Szolnok Megyei Néplap, 1978. július (29. évfolyam, 153-178. szám)

1978-07-30 / 178. szám

1978. július 30. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP Gerzson Pál: Nagy hullám DINO BUZZATI UNALMAS LEVÉL alter Dezsső maga mel­lé ejtette a két nehéz bőrtáskát és leros­kadt a fo­telba. Zsebken­dőjével törülgette izzadt homlokét, körbejártatta te­kintetét a szobában. A falon a piros subaszőnyeg hasonlí­tott a Naphoz, a kék heverő Noé bárkájához. Ez a hason­lat aközben villant át Walter Dezső agyán, míg a fiatal férfi nyomában haladt az előszobától a fotelig. — Nézze, ügynök úr, most nincs pénzem könyvvásárlás­hoz — mondta a magas, véz­na férfi Walter Dezsőnek, miután leült az ügynökkel szemközti fotelba. Várj csak apuskám, meg- puhítlak — heherészett az ügynök. Mit képzelsz, ezért másztam fel a negyedik eme­letre? A nyomorult lift sem működik nálatok. — Nem baj kérem, velem pénz nélkül is lehet vásárt csinálni — válaszolt elmésen Walter Dezső és kacagott. — Félévi vagy egyévi részlet lehetséges. Az izzadságcseppektői át­itatott zsebkendőjét a nad­rágzsebébe gyömöszölte, és az egyik hasas táskában lévő könyvcsomó után nyúlt. — A Művészetről minden­kinek, tessék uram — tolta oda a vézna férfi elé a zöld­színű kötésben lévő könyvet Walter Dezső. Nagy, lázas szeme csillo­gott a szemüvege alatt, a nap­fény az arcára verődött. Há­jas testére tapadt az ing. % A házigazdának nem tet­szett a könyv'. — Talán szociológiai művet vennék — jegyezte meg f fa­nyalogja. Ó, te kis igényes — mér­gelődött magában az ügynök. Walter Dezsőn nem fogsz ki. Mindjárt megkeresem a Ma­gányos tömeget. Attól akár össze is csinálhatod magadat. Te szemtelen égimeszelő, bumfordi Don Quijote. Kirakta az asztalra az ösz- szes könyvet, a Magányos tö­meget azonban nem találta. No, szépen állok — mor­fondírozott, és a másik táska után nyúlt. — Évike! kiáltotta Don Quijote a konyha félé, ahon­nét hangok szűrődtek ki. Walter Dezső lába közé fogta a behemót, hasas tás­kát, lehajolt, és idegesen ma­tatott benne. — A Magányos tömeget ajánlom önnek — szólt a fér­finak. Amikor fölpillantott, észrevette Don Quijote fele­ségét. Kétéves körüli, szőke fiúcskával lépett be a szobá­ba. Az ügynök fölpillantott a nőre, a hátán végigfutott a hideg, kissé megszédült, mert a nő Hajnal Éva volt. Don Quijote felesége rög­tön felismerte Walter Dezsőt. Arca alig rezdült, csak barna szeme nyílt a szokottnál ke­rekebbre. Te pócsi Szűz Mária — hű- ledezett Walter Dezső.- — Kellett nekem ide jönni? — Évike, az ügynök úr na­gyon ajánlja ezt a könyvet — mondta a férfi a feleségé­nek, s közben a már asztalon lévő Magányos tömegre mu­tatott. Varga Lajos: Sarolta Amália vétke Walter Dezső fölpattant, kezet nyújtott az asszonynak. A nevét motyogta, és ismét leroskadt a fotelba. Hajnal Éva oly közel állt hozzá, hogy érezte testének illatát. Elég volt egy pillantás, hogy meg­állapíthassa: Hajnal Éva tíz esztendő alatt alig változott. Az asszony lapozgatta a könyvet, a kisgyerek körbe­járta az idegent. Walter De­zső ölébe vette a fiút. — Mondd meg a nevedet — kérlelte. Az asszony hangja felcsat­tant: — Még nem tud beszólni, ügynök úr! A férj riadtan nézett a fe­leségére. Walter Dezső ku­tyaszemekkel meredt rá, is­mét fölpattant a fotelból, és hadarva beszélt: i— Bocsásson meg asszon nyom, igazán sajnálom, de nékem még nincs családom, teérem Nem tudhattam. A gyakorlati érzékem enyhén szólva pocsék. Az asztalon lévő könyvek után nyúlt. Kényszeredetten mosolygott, és rakosgatta a • könyveket a bőrtáskába. — Most kaptuk meg a la­kást, nem veszünk könyvet — pattogott az asszony. Az ügynök, miután vissza­rakta a könyveit a táskába, észrevette, hogy a férfi nem hagyja ennyiben a vásárt. Azt mondta neki könyörögve: — Csak ezt az egyet, a Ma­gányos tömeget vegye meg uram! Az asszony nem szólt, le­roskadt a kék heverőre. Noé bárkáján Hajnal Éva — vibrált az ügynök agyá­ban és mint az éles fájda­lom, beléhasított, hogy mi­ről beszélgettek Hajnal Évá­val azon az estén, amit soffa nem ki vetett hasonló. „Rá­kóczi emlékiratairól írok disszertációt”. Éva nevetett. „Hülyeség. Még nem vettek fel az egyetemre.” Walter Dezső démoninak találta Hajnal Éva kacaját. „A se­gédszínész telebeszélte a fe­jét.” Kesergett. Éva nem en­gedte, hogy a szoknyája alá nyúljon és Walter Dezső sír- v afakadt. „Előbb leszek én színpadon, mint te kated­rán.” Ezt kiáltotta Hajnal Éva, és otthagyta őt a Duna. parton, a nyáresti sötétben. — Mindjárt ebédelünk — szólt a kisfiúhoz az anyja. Az ügynök fölriadt. — Uram, csak ezt az egy könyvet — kínálta mégegy- szer Hajnal Éva férjének a Magányos tömeget Walter Dezső. — Nem kell! — kiáltott az asszony. A férje megdöbbent, sze­me fönnakadt. Később sű­rűn pislogott a feleségére és az idegenre. — Ajánlom inkább Kö- peczi úr kis Rákóczi-köny- vét. — hadarta gúnyosan az ügynök. Az asszony kirohant a konyhába. Onnan beszökött a szobába az ebéd illata. Walter Dezsőnek kordult egyet a gyomra. — Köpeczi úr könyve sem kell! — kiáltotta a konyhából az asszony. — Drágám! — ugrott a férje. — Miért nem kell asszo­nyom? — kérdezte határo­zottan az ügynök. Az asszony kitárta a kony­haajtót. — Azért, mert Sarolta Amáliát vette feleségül a maga Rákóczija. ajnal Éva visszatá- molygott a szobába. — Le borult Noé bár­kájára és sírt. A kis­fia odati­pegett hozzá és megsimogat­ta. Don Quijote zavartan, megnyúlt ábrázattai nézett az ügynökre. — Sajnálom — motyogta neki Walter Dezső távozás­kor. — Szerintem a felesé­gének nincs igaza. Sarolta Amália hercegnő igazán nem vétkes. A fejedelem sem te­hetett arról, hogy elváltak útjaik. Walter Dezső alighogy ki­lépett a lakásból, a férfi dü­hösen becsapta mögötte az ajtót. — Ne sírj! — vigasztalta a feleségét. — Kicsit flúgos ez az ügynök. Szegény kis Sancffo Panza. Igen, Sancho Panza — ismételgette és har­sányan nevetett. M gam se tudom, drága Elenám, hogyan vol­tam rá képes, hogy ilyen sokáig ne írjak neked, hogy ne adjak valami élet­jelt magamról. Dehát oly gyorsan röpül az idő, s a tél engem mindig annyira lehangol. Végre megöltem. Nos, egyszóval legalább öt hónapnak kellett eltelnie az utolsó találkozásunk óta, s az áldott tavasznak is meg kellett érkeznie végre (ó, mily gyönyörű tud lenni itt vidéken, milyen verőfényes, vigasztaló), hogy tollat fog­jak s folytassam a csevegést az én d,rága kis Elenám- mal. Esküszöm neked, nem bírtam már tovább. Ö, milyen jó volna, ha itt volnál most mellettem! Te is olyan érző lélek vagy, mint én, pontosan, a te fü­led is meghallja a természet s az ódon kastélyok titokza­tos, halk hangjait, te is fel tudod csipegetni a köznapi élet, az otthon — mások számára oly lapos és osto­ba — apró részleteit. Hidd el, nagy öröm volt megsza­badulni egy ilyen férjtől. Este van, a fák, a mezők álomba merülnek. Magam sem tudom, hogyan bírtam annyi éven át. Csodálatos béke veszi körül a házat (az út messze van, szerencsére), s valami bensőséges nyuga­lom, jóság, biztonságérzet, meg hogy is mondjam csak, elégtétel ringatja el a lel- kemet. No és lám, nem kí­noz már a „professzor úr”, nem gyötör többé, nem nyű- gösködik, nem leckéztet. Most éppen nem látni, mert már sötét van, de napköz­ben, ahogy itt ülök az író­asztalomnál, rám-rámka- csintanak az ablakpárkány­ra felkúszó spirea új rü- gyecskéi. Mily gyöngéd ez a zöld, milyen halovány, sze_ relmetes, epekedő. Maga az élet — ne mondd ám, hogy bolond vagyok — maga a megtestesült remény. Éjjel, miközben aludt, kis füttyö­ket hallatottt mindig, az or­rából jött ez a fura hang, rémes volt, ijesztő. És hát csalt. Rendszeresen. Tudod-e, hogy tavasszal mint pattognak a régi bú­torok eresztékei meg a tör­ténelem előtti cölöpépítmé­nyek gerendázata? A bakter lányával is megcsalt, itt lent, nem messze, az erdő­szélen, a vasúti töltés olda­lában. És tudod-e, hogy a ta­vasz bennem is felpattant valamit, nem tudom ponto­san, hol, melyik részemben, bizonyára az idegeim, az ér­zékeim legmélyén, igen, va­lamiféle rugók pattannak fel bennem, amik ki tudja, hogyan, hosszú ideig össze voltak nyomva. Hipp, hopp ... úgy érzem, mintha sok-sok parányi, mikrosz­kopikus szöcske szökkenne fel hirtelen a testem legrej­tettebb zugaiból. Aprócska, alig észlelhető rendülések ezek, mégis oly édes vala­hány, olyan kihívó, bujto- gató. Te is érzel ilyesmit? Mondd: te is, drága Ele­nám? Egyszerű volt, tudod-e. Aludt. A szokott orrfüty- työngetés. Találtam egy jó erős hajtűt,, ki tudja, tán még a nagymamámé volt ilye­nekkel tűzték fel a kontyu- kat annakidején. Szép vas­tag hajtú. Számomra talán ezek az esztendő legszebb napjai. Jól kiszámítottam a pontot, ö csak fütyörészett egyre. Beledöftem, teljes erőmből. Mint a vaj. Ma reggel ki­mentem a kertbe, kellemes meglepetés ért: a trópusi gladiolusz, tudod, az, ame­lyiket Genk doktor hozott Zanzibárból, s amiről azt hittem, hogy meghalt, egyet­len éjszaka kivirágzott, illet­ve, dehogyis kivirágzott, rossz szó ez erre, fellobbant, mint valami fáklya, lángolt, izzott, mint a hömpölygő lávafolyam... ö csak fel­nyitotta a szemét. Nem moz­dult. „Hh ... hívj” — sut­togta. Tán ezt akarta mon­dani: „Hívj orvost.” Nem ébredt tudatára, hogy én voltam az. Avval a „hhh”- val ei is szállt belőle a lé­tek, mint holmi! gyöngén félfújt hólyagból a levegő. Aprócska növény a gla­diolusz, emlékszel rá? Sem­miség, egy vicc, s lám, mégis mennyi életerő bújt meg benne, rostjai rejtekén. Mily csodálatos a természet. Nem győzök álmélkodni raj­ta. Kimeríthetetlen kincses- bányája a szépségnek, ne­mességnek, bölcsességnek, művészi géniusznak. És tudod, mi a legkülö­nösebb, legrendkivülibb? A Walkür-pillangó. Égszínkék meg lila csíkos. A teremtés remekműve, a legszebb, leg­finomabb, legérzókibb, leg­nőiesebb. Mily furán repül, emlékszel ? Á téli unalom közepette, mely itt, vidéken tán még jobban rátelep­szik az emberre, mint felétek, a fényes, mozgalmas városban, ahol annyi a szórakozási le­hetőség, mint felétek a fé­nyes, mozgalmas városban, ahol annyi (ó, jaj nekem) a telefonhívás, egyszóval tu­dod-e, hogy egy csomó köny­vet olvastam? Ki foggz ne­vetni. És bizonyára arra a következtetésre jutsz majd, hogy bigott nő lettem, ál­szent, képmutató. Nevess, csak nevess. Beleestem az Otestamentumba. Hányszor magyarázta, hogy a szenny­vízcsatornánk valami föld­alatti búvópatakkal van ösz- szeköttetésben, ami isten tudja, merre kanyarog, ho­vá vész, a ház karsztos ta­lajra épült, és ez a talaj csupa barlang, üreg, járat. Persze kislánykoromban ol­vasnom kellett a Bibliát, de mint afféle kötelező olvas­mányt, s ezért utáltam. Most azonban minden es­te, úgy bizony, min­den áldott este, mi­előtt álomra hajtanám a buksimat, felütöm a kis kö­tetet. Mily fölséges, milyen isteni sorok! Másnap reggel bejelentettem az eltűnését a rendőrségen. Azt mondtam, előző délután óta nem lát­tam. Egy-egy injekció min­den alkalommal, a hit injek­ciója, a derűé, jóságé. Olyan­annyira, hogy elhatároztam, rendbehozatom a kis csalá­di kápolnát, már meglehető­sen tönkrement. Ki tudja, tán egy nap a javamra íra- tik, amikor Isten trónusa elé vezetnek majd az angyalok (vagy az ördögök?). D e igaz is, mielőtt búcsút mondanék neked — kissé unalmas voltam ezúttal, ugye — megmagya­rázom, hogyan kell kötni azt a perui ponchót, ami any- nyira tetszett neked. Éjjel egy óra körül jött haza, es­küdni mernék rá, hogy a bakter lányánál volt. A rendőrség azon a környéken keresi, én is arrafelé irá­nyítottam őket a célozgatá­saimmal. Egyszóval figyelj: körülbelül húsz deka szürke (vagy homokszínű) Shetland gyapjúfonal kell hozzá, to­vábbá kilencven gramm fe­kete (vagy dohányszínű) ugyanabból a fonalfajtából, öt deka fehér (vagy vajszín) szintén ugyanabból. Hármas kötőtűk. A kezdésnél egy si­ma, egy fordított szem. Egyébként sosem fogják itt megtalálni. Jól megmagya­rázta nekem a boldogult professzor, hogy s mint van ezzel a karsztos talajjal. Az eleje: 262 szemet kezdünk a szürkével, tíz tűvel, zsinór­kötéssel, azután ugyancsak a szürke fonállal és most tizenhat tűvel simán. A re­gényekben sok szó esik a lelkifurdalásról, pedig ha tudnád, micsoda bé­ke, micsoda csend és nyu­galom. Huszonhetedik tű: egy sor a fehér fonálból, három a szürkéből, ismételni a tű végéig, befejezni három sor fehérrel. Lehetetlen, hogy megtalálják, teljesen lehe­tetlen. A huszonnyolcadiktól a harminckettedikig a fehér fonallal. A harmincharmadi­kat és a harmincnegyediket a szürkével. Harmincöttől harmincnyolcig feketével. A harminckilencediket és a negyvenediket szürkéből. Negyvenedik és negyven- egyedik fehérből. S remé­lem, nem jut eszedbe kife­csegni a dolgot, mégha a bíró lánya is vagy. 226 szem került így már tűre. Negy­venharmadik és negyvenne­gyedik tű: fekete fonal. Negyvenötödik ... Összeállította: Őri Zoltánná — Így talán az emberből is, mint élőlényből, egész egysze­rűen fény lesz. — Bólogatva mosolygot az okleveles nyugdíjas gépészmérnök, a bélpoklosok bőrét idéző lépcsőház fölött, az egykori mosókonyha lakója. — Egyszerűen fény lesz az em­berből — mondta mosolyogva, és a gépre nézett. — Bár ezt még nem állt módomban kipróbálni, azaz... Egy öreg bará­tommal sikerült. Pap volt egy vidéki kis faluban, és feljött hozzám látogatóba... Tudja, ha már több napja nem lát a gyorsbüfében — meg kell, hogy mondjam — valószínűleg fénnyé változtam. Nézzen csak ide — izgatottan felugrott —, beülök itt ebbe a karosszék formájú lyuklba, ezt a gombot lenyomom, látja, és egész egyszerűen a csont, izom- és zsír­szövetek fénnyé alakulnak át, én pedig másodpercenként há­romszázezer kilométeres sebességgel száguldók, ahova irá­nyítom ezt a szék fölött elhelyezett célzógömböt. Gondolja csak meg: magam mögött hagyhatom a Földet minden sze­rencsétlen nyűgével együtt; az üzletekben veszekedőket, a fondorlatosán tervezgető politikusokat, a kórházi ágyakon fet- rengő gyógyíthatatlan betegeket, a szemétrakásokban turkáló, éhező gyerekeket és a piszkos folyókba fulladó halakat. Egész egyszerűen fény leszek, és másodpercenként háromszázezer kilométeres sebességgel száguldók. — Hihetetlenül kéken csil­logó szemmel folytatta. — Ha érdekli, elmondom, hogy mű­ködik. Először is: a fogaskerekeket nem olajjal kell kenni, hanem virágporral. Itt, ebben a nylonzacskóban tartaléko­lom a tavasszal összegyűjtött virágport. A növény fajtája mel­lékes. Ebben a bádogkannában esővízbe áztatott akáclevél van, ami benzin helyett szolgál. Múltkor két ebéd árán vá­sároltam egy papagájt, idehelyeztem az ülőrészre, a célzó­gömb elé és lenyomtam a gombot. Másodperceken belül, pontosan, mint a pap barátommal történt, egy fénysugár vá­gódott az ablaknak, aztán semmi. Tehát a madarak valószí­nűleg rendben vannak. De az ember?... Mert a barátom negyven évig élt magányosan abban a, kis faluban, s így... szóval érti, nem igazán alkalmas erre a kísérletre. De'ön, ha esetleg kedve lenne... Ha megkérhetném, miután úgy gon­dolom ... — Ne haragudjék, de egyelőre nem... Persze, csábító ajánlat; az ember csak úgy ragyog bele a világba. Mint egy ostorlámpa a körúton. — Ügy van, mint a nap- vagy holdsugár, ami bekúszik az emberek szobájába, gondolja meg — lelkesedett Dezső úr. — Ez igaz, de... azt hiszem, sajnálnék itthagyni né­hány dolgot. Mert ha fénnyé változom, nem lesz szemem és fülem, igaz? Nem hallgathatom például Bartók úr vagy Jo­hann Sebastian Bach úr zenéjét, őket ugyanis nagyon szere­tem. — Hát igen, ezek komoly ellenérvek — mondta Dezső úr szomorúan, és visszaült a téglákkal alátámasztott fotelba. — És még valami — mondtam, miközben letéptem a k°* vidinkás üveg műanyag dugóját —, nem beszélgethetek sen­kivel, hiszen szám se lesz. Márpedig akad néhány ember, akiktől lenne mit kérdeznem, s kíváncsi is vagyok arra, hogy mit válaszolnak. Például, ha nem veszi rossznéven, Dezső úr­nak mikor jutott eszébe ez a gép? — Hát... — felállt, kinyitotta a szekrényajtót, elővett két bádogbögrét, az egyiket felém nyújtotta. — Az a helyzet, hogy körülbelül húsz évvel ezelőtt főmérnök voltam, és úgy alakult, hogy több évig egy nagyon sötét helyen kellett tar­tózkodnom. Ügy is mondhatnám, börtönben. És én, l^rem tisztelettel, fényt kedvelő ember vagyok. Szinte egyre megy nálam, hogy napfény vagy lámpafény, csak világos legyen. Nem mondhatnám, hogy túlságosan igazságosan zártak el a fénytől. Néhány hónappal ezelőtt arra gondoltam, pótolnom kell a hiányzó fénytelen éveimet, mert ugye, jog szerint is ugyanazért a bűnért, bár az én esetemben, azt hiszem, nem helyes ez a kifejezés, szóval azért csak egyszer lehet valakit elítélni, fgy kezdtem hozzá az ember és a fény összefüggésé­nek kutatásához. Tessék, parancsoljon, töltsön a bögrébe, és talán én is iszom egy kortynyit. Nagyon elszomorodtam, azt hittem, maga vállalja. — Nézze, Dezső úr — mondtam, és felé nyújtottam a bá­dogbögrét —, ha úgy alakul, feltétlenül megkeresem. Ha már mondjuk nem lesz szükségem a szememre, számra vagy a fü­lemre. Ezt megígérhetem. De pillanatnyilag ... említettem, ugye, a zenét. Aztán ott vannak a festmények, vagy a puha, ropogós kenyér, esetleg egy szál jó paprikás kolbász. És azok a percek, amikor az ember együtt van egy nővel, akit szeret, és ha teljesen nem is, de részben elfelejti élete legrohadtabb óráit. És a kíváncsiságom ... szóval, ha már nem lesz szük­ség a szememre, számra ... — Megértem, teljességgel megértem — bólogatott Dezső úr, és aprót kortyolt a bádogbögréből. — Ügy látszik, végül magamon is ki kell próbálnom a gép működését. Pontosan öt hete nem láttam Dezső urat.

Next

/
Oldalképek
Tartalom