Szolnok Megyei Néplap, 1978. június (29. évfolyam, 127-152. szám)

1978-06-25 / 148. szám

IO SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. június 25. SZOLNOK MEGYE MÚLTJÁBÓL Kincsek a Galériában Űj kiállítás látható a Szolnoki Galériában, amely Szolnok megye XVIII—XJX. századi hagyományos nép­művészetét és népi iparmű­vészeti emlékeit mutatja be, felvillantva e művészeti ágak valamennyi fő terüle­tét. Szolnok megye a folyam­szabályozások előtt vizes, la­pos, vízállásokkal borított' terület volt, mely a pásztor­kodásnak és más kezdetle­ges gazdálkodási formáknak kedvezett. A pásztorkodás szolgáltatta népművészetünk egyik legfontosabb nyers­anyagát is, az állatbőrt és a szarut és táplálója volt a „pásztorművészet”-nek. A pásztorok jól értettek a szaru- és fafaragáshoz, va­lamint a szíjmunkákhoz. Szaruból készült a sótartó, az ivókürt, a pásztorkürt és a rühzsírtartó kupa; külső felületüket díszítették. Két­féle eljárást alkalmaztak: faragókéssel rákarcolták a mintát, s utána kalapjukról vett zsírral bedörzsölték. A másik kedvelt díszítőtechni­ka a sárgítás volt: előzőleg bekarcolták a mintát, majd választóvízzel színezték sár­gára. A pásztor legfontosabb eszköze a nyáj terelésére szolgáló bot, mely egyúttal mestersége címere, a csi­kósnak karikásostor, a gu­lyásnak bot, a juhász fara­gott vagy rézből öntött kam­pója, a kanász díszes bal­tája. Mindezekből egy ün­nepre való cifrább és egy hétköznapra, munkára al­kalmas egyszerűbb darab készült. Az ostorfonás jel­legzetes pásztori munka volt. Az ostort változatos mintával, 4—32 bőrcsíkból fonták meg, attól függően, hogy milyen , vastagságúra tervezték. A nagykunsági pásztorok sajátos eszközegyüttese volt a pásztorkészség, mely leg­szükségesebb használati tár­gyaikat foglalta magában: bicskatartó, a tűzgyújtáshoz szükséges kova és tapló tar­tására szolgáló bőrerszény, acél és tükrös. A fafaragás, a fával ipar- szerűen foglalkozó mestersé­gek (asztalos, kádár, stb.) művészi értékű tárgyainak jelentős része külföldről ke­rült a XIX. századi háztar­tásokba. A felvidéki vásá­rozó kereskedők révén jutot­tak ide a fadongás, faabron- csos tárolóedények, a cser­pák, fakupa, sótartó, csör- gős guzsaly, faragott gu- zsalytalpak, orsók. A felvi­déki faáruk legszebbike volt az ácsolt láda, népi ne­vén „szekrény”, szuszék. A házilag faragott tár­gyak közül régies díszítő motívumok találhatók a mángorlókon, a mosósulyko­kon és a guzsalyokon. Eze­ket általában különös gond­dal készítették, hiszen szin­te minden esetben szerelmi ajándéknak szánták őket. Szolnok megye XVIII— XIX. századi népviselete megegyezett az Alföld ko­rabeli „divatjával”. A fér­fiak és nők jellegzetes vise­leté volt a házilag szőtt vá­szonból készült ruha (vá- szoning és gatya, ingváll és pendely). A felsőruhák kö­zül kitűntek a bőrruhák (női ködmön, kisbunda, fér­fi suba) és a cifraszűrök, melyeket díszesen kihímez- tek. A nagykunsági szűcsök re­mekbe szabott terméke volt a kunsági női kisbunda. Juh- bőrből készítették. A vörö­sesbarna színű bőrt egyszínű barna vagy fekete hímzés borította, melynek kedvelt díszítő motívumai voltak a bokorvirág, a hullámvona­las rozmaringleveles ág, a stilizált rózsa. A kupsági férfisubákon is ugyanezeket a mintákat látjuk viszont, de színes változatban. Szolnok megye mezőváro­saiban a XIX. század utolsó harmadában jellegzetes pa­rasztpolgári népviselet ala­kult ki. Az addig csak szór­ványosan ismert cifra se­lyemruha szélesebb körben kezdett elterjedni. A pásztorművészet és a bőrmunkák mellett népmű­vészet másik kiemelkedő vo­nulatát a fazekasság jelzi. Megyénkben több híres fa­zekasközpont alakult ki. Ti­szafüreden a XIX. század; közepétől virágzott a faze­kasság, melynek jellegzetes termékei, a miskakancsók, pálinkás butellák. tányérok és tálak voltak. A sárgásfe­hér vagy vörösesbarna alap­színű füredi edények ked­velt mintája a madaras vagy növényi indás díszítés. Mezőtúron nemcsak a me­gye, hanem az Alföld egyik legjelentősebb fazekasköz­pontja alakult ki, mely több stíluskorszakot is tudhat magáénak. Kezdetben, a XIX. század elején mázat- lan, főleg fekete edényeket készítettek, leginkább vizes­korsókat, s ezért korsósok­Régi tiszafüredi Miska- kancsó nak is hívták őket. A má­zas kerámia csak a XIX. század közepén honosodott meg. A mezőtúri fazekas­ság a század végére érte el virágkorát. Ekkor készültek a legszebb korsók, kanták, orros kancsók, plasztikus dí- szű lisztes és zsíros bödö- nök. De soroljuk tovább a népi díszítőművészet termékeit: hímzések, mézeskalács ütő­fák, kékfestő minták. a vessző-, a gyékényfonás, a háziszövés termékei, a vas­ból készült házoromdíszek, karcolt díszű szénavágók, szőlőmetsző kések, faragott fejfák, festett bútorok — ez a felmérhetetlen gazdagság arról tanúskodik, hogy a pa­raszti életnek kevés olyan területe van, ahol valami­lyen formában a díszítés ne jelentkezne, tárgyi megjele­nését adva a parasztember mindenkori esztétikai igé­nyének. Gulyás Éva Festett kelengyésláda Tiszafüredről Mezőtúri pálinkás bütykös 1892-ből Kunsági kisbunda Kettősfalú szekrényben rejtegették Kézzel írták alapítólevelét A bálok bevételéből vásárolták A Damjanich Múzeumban őrzik a szolnoki famunkások és földmunkások 1912-ben készült díszes zászlaját. So­kan láthatták már kiállítá­son, emlékezetes május 1-i felvonulásokon, de kevesen tudják), hogy a zászló élete valóságos regény. A szolnoki munkásságnak a MÁV-műhelyiek melletti legszervezettebb rétege a fa­telepi, fűrészgyári dolgozók­ból alakult. Ez érthető is, mert a faipar évszázados ha­gyományokkal rendelkezett a városban. A sószállító tuta­jok faanyagát zsindelynek, gerendának dolgozták fel századok óta. A 19. század második felében megindult kapitalista fejlődés követ­keztében gépesítették a szol­noki fatelepeket és kisebb- nagyobb mértékben fejlesz­tették is. Az egymással ver­senyző vállalatok közti harc­ban csak a szervezett mun­kásság tudta megvédeni jo­gos érdekeit. Hallgassuk meg Palla Il­lést, aki megeleveníti előt­tünk a zászló keletkezésének körülményeit is. „A Fűrészgyári és Föld­munkások Csoportja több mint 570 taggal rendelke­zett. Majdnem minden mun­kás tagja volt a szervezet­nek. A csoportban az üzemi munkásokon kívül kubikosok és mezőgazdasági részes aratók is voltak... F. Bede László volt az elnökük, ö volt a lelke a fűrészgyári és földmunkások szervezetének (Magyarországi Földmunká­sok Országos Szövetsége Szolnoki Csoportja). Üri- Szabó, meg Eszenyi József volt még vezető... Én még iskolás voltam, amikor ők már tevékenykedtek. Gyermekkoromban apám a Gőzfűrészeknél zsákhordó munkás volt. Ebédhordó gyerek voltam 13 éves ko­romig, 1905—1906-ban. Már akkor volt szociáldemokrata szervezet, amibe bátyám is érdekelve volt, mint fiatal fűrészgyári munkás .. Budapestről sokan voltak lent, többek között Landler, Bokányi elvtársak. Majdnem hetente mentek Kolozsvárra, Aradra, s akkor útba ejtet­tek minket is. Bejöttek a munkásotthonba, amely ak­kor a Május 1. utcában volt. Azután jöttünk át a mai Ságvári körúti mellékközébe, megvéve az épületet 1912- ben, szabályos adás—vétellel. Átépítettük és színpadot csi­náltunk. A költségeket az Általános Munkásegylet ren­dezte, mert a pártnak nem engedték meg. Az Általános Munkásegyletbe belépett minden szakszervezeti tag. A szakszervezeti csoporttagdíj- ból fizettek párttagdíjat. Aki á szakszervezetnek tagja volt, az a szociáldemokrata pártnak is tagja volt... Az Általános Munkásegy­letnek volt könyvtára is. Propaganda előadásokat, is­meretterjesztő előadásokat tartottak. Vasárnap műked­velő előadásokat rendeztek. Évenként többször, farsangi, húsvéti, karácsonyi ünnepek alkalmával bálokat is ren­deztünk. A bálok bevételét fordítottuk például a zászló elkészítésére is. A zászló alapítólevele kéz­írásos volt. Szövege az volt, hogy kiknek a ténykedésé­ből teremtődött meg, kik já­rultak hozzá, kik kezdemé­nyezték. A legagilisabb . F. Bede László és Eszenyi Jós­ka volt. A zászló selyme kivarrva 1600 forintba került. A rúdba szögeket vertünk. A zászlószentelést a Nem­zeti Szálló tánctermében (ma Tallinn étterem) bállal rendeztük. Nagy sikere volt. Minden szakszervezet min­den tagja ott volt, alig fér­tünk. 19—20 éves fiatalem­ber voltam akkor. 1912—13— 14-ben felvonultunk május 1-én a zászló alatt. A mun­kásotthonból indultunk, s a színház felé kerülve men­tünk vissza; 9—10 órakor kezdtünk rendszerint. Má­jus 1-én a zászló és szalag­vivők ki voltak jelölve. A sorrendet a felállásnál a párt irányította .. Palla Illés szavai után néz­zük tovább a zászló sorsát, ahogyan azt az egykori zász­lótartó Űri-Szabó József sza­vaiból összesűríthetjük. Ez a zászló, amely évenként a május 1-i engedélyezett, vagy tiltott ünnepségeken mindig szerepelt, valósággal kivirult 1919. május 1-én. Úri-Szabó József és harcos munkatár­saink emlékezetében örökre feledhetetlen maradt ez az ünnep. Többek között ez késztette Űri-Szabó Józsefet arra, hogy vállalva minden veszélyt, egy kettősfalú szek­rényben rejtegesse a zászlót egészen a felszabadulásig. A felszabadító szovjet had­sereg végre meghozta a zász­ló számára is a szabadságot. 1945. május 1-én ismét fen­nen lobogott a szolnoki munkásság ünnepi meneté­ben. Ez a zászló, amely annyi viszontagságon ment át, hí­ven őrzi a hősi napok emlé­két, s valóban méltó arra, hogy mint a város munkás- mozgalmának becses emlé­két az utódok is féltő tiszte­lettel őrizzék és gondozzák. Kaposvári Gyula II szolgaságból a szabadságba Visszaélt-e hatalmával Dózsa György? g 600 EVES MEZŐTÚR TÖRTÉNETÉBŐL ,,Volt ugyanabban az időben a végeken egy vitéz, név szerint Székely György. . . . Szent György vértanú ünnepén, mikor 1514. évet írtak, megindította a keresztes hadjáratot. Az esztergomi érsek kine­vezte őt, Györgyöt hadvezérré, s száz forintot adott neki költségekre. Székely György . . . kikiáltatta, hogy vegyék fel a szent keresztet a büntetés és bűn elengedésével. Azonnal sokaság jött össze, igen híres férfiak, . . . Mindjárt háromszáz lovas állt mellé. . . . S elment Tisza- varsányba. Ott hasonló módon kikiáltatta a vezér, jöjjenek a szent kereszt felvételére megváltani lelkűket a büntetéstől és a bűntől, ugyancsak eljött háromszáz lovas és háromszáz gyalogos, készen a halálra a szent kereszt mellett. És elment ezután Nagytúrba, ott is kikiáltatta, hogy a büntetés és bűn elengedésével vegyék fel a vörös szent keresztet, s jöttek a szent kereszt felvételére több mint nyolc- százán. Közben talált Székely György egy adószedőt, és ötszáz márká volt nála készpénzben, öt megölte és a pénzt elvette. . . . Rendelkezett és felkerekedett Nagytúrról . . (Részlet Szerémi György: Magyarország romlásáról című művéből). Kengyel, Nagytúr önkéntesei Az 1490-es évek óta a Ma­gyarország ellen egyre soka­sodó török támadások az or­szág állandó hadseregét szin­te megsemmisítették. Ezért 1514-ben az uralkodó osztály a parasztság felfegyverzésé­hez folyamodott. A keresztes sereg toborzá­sa és gyülekezése idején egy­re növekedett a nemesek és a bárók ellenállása. A pa­rasztokat nem engedték el a hadba, vagy a keresztesek otthonmaradt családtagjait sanyargatták, rájuk hárítva a hadba vonultak terheit is. Ezek a körülmények arra vezettek, hogy az amúgy is elégedetlen tömegekből ki­alakuló keresztes! sereg anti­Székely „Dózisa” György Mezőtúron kezdte meg a se­reg vezetéséhez szükséges pa­rancsnoki apparátus kiépíté­sét. Szerémi György révén tudjuk, hogy Túrkevei Amb­rus dévaványai pap, a krak­kói egyetemen huszonegyne- hány évvel azelőtt tanult baccalaureus (a középkorban a legalsó tudományos foko­zat), „dühös természetű” em­ber, „mégis tele minden tu­dománnyal, amint Székely Györgyhöz érkezett, beaján­lotta magát. Mivel Székely feudális haderővé alakult át. Székely György az említett ■körülményekhez képest azon­ban rendezetten kezdte meg hadinépének elvonultatását Buda közeléből. A keresztes­had a tavaszi hónapokban rendszerint bővizű Tiszán Ti- szavárkony és Tiszavarsánv között kelt át. Feltehetően a környékbeli halászok segítet­ték őket, hiszen csak Var- sányban hatszáz ember csat­lakozott Dózsához. A közeli Kengyel lakossága pedig egységesén felvette a keresz­tet. Majd Nagytúron (a mai Mezőtúron) újabb nyolcszáz önkéntes állt a zászlók alá. Itt már síposokat és doboso­kat is rendeltek a csapatok mellé. Györgynek nem volt jegyző­je, megörült neki”, s maga mellé vette. Dózsa György keresztes se­regének mezőtúri állomáso­zása mégsem a szervezési eredményekről nevezetes, ha­nem a parasztok és a nemes­ség első összecsapásáról. Er­ről egy Bécsben talált, közel az eseményekkel egykorú fel­jegyzés tudósít, mely szerint Túr mezővárosban még Dó­zsa seregének odaérkezte előtt „bizonyos keresztesek gyűltek össze, akiket a helyi tisztségviselők és a nemesek fegyverrel kezdtek zaklatni, s hogy nevetségessé tegyék őket, egy szamár farkára ke- resztett kötöttek, amellett pe­dig maguk is fölkeltek elle­nük. Hasonlóképpen a pa­rasztok is ellenük indultak, zsákmányolni kezdtek, és mindenféle latorságokat kö­vettek el, közülük (ti. a ke­resztesek közül) azonban né­hány főbbet elfogtak, és bi­lincsekben Budára küldtek, ahol a király és a nagyurak parancsára mindnyájukat ke­gyetlenül karóba húzták. így minden baj Túr mezővárosá­ban kezdődött.” Ezek után Mezőtúron nyil­vánvalóan izzó hangulat fo­gadhatta Dózsa keresztes hadseregét, s ennek a követ­kezménye lehetett a Túron rekedt adószedő megölése. Vésszel terhes feszültség A történészek mindmáig vitatkoznak azon, hogy Dózsa György vezéri hatalmával élt-e, amikor a tisztviselő éle­tét kioltatta, vagy pedig az elfogott kereszteseken elkö­vetett méltánytalanságért, azok megcsúfolásáért akart bosszút állni. Abban azon­ban mindnyájan egyetérte­nek, hogy a nagytúri esemé­nyek tudósítanak bennünket először vésszel terhes feszült­ségről a parasztháború kirob­banása előtt. S a későbbiek­ben már csak idő kellett, hogy a parasztok jogos sérelmei táplálta feszültség robbaná­sig fokozódjék, s a paraszthá­ború meginduljon a kortár­sak által a következőképpen fogalmazott célok szerint: „a parasztok a szolgaságból a szabadságba akartak jutni, s ezért az egész nemesség ki­irtására törekedtek”. S. L. összeállította: dr. Selmeczi László I „dühös természetű” Túrkevei Ambrus

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom