Szolnok Megyei Néplap, 1978. június (29. évfolyam, 127-152. szám)

1978-06-11 / 136. szám

s SZOLNOK MEGYEI NÉPLAF 1978. június 11. tizennyolc évesen T kerültem Kecske­métre, és lakóként először városba. Ko­rábban csak bejár­tam Kiskunhalasra, a tanyavilágból, és legelő­ször azt mondanám el. hogy micsoda különbség van a kettő között. Amíg bejársz valahová, reggel iskolába, vasárnap vagy szombat es­te moziba, kultúrba, addig ott látogató vagy. Még csak nem is vendég. Pontosan jó az a szó, hogy bejáró. Sem­mi sem a tiéd. Érzelmileg értve. Nem hasonlítod ösz- sze az épületeket, eldönten­dő, hogy melyik a szebb, nem kritizálhatsz semmit, el­fogadod az egészet úgy, ahogy van. Aláveted magad a hatásoknak. mindnek, rossznak és jónak, mert cso­dálod a várost, te az isten háta mögött lakó. Csodálod, ámde nem szereted: nem a tiéd, hanem a benne lakóké, örüljenek neki azok, vagy bosszankodjanak hibái miatt. Ahogy csodáltam Kiskun­halast, és kritikátlanul fo­gadtam el tőle mindent, úgy tekintettem föl a városi lá­nyokra is. Szépnek, okosnak, jónak és izgalmasnak hittem mindet — vagyis elérhetet­lennek. Próbálom megmagya­rázni. Odakint a tanyán a lá­nyok igencsak vastag lábik- rájúak, tömzsid,erekúak. vál­lasaik, keménymellűek, de ha nem, akkor legalábbis iz- moskarúak, bamabőrűek, pi­rospozsgásak. Ez többnyire az életformájukból követke­zik. Pici koruktól kint sza­ladgálnak, kora ifjúságuktól dolgoznak a mezőn, ahol te­tő alá még akkor se nagyon jutnak, ha elered az eső. S mikor Halasra kezdtem jár­ni, középiskolába, a város csodáival együtt az egészen más körülmények között nö­vő és élő lányokat is elfo­gadtam csodálatosnak. így lett szememben előkelő a sápadtság horpádtmellű- ség, a vékony derék, a pi­paszár láb... ha legalább ar­ra jutottam volna, hogy ez egyfajta szépség, amaz pe­dig egy másikfajta! De én nem: ha valamelyik városi lány nem felelt meg a,.szab­ványoknak”, akkor nem fo­gadtam él igazinak! Csodáltam őket, ámde nem szerettem. Nem mertem sze­retni. Harmadikos koromban egy városszéli lánynak kezd­tem udvarolni; aki, ugye, már majdnem tanyai, de a körülményeit tekintve leg­feljebb falusi — és szóval oda akarok visszatérni, hogy mennyivel más érzés volt, amikor kollégiumi lakóként Kecskemétre kerültem. A változás az alatt a pár hét alatt játszódhatott le ben­nem, ami a főiskolai felvé­teli, és az évkezdet között eltelt: nem vagyok alábbva- ló! Minden ősöm pásztorko- dott vagy földet túrt, én pedig most mérnöknek ké­szülök! összesen tizennyolc éves voltam, mikor az anyám ké­szítette általvetővel leszáll­tam a kecskeméti nagyállo­máson. Fiatalság és kíván­csiság — azt hiszem, ez a két szó nagyon összeillik. Emlékszem, a délutáni vo­nattal érkeztem, és éppen csak ledobtam a cuccot a kollégiumban, és máris be a városba! __ Az Izsáki úton i ndultam, de nem mindjárt a közepének, hanem előbb becsavarogtam a Máriaváros zeg-zugos, néhol hirtelen ki­szélesedő utcáit, elcsudálkoz- tam azon, hogy a Leninvá- ros szép házait miért a ZIM- gyár kéményeinek torkába rakták, körbekerültem a Mű­kertbe vezető sétányhoz, az­tán átvágtam a vasúton, megcsudáltam a Hunyadi­város kertes villáit, átjöttem a Ceglédi úton, bekevered­tem az épülő Széchenyi-vá- ros féligkész rendjébe, a Hitel. Világ Stádium utcák­ba, és végig nem féltem, hogy eltévedek, mert a vá­rosközép magas házai, tor­nyai mindenhová kitekin­tettek rám. A Budai kapu­nál leültem egy kőre, néz­tem a torlódó forgalmat az cikkor még rendezetlen cso­móponton, aztán megvacso­unszabó Ferenc: Az Éj városlakó ráztam a Kisbugaci csárdá­ban — és csak utána men­tem be a főtérre. Leültem egy padra,. pi­henni. Arra rezzentem föl, hogy egy karcsú, szőke lány sétál el előttem, s valamivel távolabb leül. Ügy éreztem, nekem hangsúlyozza magát! S hogy sokáig ne gyötörjön a kétség, odamentem hozzá, a két kezemet zsebrevág- tam, és azt mondtam: — Csípem az alakod, bébi!... —■ No hát ezen ő is úgy el­csodálkozott, mint most ma­ga, de ketten együtt sem annyira, mint jómagam. Ha valaki akkor délután, akár egy perccel előbb is azt mondja, hogy ezt megte­szem, körülröhögtem volna... — És hol tanultad ezt a hü­lye dumát?! — így vágott vissza. S ezzel egálba is ke­rültünk, körülbelül. Kölcsö­nösen nyeltük zavarainkat, majd maga mellé nézett a padra, én pedig leültem, és azt mondtam, hogy Halason, a gimiben. De nem hitte. Igazad van, mondtam a tévében hallottam. Kérdez­te, mikor, melyik műsor­ban? Hallgattam, és már azon voltam, hogy felállók, otthagyom, okoskodjon más­nak, de hirtelen úgy belém szúrt, hogy attól ugrottam fel. Azt mondja: — Te ta­nyasi vagy?... — Honnan a jóistenből veszed? ... — Fölnézett nagy, kerek sze­mekkel: — Csak nem aka­rod letagadni?! — Ezt már nem bírtam ki. Otthagytam. Még szerencse, hogy szó nél­kül, mert ha odamond,ok va­lami eredeti hazait, akkor nem csak arról győződhet meg, hogy a magyar préri közepéről jöttem, hanem másnap ráadásul szégyell- hetem magam. A tanévnyitón derült ki, hogy ő is gólya. Ügy tet­tem, mintha nem ismerném meg, de odajött. — Mi van, mondom, az angyalodat, lá­tod? Még jobban nevetett: — Na látod, erről már elhi­szem, hogy otthon tanultad, a tanyán... — Ha nem lány lennél. most betürülnék egyet!... — Miért, ez sér­tés? — Nem sértés, de te úgy mondod, már másod­szor! ... — És akkor neve­tett a legjobban, hogy ő nem bántó szándékkal mond­ja, hanem mert valóban lát­ja rajtam, és ennek örül annyira! Ugyanis, hobbyja a néprajzi gyűjtés!. . . Falfe­hér lettem az ijedelemtől: Látja rajtam?! Mi a keser­ves tetűből látja?! Még vé­gig is nézegettem magamon, de hangosan csak ennyit mondtam, hogy: na, hát en­gem nem szúrsz fel a gom­bostűdre! Vagy valami ilyesmit. Megfogta a kezem, húzott magával. Kifelé mentünk az Izsáki úton. A nagy házak hamar elmaradtak, aztán a beépí­tett utcák is, és fél óra múl­va majdnem otthon éreztem magam: kint jártunk, a vá­rost övező tanyavilágban. Ö mesélt. Hogy kecskeméti, s talán a dédapja, meg annak a nagyapja is itt született, orvosok voltak, meg ügyvé­dek, meg tisztviselők... Egy őse éppen Katona Józseffel szolgálta együtt a várost... Minden mondatával kisebb lettem. És éreztem, nem di­csekszik, csak meg akarja magát ismertetni. S valóban, mikor a Halasi úton vissza­felé jöttünk, kérdezgetni kezdett rólam, de én bizony csak bakkantottam ezt, azt'. A jófenét tudjak magamról, meg a szűkebb pátriámról mesélni? Akkor megint ő beszélt. Már beértünk a vá­rosba, és idegenvezetett en­gem. Minden utcáról tudott valamit, de szinte mindegyik házról. Ez elképesztett: itt minden téglának története van?! S amikor pár hónap múl­va megkérdezte, mikor me­gyünk ki hozzánk, megré­mültem. Mit tudjak muto­gatni Kökönyösön? ... So­káig nem vittem ki, csak eljegyzés előtt. Mert azt úgy illik mifelénk, de az itteni őspolgári családoknál is. — Kivittem, és nagyon élvezte az egészet, az egyik tehe­nünk épp akkor ellett, hát a kisborjúba egészen bele­szeretett. Mindenért lelkese­dett, a szénapadláson ócs­kaságok után kutatott — de a harmadik napon már lát­tam rajta, hogy igen fá­radt. Kérdeztem is tőlevisz- szaútban. Elismerte. Azt mondta, nem tudott aludni. De mitől? Elgondolkozott: Talán éppen a szokatlan csendtől. Nodéhát. ez elég sovány vigasz. Hát akkor a sok új benyomástól. De ezt sem fogadtam el, mert Sop­ronban például együtt vol­tunk először, és prímán aludtunk. Mondott még ilyet is, olyat is, de mind el is vetettük. A végén abban ál­lapodtunk meg, hogy kide­ríthetetlen, de a tény attól még tény marad. Azóta per­sze megszokta, és talán va­lami otthonos érzése is ki­alakult. De a gyerekeinknek már föltétlenül. Azok egész évben ott len­nének, szívesen... de hogy mondjam : én már nem. Ha­zamegyek, nem mondom, és jókat beszélgetünk a szom­szédokkal. hülyéskedünk a testvéreimmel, meg minden­félét segítek az öregemnek, úgy mint régen — de egész évben ott lakni ?! Már el­képzelhetetlennek tartom. ha ma ismeretlent S kalauzolok Kecske­méten, rengeteg történetet tudok az utcákról, az épüle­tekről, s néha lo- kálpatriótább vagyok, mint az apósom. Biztosan benne van ebben az újonnan jött túlbuzgalma is, mert meg akarom hálálni neki —már­mint a városnak —, hogy nem csak befogadott, ha­nem meg is szerettette ma­gát: a saját érzelmeimből következően egycsapásra, és a feleségem révén tartósan. Talán már örökre. Középpontban: a szépirodalom Sajátos profilú feladatnak tesznek eleget a Kozmosz Könyvek sorozatai és egyedi kiadványai: a fiatalok ér­deklődését elégítik ki első­sorban, a legváltozatosabb műfajokban. A legnagyobb népszerűségre alighanem a Kozmosz Fantasztikus Köny­vek sorozata tett szert: az itt meglevő sci-fik pillana­tok alatt tűnnek el a köny­vesboltokból. A Kozmosz Könyvek lis­táját áttekintve kitűnik: 1977-ben is tudatos terv sze­rint' történt a magyar és külföldi szépirodalom publi­kálása. Tovább gazdagodott a „Gyöngyszem-sorozat”: a magyar irodalom és a világ­irodalom maradandó reme­kei közül — többek között — Sinka István és Federico García Lorca válogatott ver­seit vehettük kézbe. A két költő műveihez még antik­váriumokban sem lehetett hozzájutni a legutóbbi esz­tendőkben — hiányt pótlóak tehát e gyűjtemények. Épült, gyarapodott a Fiatalok Könyvtára is: ez a sorozat, amelynek árát igazán a kis­keresetű ifjak, takarékosko­dó diákok zsebéhez méretez­tek, 1977-ben például a Svejket és Szerafimovies Vasárad,atát kínálta. A kül­földi szépirodalom rangos képviselője volt ebben az esztendőben Csingiz Ajtma- tov is, kisregényeivel. Antológiák Gyűjteményes kötetet szerkeszteni, közreadni min­denkor hálás, ám ugyanak­kor nehéz és kockázatos fel­adat is; bizonyos azonban, hogy az antológiák az olva­sók toborzásának kiváló esz­közei. S a Kozmosz Köny­vek évről évre él is ezzel a lehetőséggel. A Fénykerék című antológia például — Király Zoltán szerkesztésé­ben — a nálunk még vi­szonylag kevésbé ismert mai bolgár költészetet, pontosab­ban annak új hullámát mu­tatja be. A baráti országok jelenkori irodalmában való tájékozódás: szép köteles­ség; akkor várhatjuk jogo­san a hazai fiatal írók, köl­tők nemzetközi térhódítását, ha magunk is szeretettel, ér­deklődéssel fogadjuk a kül­földön születő új törekvése­ket. A Tengerlátó, nyugodtan mondhatjuk, testvérantoló­giája az iméntinek. Vasy Géza szerkesztő' a mai ma­gyar költsézet legfiatalabb generációinak verseit sora­koztatta föl: huszonöt-har­mincöt év körüliek költemé­nyeit. Az idősebbek, a már ismertek és a bemutatkozók, egy kötetben szólalhatnak meg — a gyűjtemény ezzel irodalmunk folytonosságát, összefüggéseit is hangsúlyoz­ni tudja. A fiatal, a mai lí­rával most ismerkedő olva­só színes, lüktető világban tájékozódhat; a tapasztalt irodalombarát pedig sereg­szemlét tarthat, hatásokra, kísérletekre figyelhet. Fiatalok könyvei A Kozmosz Könyvek év­ről évre két fiatal poétának biztosít bemutatkozási lehe­tőséget — önálló kötetben. Kegyelettel kell megemlé­keznünk arról, hogy a nem­rég váratlanul kitűnő költő, Kormos István volt —szűn­ni nem akaró lobogásával, jókedvű baráti tanácsaival — életrehívója és éltetője ennek a vállalkozásnak. Bi­zonyára lesz — kell legyen! —, aki helyébe lép, s ápolja tovább a nemes kezdemé­nyezést. A tavalyi esztendőben Nyi- lasy Balázs és Pinczési Ju­dit kapót teret: érett költé­szetükkel mindketten rá­szolgáltak az önálló bemu­tatkozásra. Nyilasy kötete, A fiatalember mindennapjai, sokak számára ismerős, örö­meivel és vívódásaival együtt vonzó világot tár föl az ér­telem fényénél; Pinczési föl­fokozott gondolatiságú. álta­lában tömör, szűkszavú ver­sei pedig — paradix módon — főleg az érzelmeket moz­gósítják. Kettejükkel rangos sor folytatódik: korábban itt jelent meg Veress Miklós. Nagy Gáspár, Pintér Lajos első kötete is. Nem „mostohagyerek” a próza sem. Béres Attila ko­rábban csupán költői babé­rokra pályázott — szép ver­sekkel van jelen a Tenger­látóban is — most első pró­zai kísérletei: katonatörténe­tei láttak napvilágot. Újhelyi János már nem­egyszer bizonyította a tehet­ségét — Vágyódás című re­génye viszont kevesebb örö­met szerez: nem egyéb ér­zelmes „Lőve Story”-nál. Gulay István bemutatkozása sem sikerült egyértelműen Somdy álma című. nehezen meghatározható műfajú kö­tetével. Ezt nem lehet ' szó nélkül hagyni — de ostoroz­ni sem szükséges: egy kiadó fiatalok tollából nem tehet közzé csupa remekművet. Elismerés a kísérletező ked­vet illetheti: az értékkere­ső, bizalmat előlegező tájé­kozódást. Fiatalokra I- fiataloknak Remélhetőleg nem bántó- d.ik meg senki — se szerző, se kiadó —. ha megemlít­jük: találkozni olyan véle­ménnyel mely szerint „be­futott”, érett írónak rangon aluli dolog, puszta kénysze­rűség Kozmosz-kiadásban megjelenni. Hamis ítélkezés ez! Molnár Zoltánnak pél­dául 1977-ben két könyve is napvilágot látott —, s mind­kettőt jellege, karaktere utalta ide „Sohasem írtam az ifjúságnak. Egyáltalán semmilyen korosztálynak. De amikor a Kozmosz szerkesz­tősége lehetőséget nyújtott, hogy immár negyedszázad­nyi novellatermésből gyűjt- sünk össze egy kötetnyit a felnőtt ifjúság, vagyis az olvasók ifjabb korosztályai számára, nagyon megörül­tem” — vallja az író Eszme- ralda csókja című novellás- kötetéről, megintesak jelez­ve: az esetek többségében nem leszűkítetten értelme­zett ifjúsági igényből kelet­kezett könyv. (Ugyanez vo­natkozik Molnár Egy vörös­katona emlékei című köny­vecskéjére is.) A sor folytatható. Fábián Zoltán elbeszéléseket és kis­regényt tett közzé egy kö­tetben, Végh Antal novel­láiból válogatott. Prózairo­dalmunk derékhadának e három — elismert és József Attila-díjjal is megbecsült — képviselője föltétlenül növelte köteteivel a Koz­mosz Könyvek népszerűsé­gét. Szőnyi Sándor Hatodik földrész című regénye. Ke­lemen Sándor Jó utat, Anna című elbeszéléskötete már kevésbé sikerült mű — de fordulatos és erkölcsileg ta­nulságos mindkettő. Olvasót nevelni Befejezésül két kötetről szólunk még. A centenári­umra jelent meg Az én had­seregem című válogatás Adynak a fiatalokhoz szóló műveiből; Varga József ver­seken és cikkeken keresztül hozza közel egy érlelődő ol­vasóközönséghez a költő életművét. Pomogáts Béla a Regénytükörrel azok tájéko­zódását kívánta megkönnyí­teni, akik a felszabadulás utáni magyar prózairodalom­mal ismerkednek. Könyvé­nek igen sok a vitatható pontja, de célját lényegében eléri: értő olvasók nevelésé­ben segédkezik. S ez a program nem csu­pán Pomogáts Béláé, ha­nem — tevékenysége egé­szében — a Kozmosz Köny­vek sorozatáé is. Nem avuló klasszikusokat és aktuális új­donságokat, reprezentatív vá­logatásokat és bemutatkozó köteteket kap kézbe a . fia­talember — és szinte észre­vétlenül nő föl az olvasók új generációja. Tarján Tamás 5- Fekete A tavasz még nincs itt, de már erősen készülődik. Barkák baklóival integetnek elébe a mogyoróbokrok, az orgonasövény meg éppen ragyogó rügyszikrákat sercent a tiszteletére. A föld is fölengedett már. Kissé még szalonnás ugyan, de könnyen hagyja forgatni magát, miközben olyan szeszes, bolondító szagot áraszt, mintha a mélyéből törkölyforrás volna kitörőben. Ásóval forgatom. Virágoknak és dísztö­köknek Készítek magágyat. Ropog a dere­kam, pattognak az izmaim, a mozgás azon­ban annyira kedvemre való, hogy se látok, se hal fok, és valósággal görcs áll belém, amikor egy karcos, évődő hang váratlanul így csördít nyakon: — Megy a paraszti meló? Megy? Csak én vagyok. Én, a Győré szaki. * Ne zavar­tassa magát, főnök. Mokány, helyre kis ember a karcos, évő­dő hangok kibocsátója. Csak teljesen ősz kefehaja és deres, kurtára nyesett amorozó bajúsza árulkodik arról, hogy jó ideje át­lépte már a bácsikor küszöbét. Egyébként dehogy vagyok a főnöke, csupán alkalmi utas a kocsijában. A valóságos főnök mi­márvány niszteriális férfiú, és az egyik közeli álla­mi gazdaságban tart hét végi vizitációt. Régi cimborám, azért is kérhettem meg rá, hogy amíg ő vizsgálódik, én hadd tegyem rendbe füredi kertemet. — Mi az? — fordulok tehát mokány kis pilótájához, vállalva a rám is kiterjesztett főnöki rangot. — Máris -'élbe ütötte az üzletet? Ez aztán hamar ment, hallja. — Hamar. Hamar hát! — így Győré bá­csi. — Mert létre se jött. De, majd bolond leszek harminc forintot fizetni per liter a maga kapzsi, feneketlen zsebű parasztajai- nak. — Nem az enyémek. — Jól van, nem azok. De a címüket mé­giscsak maga adta meg. Egyik nagyobb rabló, mint a másik. Nemcsak a bort — a szót is pénzért mérnék, ha rajtuk múl­na... Eh, ott egye meg őket a fekete fene! Mindig utáltam a kapzsi, pénzéhez pali­kat ... Amit most ás, abba az ágyásba mi kerül, főnök? —• Ebbe? Virág. Szegélynek őszirózsa, középső csokornak meg zinnia. De nem közönséges ám. Kínai eredetű. Bokros is, magas is, akkora fejekkel, mint az öklöm. Egyenesen Kanton környékéről. — Mag van elég? — Hogyne. — Akkor megkérem valamire. A leg-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom