával. A megye megerősödött munkásmozgalmának életében jelentős eseményt jelentett a szolnoki városi pártértekezlet, amelyet 1918. március 25-én tartottak meg a Munkásotthonban (Általános Munkásképző Egylet). A hatóság a gyűlésre karhatalmi készültséget rendelt ki. Amint a Népszava tudósításából értesülünk. Darvas Ferenc elnöki megnyitójában ironikus hangon kérte a munkásokat: „Ne zavartassák magukat a jelenlevő rendőröktől.” Pálfy János titkári beszámolójában élesen támadta a háborút és a hatósági önkényt. Számot adott arról, hogy 1918 első hónapjaiban a szolnoki rendőrség többször zaklatta a helyi munkásszervezeteket. A gyűlés felszólalói is — köztük F. Bede László — békét és demokráciát követeltek. A lelkes hangulatban és a munkásosztály erejébe vetett hitben véget ért pártgyűlés megválasztotta az új városi pártvezetőséget, amelynek tagjai között ott találjuk az októberi polgári demokratikus forradalom, majd a Tanácsköztársaság több kiemelkedő megyei vezetőjét, többek között F. Bede Lászlót, Pálfy Jánost és Virágh Jánost. Nem egészen egy hónap- . pal később, április 22-én. délután leállt a munka valamennyi szolnoki üzemben és üzletben, s három órakor a munkások a Nemzeti Szálloda (ma Tallinn étterem) épületéhez vonultak. A szálloda nagyterme zsúfolásig megtelt, de a kapu előtt és a környező utcákon is többezren várakoztak. Május elsejét Szolnokon. Jászberényben, Törökszentmiklóson és Karcagon a dolgozók háborúellenes tüntetésekké változtatták. Majd május 5-én Szolnokon a Munkásotthonban megemlékeztek Marx Károly születésének 100. évfordulójáról. Az ünnepélyen Farkas István budapesti kiküldött mondott beszédet, méltatva Marx életét és munkásságát. A szolnoki Marx-ünne- pély a helyi szocialista mozgalom internacionalista szellemének szép tanúbizonysága volt. Májusban a szolnoki MÁV- műhelyben szolidaritási sztrájkra került sor. majd a hónap utolsó napján „A munkások és iparosok helyzete a háborúban" című előadást kísérte tüntetéssel a város munkássága. Júniusban újabb munkabeszüntetésre került sor a MÁV- műhelyben, de ekkor már a kivezényelt cseh katonák parancsnoka is a sztrájkolókkal rokonszenvezett. Az egyre növekvő háborúellenesség jelezte a forradalom közeledtét. A hatalmon levők már gyengék voltak. Már a cenzúra sem tudta elfojtani a sajtó őszinte megnyilvánulásait, amelyek békét, demokráciát és azonnali változást, sürgettek. „A háború végsőket vonaglik.” — „Igékét, és szabad, demokratikus Magyarországot követelünk!” — „Üj korszak jön. Ebben az 1000 éves Magyarország élni akar tovább. Élni békében és közös munkában az egész világgal." Püski Anikó Beitatták zsírral a szűrt, hogy vízhatlanná tegyék A régi szolnoki népviselet A ruházkodás, a rangos viselet minden társadalmi osztálynál a vagyoni helyzetnek, az anyagi jólétnek vagy nyomorúságnak is fokmérője. A béke éveire visszaemlékezve sokat panaszkodik a mai generáció a jelen (1933-at írunk) nyomasztó nyomorúságainak terhét viselve. A sokféle szükség, kényelmetlenség között szinte mindenki a ierongyolódást érzi leginkább, mert ruházkodásra telik legkevésbé. Alig akad olyan boldog halandó, akinek havi-fizetése egy öltöny új ruhára .elegendő lenne. A legtöbb kenyérkereső egész éven -ét se tud összekuporgatni egy szerény felöltőre valót. Pedig a drágaság csak négy éve nyomja és ki tudja még meddig terheli vállunkat — miközben a már kifordított ruháink is mind lerongyolódnak. Szolnok város népe nehezebb időket, súlyosabb szenvedéseket is élt már keresztül, s fennmaradásáért küzdve bizony a divatra kevés gondot fordíthatott jó kétszáz éven keresztül. Alig szabadult fel a török másfélszázados járma alól Szolnok jobbágysága, Thököli kuructatár hada dúlta, perzselte fel újra. Ismétlődött ez Károlyi Sándor kurucainak be- és kivonulásakor. De még ezzel sem merítették ki a szenvedések csordultéig tele poharát. A szegénység mellett emésztett dögvész, sújtotta árvíz, szárazság, sáskajárás, pusztította gyakori tűzvész ... a ruházkodással nem sokat törődtek. Fehérneműjük vastag, házivászonból készült, ámde nem váltottak tisztát he- tenkint, hanem a férfinép viselte azt szinte a lerongyolódásig. Nyáron jó avas, zsíros, piszkos és izzadt szagú vászonfehérneműben jártak. Válligérő hajukat bekenték zsírral, vasárnap annyira, hogy szinte csörgött róla. A fehérnemű fölé télen posztónadrá- got, derékravalól. ködmönt vagy subát öltöttek. A zsírt ezektől sem sajnálták, bizonyosan azt hitték, hogy a zsíros (Részlet Vörös István: Szolnok rt. város története című töredékben megmaradt munkájából). ruha nemcsak melegebb, de tartósabb — sőt szebb is. Beitatták zsírral a szűrt, a kalapot, bemázolták vele az avasbunda bőrét is. hogy vízhátlanná tegyék. Zsíros hajukat' kalappal, vagy báránybőr kucsmával fedték be. Lábukra nyáron bocskort, télen zsírral, faggyúval kent csizmát húztak. Kint a szabadban s munka közben még csak megjárta ez az avas, szagos gúnya, de ez volt a gála-öltözete is népünknek. Ünnepen, vasárnapokon ezen csak annyit változtattak, hogy jobban kikenekedett és juhász bundát vetett a nyakába még nyáron is. így indult a templomba. Mert a szolnoki templomjáró. istenfélő nép volt s az ünnepi miséről el nem maradt volna. El lehet képzelni, hogy a zsúfolásig megtöltött templom levegőjét milyen nyomasztóvá tette az avas, zsíros ruhák szaga. A ferencrendi atyák sokszor felszólaltak. hogy egészségtelen ruházkodásuk megváltoztatására bírják őket. de a szép szónak nem volt foganatja. A váci püspök 1750-ben keményhangú leiratban eltiltotta, hogy bundában beléphessenek a templomba. A tűrhetetlen gőz és foj- tószagú gáz eltávolítására célszerű intézkedés is történt. 1789-ben a eanonica visitalió alkalmával a püspök személyesen is közbelépett, hogy a nép leginkább a templomba menetkor hagyja el ósdi viseletét. — Mindent, maradt a régiben. Hiába fenyegetőzött az elöljáróság bezárással, testi büntetéssel, „a konok szolnoki paraszt még sem váltotta fel zsírtól avas ruháját másikkal . . . mert piszkos subáját gálaruhának. a tisztességes fehér színt pedig lealacsonyító öl - főzetnek tartja" — írja Gorove .László mint szemtanú 1821-ben. Körül a templom fala fényes volt a ruhákkal rákent zsírtól, ragadtak a padok. sőt az oltár fehérteritője is be- mocskolódott tőlük. Nagy misék alatt a kolostor folyosója is tömve volt emberekkel. ez is magába vette a zsírt s az „undorodást" keltő szagot, ami azután átjárta az egész épületet is. ásatások konkrét megfigyeléseiről számolt be. s így újabb választ adott a ..Vajon mit rejt a föld mélye?" mindig izgalmas kérdésére. Késő-bronzkor halomsí- ros kultúra — szólt a nem régészek számára szűkszavú kormeghatározás. De hogyan illsezthető ez bele az egyetemes történeti kepbe? Hogyan rajzolhatjuk meg e kis időszak eseményeit, egy nép életét — a temetője segítségével ? A jánoshidai leletek az i. e. II. évezred második felében kerültek földbe. Ebben az időben írott források még nincsenk. Nem ismerjük tehát e korai elődök nyelvét, sőt nvét sem. De ismerjük más népével össze nem téveszthető anyagi kultúrájukat: kerámia- és bronzmű- vességüket, viseletűket, temetkezési szokásaikat. — ez az ő névjegyük a régészek számára. Jánoshidán az eddig feltárt mintegy 190 sír egy többszáz síros temetőnek csak egy része, de már belőle is fontos következtetések vonhatók le. Abból az összefüggésből kell kiindulnunk, hogy a temetkezési szokások a túlvilághit függvényeként alakullak ki. A sírok tanúsága szerint a korabeli ember a „túlvilágot” az „ittenihez” hasonlónak képzelte. Halottait ezért útravolóul étellel, itallal látta el kedves ékszereivel feldíszítette, fegyverét a keze ügyébe tette. E túlvilághit különböző temetkezési formákban valósult meg. A halotthamva sz- fásnál a másvilágra indulót teljes ruházatában, ékszereivel együtt máglyára tették és elégették, hamvait urnába rakták (urnás temetkezés) vagy a sírgödör alján szétszórták (szórthamvas teA szolnoki viselet August Pettenkofen festményén Tisztességes öltözetű hívő félt bemenni a templomba, mért ruházatát bemocskolták, de a tűrhetetlen szagot sem bírta ki ájuldozás nélkül. Inkább elmaradoztak a templomból. A tisztelendő atyák sok panaszára a becsületes elöljáróság végre úgy határozott (1817-ben). hogy a „város cselédeit" oda állította a templom ajtóba, akik parancs szerint előbb a bundáso- kat nem engedték be. később a zsíros ruházatúnkat utasították vissza. Az új rendelkezésre három egymásutáni vasárnapon a szentbeszéd után felhívták a nép figyelmét. A többször is megismételt templomi felhívás hatástalan maradt még esztendőkig. A bezáratás, a testi fenyítés se használt feltétlenül, mert a megszokás természetté válik, a nincstelenség pedig van legalább is olyan úr a szegény népen. mint a hatóság. Összeállította: tlr. Sclmeczi 1.ászló Urnasir a jánoshidai temetőből Zsugorított csontvázas sír edénymelléklettel metkezés). s csak ekkor került melléje kisebb edényekben az élelem. A csontvázas sírokban a halottat hátán fekve, vagy oldalt zsugorított helyzetben tették a sírba. Többnyire a halott lábánál vagy a fejénél álltak az edények. Jánoshidán tehát különböző temetkezési szokásokkal találkoztunk, pedig tudjuk, hogy ugyanez a nép Közép-Európa más vidékein és Nyugat-Európában egységesen csontvázasán temetkezett. halottai fölé pedig hatalmas halmokat emelt. Innen az elnevezés — halomsi- ros kultúra. A Kárpát-medencében azonban a halom- temetkezés fokozatosan elmaradt. nagy síktemetők keletkeztek (ilyen a jánoshidai is). A korábban itt élt és a hódítók által itt talált népek szokásai alakították át a jövevényekét. A temető a korabeli társadalomról is hű képet nyújtott. Ennél az ősközösségi társadalomban élő népnél már vagyoni különbségek mutatkoztak. A bronz- és feltehetően aranyékszerekkel gazdagon ellátott halottak mellett szegényes, sőt melléklet nélküli sírok is előfordullak. Egv bronztőrrel és csipesszel elbocsátott halott talán a kialakulóban levő harcos réteg egy képviselője volt. Néhány gazdag sírt mintegy 10 m átmérőjű kör alakú árokkal vettek körül. Ez a szokás egyrészt a rangosoknak kijáró tisztelet megnyilvánulása volt. másrészt a halott házának szimbolikus jelölésére szolgált. A halott-tisztelettel különös ellentmondásban áll, hogy a temetőt még a korabeliek módszeresen kirabolták, gazdag sírjaikat feldúlták, arany tárgyaikat elvitték. Igen, a bronzkori rablók csak aranyra vadásztak. Ennek köszönhetjük, hogy a feldúlt sírokban is megmaradtak az agyagedények, bronztárgyak, melyek történeti értéke az arany tárgyakéval egyenragú. Biztosra vehetjük, hogy a temetkezés és a rablás között csak rövid idő telt el, a sírnak a föld felszínén látható nyoma lehetett. sőt a kincskeresők biztosra mentek, mert a szegény sírok mind bolygatat- lanok. A jánoshidaihoz hasonló temetők rendkívüli nagysága a nép életmódjának a következménye. Gyakori helyváltoztatással járó nagyállattartó <* gazdálkodásuk csak rövidéletű településeket eredményezett, temetőjük azonban hosszú ideig állandó volt. a halottakat nagy távolságokról is jlyen közös temetőbe szállították. A nagyállattartó halom- síros népesség az i. e. 14. század végén ért a Kárpátmedencébe, ahol eg.v hosz- szabb ideig tartó békés fejlődésnek vetett véget. Rövid idő alatt meghódította az egész Közép-Duna vidéket. Terjeszkedésük támadó jellegét a helyi lakosság által elrejtett bronzkincsek egész sora bizonyítja. Ezek a nagyvonalakban csak a régészeti leletek segítségével felvázolható események pedig Kö- zép-Európában és így Jánoshidán is akkor mentek végbe, amikor Egyiptomban már az Üi-birodalom fáraó dinasztiái uralkodtak. Mezopotámiában pedig Hamurabi ekkor már több mint négv évszázada kőbe vésette hires törvényeit. K- Csányi Marietta Csecsemő csontvázas sírja pythoszban Kirabolt sir a jánoshidai temetőből Névtelen bronzkori törzsek az lllföldön Békét, jogot és kenyeret a népnek! A Szolnok megyei Néplap egyik júliusi számában az újságolvasók tájékozódhattak a jánoshidai késő-bronzkori temető feltárásáról. Az újságcikk a fontosabb temetkezési szokásokról, az SZOLNOK MEGYE MÚLTJÁBÓL
