Szolnok Megyei Néplap, 1978. június (29. évfolyam, 127-152. szám)
1978-06-11 / 136. szám
1978. június 11. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 Olga Jevric (Jugoszlávia): Egymást kiegészítő formák Bókkon Gábor: VAJDA JANOS MOTÍVUMAI Húsz év múlva Húsz év múlva már úgy unjuk egymást (a gyomorfájásokat hogy még mindig nem érted a másik szemüvegét a hideg ebédet a naptár-szerétkezést) Rohannánk akárkihez elmondani: a fene megette jobb egyedül is és nem gyűl ki szívünk mint Montblanc örök hava — mert a gyerekeknek új kabát kell és sohasem tudod megvarrni azt a francos zoknit istenem csak egyszer készítenél ki aprót ha jön a gázos ;— Rohannánk akárkihez elmondani: nem volt érdemes de életünk addigra összenőtt már Nyilasy Balázs: Virágének Margarétád szára, szirma május ünnepek szentivánkor szemfestéked fest tündéreket. Kék szalagod köti át a megérett diót, barna szemed ragyogja be Tihanynál a tót. Sárga zölddel: a hajadtól nő a csöppnyi rozs, minden cserép, hogyha vérzel vércsepp, mélypiros. Kiszáradt szántók könyörgik tiszta selymedet, fölverdes a szív s a szárnyuk rázó éjjelek. Barátok (Részletek) M íg eloldották a csónakokat, ugyanis rozsdás lánccal mindegyik egy fehér fűzhöz volt láncolva, és egy konzervdobozzal kimeregették belőlük a vizet, a gyerekek elszaladtak fürdöni. Meztelen és csuromvíz kölykeit Andrej a párkányon át egymás után emelte be a him- bálódzó csónakba. Mitya lelkesen vállalkozott az evezésre. A gyenge markában szorongatott evezők kiemelkedtek a vízből, a kátrányo- zott ladik pedig egyik oldaláról a másikra billent. A kisfiú jelleme azonban már megmutatkozott: ha fáradt is, az evezőket nem adja át. Anya, aki ült, és a szatyrot az ölében tartotta, nem láthatta ezeket a hatalmas evezőket, meg ezeket a gyenge kezeket, nem tudta, Mitya honnét merít erőt az evezéshez. Andrej viszont kuncogva cigarettázott: semmiség, a fiúnak fiúnak kell lennie. Elöl, a csillogó víztükröm a nappal szemben egy másik ladik feketéllett. A vízbe mélyen lesüllyedt csónakfaron két kalapos alak sziluettje látszott, és az oldalt csapkodó nedves evezők. Viktor egyenletesen és erőteljesen evezett: a csónak felől megtört hullámok tartottak mindkét part irányába. K ét) órával később tábortűz égett a homokban, a kormos vödörben pedig halászlé főtt. Andrej a gyerekekre pillantott. Mezítláb álltak a homokban, a tűz körül. Amikor a gyerekek így álldogálnak, meztelen hasukkal a tűz felé, úgy tűnik, nem is teltek el évezredek, csupán az örök égbolt létezik, a folyó pedig örökké folyik, a tűz örökké ég ... Az emberiség gyermekkorában a tűz élet volt. A gyermekei számára viszont játék. Ha eltávoznak, eltapossák, homokkal szórják be. Olyan világban születtek, ahol az embernek régen meghódolt már minden. Nem is gyanítják, hogy gyermekkoruktól fogva milyen hatalmasak. És az egész hatalom, amilyennel még az úristen sem rendelkezett, az ember kezében összpontosul, aki először veszítette el a jogát arra, hogy hibát kövessen el. Viktor a gyerekek örvendező kiáltozása közepette leemelte a tűzről a gőzölgő, kormos vödröt. — Papa! Papa!' Oda nézzetek, a papa elbóbiskolt! —■ kiáltoztak a gyerekek. Andrej nyújtózkodva felállt. Testéről lepergett a rátapadt homok. — Csakugyan aludtál? — csodálkozott Anya. Grigorij Baklanov rettete fürdőruhában egy kiterített kis szőnyeg szélént üldögélt, és fejét Andrej felé fordította. Napfényben csillogó haját súlyos konyt- ba tűzte a tarkóján, napbarnította válla aránylik. Csinos asszony a felesége. Az arca is olyan szép, olyan emberi. Anya kiolvasta á férje szeméből, hogy milyennek látja most őt, és Andrej - ra mosolygott. A bokrokra feszített gyalogháló megszáradt. A kialvófélben levő tűz alig füstölgött. Az ételmaradékot bedobálták a halaknak, hogy csekély mértékben kárpótolják a természetet azért, amit elvettek tőle. — Érzitek, micsoda pompás levegő van itt? — ál- mélkodott a felvidult Viktor. Meztelen lábát maga alá szedve üldögélt a homokban. — Belélegzett és nem tudsz betelni vele. És flérfilogikával tüstént rágyújtott egy cigarettára, hogy ne ezt a folyóparti levegőt szívja be, hanem a dohányfüstöt. Andrej is mondott valamit a levegőről, és a rohanó vízre pillantva rágyújtott. Az asszonyok erre találóan megjegyezték: „Akkor miért dohányoztok, miért nem szívjátok a jó levegőt?” A férfiak bűnbánóan egyetértettek velük, és készségesen beismerték, hogy mégiscsak jó, hogy az életben vannak szabályok, különben nem lenne olyan kellemes áthágni őket. — De hiszen a dohányzás ártalmas! — igyekezett a dolgot tisztázni Zina. — Az újságokban is folyton arról írnak, hányán halnak meg rákban... — Hát azt tudod-e, hány nem dohányos ember hal meg? — Azt természetesen nem tudom olyan pontosan ... — Száz százalék. — Ne beszéld tele a fejem, Andrej. Dohányos mégiscsak több hal meg. — Szintén száz százalék. — Micsoda?... Várj csak... Miért írják akkor az újságokban... — A történet lassan kerekedett. — Egy szót se többet! — Zina nem törődött többé Andrej- jal. — Azt hittem, komolyan beszélsz. Kihasználod, hogy gyenge vagyok matematikában. — Zinocska, nem dohányozni is ártalmas, vodkát nem inni is ártalmas — a világon élni is ártalmas. Erről az ártalmas szokásról azonban senki sem mond le önként A déli nap perzselt, vakított a víz tükre, vakítottak a kinyitott folyóirat fehér lapjai. Andrejnak különös érzése volt. Mintha búcsúzott volna mindattól, amit látott. Fürdőhelyen az elutazás előtti napon szokott előfordulni ilyesmi. A tenger is ugyanaz, a nap is, sőt a part is tele van fürdőzők- kel, te azonban már nem vagy itt. A parton heveré- szel, de gondolatban már azon a vonaton ülsz, amely elrepít innét. Érdekes lenne tudni, vajon Viktor is érez-e most ilyesmit. Hisz az ő vonatuk már befutott és vár. Sőt, talán már magával is vitte őket? nya a part mentén a gyerekek felé tartott. Onnan pedig, ahol a homokvárat építették Masenyka szaladt elébe: az egész kicsi részecskéje, amelyet a vonzási erő taszít előre. Egy fél élet telt már el azóta, hogy Anyával együtt futottak a helyiérdekű vonathoz. Lekéstek. Anya fuldokolva habzsolta a havat kétujjas gyapjúkesztyűjéből, Andrej pedig hótól jéghideg ajkát csókolgatta. Ä peronon halinacsizmás, sárcipős rendőr sétálgatott fel-alá. Elhaladt mellettük egyszer, még egyszer, és szigorúan rájuk szólt: „Lépjenek csak ki a világosságra, hadd lássam magukat...” Anya, ez a harminchat éves, erős asszony fekete fürdőruhában lépkedett a napfényben: a nedves homokban ott maradtak mély lábnyomai. Csöppnyi hasonmása pedig szembe futott • vele. Masenyka átölelte az anyját, arcát valósággal be- léfúrta, és még itt is hallani lehetett, hogyan visít a boldogságtól. Andrej távolról figyelte őket: mintha csak annak a vonatnak az ablakából nézte volna az anyát és a lányát, amely elvitte őt. Enyedy György fordításit A hazánkban is jól ismert, népszerű prózaírótól háborús regényeit olvastuk elsősorban. 1923-ban született Vo- ronyezsben, itt végezte középiskoláit is. A Nagy Honvédő Háború kitörésekor önként jelentkezett a frontra. 1943-ban tüzértiszti iskolára küldték. A magyarországi felszabadító harcokban is részt vett, súlyosan megsebesült, s — érdekes véletlen — a székesfehérvári katonakórházban éppen egy másik jelentős katonaíró, Vaszil Bikov ágyszomszédja volt. Bikov így jellemzi később sors- és pályatársa művészetét: „Tehetségének veleje, mindenekelőtt bölcs, mindent megőrző emlékezetében van, amellyel a visszahoz- hatatlanul múltba veszett évek eseményeit, levegőjét, lélektani állapotait felidézi. Miközben emlékezetéből merít, a művész megolvasztja lelke tengelyében a háború magasztos igazságát, okosan tisztítja meg azt a szépelgő, csupán megközelítő, közhely- szerű, halott •retorika rátapadt salakjától. Bármiről ír Baklanov, csodálatosan konkrét és pontos.” Első írásai 1950-ben jelentek meg. 1951-ben elvégezte a Gorkij Irodalmi Főiskolát, s végérvényesen az írói hivatást választotta. A főcsapástól délre c. regényében a -magyarországi felszabadító harcok élményanyagából merít. Legnagyobb hatású, s legtöbbet vitatott műve az 1941 júliusa c. kisregény (1965-ben jelent meg), melyben a háború első napjainak döbbenetét adja vissza az író, amíg a kapkodástól és a súlyos veszteségektől a katonák és vezetőik eljutnak az ésszerű cselekvésig. Ez után a kisregény után elsősorban a mai élet felé fordul Baklanov figyelme. Barátok c. regénye a mai értelmiség életét ábrázolja. Két azonos korú, de ellentétes életfelfogású mérnök sorsának tükrében villantja fel napjaink olyan közérdekű és elgondolkoztató problémáit, mint: érvényesülés, megalkuvás, alkatói-művészi lelkiismeret, családi élet, szerelem, barátság... A regény a Kell a jó könyv olvasómozgalom választható műve. R. I. szebbekből adjon vagy egy marékravalót, főnök. Ide nem messze, K. község temetőjében nyugszik az anyám. Az ő sírjára gondolnám a maga virágait. Ha tényleg olyan igen-igen szépek. — Abban biztos lehet. Magot meg ott a teraszon, azokban a celofánzacskókban talál. Mindegy ükből vegyen, Győré bécsi. Miután a virágmagvas tasakokaf megvallatta, a mokány kis ember ismét a hátam mögé áll. — Ez megvolna. Köszönet érte — mondja. — Hanem... még valamit kérnék. Kérhetek? — Tessék. Mit adjak? — Egy kapát meg egy gereblyét. Az időmből kitelik, kéznél a furgony is, ugyebár. Amíg maga itt ásogat, én is rendbe hoznám a mama sírját. Ügyis gaz lepi, már nem is tudom, hány esztendő óta. — Ejnye! Nincs, aki gondozza? —. Bizony nincs. Szétment, elszármazott K. községből a család, így aztán magára maradt szegény mama. Holtában is, nemcsak öregségére. Bánt is emiatt a lelkiismeret, őszintén szólva. A nap már ferdén süt, délután háromra jár, amikor Győré bácsi kocsijával ismét a telek elé rúgtat. Éppen falatozáshoz látnék, a teraszra hoztam ki a hidegételes tálcát, de jöttére abbahagyom a készülődést, és kissé hüledezve figyelem, hogy vállán a kapával és a gereblyével, micsoda gangos, hányaveti járással léptet befelé. A feje fenn, a dereka kihúzva. Szakasztott olyan, mintha ivott volna, mert a szeme is vidáman villog, és sapkáját is a tarkójára lökte. Nem is állom meg, hogy belé ne csípjek: — Jólesett? — Micsoda? — hökken meg Győré bácsi. — A pincézés. K. község is borvidék. Gondolom: ismerősökkel akadt ott össze. — Mond valamit, csak nem jól mondja — veszi a lapot Győré bácsi. — Az áldomás még csak ezután következik. Ezt a hideget összecsomagolja, nem kell, és már« megyünk is. Meghívom főnök. — Hova? — Le a vízpartra. A halászcsárdába. A kocsi marad, bejárok vele, aztán irány a csárda. Zaba következik, oltári zaba. Áldomással. Hol van az megírva, hogy csak a főnök lehet gálánt? Ezúttal én állom a cehhet. Sehogy se értem emberemet. Temetőbe ment, kegyelet vezérelte, virágot ültetni volt el, és íme: úgy jött meg, mintha legalábbis százházas lakodalomban lett volna násznagy. Meg is kérdezem tőle: — Mi történt magával? Mégis ivott? Vagy péntek helyett, megkésve, szombaton találkozott a szerencséjével? Győré bácsi néz egyet: — Ezzel mit akar mondani? kinevetem magam: — Tegnap, pénteken húzták a lottót, és maga csak ma jött rá, hogy találata van. Györe bácsi legyint: — Ördögöt! Nem is lottózom. De — kezd el kajánul nevetni — attól még lehet pénzem. És van is. Nem hiszi? Akkor csiri- bú-csiribá: jól nyissa ki a pilácsát, főnök. Azzal szétveti a karját, meghajol, hókuszpókuszokat csinál, majd a kebelébe nyúl, és a belső zsebéből egy köteg száz- forintost varázsol elő. Csak úgy „meztelenül”. Mindössze egy vékony gumiszalag a derekán. — Na? — kacsint diadalmasan. — Mit mondtam? Itt a guba. Ebből tartjuk az áldomást. Ez a kis guba itt — lengeti meg a pénzt — két darab százas híján kerek ötezer forint. Elismerően bólintok: — Szép kis summa. De miért akar áldomást tartani? — Örömömben! — gyűri zsebre a pénzt Györe bácsi. — Ilyen könnyen még soha életemben ne,m jutottam pénzhez. És pláne ekkora összeghez. Valósággal az égből hullt nekem alá. — Kinek vagy minek a révén? Nem titok? — Örökség! — nevet Györe bácsi. — Hogy úgy mondjam: a mama megbízásából nyomta a kezembe egy teljesen ismeretlen pacák. — Ugrat? — Nem én! — lép föl a teraszra és veti el magát az egyik fonott székben Györe bácsi. — Egészen véletlenül, a temetőben akadtam össze azzal a pacákkal. Jobban mondva a pacák akaszkodott belém. Abban a pillanatban, amikor gazirtásba fogtam volna a mama sírján. Száraz, tövig fagyott gaz volt, de akkora ám, hogy derékig állt benne a sírkő. A mama igazán szép, fekete márvány sírköve. — És? — sürgetem a folytatást. — Hogy’ jön ide a pénz? Mit akart az a pasas? Györe bácsi behúzza kivetett mellét, és a kedve is meghervad kissé, ahogy vállát vonogatva mondja: — Érdeklődött. — Mi érdekelte? — A ténykedésem. Hogy... milyen minőségben gondozom a sírt? Még le is igazoltatott, hogy valóban a fia vagyok-e annak, aki a sírkő alatt nyugszik. —• Aha! Hatósági ember volt. — Maszek. A sírkő érdekelte. Néhányat megvett már, de egyik se fekete márvány, mondta. És hát... egyezzünk meg. ö megfizeti, jól megfizeti a sírkövet, és keresztet is állít a helyébe. Vésett betűs, garantáltan tartós műkő keresztet. Emberem elhallgat, én se szólok, erre leszegi a fejét, és nagy méltatlankodva kifakad: — Most mit néz? Mi a hézag? A kő csak kő, eladtam azt a márványt, és kész! Majd ott lesz helyette a kereszt. Műkőből. És virág is nyűik a síron. Világéletében szerette a szépet, a menyecskerózsát meg különösen kedvelte szegény mama. Összeállította: Rékasy Ildiké
