Szolnok Megyei Néplap, 1978. május (29. évfolyam, 102-126. szám)

1978-05-14 / 112. szám

e

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1978. május 14.

IGAZOLATLAN

LUBOS JURIK:

M

— „Majd meglátod, minden úgy lesz, mint régen.

Elmegyünk együtt

mm

Pestre, ismerek

ii

1

egy jó cukrászdát, ahol isteni pürét árulnak — mondtam Helénának.

■

— Rajtunk már

f

nem segít a te gesztenyepüréd, rajtunk már semmi sem segít —

felelte szárazon

i

d

Helená.

Ez fájt egy kicsit.

— És szerinted mi segíthet még?

— Nem tud,om. Honnan tudjam?

s

Azt hiszem, ezen

©

már nem sokat lehet változtatni

z

— Akkor légy szíves mondd meg, hogy mit csináljunk? Áruld el, hogyan képzeled tovább!

Helená egy kevés * Pepsi-colát öntött a poharába és eJmerülten nézte a buborékojr

e

s

kát. Ivattt pár

kortyot.

— Furcsa ez az egész — szólalt meg egy kis idő múlva. — Nem olyan, amilyennek lennie kellene. Érezned kell, hogy nem olyan. Nem akarlak ezzel bántani, bár tudom, hogy fáj.

— Óriási! Még hogy fáj! Lassan öt éve ismerjük egymást, és most azt mondóid’ hogy valami nem sitimmel. Mint hogyha én nem vettem volna észre.

— Jaj, ne kezdd elölről! Kérlek ne, csak azt ne! — mondta ingerülten,

A kávéház piszkos ablakán át bámultam a zsúfolt járdát.

— Rendben van. Legjobb, ha most szépen elválunk.

— Ismét töltött magának egy kis Pepsit, és ahogyan a szájához emelte a poharat, látszott, hogy szerinte ez egyáltalán nincs rendben.

— Nem is tudom... bizonytalanul csengett a hágja. — Ezt így tudod mondani? ötévi ismeretségünk után?

— Csak folytasd, folytasd egészen nyugodtan! Rettentően érdekel, amit mondani fogsz — robbantam ki.

Lebiggyesztette az ajkát, a fejét hátravetette, hosszú szőke haja az arcába csapódjOtt.

— Nem! Most már nem mondok semmit. Ki sem nyitom a számat — mondta, és elnézett valahová a hátam mögé.

— Hirtelen elöntött a méreg, összeszorítottam a fogaimat, hogy ott maradt közöttük a cigarettám füstszűrője.

— Találnunk kell valamilyen megoldást. Legjobb lesz, ha tényleg elmegyünk Pestre. Legyen ez az utolsó lehetőség! Elsétálunk mindenhová, ahol régebben együtt jártunk, és meglátjuk mi lesz. Mit szólsz hozzá?

— Nem tudom, — Helená vállat vont — semmit sem tudok.

— Ne légy utálatos — mondtam bosszúsan.

Az utcán egy kisfiú „Ve- cemiket” árult, az út tele volt autókkal, a járda a munkából hazafelé siető emberekkel. Tombolt a délutáni csúcsforgalom. Eszembe jutott, hogy nemsokára kezdődik a Slovan—Sparta meccs, és azt is tudtam, hogy ezt a meccset nem fogom látni.

— Lehetnél kedvesebb is

— Helená hangjára riadtam fel.

— Éppen arra törekszem

— morogtam magam elé.

— Tulajdonképpen hogy képzeled a pesti utat? Tényleg komolyan gondolod? — kérdezte erőltetett közömbösséggel.

— Egészen komolyan. Holnap mennénk, és ott maradnánk szombaton és vasárnap is. Meglátod milyen jó lesz!

— Nem tudom...

— Ügy lesz, mint régen. Hidd el, minden megváltozik! — kérleltem Helénát.

— Fogalmam sincs róla, hogy Pest mit segíthet, ha már elegünk van egymásból.

— Legalább próbáljuk meg!

— Hát ha akarod... elmehetünk. Bár. nem sokat változtat a helyzeten.

Némán ültünk az asztal mellétt. Bejött egy kislánya kávéházba, piros és sárga virágcsokrokat árult. Végigjárta az asztalokat, öt koronáért kínálta a portékáját. Helénának is nyújtott egy csokrot.

— Köszönjük — mondta szárazon Helená.

— De fiatalúr — kérlelt a kislány — csak öt korona.

— Köszönöm, nem kérünk — vetettem oda, már hangosabban. A kislány átment a következő asztalhoz.

— Nem tudom, hogy mi lenne, ha egyszer virágot vennél nekem.

— A virágok úgyis elszáradnának — vontam meg a vállam.

— Holnap isndulás Pestre — mondta, azután odahívtam a fizetőpincért.

Délután lett, mire elindulhattunk. Értekezletem volt az üzemben, Helená meg sokáig készülődött. Régi jó barátom, Ervin adta kölcsön a kocsiját. Egészen új Skodával indultunk felidézni a múltat.

Helená nagyon jól nézett ki. Kék farmer volt rajta, és csinos, ujj nélküli kis trikó, amit a nők biztosan csak azért vesznek föl, hogy megőrjítsék a férfiakat. Átkaroltam, de mindez valahogy természetellenes volt.

Meleg volt a kocsiban, pedig az ablakait kinyitottam. Gyorsan haladtunk, a határon sem álltunk sokáig. Nem volt túlságosan nagy a forgalom, bár sokan igyekeztek a tengerhez.

Kellemes volt az út. Ügy beszélgettünk, mint akik kirándulni indultak Pestre, s jól akarják érezni magukat.

— Először is szállást keresünk, aztán elmegyünk valahová vacsorázni. Rendben van? — kérdeztem Pest előtt Helénát. — Eszünk valami különlegességet, és finom bort iszunk utána. Mit szólsz hozzá?

— A hideg rizlinget szeretem a legjobban.

— Egy kis beafsteak vagy halászlé után kitűnő.

— Ha eszem valami jót, a kedvem is rögtön jobb lesz

— mondta Helená, miközben a forgalmas Erzsébet- hídra kanyarodtunk. Lassan besötétedett. A Rákóczi úton kigyúltak a reklámok, a városban pezsgett az élet. Ahogy beértünk ebbe a nyáresti forgatagba, nekem egy pillanatra úgy tűnt, mintha megint minden úgy lenne, mint valamikor.

A Keleti pályaudvar melleti aluljárónál álltunk meg. Tudtam, hogy nem messze van egy utazási íródba, ahol elintézhetjük a szállást. Az nem jutott eszembe, hogy főszezon van, ráadásul péntek este, amikor Pest megtelik belföldiekkel és külföldiekkel, és hogy ilyenkor lehetetlen szállást kapni. Hiába kértem, könyörögtem, hiába próbáltam megfizetni. Így hát a kocsit a parkolóban hagytuk, és elindultunk helyet keresni a szállodákban. Ez is tökéletesen eredménytelen volt.

Máskor ez nem zavart volna különösebben. Elaludtunk volna az autóban, vagy egyáltalán le sem fekszünk, de pont most... Most a múltba tértünk vissza, és a múltban Pesten sosem volt gondunk a szállással, a múltban tiszta és szép szállodákban aludtunk, és mindén tökéletes volt.

— Ez a te híres kirándulásod! Ha előre tudom, száz ökörrel sem tudsz idehúzni

— siránkozott Helená. Már alig vonszolta magát utánam a zsúfolt járdán.

— Légy kicsit türelmes! Talán akad egy szálloda.7.

— Tudod jól, hogy telje- sei]lrfölösleges.

E

szre sem vettük, hogy milyen szép. nyári este volt, a hidak alatt fénylőn hömpölygőit a Duna, s az utak reflektorfénytől ragyogtak. A város reggelig tartó szórakozásra készült, s nekünk nem volt hol aludnunk.

— Menjünk haza! Szépen

beülünk a kocsiba, és hazamegyünk — robbant ki végül Helená.

— Még egy szállodát megnézünk, és ha ott sem lesz hely, hazamegyünk. Rendiben?

Nem akartam elmenni, nekem így is tetszett Pest, és tetszett Helená is, akármilyen dühös volt. Majd csak lesz valahogy ... Megkérdeztem egy arra menő asszonyól, hogy hol találunk legközelebb szállodát. Megmondta, de rögtön le is beszélt róla, oda ugyan hiába megyünk, ott sem kapunk helyet, ugyanúgy, mint máshol. De ha még ma aludni akarunk, elmehetünk hozzá. Igaz, hogy csak a konyhában itud helyet adni, matracokon, s az ára kétszáz forint. Helénának nem nagyon tetszett a dolog, de én örültem, és végül sikerült őt is rábeszélnem.

Az asszonnyal visszamentünk, a Maxim bár közelében lakott, a város szívében.

Szállásadónőnk alacsony, kövér és öreg volt. Vastag nyakán kerek fej ült, fiús frizurát hordott. Valamikor szép lehetett. A lakása ugyanolyan öregnek látszott, mint ő maga. Egy szobából, előszobából, konyhából és fürdőszobából állt. Az előszobában régi, megkopott fényképek lógtak a falakon. Az asszony elmesélte, hogy színésznő volt. A férje tíz évvel fiatalabbnak látszott, valószínűleg rádió- és tévészerelő. A lakásban mindenfelé rádió, tévédoboz, ellenállás és elektromotor hányódott. Minden gombnyomásra működött, a W. C. is.

— Hát ez pompás. Itt tényleg mindent elmondunk egymásnak. Igazán kitűnően sikerült — Helená hangja egyáltalán nem csengett meggyőzően.

Nem tudtam, mit mondjak. Meg aztán fölösleges is lett volna.

A

konyha, ahol helyet kaptunk, sötét és piszkos volt, bár a volt színésznő kisöpörte, a villanyszerelő pedig föltörölte egy nedjves ronggyal. Aztán hozták a matracokat, párnákat, takarókat ... Három ventillátor zümmögött a fejünk fölött, mindenfelől drótok lógtak. Visszakozni azonban már nem lehetett.

— Nagyon szépen kérlek, menjünk innen! Menjünk valahová vacsorázni, ahonnan csak reggel jövünk vissza, és indulhatunk haza! — kérlelt Helená kétségbeesetten.

Elvettük a bejárati ajtó kulcsát, és elindultunk vacsorázni az esti Budapesten. A meleg, fojtó levegőben összekeveredett a forró aszfalt és a Duna nedves illata. Az utcák teli voltak sétálókkal, senkinek sem volt komoly célja, csak a szórakozás, a tánc. Cigányzenés éttermek, bárok, benőséges kis presszók hívogattak. Jól öltözött férfiakkal és elegáns szép asszonyokkal találkoztunk; csak akkor jöttem rá, hogy a nagy zűrzavarban elfelejtettünk átöltözni. Helená kék farmert, fehér trikót és szandált Viselt, rajtam nyári nadrág és rövid ujjú kockás ing volt.

— Így nem engednek be sehova, nyugodt lehetsz, — mondta Helená, amikor szóltam neki. — Jó, ha bemehetünk valamelyik kiskocsmába bográcsgulyásra és egy sörre.

Nem akartam vele vitatkozni, így is eléggé ingerült volt már. És tulajdonképpen igaza volt.

Végül mégis találtunk egy jó éttermet. Furcsa kis helyiség volt, aranyozott angyalkákkal, nehéz drapériákkal és kristálycsillárók- kal. Az asztalok és a székek is régi korokat idéztek. Az első benyomás nagyon jó volt. Csak később vettük észre, hogy a szőnyeg milyen kopott, a drapériák rojtosak, s a falakat repedések szántották, — harmadosztályú hely volt. A mellettünk lévő helyiségben, ami nem volt a mienktől elválasztva, esküvőt tartottak. A zenészek a pódiumon

igyekeztek modern slágereket játszani, de nem nagyon sikerült. Rossz volt hallgatni. Az ünneplő sereg összezsúfolódott a kis táncparketten, de ' valahogy nem sikerült elkapni a ritmust.

Éjfél is lehetett már, mikor kiléptünk az utcára a kemény rántotthús és a sok várakozás után. A fejem majd szétpattant, és egyszerre nagyon fölöslegesnek éreztem magam ebben a gyönyörű nagyvárosban. Aztán eleredt az eső, a járcTak fénylettek a víztől, s az esernyős emberek sietve igyekeztek fedél alá. Hazafelé tartottunk, s egyikünknek sem volt kedve megszólalni. Tudtam, hogy a „nagy” beszélgetésből semmi sem lesz, az egész kiruccanás fabatkát sem ér, és már sosem lesz úgy, mint valamikor.

A

z eső ömleni kezdett, a emberek a kapuk alá futottak, mi pedig mentünk a szobánkba. Helená egészen vizes lett. A haja az arcához tapadt, s trikója teleszívta magát vízzel, egész testében reszketett. Én se néztem ki különbül. Helená rögtön levetkőzött, bebújt a takaró alá, s szó nélkül hátat fordított.

Korán ébredtem, Helená még aludt, de én nem bírtam tovább a kis fullaszitó helyiségben.

Kint még majdnem sötét volt, s az utcák szinte üresek. A járda mellett locsolóautó ment el, az egyik lakásban már bekapcsolták a rádiót, egy asszony énekelt valahol. Űj napra ébredt a város. Átmentem a túlsó oldalon álló kocsihoz, és hirtelen meghűlt bennem a vér: valami tökfilkó az éjjel nekitolatott, az első sárhányó és a csomagtartó teteje meggörbült, az autó eleje harmonikára hasonlított. Döbbenten álltam az utcán, azután körüljártam a kocsit, megkopogtattam az elgörbült pléhet, mintha ez segíthetne. Sírni szerettem volna a kétségbeeséstől.

Foltos, piszkos macska lopakodott a járdán. Halkan nyávogott. Megállt egy halom szemétnél, a lábával belekotort, aztán továbbment a következő kupachoz. Hirtelen nagyon megirigyeltem a szabadságát, a gondtalanságát. Aztán Helená hozzárnihajolt, s halkan a fülembe súgta: Hagyd ezt... gyere... ismerek egy jó cukrászdát, ahol isteni püré van. Meglátod megváltozik minden, és úgy lesz mint valamikor!

Fordította: Selmeczy Romola

KORGfl IMRE segédmun'

....... kás aznap

u

gyanúgy ébredt, ahogy évek óta szokott. Félálomban hallotta, ahogy felesége odakint a konyhában a kis gáztűzhely körül matat, feltesz; a gyereknek a tejet és magának az elmaradhatatlan kávét.

Kikelt az ágyból, belebújt papucsába és megengedte a vízcsapot a fürdőben, hogy mire borotválkozni kezd langyosabb _ legyen a víz. Ilyenkor a gáztűzhely mindkét lángja foglalt. Pedig melegvízben sokkal jobb lenne borotválkozni, de az asszonynak mindig ilyenkor kell reggelit készíteni.

Ahogy borotválkozott, többször megszagolta a habot, és úgy érezite, hogy az arcától a hab is átveszi a marógépekről lesikló vasszeletek édeskés szagát. Amikor elkészült, jó erősen bedörzsölte bőrét Pitralonnal, és öltözni kezdett. Még egyszer megnézte, fel van-e húzva a csörgőóra, nehogy a fia elaludjon, ha már ők nincsenek itthon, és elkéssen az iskolából. Leült az ágy szélére, azt figyelte, ahogy a gyerek erősszálú haja megtörik a párnán. Miközben zokniját húzta, arra gondolt, ideje volna már leszoktam a gyereket arról, hogy nyolcéves korára még mindig üvegből igya a tejet reggelenként, amit a felesége odakészít az ágy mellé.

Dehát, ha neki így jobb, akkor hadd; igya. Attól még ugyanolyan nagy gyerek. Meg aztán mi van abban, hogy cumisüvegből issza a tejet? Az asszony ugyan sokat morgott érte, de ő azt mondta; ha így esik jól.

— Siess már, elkésünk — szólt be a felesége, deKor- ga nem mozdult az ágy széléről, s amikor a nő ideges, vékony hangján röviden megkérdezte, hogy nem jössz, ő azt mondta, nem, majd elmegyek a későbbi busszal, még azzal is beérek.

Az asszony értetlenül topogott még egy darabig az előszobában, s csak az ajtó csapódása jelezte, hogy elment.

Korga felállt, kinyitotta a szekrényt, és kivett egy fehér inget, aztán nyakkendőt keresett hozzá. A nylonzsákot lehúzta a szürkecsíkos öltönyéről, és lassan öltözködni kezdett. Gondosan

megkötötte nyakkendőjét, kifényesítette cipőjét, visszaült az ágy szélére és várta, hogy megszólaljon a vekker. Nem akarta előbb fölkölteni a gyereket. Késői gyerek volt. Már le is mondtak róla, hogy valaha is gyerekük szülessen, de aztán meglett a gyerek, nem könnyen, hiszen Kati akkor már negyvenéves elmúlt.

Amikor a csörgőóra megszólalt, és a fiú kinyitotta a szemét, először megijedt, mert megszokta már, hogy az apjáék reggeli műszakba járnak, és nincs otthon senki, De aztán, ahogy az apja azt mondta, ma nem kell iskolába menni, kiugrott az ágyból, hogy akkor megnézi a délelőtti tévéműsort.

Korga Imre akkurátusán megágyazott, segített felöltözni a fiának, a lepedők alól, a szekrényből elővett kétszáz forintot a dugipénz- ből. és elindultak a fiával kettesben a városba. Korga megmutogatta a házakat, ahol valaha apjáék, nagy- apjáék laktak, lementek a vízpartra, és figyelték, ahogy a sirályok lomha repüléssel kísérik a súlyos terhekkel megrakott uszályokat. Néha köveket dobtak a vízbe, hogy a felfröccsenő víz szikrát vetett a fényben.

Megálltak a kirakatok előtt, végignézték a játékokat, és kiválasztottak egy sárgaszínű autót. Megebédeltek a város fölé emelkedő, széljárta lépcsősor tetején épült étteremben. Korga megivott egy üveg sört, a fia pedig megkérdezte, hogy ihat-e még egy kólát.

— Persze. Miért ne? — mondta Korga ugyanúgy, amikor a második üveg is kiürült.

Délután moziban voltak, és még hazafelé is azt beszélték, hogy milyen szép színű volt a tenger.

Este boldogan aludtak, és az összetolt ágyon kinyújtották karjukat, hogy rossz álom esetén megérintsék egymás kezét. De nem álmodtak rosszat.

Korga frissen ébredt, csak amikor vas öltözőszekrényébe beakasztotta ruháját, akkor fogta el valami szorongás: mit fog mondani a művezetőnek? Hol volt? A csarnok felé tartva még úgy gondolta, talán az lenne a legjobb, ha azt mondaná, hogy tegnap berúgott, és azért nem akart bejönni, nehogy a gépek között járva valami baleset történjék. Igen ez lesz a legjobb, döntötte el. Hiszen volt már ilyen eset, és a művezető utólag szabadságot íratott ki arra a napra. Ezt kell mondani, ezt kell — hajtogatta magában, amikor belépett a csarnokba, de ahogy a bajuszos, nagydarab művezető előtt állt, csak annyi jött ki belőle.

— Sétáltunk... A fiammal, és jó volt...

— Na és mit gondol, Korga szaki, ha a gyárban egyszerre mindenkinek eszébe jutna, hogy sétálni akar a kisfiával, akkor mi lenne? — kérdezte mély, dallamos hangján a művezető.

— Nem tudom, kérem.

Korga Imrének egy napi igazolatlan hiányzás miatt elvonták az évi nyereségét. Amikor ez kiderült, az asz- szony ordítozott vele a konyhában. Azt kiabálta, hogy nem elég neki az első műszak, itt vagytok utána a nyakamon, a főzéssel, a mosással az alsógatyáitokkal.

KORGI IMRE semmit nem

===== szólt. Este lement a kocsmába és sört ivott. Másnap zúgó fejjel ébredt, de pontosan ért be a munkahelyére, időben blokkolt, és rendesen elvégezte egész napi munkáját.

Szigethy András