Szolnok Megyei Néplap, 1978. május (29. évfolyam, 102-126. szám)
1978-05-14 / 112. szám
1978. május 14. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP ilopakodotta mosdóba. Nem lepődött meg, hogy a szarkalábak még a vastag púder alól is előtűnnek, bár reggel azt hitte: a délutáni órák világítása jobban kedvez majd mimikrijének. Szemébe igyekezett némi optimizmust erőltetni, de a tükör kegyetlenül hűen dobta visz- sza tekintetét. Megigazította reggel frissen berakott haját, picit jobbra, majd meg balra fordult, arra volt kíváncsi, hogy a halványlila lakk hogyan mutat előnyösebben? Nem volt elégedett az eredménnyel. Előkotorta a kis retikülből a rúzst, és kent belőle a szájára. Párszor beharapta felső ajkát, hogy a rúzs egyelete- sen oszoljon el rajta, amikor meghallotta, hogy nyílik a mosdó ajtaja. Mint a rajtakapott gyerek, kiosont Mária mellett a folyosóra, közben mormogott valamit, és nem nézett fel. Zavara hosszússágé változott, amiért ez a fiatal fruska meglátta, hogy ő... A szobájába érve gyorsan végignézett magán. A ruha, amely mértéktartóan takarta térdét — még divatos is most — felül picit kacér kivágással készült, a színit hosszas fontolgatás után választotta. Észrevette, hogy — bár meleg van, — karja lúdbőrözik, ettől egészében megborzongott. Abbahagyta a mustrát, íróasztalához ment. Kifülelt a folyosóra, s mivel nem hallott lépteket, gyorsan kinyitotta az alsó fiókot. Az üveg mesterséges ódonsággal készült, a nyugati csomagolási rafinéria minden fogása rajta volt. Queen Anne — betűzte ki sokadszor a feliratot, és megsimogatta a drága folyadékot tartalmazó butéliát. Tegnap, amikor bemerészkedett az önkiszolgálóba, még nem tudta, hogy mit fog venni, csak azt, hogy most valami értékes kell. Olyan, amire sokáig emlékeznek majd, olyan, amelyet felemlegetnek egy-egy újabb névnapon is. Emlékeztek, amikor az Annuska... ? — hallotta, miközben a gondolák között lökdösték, taszigálták. Mindenki tudta, hogy mit akar’ vásárolni, csak ő sze- rencsétlenkedett köztük. Téblábolt és próbálta eldönteni, hogy a sok idegen nyelvű felirat közül melyiket válassza. Aztán rájött, hogy az árat kell néznie. Kétszázötven forintot szorított ki a havi konyhapénzből meg az otthonra vállalt gépelésből. Készült erre az alkalomra, mint valamikor egy szívdobogtató randevúra. Mint amikor Lacival... Akkorát löktek rajta, hogy majdnem lesodort egy drága palackot. Ettől megijedt és gyorsan leemelte azt, amelyik sokadmagával éppen előtte állt. Remegő kézzel beleengedte a tejtől, zöldségtől maszatos kosárba, de gyorsan fel is állítatta. Gondterhelten körbeforgatta az üveget, nem lett-e mocskos, aztán egy kézzel fogva a palack nyakát, elindult, hogy a pénztárhoz jusson. Ideges volt és csak akkor csillapult valamennyit a pulzusa, amikor nagynehezen fizetett és szatyrába süllyesztette az italt. Amikor kilépett az üzletből, körbekém- lelt, nem látta-e valamelyik munkatársa, hogy ő most... De senki nem figyelt rá, és ismerős arcot sem fedezett fel a tömegben. Hajnali ötre húzta az órát, mert bejelentkezett Pirinél, a haját is rendbe akarta hozatni mára. Óvatosan, precízen csomagolta ki a kristálypoharakat, mindet egyenként átvizsgálta, nem poros-e, pedig tudta, hogy naponta törölgeti őket. Papírt rakott a poharakba, papírba göngyölte őket, a táskába papírt rakott közéjük. A készlet igen régi volt, még anyjától örökölte, a cseh üveget még a monarchia idején fújták. Mire elkészült a csomagolással, majdnem kiszaladt az időből. Zihálva ért a fodrászathoz, Piri már bosszúsan eregette a füstöt, mert közben lett volna munkája, de őmiatta lemondta. Gyorsan siklott a székbe és nagy lélegzet után hadarta el kívánságát, aztán nem mert felnézni a tükörben Pirire, mert tudta, hogy kerekre nyílt szemeket, aztán meg lebiggyesztett szájat látna, valami olyan kifejezéssel, hogy „nocsak, van valakije a vénlánynak?” Tűrte a tortúrát, amivel a mosás, a lakk, a berakás járt, érezte, hogy a púder alatt az izzadság hogyan üt ki a bőrén és egyre gyakrabban nézett lopva az órájára: csak el ne kiessek, éppen ma! Az üveg hűvös maradt, a poharak kicsomagolva vártak sorukra az íróasztalfiókban. Becsukta az ajtót, ráfordította a kulcsot. Még az ebédszünetben székeket csempészett át Borosné szobájából, azokat akarta most úgy elrendezni, hogy ha jönnek, mindenkit le tudjon ültetni, körbe tudjon kínálni. Nem bánta, hogy Borosné szabadságon van, legalább megmenekül a szúrós nyelvétől, attól, ahogyan — bár az ő névnapja van — Borosné szeretne lenni a központ. Mire végzett a székek elrendezésével, jól eltelt az idő. Kicsit kifújta magát, ismét, most csak úgy tükör nélkül, a hajához nyúlt, a keze magától folytatta a mozdulatot a ruhán. Fél négy lesz öt perc múlva, mindjárt jönnek. Még elpakolnak a fiókjukban, rendet tesznek az asztalukon, zárnak, aztán jönnek. Úgy, ahogyan ő is szokta, amikor meghívják. Az a szokás, hogy körbejár az év folyamán a névnapozás, mindig az ünnepelt vendégel és az esztendő végére mindenki ad is, meg kap is; egyensúlyban marad a dolog. A főnök persze ilyenkor is igyekszik a szigorút játszani, egyetlen pohárkával iszik és gyorsan elköszön azzal, hogy „ne maradjanak sokáig, tudják, hogy nem lenne szabad!” Mindenki roppant komolyan bólogat és mint a kisgyerekek, egymásra licitálva ígérik, hogy öt perc az egész, mindenkit vár a család. Ennek ellenére nem ritka, hogy még a tv-hír- adót sem érik el, hogy kapatosán távoznak és a lépcsőházban egy-egy magyar nóta is felhangzik. Legalábbis így meséli Mária, akinek tetszenek az ilyen összejövetelek. Nagyon férjhez akar menni szegényke, pedig ha tudná, hogy nem kell azzal sietni. Hiába meséli neki a saját példáját Lacival, Mária csak bólogat illemtudóan, de látni rajta, hogy unja már az egészet, és úgy öltözik, úgy festi magát, mint... Hát igen, mint ő most. Csakhogy ő nem akar már semmi ilyet. Névnapja van, és ezt emlékezetessé akarja fenni a kollégáknak is meg saját magának is. Most ő is itt lesz, amíg a többiek, most nem rohan el hat óra körül azzal, hogy „ne haragudjatok, sürgős dolgom van!”, miközben tudja, hogy az égvilágon semmit sem kell csinálnia és hogy egész este arra fog gondolni: vajon meddig maradtak, vajon miről beszéltek, vajon Mária kire vetette ki mégint a hálóját? Ül közben az ablaknál, nem gyújt villanyt, mert úgy sincs mit nézni. Lacira gondol, aki akkor szó nélkül ment el. Csak hónapok múlva tudta meg róla, hogy Kanadában van. Az órájára nézett. Minden pillanatban itt lehetnek, már fél négy múlt tíz perccel. Vajon ki jön először? Reggel, amikor sorra járta őket, a főnök azt mondta, lehet, hogy egy kicsit késni fog. Bantalos a bérelszámolásból kimentette magát, szülés előtt van a felesége, Gál Pista a gyerekét látogatja, így mondta, ma van „láthatása” és kesernyésen mosolygott. A többiek ígérték, biztosra mondták. Szerencséje van, ma semmilyen értekezlet nem volt, mindenki időben végezhetett. Ült az asztalnál és fázni kezdett. Felállt, hogy kifülel a folyosóra. Akkor vette észre, hogy az ajtó zárva maradt, amikor a székeket rendezgette. Gyorsan elfordította a kulcsot és arra gondolt, még biztosan nem járt itt egyik sem, az nem lehet, akkor meghallottam volna. Egy óra múlva még mindig ott ült, és már vacogott, annyira fázott Ajkát harapdálta, a rúzs már csak nyomokban volt a száján, a púdertakaró mögött rémület szaladgált a vonagló arcizmokban. Felpattant, az ajtóhoz indult. Érezte, hogy a tarkóján hideg verejték indul el, a gerince árkában fut tovább, míg a ruha jeges bádogként nem tapad a hátára. Hallgatózott. Rajtakapta magát, hogy hallucinál: mintha a földszintről a főnök baritonján az visszhangzana, hogy „proszit!” Pár pillanatig az ajtófélfának dőlt, érezte, hogy remeg a lába, hogyan nyirko- sodik tenyere alatt a fa. Végre el tudott indulni. Vé- gigimbolygott a folyosón, egészen a lépcsőfordulóig, ott megállt és enyhén előrehajolva ismét hallgatózni kezdett. „Isten éltesse, Anna!” — törte át fülében a zúgást egy hang. Már nem kellett előrehajolnia, a többiek kontráját — „Isten éltesse!” — meg a poharak finom koccanását, az elmosódva újra meginduló társalgást is tisztán hallotta. Állt mereven és nem tudott szabadulni a gondolattól, hogy Csóti Annának milyen va- lószínűtlenül szőke a haja, közben meghallotta érdekes, érdes nevetését is, majd megint „Isten éltesse!” a Gál Pista hangján. Megfordult, végigment a folyosón, visszalépett a szobájába. A kulcsot ismét ráfordította. Az íróasztalból elővette a cicomás üveget, maga elé tette. Utána a poharakat, mindent. Alájuk tálcát rakott. Űjra benyúlt a fiókba, sós süteményt tett a másik tálcára. Kicsit bajlódott a Queen Anne kinyitásával, aztán tiszta kendővel megtörülte az üveg száját. Töltött. A halt pohárban aranyos-barnán pihent meg az ital, maradt még az üvegben is. Merev mozdulattal felemelte az egyik poharat. „Isten éltesse, Annuska!” — mondta ünnepélyesen. Míg szájához emelte a poharat, orrába marti az alkohol, mintha tűkkel szurkolták volna meg belül. Könnybelábadt a szeme, alig kapott levegőt, megrázkódott, majdnem elejtette a poharat. De már nyúlt az újabbért, és mondta a köszöntőt. Lehajtotta a csillogó folyadékot, és már nem fázott annyira. hatodik után még kitöltötte, ami az üvegben volt, és botladozó nyelvvel azt mondta: „Isten éltessen, Anna királynő!” Groteszk grandez- zával meghajolt a cifra üveg előtt, és ismét ivott. Ügy érezte, hogy most már bemelegedett a szoba. Ezen csodálkozott, mert a fűtőtestet — még tudta — nem kapcsolta be. Összeállította; Rékasy Ildikó A végtelenség szomja „Távoli földek költészetében, tapasztalatom szerint, többnyire két véglet érdekli leginkább a versolyasót: az a pont, ahol az idegen líra merőben eltér a hazaitól, meg az, amelyik a legközelebb áll hozzá, a leg- ismerősebb. Az előbbi: felfedező utazás ismeretlen földre, az utóbbi pedig jóleső hazatalálás. A szovjet költészet hatvan éve bőségesen kínálja mindkétfajta élményt" — írja bevezetőjében a gyűjtemény válogatója, Rab Zsuzsa. Az antológia ciklusokba rendezve, az Jevgenyij Vinokurov: A piacon Egy morc legény festményeket kínál a piacon. Szélhámos a javából! Az okker — jódos-sárgán ordibál. A kék — arzén. A vörös messze lángol. Látni: ügyes vevő-bolondító Kerettel is, meg anélkül is adja. Kicifráit kastély. Négyzet-tükrű tó, hattyúk vonulnak, sávot húzva rajta. Ez torz, az édes szemérmetlenül. Ö sört böfög, a portrékat dicsérve. Közelebb lépek. Valahol belül megfog a képek kontár szörnyűsége, tó, hattyú, kastély furcsán megkísért. Mosolygok• Csöppet. Nem láthatja meg más. — Mennyiért adja azt? — Magának — semmiért! Nem eladó. Táguljon innen, elvtárs! Anna Ahmatova: A fűzfa Engem a csipkés, árnyas csend nevelt, az ifjú század hűs gyerekszobája. Nem hajtottam az emberek szavára, de értettem, ha a szél énekelt. A laput meg a vadcsalánt szerettem, s legjobban egy ezüst fűzfát a kertben. A fűz hálásan velem éldegélt, és szomorúan lengedező ága álmot bocsátott éber éjszakámra ... De én — különös! — túléltem szegényt. Helyén egy tönk világít, körben új fák, nyelvük nem értem, ők sem értenek . •. Hát hallgatok .-. A régi ég borul ránk ... Mintha édes bátyám halt volna meg. Bulat Okudzsava: Szentimentális induló Remény! Majd visszatérek én, mikor a trombitás lefújja az utolsó csatát, magasra emelve hegyes könyökét. Remény! Én életben leszekNem fedezékek sárodúja való nekem, hanem a jóság, az égő {gond, amely tiéd. De hogyha száz év eltelik, s te is hiába vársz csodára, Remény, ha szárnyait fölöttem kiterjeszti a vak halál, szólj rá, hogy keljen fel hamar, a megsebesült trombitásra, mielőtt engem az utolsó fütyülő gránát eltalál. Ha mégis lesznek új csaták, s hogyha az van megírva rólam, hogy életemet ottveszítsem, akkor \is ott esem el én a távoli, a hajdani, a régi Polgárháborúban, s poros sisakú komisszárok hajolnak szótlanul fölém. Rab Zsuzsa fordításai egymást váltó költőnemzedékeket „egymásra fényképezve” mutatja be a költészet folyamatosságát. A honvédő háborút felelevenítő ciklusban pl. legalább három nemzedék menetel ,»a seregek útján”, de ugyanígy a szerelem fényei is nemcsak a húszas, harmincas, negyvenes, ötvenes évek, hanem a tegnapi és mai költők tollán is felvillannak. A kötet, mely a Kell a jó könyv olvasópályázat választható műve, hű képet ad hatvan év szovjet költészetéről.
