Szolnok Megyei Néplap, 1978. szeptember (29. évfolyam, 206-231. szám)
1978-09-17 / 220. szám
B SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. szeptember 17 A _____ f érfi beszállt a taxiba. A vezető az első ajtót nyitotta, de ő dagadt aktatáskájára mutatott: — Inkább hátul. Az ülésre dobta a táskát, bemondta a címet, de mielőtt indulhattak volna, egy nő visszarántotta az ajtót, és behajolt a kocsiba: — Kössük össze! Hadarva, elfulladva mondta, talán futott is, hogy elérje a kocsit. — Hallottam, hová megy. Én is arra... Ott szállnék ki én is. Máris elkéstem... A férfi belenézett a fiatal nő arcába, majd odébb húzódott, helyet adott — tessék. Valamilyen olcsó, fekete prémbunda fénylett a nőn, beszállt, elindultak. A kocsi fűtött volt, a száraz melegben a nő az orrát fújta, a táskájával bajlódott, már nem lihegett, hallgattak. Talán két perc múlva hirtelen felriadt: — Köszönöm. Észrevette, hogy a férfi szótlanul, hosszan nézi. Mintha a tekintetét akarná elfogni. — Mire gondol? — kérdezte a nő megzavarodva, ügyetlenül. — Találja ki. — Valakire? — Eddig jó. — Rám? — A szemöldökét kerestem — mondta a férfi. — Magának nincs szemöldöke. A futó kocsi sötétjében, az utcai lámpák be-bevillanó fényében a nő feje olyan volt a fekete bunda fölött, mint egy szoborfej. Csupasz. Már nem is volt fiatal — lecsiszolt volt és kortalan. Megérkeztek, a nő tétován a táskájához nyúlt, a férfi megfogta a karját — hagyja. Kifizette a vezetőt, megálltak az esti járdán. Tízlépés- nyire két neonreklám hunyorgott, alatta egy kávézó párás, befüggönyözött üvegablakai. — Én itt dolgozom — mondta a nő. — Iszik egy kávét? Jó erőset főzök magának. — Köszönöm, majd legközelebb. Itt a járdán kiderült, hogy a nő magas, a bundája csd- kóbunda, rozsdabarna haja mintha más színt rejtegetett volna a tövénél, a szeme jóvágású, ő maga legalább harmincöt éves — és még volt egy mondata: — Örülök, hogy észrevette a kitépett szemöldökömet. Köszönöm. A férfi erre a hiányra emlékezett még napok múlva is. Az ügyes, erőszakos fogásra. Más nők inkább hangsúlyozzák a szemöldöküket, sötétítik, meghosszabbítják, merészebb íveket rajzolnak a valóság helyett — ez nem! Ez kitépette. Rájött, hogy így érdekesebb az arca. Ki volt az az olasz festő, aki ilyen szemöldök nélküli nőket festett? De hát ez nem... ez nem a régi olaszoktól leste el mit kell az arcával csinálnia. Ez saját magától tudja. Tíz_tizenkét nap múlva mégis benyitott a kávézóba. A hosszú, keskeny teremben, a füstben és a zajban mindegyik asztal foglalt volt. Körülnézett, nem találta őt. A gép mögött másvalaki állt, a három felszolgálólány is idegen volt, a galérián sem akadt rá. Bosszankodott. Kért egy kávét — közben talán előkerül. Tíz percig várt rá, hiába. Csak negyednap találkoztak. Mert akkor megint bé- nézett a Pántlikába. Kiderült, hogy azon az estén Mari szabadnapos volt, különben már várta őt, hamarább is jöhetett volna, nem szereti, ha sokáig tartozik valakinek. Megkapta hát a kávéját, az ígért erős kávét — és a duplához az alaprajzot is. Azt. hogy Mari a neve. Hogy asszony, de elvált. Hogy majdnem elvégezte a technikumot, a kémiai szakkör titkára^ is volt, azután mégis abbahagyta. Miért? A férje miatt. Hát milyen volt a férje? — A halottak mind úriemberek. — Meghalt? — Mondtam, hogy elváltunk. Itt abbahagyták. Másnap került sor a családra. — Tudja, öten vagyunk testvérek. Az egyik bátyám a Vízügyi Igazgatóságon főmérnök, de már évek óta nem találkozunk, sohasem kedveltük egymást. A másik bátyám... a kisebbik húgom. .. és még egy húgom van, mert tudja, nagy a család. .. az édesapám... ő a biritód állami gazdaságban... és akkor ott..'. Az egyik adat átömlött a másikba, az enyhe kérdés a bonyolult magyarázkodásba, a férfi nem akasztotta meg az asszonyt, de az egész go- • molyagból csak a biritói állami gazdaság neve maradt meg benne. Forgatta, ízlelgette. de nem tudott mit kezdeni Biritóval. Akkor figyelt csak jobban, amikor Mari már arról beszélt : —t Egyik kolleganőm külföldön élő magyar fiúkkal levelezik. Én is próbálkoztam ezzel, két kis halacskám akadt, is már, az egyik Londonból válaszolgatott, és ez volt az igazi, de amikor már megleveleztem vele a nyári szabadságomat odakint, nem engedtek ki. Hiába fellebbeztem, nem és nem. Hát mondja, érdemes volt? Egy hétig nem találkoztak, a férfinak vidékre kellett utaznia. Amikor visszajött, Mari megkérdezte: — Te sohasem kérdezel tőlem semmit? — Mit kellett volna kérdeznem ? — Hogy szabad vagyok-e? Aznap nála aludt. Azután többször hazakísérte, és vele marad.t éjszakára. A szoba nagy volt. Egy régi ház szomorú, nagy szobája, talán éppen az arányai miatt lehangoló és szomorú. És mint egy bedíszítetlen színpad, olyan üres. Az ágy, a szekrény, a tükrös asztal a falhoz húzódott, és egészen különválva mindentől és mindenkitől, mintha az űrben lebegne, egy csillár füg- geszkedett a magasban, zengő üvegkockákkal. Megszokhatatlan szoba volt. Itt történt, a csillár alatt. — Csak maradj nyugodtan — mondta vasárnap reggel az asszony. — Nyugodtan maradhatsz, de nekem be kell mennem. Azon a héten nappalos volt. És ő ott maradt aZ ágyban, mert el nehezítette a tudás. Már mindent tudott erről az asszonyról. Ismerte a hetykeségét: — Lenyelem ostya nélkül! — Mint egy betanított madár, ezt hajtogatta leggyakrabban. Ismerte az önérzet kikalapált mondatát: — Azért ne hidd, hogy cipzárral1 nyithatsz! Ismerte a cinizmusát: — Hinni templomban kell! Tudta a szomorúsága szavait: — Ha összeadnám, ami elmúlt, már nem volnék fiatal. És tudta, hogy milyen, amikor gyanútlan és jóságos: — Házikolbászom van. Kecskeméti. Olyat még nem ettél! Későre jár, fel kellene kelni. Ekkor történt. Lenyomták a kilincset, egy dagadt arcú, sápadt, szemüveges férfi lépett be a szobába. Hatalmas volt, és kopott volt. Még fiatal. Levette a kalapját, és megállt az ajtónál. — Jó reggelt. A férfi felkönyökölt. — Mit akar? A szemüveges olyan gondozatlan volt, mintha 'valamelyik pályaudvar várótermében töltötte volna az éjszakát. Csak állt az ajtónál és csak nézte az ágyban fekvő férfit. . Az rákiáltott: — Ki maga? A szemüveges most a csillár alá lépett, felnyúlt, és gyengéden megforgatta. Az üvegkockák megcsendültek. — Szép csillár. . . Ugye, szép csillár? És mielőtt az ágyban fekvő férfi megszólalhatott volna, alázatosan, szinte könyörögve megkérdezte: — Maga a szeretője? — Adjon száz forintot — mondta a szemüveges a mozdulatlan csendben. — A bátyja vagyok. A csillár üvegkockái még mindi« össze-összekoccantak. — A bátyja, érti?... Olyan egyszerűen mondta, hogy a férfi kinyúlt az ágyból. magához vette a tárcáját, és kihúzta a százast. A szemüveges átvette, a küszöbről még visszaszólt: — De ne mondja meg neki. .. szégyellné. F élóra múlva a férfi megállt a kávézó üvegajtaja előtt. „Még egyszer meg kell néznem” — döntött végül. Belépett. — Adj egy kávét! — mondta a gyanútlan szoborfejnek. Gyávának és nyomorultnak érezte magát, hogy nincsen más szava, nem is lesz több szava. Ezt is ostya nélkül kell lenyelned, drágám, gondolta végül. Amikor kiment, már nem nézett vissza. Illés Endre: Dilaudid című kötetéből, 1978, Magvető. Dusán Dzamonja: Fémszobor (vas) Gyurkovics Tibor: W Evek A kukoricafák között eltűntél, őszi szél zörög lábad nyomán és tél dere rakódik a kezedre le. Alakod vették nyári fák, tavaszra váltott a világ szemedben. És az asszonyok halovány szája mosolyog. Nem vagy sehol. Se tél, se túl. Az ég a fejedre borult. Simái Mihály: Egy másik évszak egy másik évszakból tévedt ide ez a madár fióka még megvergődik a hóban ez a madár talán az aki voltam egy másik évszakból vetődött ide — tudom hogy mire tudom hogy hiába vár érdezem a barátomat, sütnek-e még valahol a faluban kenyeret. Azt mondja: Cseke Alberték sütnek. Később azt kérdezem, ki a falu utolsó parasztgazdája. Ügy gondolja: Cseke Albert. Ismét másra fordul a szó, a népművészet halódására, mire kiderül, van itt a faluban egy népművész, — persze, hivatalos elismerés nélkül —, vagy inkább naiv festő. Hogy ki az? Hát Cseke Albert! Mpg kell ismernem ezt a Csekét! Zegzugos utcákon jutunk el Cseke Al- bertékhoz. Az új házhoz. Előző házát ugyanis odahagyta Cseke, amikor meghalt a felesége. Az apja házába költözött, ahol idős Cseke lakott a lányával. Albert vén- lány-hugával. Ide hozta saját telke és háza árát, s másfél év alatt felépítette a vén ház elé a rangos újat. Zöld vasrács mögött húzódik a behemót sátortetős épület. Kívül nincs még bepucolva, csak az alapozásnak felcsapkodott malter kereszt- be-kasul karistolt homokszín ruhája díszük rajta. Magas betonaljazat, betonjárda a fal mellett, s ötlépcsős félj árat. öreg Cseke üldögél bent a házban egyedül. Pipál. Én pipázó parasztot már évek óta nem láttam, meghatódom hát a látványtól. Az öreg ósdi kanapén ül, előtte viaszosvászonnal letakart barna asztal. A falak fehérek, tágasak — ahogy az egy mai sátortetőshöz illik —, de a bútorzat a falak közt teljesen a régi, ahogy azt a földespadlatú öreg házból átköltöztették. A fal mellett szikár faszékek, amarról meg az öreg kredenc, mellette láda, cifra feliratozással — kiszorulva a lakószobából —, rajta állnak a vászoncsuprok és az ütött-kopott rocska. Egyedül a tűzhely rí ki környezetéből: gáztűzhely, mellette az ezüstös gázpalack, öreg Cseke észreveszi vizsgálódó pillantásomat. — A patront a jányom akarta. Hogy ő nem bírja duggatni a sport. Hiszen jól van, megvettük neki. Kibírtuk... Elhallgat, és kifelé néz az ablakon. Őneki más mondandója nincs, gondolja, jöhetne már a fia. Jön is. Szikár, aszalt paraszt, sűrű, fekete borostával a képén. Meghallgatja, miben járunk, s mivel a barátom neki is barátja, bólogatni kezd. — A vendégnek joga van — mondja. — A vendég lát, hall és ítél. — Nem ítélünk, hogy meg ne ítéltessünk — mormogja a barátom óvatosan, inkább nekem címezve a szót, mint vendéglátónknak. Cseke Albert elmosolyodik. Ritkás sárga foga előtűnik a borosta közül. Egyúttal ráilleszti ajkára a dózniból Csavart cigarettát. — Ítélni joga van mindenkinek — ismétli. Én meg elkezdem: — Van annak tíz éve is, hogy házikenyeret ettem. Ha nem terhes, legközelebb eljönnék friss cipóra. — Nincs akadálya — csúsztatja a sötét szőrmélységbe dohányszálaktól bolyhos cigarettáját a gazda. — Kaphat lángost is. Ekkor belép a lánytestvér, Cseke húga, s immáron mindenese. Nyilván ő főz és mos a két férfira. Hozza a sajtárt a kifejt tejjel. Kék sportmelegítőbe bújtatott tagjain is látszik, hogy valamije megnyomo- rodott. Vagy csak csípőficamos? Furcsán bice-bócázik, morcos ábrázatát csaknem teljesen elfedi a kötött kendő. Amolyan nagyanyám-kendő, utoljára rajta láttam ilyet. — A húga? — nézek Csekére, gondolom, bemutatja. De csak bólint. Egy idő múlva azt mondja mégis: — Megfeji a tehenet. Egyet meg tud fejni. Azt mondta az orvos: egyáltalán nem fejhet. Dehát ftem lehet azt betartani. — Maga nem tud fejni? — Tudok. De én nem érek rá. — Megfejsz azért — pillant a fiára az öreg, majd maga elé nézve folytatja: — Beteges a lány. A hideg megviseli. A melegtől meg ágynakesik. A gerincében az ideg, az orvos szerint... Megint a mondat közepén hagyja abba, s nem látszik rajta, hogy folytatni akarná. Kérdezek hát én, erről-arról. Megszólal némelykor a barátom is. Cseke meg válaszol, s rámnéz akkor is, ha a barátom kérdez valamit. Az öreg bele-beleszól, de félbehagyott mondataival csupán a fiának segít. Így aztán négyen beszélünk, mégis csak ketten beszélgetünk. Azt mondja egyszercsak Cseke: — Nem sok hálistent ér ez a mi gazdálkodásunk. Dehát enni kell. — Mindig is azért dolgozott az ember — jegyzem meg. Cseke a levegőbe csap. — Nekem az volt az ünnep, ha dolgoztam. Valamikor! Mindig annak örültem, amit csináltam. De már ezt is elvették ... öreg Cseke bólint, majd egyre sűrűbben ingatja a fejét. Ahogy a fia előadja a kálváriájukat. Pedig Cseke nem panaszol, csupán felsorol. A fekete szőrök közül azonban nyersen és véresen buknak ki a szavak, akárha valami puü kölykezne itt előttem. Cseke kétszer lépett be a téeszbe, és kétszer lépett ki. Most a harmadik helyen van a földjük, tizenkét kilométerre a falutól. ínszakasztó rossz föld, fehérföld, ahogy ő mondja. Mindig összeszedték magukat. Kegyetlen akarat duzzadt a feleségében, ő csak azért csinálta, azért bírta csinálni, mert az asszony annyira akarta, Olyan házat építenek, mint a téeszesek — ez volt a cél, ami húzta őket. Már megvolt az építőanyag, amikor az asszony leesett a lábáról. Rákot állapítottak meg, de Cseke nem hiszi, hogy az volt. Vagy ha igen, attól jött a baj, hogy eldolgozta az asz- szony minden erejét. Két tehenet fejt, két-három borjút hizlalt, sertést, libát tenyésztett, de egész falkára valót ám. —• Aztán most mire jó az egész? — Az ajtó felé int. — A szobába be se szoktunk menni. Nincs rá szükség. — Miért léptél ki, azt mondd el — unszolja a barátom. — Hiábavalóság volt az is. Először az emberek miatt. Hogy olyan volt a parancsnok, akinek nem fogadhatott szót valamirevaló ember. Másodszor meg a gép miatt. Ez már a mostani időben volt, úgy értem, mióta egy gazdáé a határ. Zsákoltam egész nyáron meg ősszel. Előbb a búzát, aztán a tengerit. Vontatóra voltam beosztva kézi KÖVEK munkásnak. Zsákoltam én azelőtt is. Rakodtam is eleget. Fel a szekérre. Aztán ültem a tetején, s amíg a faluba beértem, kipihentem magam. De a gép nem hagy időt. Tízszer annyi zsákot felpakolni, de sietve ám, mert a vezető sürget: csak úgy van ki a normája, ha gyorsan fordul. S mire elszívná az ember azt a rohadt cigarettát, már ér is vissza. Kezdődik a hórukk elölről. Úgy éreztem, hogy meggyilkol bennünket a gép. S mert mondtam is, nagy baj lett belőle. Ne legyek én más helyett okos! Vagy tán én adom a pénzt a rakodógépre? Várjam meg, amíg az idő kiforogja! Mi meg addig gebedjünk bele? Szó szót követett. Kikértem a földemet megint. — Most már nekünk is traktorunk van — jegyzi meg az öreg. — Ki győz etetni két lovat? — tárja szét a kezét Cseke. — A traktor csak akkor eszik, ha megy. Kényszerűség ez is. Vasló az igazi helyett. Néha rácsapok a gumikerékre, mintha a ló farára ütnék. Röhögöm magamat. — A traktor is gép. Az is gyilkol — mondom. — Az is, ha nem vigyázok. — Legyint. — Különben nekem már mindegy. Mióta púpos ember vagyok, ez is mindegy.
