Szolnok Megyei Néplap, 1978. július (29. évfolyam, 153-178. szám)

1978-07-16 / 166. szám

1978. július 16. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Lakói mondják mi kis városunk — Nekem Szolnok jobban tetszik — mondta a taxis. — Miért? — Nagyobb, nyüzsgőbb, modernebb. Egy idős parasztember körméig szívja a cigarettát mielőtt válaszolna. — Hát ha nem lenne olyan borzasztó sáros a mi utcánk, jobban tetszene. Ősszel úgy néz ki az ember lábbelije, mintha tanyán lakna. A háza előtti szép kis vi­rágágyást gondozó kapálgató asszony szerint szép ez a város, mégis hozzáteszi, hogy „de” ''' . . — Egy ekkora varosban, hogy néznek ki a falusias boltok, most mondja meg nekem! Tetszik ismerni őket? Nem? Na, csak nézzen szét bennük, akár a főtéren is. Szabó Istvánná gyógyszer­tári asszisztensnő, ő az egyik nagykunsági városból költö­zött ide családjával, miután ott sokáig hiába vártak la­kásra, itt viszont egy-kettő­re kaptak. — Nekem tetszik ez a vá­ros, barátságos, szép — mondja. — A régi lakóhe­lyem nem volt ilyen váro­sias. Ott, ha a munkhelyem- re zsíroskenyeret vittem, megszólták szegénységemet, ha vajaskenyeret vittem, azon csámcsogtak, ugyan, miből telik? Szóval itt az emberek is városiasabbak. A férje öntőmunkás az Aprítógépgyárban, most ép­pen táppénzen van a szeme miatt (megsérült az üzem­ben). Ilyen szemmel persze érthető, ha ő másként lát­ja a dolgot. — Nem csúnya város, de nekem már nem tetszik any- nyira. Egy szemészeti vizs­gálat miatt is Szolnokra kell utazni. Hát micsoda város az ilyen? Bathó Edit népművelő a múzeumban, s csöppet sem mellékesen tagja a Jászsági Népi Együttes méltán híres­neves közösségének. — Jaj, én nagyon szere­tem Jászberényt! — ragyog a szeme. — Hát hogyne sze­retném! A kisvárosok kö­zött aligha van párja. Min­denhol ez a sok nyugtató zöld, szép fáik, nincs az a rohanás, mint a nagyobb városokban. És egyébként is széppé teszi nekem ezt a várost a Jászsági Népi Együttes, isteni közösség és a tánc... A férjem is tán­cos. Sáros András festőművész 1945-ben került Jászberény­be. Helytörténettel is foglal­kozik. — Jászberényt 1702-ben el­adták a német lovagrendnek — meséli, — de a jászok összeadták a pénzt, ésvisz- szaváltották magukat. Ez nem volt olyan átmenő város, mint például Szolnok, úgy­hogy Berénynek saját ka­raktere van. íze-zamata van a városunknak. Bár itt is veszélyesen szaporodnak a kockaházak, de itt az új nem a régire épült, hanem együt­test alkot vele. Szalóki László, a városi tanács elnökhelyettese itt született, lelkes szerelmese Jászberénynek. — Itt nem volt nagybir­tok, a jász ember a kis föld­jén gazdálkodott, és esze­rint az életmód szerint épít­kezett: nagyportás házakat emeltek nagy területen. Ez csúnya lapos várossá is teszi Jászberényt, de egyben sajátossá is. Egyszer azt ír-, ták Berényről, hogy vályog­város. Ez egy kicsit még ma is jellemző, de számomra et­től is az, ami, ettől is olyan jászberényies. A városköz- központ hangulata is ottho­nos. de félő, hogy az új épít­kezésekkel elrontjuk. Erre vigyázni kell. Nekem Jászberény azt is jelenti, hogy ismerjük egymást. Én félek a nagyvárosi elidege­nedéstől. Egyszer Pesten megsimogattam a metró lép­csőjén egy szép kisgyerék fejét, mire a nagymama rög­tön nekemtámadt, mintha bántottam volna. Berényben ez elképzelhetetlen. Emberekkel elegyedek szó­ba az utcán, boltban, csak egy-egy mondat erejéig. — Nekem nem tetszik Jászberény — mondja a fagylaltot egyensúlyozó fia­talember. — Miért? Mert a jászok olyan befelé élő em­berek. Olyan maguknak ka­parok. Ezért nem tetszik a város, pedig itt élek. Ettől a „fogjátok meg és vigyétek” — szemlélettől. Egy tizenéves leány le­biggyeszti ajkát. — Nem tetszik. Nincs itt semmi érdekes. Hová járjak művelődni, szórakozni? Pes­ten, ott igen ... Szembesítsük a vélemé­nyeket a tényekkel! A fagy- laltos fiatalember szerint a herényi emberek maguknak élő, maguknak kaparó em­berek. Ennek igaz (vagy nem igaz) voltát nyilván tükrö­zi néhány adat: Jászberény­ben a városért végzett tár­sadalmi munka értéke 1974- ben még nem érte el a 3 és fél millió forintot, 1977-ben azonban már közel 15 mil­liót tett ki a társadadalmi munka. Az idén pedig fél esztendő alatt csaknem elér­ték a tavalyi eredményt Ezek az adatok önmagukért beszélnek, mégpedig ama jász polgár mellett. A tizen­éves leány a művelődést ki­fogásolta. Ehhez néhány adat: az idei Székely Mihály zenei napoknak 95 ezer lá­togatója volt. Megnőtt a ze­ne rangja, ma már senki sem mosolyogja meg a csel­lót cipelő gyereket, s ebben sokat tett a zeneiskola. A kitűnő népi együttes fellé­pései zsúfolt nézőteret ered­ményeznek, sokat szerepei­nek külföldön is. Ehhez ké­pest igen kevés támogatást kapnak, az együttes zenészei saját hangszeren játszanak, a táncosoknak jelentős a fi­zetéskiesésük a fellépések miatt,* s ráadásul egy üdí­tőitallal sem tudják őket megkínálni fellépés után. Ä produkció, az együttes. az élmény (amit az a tizenéves lány is kaphatna) mégis — úgymond — NB I-es. Jász­berény sok-sok kórusa is nagyobb támogatást érde­melne. A sáros utcákat emlege- tőnek igaza van: a város útjainak mindössze tizenöt százaléka burkolt. Sok gond csúfíthatja Jászberényt a lakók szemében: az ivóvíz­gondok ugyan megoldódtak, de még mindig ott a szennyvízcsatorna, a keres­kedelmi ellátás, korszerűtlen üzlethálózat, a szükségesnél mindig kevesebb lakás, a gimnázium életveszélyes tor­naterme, roskadozó tetőszer­kezete, a kevés általános is­kolai tanterem, és így to­vább. A jászberényiek alig­hanem hosszan tudnák még sorolni azokat a problémá­kat, melyek miatt mégsem annyira szép. a Jászság köz­pontja, mint amilyen lehet­ne. Befejezésül egy fiatal munkás szavait idézem. — Szép ez a város. Nem vitás. — Miért? — Mert él, otthont ad és képes a változásra. Az át­alakulásra. Alighanem igaza van. Át­alakulóban van a város és lakója. Körmendi Lajos Karrier és „karrier” arrier és karrier között különb­K ség van, mert különbözők az előbbre jutás útjai és módjai. Nem csoda hát, hogy legellent­mondásosabb fogalmaink közé ■tartozik a karrier. Az egyik oldalon csu­pa dicséret, csupa felmagasztalás. Csupa érték, amely közvetlenül eggyé válik ala­nyával: az ifjú kiváló, mert karriert futott be, magas, jól fizető és számos kellemes­séggel járó álláshoz jutott. A másik olda­lon azonban csupa irónia és lekicsinylés, maga az erkölcsi fertő: alanya .csupa meg- görbülés és készségesség felfelé, csupa int­rika és könyöklés a társakkal szemben, s csupa „méltóság” és elérhetetlenség lefelé. Az előbbi a sikeresek ideológiájának, az utóbbi a lemaradtak irányzatos torzításai­nak tűnhet. Dehát — túl a mindennapi képzeteken és szubjektív elfogultságokon — mi is a karrier? Mindenekelőtt egy kölcsönösség eredménye. Egyik oldalon a követelmény- rendszer, a másikon a követelményeknek való megfelelés, s mint eredmény: maga a karrier, a siker, az előrejutás. Formailag tehát viszonylag egyszerű a helyzet: a társadalmi munkamegosztás szerteágazó hierarchiájának felsőbb polcain ott vár­nak a csalogató státuszok az érdemlege­sek, a rátermettek számára; akiknek ver­sengő csoportja — hiszen sok az eszkimó, ám kevés a fóka — elindul alulról, hogy megmássza a kiszemelt csúcsot. Persze, fent is emberek vannak: elvárásokkal, kö­vetelményekkel, s valamennyi buktatókat és kiszámítható-kiszámíthatatlan akadályo­kat jelent a felfelé menők számára. An­nál is inkább, mert az istenek mindig a saját képükre kívánják formálni az em­bert. Persze a karrierkérdés — végső soron tartalmi kérdés. Benne az emberi kapcso­latok és viszonyok természete: e kapcso­latok és viszonyok demokratizmusa és an- tidemokratizmusa tükröződik. Jelzi az ön- értékelő és értékteremtő közösség jelen­létét vagy hiányát. A közösség ugyanis karrierellenes. Karrierellenes abban az ér­telemben. hogy gondjait és problémáit sa­ját magára vonatkoztatja, maga kísérel meg megoldást találni rájuk. A megbíza­tás ezért viszont „csak” szolgálat, s az egyéni képesség ténylegességén alapul. Rá­adásul, bármikor visszavehető. Tekintélye ezért igazi — mert a közösség által te­remtett és ezt erősítő — tekintély. A kö­zösség hiánya viszont a „létért való harc” újratermelődését, a balzac-i és stendhali „emberi színjáték” folytatódását eredmé­nyezi. A pozíció hatalmi poszt, a rendel­kezés és a személyes gyarapodás forrása, s a „megbízatás” fentről kreált morális lepel csupán — a megbízatásnélküliség el- leplezésére. A szocializmus lényegéből eredően kö­zösségteremtő és ezért karrierellenes. Előbbre jutása és fejlődése a közösségte­remtésben való előrejutás és fejlődés, s ezzel együtt a karrier leépítésének a tör­ténelmi útja. Addig is azonban — a közös­ség erejének, gyengeségének vagy éppen hiányának a mértékében — létezik karrier. arrier és „karrier” között azon­K ban napjainkban is különbség van. A személyes érdem, a tar­tás és a moralitás jól elkülönít­hető az idegen, görbe utakon szerzett „jogosítványok” pozícióba emelő hatalmától. S ha munkamegosztásos tár­sadalmunkban a lent és fent körei sok­szor el is távolodnak egymástól, nem lehet kétséges, hogy melyik szerint kell válasz­tanunk, s melyikre kell életünk minden területén nemet mondanunk ... H. I. Nem fekszenek le a tyúkokkal Hétköznap este Tiszasülyön Gyermekkoromból őrzöm falusi nagyanyám földszagji, tiszta szobájának emlékét. Ä nyári szünidő egy-két hetét ha nála töltöttük, mi városi zajhoz, esti rádiózáshoz, ol­vasáshoz szokott városi uno­kák minden este tiltakoztunk a korai lefekvés miatt. Alig­hogy a nap eltűnt a Zagyva gátja mögött, nagymama ágyba parancsolt bennünket. Hét óra tájt fülsértő csend telepedett a falura. De ennek már több mint tizenöt éve. Mindez az autóbuszon ju­tott eszembe, amikor Tisza- süly felé zötykölődtünk, aho­vá a kíváncsiság vitt: vajon sikerült-e a betonjárdák alá temetni a régi, sánszagú szo­kást, hogy alkonyaikor be­záródnak a kapuk, elsötétül­nek az ablakok, és éli min­denki a saját, külvilágig, el­szigetelt életét? Kiderült, hogy a kalauz született tiszasülyi. — Igaz. hogy a sülyieki még ma is a tyúkokkal fekszenek? — Az a világ már elmúlt, uram! Most a tévéhíradó utolsó kiadásáig fenn marad­nak. — Tehát bezárkóznak. — Már aki. Azt mondják, a vendéglőben minden e5te telt ház van. — Kultúrház, mozi...T — Ügy tudom, üresek. De ebben nem vagyok biztos, mert én esténként nem járok el otthonról. Vasűttörténeti kismúzeum Pakson negyven esztendeje készít vasútszerelvény-mo- delleket Somogyi Géza, a járási tanácshivatal nyugdí­jas — de hivatali munkát még most is vállaló — cso­portvezetője, aki nemzetkö­zi kiállításoknak is rendsze­res résztvevője. Lakásán valóságos vasút- történeti múzeumot rendezett be az elmúlt évtizedekben. Többek között a rácalmási, a pusztaszabolcsi és a régi paksi állomás hű kicsi má­sát építette fel az ott „vesz­teglő” szerelvényekkel, va­lamint a környezethez tarto­zó villany-, telefonoszlopok­kal,.. fákkal stb. együtt. A nemrég Pilsenben rendezett vasútmodellező kiállításon második díjjal jutalmazták egyik borszállító-teherkocsi. modelljét. Most levelet ka­pott Münchenből: egy fő- mozdonyvezető foglalkozású gyűjtőtársa arra kérte, hogy küldje el neki a MÁV G- típusú nullás tehervagonjá­nak! modelljét, mert még hi­ányzik a gyűjteményéből. Né­mi túlzással azt ígérte, hogy bármilyen árat megfizet ér­te. Somogyi Géza azonban csak Pico medellt kért cse­rébe a magyar teherkocsi magakészítette (két és fél ezer forint értékű) modell- jéért. Lengyelek Tiszafüreden A lengyel Wloclawek terü­let és a tiszafüredi járás út­törőinek, KISZ-eseinek a kapcsolata 1974-ben kezdő­dött, és eddig több mint há­romszázan vettek részt _az évenkénti cseretáborozáso­kon. Az idén húsz lengyel középiskolás ismerkedett tíz napig a Tisza-parti nagyköz­ség és környékének neveze­tességeivel, július 10-től ugyancsak másfél hetet tölt húsz lengyel pedagógus Ti­szafüreden. Viszonzásképpen augusztus 6—16 között a já­rási úttörőelnökség látogat el Wloclawekbe. Először is a kőtelki Közös Községi Tanács tiszasülyi ki­rendeltségvezetőjét kerestem: ha valaki, ő biztosan ismeri a helyi szokásokat. — Tanácsülésen van, Kő­telken — mondta Nemes Ka­talin, akit egyedül találtam a kirendeltségen, ö a klub­könyvtár vezetője, hátha tud válaszolni a kérdésre: meny­nyire alakult át a tiszasü- lyiek esti életvitele? — Persze, még ma is van­nak, akik esténként elbúj­nak a világ elől. A fiatalok azonban keresik egymás tár­saságát és az értelmes el­foglaltságot. — Megtalálják? — Nézze meg a klubunkat, szerintem bármelyik városi­val felveszi a versenyt. A klubhelyiség, amely egy­úttal a lebontásra ítélt mű­velődési ház szerepét is be­tölti, valóban kellemes lát­vány: új bútorgarnitúra, mo­dern magnó, erősítő, a sarok­ban színes televízió. — Ezek külsőségek. Sike­rül tartalommal is megtöl­teni a klubot? — Szerdánként van kötött klubfoglalkozás, amelyre csak a tagok jöhetnek. De szom­bat-vasárnap mindenki előtt nyitva áll az ajtó. — Kemény ellenfél lehet a közeli vendéglő... — Nem ellenfél, mert más „súlycsoportba” tartozik. Igaz, néhány fiatal szívesebben tölti az idejét pálinkás Po­harak társaságában, mint itt, de nem ez a jellemző. — Szerdán, szombaton és vasárnap tehát lekötik a fia. tatokat a klub rendezvényei. De mit csinálnak például ma, kedden este? — Hát... Majdnem min­den háznál van televízió... Vagy sétálnak a Tisza-par- ton... — Naponta általában 10— 14 ezer forintot forgalmazunk italból — adott felvilágosí­tást Helle Lászlóné, a ven­déglő vezetője. — Sokallja? — nézett rám mosolyogva. — Ebben közre­játszik, hogy Sülyön nincse­nek szőlős- és gyümölcsös gazdák. Ezért nem tudják maguknak megcsinálni a bort és a pálinkát. A nagy­körűi és a kőtelki vendéglő együtt nem árul annyi italt,, mint mi egyedül. — Ez a tiszasülyiek egyet­len szórakozása? — Ez. De botrány nagyon ritkán szokott lenni... A Fővárosi Kézműipari Vállalat gyáregysége képvi­seli az ipart Sülyön. A hely­béli lányok-asszonyok közül tizenöten dolgoznak itt, két műszakban. A fürge gépek zajában csak nehezen hallot­tuk egymást. — Mi az esti programja, ha délelőttös? — szólítottam meg egy fiatal, szőke nőt. — Hogy mi...? Elvégzem a házi munkát, esetleg tévét nézek. De hogyha majd na­gyon unatkozom esténként, hát férjhez megyek. Más megoldás nincs. — És az ifjúsági klub? — Oda csak klubtagokat engednek be. — Miért nem lép a tagok közé? — Á, kinéznek bennünket, varrodásokat... Üjra benéztem a vendég­lőbe. A délután még ragyo­góan tiszta padlón csikkek, a politúrozott asztalokon ital­foltok, cigarettahamu... A gusztusos vendéglőt alig há­rom óra alatt koszos kocsmá­vá degradálták. A vendéglő és presszó már délután megtelt szomjukat oltó férfiakkal. Egyik-másik régebben megkezdhette a po_ háremelgetést, innen-onnan búsulva-vigadunk nóta hang­jai hallatszottak. A zenekar kedden szünnapos. Hogy mennyire változott meg az utóbbi években a tiszasülyi este? Mindenesetre fél nyolc után egy lélekkel sem találkoztam az utcán. Arról, hogy az elalvás ide­jét Tiszasülyön sem a tyú­kok lefekvéséhez igazítják, meggyőztek az ablakokon ki­szűrődő kékes-szürke fény­nyalábok ... B. J.

Next

/
Oldalképek
Tartalom