Szolnok Megyei Néplap, 1978. szeptember (29. évfolyam, 206-231. szám)
1978-09-17 / 220. szám
1978. szeptember 17. SZOLNOK MEGYE! NÉPLAP 9 Polner Zoltán: Köröndi ikon Tűzugraló Piros alma hulldogál Eleven szülője tizennyolc gyermeknek: y, lobogózzunk lángot: áldassék a neve Kérőnk is lesz az idén, Simó Erzsébetnek. u gór iát ok, lányok! V trag)akasztó, nagy tűz, kezei őrizzék. Öltöztessék díszbe tU7. anyagba szőtt csipkék. lobog, szentiváni tűzvész Tószeg magasából fehér nézgel a világba. füstje, Tündöklőén kéklö, sejtelmesen sárga bíbor lángja lángú korsók, kancsók csillagokba elvész. tányérok, bokályok: Megáldozom testemet arcát még egy kicsit iromba lángbokron, megvilágítsátok! r i „ „ jotatermo osorom, vadtüzed át ugróm. Polner Z'oltán: Táncoltató című kötetéből (Magvető, 1977.) Sváby Lajos: Ünnepség rendőrség felnyitott egy boltot. A padlón sebesültek feküdtek, orvosok és civilek ápolták őket. Pétért a folyosón át bekísérték egy szobába. Jó néhányan álldogáltak, üldögéltek itt, jobbára ugyanolyan esendő állapotban, mint ő; nem tudtak kielégítő választ adni a rendőrségnek, őrizetbe vették őket. A két rendőr falhoz állította Pétért; átkutatták zsebeit, napvilágra hozták szégyenletes tartalmát — egy koszos rongyot, két cigarettacsutkát, amit az utcán szedett fel. egy törött pipát meg egy zsebórát, amely valamikor egy dollárba került, de már nem járt, és olyan rossz állapotban volt, hogy elzálogosítani sem lehetett. Legjobb tudomása szerint mást nem találhattak. Mégis" előkerült valami más is: a röpcédula. amit Peter zsebre dugott. A rendőr, aki előhúzta, futó pillantást vetett rá, aztán felkiáltott: — Ejha! — Előbb Peterre meredt, aztán társára és átnyújtotta neki a papírlapot. Éppen e pillanatban lépett be a szobába a polgári ruhás férfi. — Mr. Guffey! — kiáltotta a rendőr. — Ezt nézze meg! :— A férfi elvette a papírt, megnézte, és a döbbent, megbűvölt tekintettel figyelő Peter ijesztő látványnak lehetett tanúja. Mintha a férfi hirtelen eszét vesztette volna. Rámeredt Peterre; úgy rémlett, a kitágult, bámuló szempár bármely pillanatban kiugrik üregéből, a sűrű, fekete szemöldök alól. — Aha! — kiáltott fel. — Szóval megcsíptelek! — A papírlapot tartó kéz remegett, de a másik kinyúlt, s mint valami hatalmas karom. megragadta Peter kabátgallérját, s úgy összeszorította, hogy Peter majdnem megfulladt. — Te dobtad a bombát! — ordított rá a férfi. — M-m-micsodát? — kérdezte Peter elhaló hangon. — B-bombát? — Ki vele! — kiáltott rá a férfi, és odatolta arcát Péteréhez; vicsorított, mintha le akarná harapni Peter orrát. — Ki vele! Gyorsan, ki volt a segítőtársad? I-istenem — dadogta Peter. — Nem tudom, miiről beszél! — Hazudni mersz? — üvöltött rá a férfi, és megrázta, mintha a lelket akarná kirázni belőle. — Na, elég legyen! Ki segített bombát csinálni? Peter hangja rémült sikoltásba fulladt. — Színét sem láttam semmiféle bombának! Nem tudom, miről beszél! — Gyere csak velem! — szólt a férfi, és megindult az ajtó felé. Kényelmesebb lett volna, ha megperdíti Pétért, és hátul fogja meg a kabátgallérját, de nyilván nem sokra becsülte Peter testi erejét, továbbra is csak zakója elejét markolta, így taszította kifelé a szobából, félig felemelve, át a hosszú átjárón, az épület hátsó részébe, s közben egyre azt sziUPTON SINCLAIR: 100% szegte Peter arcába: — Kiszedem belőled, ha addig élek is! Ne hidd, hogy hazudhatsz nekem! Légy nyugodt, vallani fogsz! A férfi kinyitott egy ajtót. Bevezette Pétért egy raktárszerű helyiségbe, aztán becsapta az ajtót. — Na most aztán ki vele! — förmedt rá. — Zsebre vágta a röpcédulát, vagy tudjisten. mit; Peter nem is látta többé, azt sem tudta meg soha, mi állt rajta. A férfi szabad kezével elkapta Peter egyik kezét — jobban mondva egyik ujját, és hirtelen, rettentő erővel hátra- hajlította. — Jaj, — kiáltott fel Peter. — Ne! Eltörd! — röppent fel belőle az eszelős sikoltás. Peter kétségbeesett, viharos tiltakozásban tört ki: nem hallott semmiféle bombáról, nem tudja, miről bokszéi a másik; összehúzta magát, csavarta magát előre, hátra, hogy menekülni próbáljon a szörnyű fájdalomtól, — Hazudsz! — hangoztatta makacsul Guffey. — Tudom, hogy hazudsz. Te is közéjük tartozol! — Kik közé? Jaj, nem tudom, miről beszél! — Te is vörös vagy, ne is tagadd!! — Vörös? Mi az, hogy vörös? —: Azt akarod bemesélni nekem, hogy nem tudod, kik a vörösök? Talán bizony nem te osztogattad ezeket a röpcédulákat? — Meg se néztem a röpcédulát — ismételte Peter. — Egy szavát se olvastam, nem is tudom, mi áll rajta! — Ezt akarod nekem bedumálni ? — Egy ismeretlen nő nyomta a kezembe az utcán! Jaj! Hagyja abba! Jesszu- som! — Van képed tovább hazudni? — ordította a' férfi megújuló dühvei. — És ha láttalak a vörösökkel? Tudom, mit forraltok! Kiszedem belőled, ha addig élek is! — Megragadta Peter csuklóját, és elkezdte csavarni; Peter csaknem felbukott a nagy igyekezetben, hogy szabaduljon; újból jaj■gatva kiáltott: — Nem tudom, nem tudom! — Mit kaptál tőlük, hogy véded őket? — kérdezte Guffey. — Mi hasznod lesz belőle, ha téged felakasztanak, ők pedig megszöknek közben? De Peter csak sikoltozott tovább, még hangosabban jajveszékelt. — Lesz idejük kijutni a városból. — Guffey nem tágított. — Ha gyorsan megmondod, kik voltak, még nyakon csíphetjük őket. s akkor futni hagylak! Értsd meg, hajad szála se görbül meg, ha vallasz, és megmondod, ki volt a felbújtód. Tudjuk, hogy nem te eszelted ki, a nagyfejűeket akarjuk elkapni! Szép szóval, ígérgetéssel akarta vallomásra bírni Pétért, de amikor Peter megint csak dühítő nem tudómmal válaszolt, újból csavart egyet csuklóján, mire Peter fel- üvöltött, és a rémülettől meg a fájdalomtól szinte összefüggéstelenül elismételte, hogy nem tud semmiféle bombáról. — Nos, fiatalember — mondta. — Ide figyelj! Most nincs időm foglalkozni ve,led, de fogdába vitetlek, az én foglyom leszel, és nyugodj bele, előbb-utóbb kiszedem belőled! gyet sem vetve Peter siránkozására, hátulról megragadta a gallérját, újból letuszkolta az előcsarnokba, és ott átadta az egyik rendőrnek. , — Vigye ezt az embert a városi börtönbe — adta ki az utasítást —, és dugja be a lyukba. Ott marad, amíg érte nem jövök. Nem válthat szót senkivel! Ha mégis megpróbálja, törje össze a pofáját! — A rendőr tehát karon ragadta szegény, jajveszékelő Pétért és kivezette az épületből.' Upton Sinclair, a szocialista gondolkodású, neves amerikai író száz éve — 1878, szeptember 20-án — született. 100% című regénye — melyben az amerikai munkásmozgalom legradikálisabb, _eslő világháború előtti időszakát ábrázolja a szerző — a munkásmozgalom nemzedékeit lelkesítette. A regény — amelyből a fenti részletet közöljük a centenáriumra újra megjelent az Európa Könyvkiadónál. — Milyen púpra gondol? — Nem látja? Itt a hátamon. Nem is egy púp! Nőtt rá egy a feleségemért, egy a lovaimért, de még ezért a házént is. Meg hogy mi-mindenért, már számolni se bírom. Más tán jobban látja, aki lát engem hátulról. Mert én csak ezt a két nyomorult kezemet látom. — S maga elé ■ ■ ■ ■ KOZOTT helyezi a két térdére fekete árkos kezeit. Nem tudok erre mit mondaná, de a barátom kisegít. — Ne a bajod mondd, hanem az igazad! Mindenki tudja, hogy igazad volt. Mindig, ha kinyitottad a szádat. Vagy nem szórta ki a szél azóta a kiskirályokat? Talán a rakodást nem géppel csinálják azóta? Csak éppen te nem vártad ki! Vád van a szóban, egyben felmentő dicséret. De Csekét ez nem vigasztalja. De vitára se készteti. Hallgat előbb, aztán bólint, mint aki rég tisztázta már ezt az egészet. Felnéz: — A bibliából mondanék erre káden- tíát. Mert olyan vagyok én már, mint valami templomos vénasszony, a bibliát fújom. Szól pedig a magvetőről, aki vetni kiméne. Az egyik mag az útfélre esik. a másik a kövek közé, tüskebokorba a harmadik. Én az vagyok, ami a kövek közé hullott. Azok — így mondja az írás: „mihelyst hallják az igét, mindjárt örömmel fogadják, de nincsen ő bennük gyökere, hanem ideig valók, azután ha nyomorúság, vagy háborúság támad az ige miatt, azonnal megbotránkoznak’l M;indig így volt ez énvelem is. Siettem a jóval, hamar ráadtam a fejem, de kövek közt hiába csírázik ki a mag. nincs ami táplálja. Türelmem nem volt soha elég, ami táplálta volna a magot. Közben Cseke húga elszűrte a tejet, most áll némán az ajtófélen, s áhítattal hallgatja bátyja szavait. Az öreg Cseke ködös szemmel néz maga elé a viaszosvászonra. Cseke most már úgy tesz, mint a pap: ha felvette az igét, ahhoz jár a prédikáció. — A múltkor meghökkentem a tükör előtt. Vaksi kis tükör, a borotválkozáshoz elég, de valahogy megláttam benne magam. Hét te? Csak nem te akartál angyal lenni? Inkább ördögöt mutatsz. Hiszen még a szagod is kénköves! A képedről lekaparod a szőrt, de csimbókokban bukkan elő az orrodból, meg a füledből. A szemöldököd Is valóságos ördög-pamacs! Le nem tagadhatod, hogy mi vagy! Egy púpos, csimbókos kani ördög! Hiába mondod, hogy te csak jót akartál, meg hogy jót akarsz. Hízóba fogsz egy alom malacot? Romlott tápot adnak a boltban, s megdöglik valahány. Perre mégy miatta? A másé nem döglött meg, csak a te tápod volt a romlott. Maradsz a vádaddal egyedül. Miattad pusztult el a jószág. Mert ördög vagy! Nem árában veszik át tőled a hízott bikát? Rájuk borítod az asztalt. Igazságot akarsz, de csak háborúságot idézel elő. Merthogy magad vagy az ördög, s neked már nem lehet igazad se. Mindenki más angyal itt, csak te maradsz ördög, amíg már élsz. Tán még utána is... De én abban, ami utána jön, nem hiszek. — Ne káromold az istent — mordul közbe az apja. Ez azonban ennyiben marad, mert senki nem szól. Cseke is hallgat. Cigarettát sodor. Mire kész a cigaretta, lecsillapszik ujjaiban a remegés. Higgadtan csihol tüzet a vastag, alaktalan alkotmány végére. — A képeket megmutathatnád — javasolja a barátom csendesen- Cseke kérdőn rám néz, s hogy bólintok, bólint p is— Meg lehet ‘ nézni. Ha valakit érdekel. . • A kisebbik szoba felé lép, megnyitja az ajtót és betessékel bennünket. Amazok ketten kint maradnak. Hallom, hogy a nyomorék nő meggyújtja a gázt, az öreg meg kimegy a házból. — Itt vannak a rajzok — tesz egy pak- samétát Cseke az asztalra. Nagyobbrészt irkalap, de akad közte levélpapír is. — Addig én kirakom a többit. A festetteket. Míg a bizonytalan és aránytalan ceruzarajzokat forgatom, félszemmel a rakodást figyelem. Cseke asztallapnyi farostlemezekre festett képeket állítgat körbe a szobába. Némelyik még csak alapozva: felül kék, alul zöld táblák. Másokon már látni a fehér felhőgombolyagokat az égen, a vézna kétágasokat beleékelődve a kékbe, s a barna lovakat a zöld festékmezőkön. — Nyargaló ménes — közli Cseke, amikor a képekre fordítjuk a figyelmünket. — Ezt szeretem festeni. Meg aztán ez kell. Jönnek ide mindenféle külföldiek: németek, franciák, amerikaiak. Még ezek fizetnek a legkönnyebben. A sarokban álló komódon felfedezem a mesterség eszközeit: kisebb-nagyobb ecseteket, tubusos olajfestékeket, de főként zománcfestékes dobozokat, rajtuk a „Tiszai Vegyi Kombinát jelét. A nagy kék ég tehát a „külső és belső” zománctól keletkezik a képeken, valamint a nagy zöld mező is. Átlátom a technológiát is: amint megszárad a festék, ráfesti Cseke az égre a felhőket, középtájra jön a gé- meskút a vályúval, majd a zöldre az a pár torz csikós-figura, égre kígyózó ostorával egyetemben, meg persze a száguldó ménes. Előre-hátranyújtott lábbal lebegő lovak. — És mennyit lehet kérni ezekért, a képekért? — tudakolom. — Először is tudni kell, hogy mifé’ék a látogatók. Vásárolni akarnak, vagy csak nézelődni. Aki venni akar, annak nem drága, amit mondok ötszáztól ezerig kérek, odabízom. Ki mennyire becsüli meg a képet, így szoktam nekik megmondani. Míg képről-képre rebben a szemem, szégyenlősen, akárha meztelenséget látna, arra gondolok: miféle ember is ez a Cseke Albert? Ilyen sorsra kell jutnia nálunk egy magára maradt parasztnak? Miféle tehetség és szenvedély sodorta el őt a többiek közül? összeférhetetlen? Akar- nok? Aki végső menedékként kóklerkodni kezd? Vagy talán neki magának van igaza: egyszerűen púpos? Szerencsétlen? Azon kapom, hogy sandán vizsgálja az arcom. — Hogy tetszik? — kérdezi. S mintha mosoly bujkálna a szőrei között, valami cinkos mosoly. — Hát — kezdem bizonytalanul, mert sérteni sem akarom —, meglehetősen eredeti 'képek... Bele fog jönni... ktelen kacagás bukik ki belőle. Harsány és alaktalan áradat, valahonnan mélyen a torkából fakad. Mintha ordításonak indult volna. Többször is lélegzetet vesz, hörgő sóhajként, hogy folytathassa. Megrendültén kapom el róla a tekintetem. Akkor váratlanul abbahagyja, s rámordul nyersen a barátomra: — Holnapután gyertek! Akkor lesz sütés. A lenti házban. Délre kisül. Most dolgom van! Az ajtó felé indultunk. Cseke a kézfogás elől elfordul, úgy tűnik, vörös a szeme az előbbi erőltetett hahotától. A konyhában senki. Óvatosan húzzuk be magunk mögött az ajtót. Halljuk még, hogy Cseke odabent mégint rákezdi. Hirtelen magasba bicsaklik a hangja — vonítva sír. Csontos Gábor Összeállította: Rékasy Ildikó
