Szolnok Megyei Néplap, 1978. július (29. évfolyam, 153-178. szám)
1978-07-30 / 178. szám
e SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. július 30. G ULPOLITIKAI G ORKEP Épiil a világ legnagyobb repiiHlere Légikikötő zarándokoknak Ai épülő várócsarnok - beduin sátrakra emlékeztető tetővel Kínaiak Kínán kívül Egy évtizednyi hallgatás után Peking újra felfedezte a Kínán kívüli kínaiakat és visszatért ahhoz, a hatvanas években ntár megfogalmazott és követett politikához, amellyel saját szolgálatába kívánta állítani a „honfitársakat". Épüj a világ legnagyobb repülőtere. Az építtető: Szaud-Arábia, az építő egy essen! nyugatnémet cég. A színÍ hely: a Vörös-tenger menti Dzsidda kikötőváros, mintegy 90 km-re Mekkától, az iszlám szent városától. A légikikötő fogadja majd a zarándokok millióit, már elkészült a minaret formájú ellenőrző torony, most pedig a gigászi várócsarnok építésén dolgoznak. Csak az elmúlt hónapban 15 ezer tonna cementet használtunk fel — mondja az építő cég_ képviselője, hogy érzékeltesse a sivatagi építkezése méreteit. 300 mérnök és technikus, 3000 — na_ gyóbbrészt pakisztáni —vendégmunkás dolgozik azon, hogy a repülőtér első szakaszát a vállalt határidőre, — mohamedán időszámítás szerint az 1400. év kezdetére — átadhassák rendeltetésének. Magyarán, hogy 1979. őszére landolhassanak az első óriásgépek a két párhuzamos, 4—4 kím-es fel. és leszállópályán. Végleges elkészülte után, 1985_re 106 négyzetkilométernyi területen működik majd a sivatagi légikikötő, amelyet a szaudiak máris „nemzeti szimbólumnak” tekintenek. S nem alaptalanul: az építkezés költsége előreláthatólag 4 és fél milliárd dollárra rúg, ami még szau- di méretekben is mesébe illő összeg. A zarándokok fogadására egy kilométer hosszú várócsarnok épül, több mint egymillió négyzetméter területen. A csarnok tetőzete üvegből készül, formája pedig beduin sátrakra emlékeztet. A teljes kiépülés után a „haddzs” idején havonta 3 millió zarándok érkezésére, óránként 78 óriásgép fel- és leszállására számítanak. A repülőgépek számára külön olajvezetéket építenek. A hí_ vők lelki épülését hét mecset, egészségük őrzését pedig egy kórház szolgálja majd a repülőtéren. — Az ivóvizet a tengervíz sótala- nításával nyerik, a homokviharok ellen védekezésül erdősávokat telepítenek. Min_ den épületet klímaberendezéssel látnak el, s valameny- nyi épület padlózatát (1,5 millió négyzetméter) olasz márvánnyal borítják. Napi 16 ezer utasra tervezett külön csarnok épül az üzletemberek részére. A harmadik épület a királyi várócsarnok lesz, amelyet sűrű fasorok zárnak majd el a kíváncsiskodó szemek elől. A királyi csornokot kizárólag az 5000 szaudi herceg és családtagjaik, valamint az állami vendégek vehetik igénybe. Berendezése államtitok, csupán annyi szivárgott ki, hogy építése 90 millió dollárba kerül. Az építőanyagok odaszál- lítására külön tengeri kikötőt létesítenek, hiszen csupán az első szakasz befejezéséhez egymillió köbméter beton és 20 ezer tonna acél szükséges. Az építkezés előrehaladtával a munkások számát 10 ezerre kívánják növelni. G. I. Kártérítés Denis Valet urat nyilvánvalóan úgy emlegetik majd a dohányzás elleni küzdelem kis világtörténetében, mint egy új harci szakasz első emberét. Valet urat a lyoni' per hőseként kell emlegetni. Helyjegyet vásárolt a párizs —lyoni expresszre, nemdohányzó fülkébe persze. S amikor a kalauz a vállát vo- nogatta arra a felszólításra, hogy távolítsa el a nemdohányzó-szakaszból az ott cigarettázó utast, Valet úr cselekedett. Meghúzta a vészféket. A vonat megállt ugyan, de Valet urat 500 frank pénzbüntetéssel akarták sújtani. „Ok nélkül húzta meg a vészféket. Ez büntetendő — olvashatta volna a vészfék melletti táblácskán is” — így a vasút. Valet úr pert indított a vasút ellen. Ezer frank kártérítést követelt, pontosabban fájdalomdíjat: nyugtalanította, hogy a dohányzó szomszéd „veszélyezteti az egészségét", kénytelen volt hát meghúzni a vészféket. Idegzete, nyugalma szenvedett kárt, ezért a követelés. A lyoni bírák neki adtak igazat. Megítélték a követelést, hiszen a vasútnak „pontosan, ígéretének megfelelően, jó egészségben” kell eljuttatni az utast a célállomásra.” „ Polgári jogok Néha kisebb dolgokban is. tet- tenérhető, miként szól bele az amerikai mindennapokba a fegyverüzletben érdekelt nagytőke. Ezúttal azonban nem ágyúról, rakétáról, neutronbombáról van szó. Egy képviselőházi vita és szavazás gondolkodtat el. A lőfegyverek gyártóit egy képviselő javaslata szerint kötelezhették volna arra, hogy kivétel nélkül minden lőfegyvert számozzanak meg. A fegyverkereskedő a számtörzslapra köteles lett volna azt is feljegyezni: ki a vásárló. A javaslat 80 igenszavazatot kapott, ellene 314 képviselő szavazott. A bűnözés, a gengsztervilág felszámolásában nyilván nem kis segítséget jelentő javaslat ellenzői szerint az efféle nyilvántartás „jogkorlátozásnak” tekintendő... Micsoda korlátlan tisztelete ez a jognak! Az utcai támadó és a fegyveres rabló jogának például... — t — Pontos adatokkal soha senki sem tudott szolgálni. Legfeljebb becslések vannak: ezek szerint több mint 22 millió kínai él az anyaországtól távol, elsősorban Dél- kelet-Ázsiában, Amerikában és Nyugat-Európában. Ők a pekingi szóhasználat szerint a hua-csiaók, vagyis azok, akik távoztak, de majd visz- Iszatérnek: Rajtuk kívül 15 millióra teszik azok számát, akik távoztak, de már aligha térnek vissza, mert töb- bé-kevésbé asszimilálódtak a befogadó országokban. Természetesen a 22 millióba nem számítottuk be Tajvant 15 millió lakosával. 2200 éve Már időszámításunk előtt 200 évvel — nem sokkal a Nagy Fal megépítése után — megindult a kivándorlók áradata. A Sárgafolyó túlnépesedett völgyéből keltek útra, hogy új hazát keressenek. Hódítások, háborúk, elbukott népfelkelések nyomán újra- újra magasba csapott a ki- vándorlási hullám. így alakultak Délkelet- Ázsiában, de bárhol másutt is, a látszatra rendkívül homogén kínai közösségek. Ránézésre jószerivel aligha van különbség a szingapúri és a New York-i Chinatown, az Indonéziában vagv Torontóban, a Japánban vagy a Pü- löp-szigetek létező kínai kolóniák között. E közösségek zártságát segíti az ősi földhöz, a nyelvhez, a szokásokhoz való ragaszkodás, az öltözködés, az étkezés, a hagyományos ünnepek betartása. A Kínán kívüli kínai negyedben élők — még akkor is, ha őseik már többszáz éve elhagyták az anyaországot — kínai iskolákba járatják gyerekeiket, saját újságjaik, színházaik, kiadóik vannak és többnyire egymás közt házasodnak. Egyfajta védekezésül is szolgált ez, hiszen elsősorban Délkelet-Ázsia befogadó országainak uralkodó osztályai saját céljaik érdekében nem egyszer éltek a kínaiak elleni gyűlölet felkorbácsolásával pogromhangulat szításával. Indokként a kínai közösségeknek a gazdaságban, a kereskedelemben betöltött szerepét hozták fel. A legnagyobb történelmi tévedés lenne azt hinni, hogy ezekben a zárt közösségekben mindenki kereskedelemmel foglalkozik és gazdag. Délkelet- Ázsia kínai negyedei éppoly rétegezettek voltak, mint a befogadó országok társadalma. Csak legfeljebb kifelé kevésbé tűnt annak. Minden új kínai kivándorló a kínai közösséget kereste meg, s a szegények — érthetően — honfitársaiktól vártak segítséget. Kaptak is, uzsora, nem egyszer 100 százalékos vagy még magasabb kamatra pénz- és árukölcsönt. S ha a „honfitársaknak” ez jutott, elképzelhető, hogy nem jártak jobban a befogadó ország lakosai. De e tekintetben sem volt különbség kínai vagy indonéz uzsorakereskedő közötti, egyformán nyomorgat- ták az indonéz parasztot, aki kénytelen volt még lábon eladni, elzálogosítani gabonáját. Tagadhatatlan viszont, hogy számarányukhoz képest a kínaiak nagyon nagy befolyásra tettek szert az egyes országok gazdaságában. Indonéziában 3 milliós a kínai közösség és uralja a magántőke jórészét; Malaysiában négymillióra teszik számukat és ők tartják kezükben a fő exportcikkek a kaucsuk és az ón termelését. Az egymilliós fülöp-szigeteki kínai kolónia az ország kiskereskedelmi hálózatát. Nagy befolyással Szingapúr kivételével, itt nem kínai kisebbségről kell beszélni, minden négy lakosból három kínai. És természetesen más a helyzet Hongkonggal, vagy éppen Makaóval, ahol a néhány ezer gyarmatosító tisztviselőtől, katonatiszttől, telepestől eltekintve mindenki kínai. (Y. K. Pao is az, aki a világ egyik legnagyobb hajóflottájának tulajdonosa, hongkongi bázisú flottája a görög riválisokéval birkózik. Robin Loh hol Szingapúrban, hol Hongkongban bukkan fel, valóságos multinacionális birodalmat irányít. Nyilvánvaló, hogy őlk állanak reflektor- fényben és nem a szegény gyári munkásak, ónbányászok, parasztok és tanítók. Pedig ők is kínaiak — Kínán kívül.) Pekinginek azonban elsősorban azok a hua-csiaók kellettek, akiknek pénzük volt és nem kevés. A Kínai Nép- köztársaság megalakulását követően, nagyon hosszú időn át az ország éppen rajtuk keresztül kereskedett olyan államokkal, amelyekkel nem volt normális kapcsolata. Hongkongnak különleges szerepe volt, ma is nagyon fontos. Peking arra is bátorította a külföldi kínai tőkét, hogy garanciák ellenében az anyaországban ruházzon be, s erre a célra külön pénzügyi alapokat létesített. A „kulturális forradalom” zűrzavaros éveiben e kapcsolatok meglazultak és most Peking újra erőfeszítéseket tesz felújításuk, minden eddiginél kiterjedtebb hasznosításuk érdekében. A meghirdetett modernizálási program végrehajtásához a jelenlegi kínai vezetés szeretné felhasználni a külföldön élő kínaiak tőkéjét, szakértelmét. Jó példa ez utóbbira, hogy csak 1978 első felében több mint 300 az Egyesült Államokban élő kínai tudós tért haza, előadni vagy visszatelepülni. Köztük nagyon sok olyan, aki hadiiparral, űrkutatással kapcsolatos tudományok művelője, oktató vagy kutató. Annak is megvan az oka, hogy az amerikai hatóságok, akik korábban akadályozták, ma miért ösztökélik nyütan a „hazalátogatásokat':”. Nyilvánvalóan amerikai—kínai érdekek egyeztetéséről van szó — szovjetellenes alapon. Az is nyilvánvaló, hogy a pekingi vezetés, amely vallja a régi Mao- mondást — „Ahol kínaiak vannak, ott van Kína” — a külföldi kínai közösségeket nagyhatalmi, terjeszkedő céljaira kísérli meg felhasználni. A legjobb példa a Vietnamban élő kínai közösség esete. A szocialista Vietnam döntése a magánkereskedelem teljes átszervezéséről, a spekulánsok, árufelhalmozók megtöréséről kétségtelenül érzékenyen érintette az országban, főleg délen élő kínai kereskedő burzsoáziát. De ez az intézkedés nem a kínaiak ellen irányult, éppúgy érintett vietnamiakat, franciákat, vagy indiaiakat. Peking mégis elindította a suttogó propagandát; „A kínai kormány hazahívja a tengerentúli kínaiakat a haza építésére és aki nem engedelmeskedik, az áruló”. Peking „aggodalma” A Vietnamban élő kínaiak megbecsült tagjiai voltak a társadalomnak, ugyanolyan jogokkal élhettek, mint a vietnamiak. Sokan közülük ott harcoltak a felszabadító hadseregben, fontos politikai pozíciókat tölthettek be. Vagyis Pekingnek ez a hirtelen támadt „aggodalma” egyszerűen a Vietnamra gyakorlan- dó nyomás része. És erre bizonyíték; a kínai vezetés egyetlen egyszer sem emelt szót annak az 500 ezer Kambodzsában élő kínainak az érdekében, akiket a háború óta elűztek otthonukból és sorsuk azóta nagyonis kétséges. Zalai István Itáliai útiképek Rimini és San Marino A Forli repülőtérnél még meglehetősen egyhangú a táj. Aztán elénk tárul a tűzpiros és narancs színekben pompázó* napernyők szegélyezte Adria és Rimini. Az üdülőváros főutcáján szinte hangtalanul siklanak a troli- és autóbuszok vagy 30 megállón át az óvárosig. A több mint 100 ezer lakosú Rimini Emilia Romagnia tartományban van, amelynek polgármestere kommunista. Először itt szilárdította meg helyzetét az OKP. Nyilván ezért is nevezik Itáliaszerte Riviéra Rossá-nak — Vörös Riviérának — a Ravennától Pesarióig húzódó tengerpartot, amely viszonylag a legolcsóbb az országban. Itt még a munkáscsaládok is meg tudják fizetni az üdülést, természetesen nem a Grand Hotelban, vagy a Waldorf- ban. Az egész évben nyitvatartó megbízható üzletekben vásároljunk, az óvárosban. A tengerparti bazársor csak idényjellegű, itt szép számmal kihasználják a turisták tapasztalatlanságát, s a legjobb esetBfen — mondjuk — csupán félig telt a már többször kipróbált hajlakkos flakon. De előfordulhatnak egyéb csalódások is ... Azt viszont meg kell állapítani, hogy az üzletek ragyognak a tisztaságtól. TulajRimini látképe donosok és alkalmazottak a nap minden szakában fényesítik a kirakatokat, töröl- getik a portékát, amely így még inkább kínálja magát, A Viala Vespuccin végesteien végig szállodák, panziók, űrietek, bazárok és virágos teraszok sokasága — de köztük nincs két egyforma. Persze, turistaszemmel nehéz megítélni egy ország népének életszínvonalát. Az mindenesetre tény, hogy az átlagkereset lakbérre, kosztra — szükség esetén — orvosra, öltözködésre még-itt Észak-Olaszországban sem elegendő. Buszunk mintha légpárnán haladna a Riminitől 24 kilométerre levő San Marino felé. Nevét egy kőfaragóról örökölte, aki itt telepedett le és dolgozott. A mesterember kinézte magának a Titanus hegyet, s annak 940 méter magas csúcsán és lejtőin alapította meg 301-ben a róla elnevezett’ kis meseországot. San Marino területe 61 négyzetkilométer. Hivatalos nyelve az olasz. Lakosainak száma 19 ezer, s az autóké — 24 ezer. Ám ez ne tévesszen meg senkit. Az itteni családok Olaszországba elszármazott tagjai mind visszatérnek autót vásárolni, mivel az itt adómentes, így hát Itáliaszerte szép számmal furikáznak az RSM — Republica San Marino — jelzésű autók. A kis köztársaság Olaszország szívében van; ennek ellenére egészen más szokások, törvények honosak. így például San Marinóban még mindig nem lehet válni. A férfiak nem katonáskodnak, s ha mégis akadna köztük olyan, aki ezt is végig akarja csinálni, le kell jönnie Olaszországba. De úgy mondják, ezért nem nagy a tülekedés. Persze, azért San Marinónak is van hadserege, létszáma 20 fő (a rendőröké pedig 60). Kivétel nélkül délcegek és világoskék nyári egyenruhájuk a fehér trópusi sisakkal nagyon mutatós. A kis országnak van saját pénze is, a D San Marino-i líra. Ezt azonban inkább csak a numizmatikusök gyűjtik már, mert a fizető eszköz itt is az olasz líra. A 19 ezer lakos különben olyan, mint egy nagy család. Mindnyájan rokonok, közelebbről- távolabbról. Mivel nem könnyű az embernek a saját családjában igazságot tenni, a rendőrfőnök meg a bíró nem lehet San Marino-i. Ezeket Olaszországból „importálják”. Nincs sok dolguk, mert az Itáliában elharapódzott bűnözés, terrorizmus San Marinóban nem jellemző. A kis köztársaságnak azért van egy börtöne, s annak három éve mindössze egy lakója, aki borítékot hajtogat és bélyegeket ragasztgat. Egyébként igen szépek a bélyegek — ez az egyik fő pénzforrása az országnak — a gyűjtők nagyon szeretik. San Marino évszázadok óta nem háborúzott, de a második világháborúban 100 ezer olasz menekültnek adott helyet és leimet. Vasúti alagutakat rendeztek be számukra. (Akkor még volt vasúti összeköttetés Itáliával, ma már csak a sztrádán lehet felmenni a hegyre.) Annak idején a tévedésből ledobott angol bombák 60 halálos áldozatot követeltek San Marinóban és nagy volt az anyagi kár is. Ezt Anglia később megtérítette, de manapság is úgy beszélnek az itt élő emberek a bombázásról, mint annak tanúbizonyságáról, hogy az angolok még azt sem tudták, hol kezdődik és hol végződik Olaszország. San Marinónak tehát érdekes a múltja, kedves a jelene. Az országkapu szimbolikus, határőrség, vám nincs. Parlamentje viszont van, 60 képviselővel. Tagja az ENSZ-nek és az UNESCO-nak, 32 országgal tart diplomáciai . kapcsolatot. Végezetül: úgy érzem, vétenék az újságírói etika ellen, ha nem közölném az olvasóval, hogy aki mindezt megismertette velünk — s akit figyelő tekintetünk csak még jobban doppingolt —, a napsütötte -bőrű magyarok közt az egyetlen gápadt- arcú: T. Erika idegenvezető. László Márta Összeállította: Hájos László
