Szolnok Megyei Néplap, 1978. május (29. évfolyam, 102-126. szám)
1978-05-07 / 106. szám
1976. május 7. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP Leak6 László: Páternoszter Ferdinánd L eseskedsz? Pirosra érett, kopasz törpe pottyant Ferclinánd elé a fáról. A fiú visszahőkölve ne- kifarolt valakinek. Kapta hátra a fejét: — perec formára font kezű kövér gyerek gátolta őt a rákmozgásban. — Mit keresel itt? — a kopasz mellbebökte mutatóujjával. Egyik szeme folyton kacsingatott. — Hogyan kerültél ájtatos Tenci kertjébe? — hallotta a válla mögül. — Hová lesz a séta? —ezt megint a törpe kérdezte. Vallatás, ismerte föl a helyzetet Ferdinánd. — Az ángyinál nyaralok... Lazult körülötte a másik kettő pántközelsége. A verdeső szemhéjú gyerek bólintott, mint aki előre tudott Ferdinándról mindent, csak kiváncsi volt, igazat mond-e. — Városi vagy, mi? — Ühüm. A kopasz hullámosra préselte homlokán a bőrt, mintha habozna a következő kérdés előtt. — Van ott katonaság? — Ja. — Akkor a bátyám ott bakec. Tankista... Mi a neved? — Ferdi. — Feri? — Ferdinánd. — Olan nincs is. Minek hazudsz. Ferde, ferde... seggbebök a kecske. Ezt a hordóforma gyerek is átvette: „Ferde, ferde, seggbebök a kecske!” Nagy élvezettel ismételgette. — íja, fia nevét apja, anyja adja — bölcselkedett szája sarkába fintort gyűrve a simafejű nagyosan. — Ferde- .nánd; nem embernek) ivaló név az! Sanyi, az enyém, az jó. Ezé, a Lalos, ez is jó. — Lalos? — Az hát! Lala. Emésztették a frissen hallottakat. A fiú úgy látta, hogy a hosszú kert egy nagy, de félbeszakadt futóverseny mezőnye, amely nem jutott tovább az első akadályon, a patakon. A színes trikójú versenyzők — az alacsony kukoricaszárak, az indákkal is béklyózott óriástökök, a kiterjesztett karú fák — ösz- szetorílódva dermedtek mozdulatlanságukba. Túl a bokáig érő vízen, a tágas, széljárta határ...! Enyhe dombsor — megannyi anyamell — kínálta nedves zöldjét az álmos teheneknek. — Bajsza van az ángyodnak, hallod? Emiatt fordult volna vissza Ferdinánd tegnap azonnal, amikor az anyja Vancsura rokonékhoz hozta falura. Jani bátyja — minden férfirokont „báttyának” emlegettek nem szólt hozzá semmit, de Tenci ángy nagy, ruganyos tömlőire szorította az ő fejét és két oldalról arcul pecsételte nedves szájával. „Jani báttyád is mellbajos voltta- konypóc korában, mégis ember lett belőle. A jó vidéki levegő megorvosol téged is!” Akkor vette észre a lágy, fekete bajuszkát az ángyi ajka fölött. Miért nem szólt az anyja, hogy ő nem tüdőbajos, csak hirtelen nyúlt meg? A hegyi doktor — ez a név ragadt meg a villabeli orvosra — tanácsolta a falut. Ferdi- nándot a rendelőben vetkőző asszonyok a falnak fordították. „De ravasz kisfiú; a tükörből les ránk!” — gyanúsította vérpiros hangon az egyik. Pedig Ferdinánd a saját arcát kutatta, anyja gyakori mondatán tűnődve: „penészvirág színed van, fiam”. — Mi a jó a városban? — kezdeményezett újra a dinynyefejű, akinek bal szemhéja szünet nélkül köszöngetett annak, akire nézett. Ferdinánd csalódott arccal töprengett. Fejüket a térdükön nyugvó karjukra hajtva ültek. — A gyárkémény az jó. — Miért? — Csillag ég a tetején. Látni az ablakunkból. A kövér Lalát orrpiszká- lás közben is érdekelte avá-. ros. — Mi még a jó? — Az állatkert — mondta áhítattal a városi. — Ott sok muris majmok vannak. — Oroszlán is? — légycsapóként csattant a kopasz kérdése. — Ühüm. Sárga ló, az irigyság rug- kapált közöttük. A kövér arca — mint nagy darab vaj — olvadni kezdett a melegtől. Lágy volt a levegő, szinte simogatni lehetett a hüvelyk és mutatóujj között, akár a selymet. — Mi még a jó? — A páternoszter, apa munkahelyén. Ahogy a nagyothallók — feszült arccal, dülledő szemmel — néztek rá, értetlenül. — Milyen termosz? — Páternoszter. — Cirkumdederunt me-e-e- e! — csúfolódott a pislogós. — Páternoszter Ferdenánd! Hallgattak. Ferdinánd legszívesebben nyúlcipőt húzott volna, de az ángyi tilalmai rácsot építettek vágya köré. Alighogy a fiú anyja elment, rozsdás lett Vancsuráríé hangja. „Még jó, hogy egy adit itthagyott” — ért a mondatot az urának szánta; az integetés a hátra-hátrate- kintgető távozónak szólt. Vancsura János hallgatott. A hallgatás — a kisfiú érezte, de eszébe sem juthatott még megfogalmazni — mindig irányul valaki ellen. Akit szóra sem méltatunk, az ellen. Ferdinánd a lefekvés után, kalapáló szívvel, riadozva figyelte az egerek kaparászását és Jani „báttya” testes horkolását. — Ki tud szebbet köpni? — kérdezte Lala praktikusan, mert nem volt nála zsebkendő. Köptek. — Az enyém felhőformájú! — Ni, szarvasbogarat pök- tem! — Én... biciglit. Már megint a városi győzött. Kopasz Sanyi nem állta szó nélkül: — Ez bicigli! ? Ez a poloska? kövér gyerek ügyes békebírónak bizonyult; ala- muszisága csak máz volt akciókészségén. — Menjünk csibedöglesztőt szedni a Parasztdombra. P — Tenci néni nem enged. — Ferdinánd szégyelte kimondani. Csak „Te gyerek !”-kel kezdődő tiltásokat hallott azóta, hogy az anyja elment. Az ángyi orra alatt megkeményedtek a bajuszka fekete szálai. Cérnavékony hang cincogott a fiúban: „Tenci, tinci, tán- ci!” De ahogy — szinte lesből — az asszony fáradt, hajszálerektől kuszáit arcába pillantott, bűntudat kezdett terebélyesedni benne. Az ángyi szeme olyan színtelen és re- pecskes volt, mint az eső nélküli fuldokló föld. — A! Kombány! — hallgatott bele a világba a kövér töorengve. — A Büdörnyá- rasnál nincs is közös föld... A golyófejű megint tudálékoskodott; — Écsapám a Maradék János búzáját kombány ózza. — Maradék János? — kuncogott Ferdinánd. — Köpj magosat, ülj laposat! — húzta vissza szavával a törpe a felülkerekedés diadalában. — A Tenci ura azért maradék, mert visszamaradt a közösből, amikor leváltották, mint brigadérost. Ferdinánd nem értett ebből semmit, de a kopasz hangsúlya olyan volt, mint amikor azt mondta: Ferdenánd; nem embernek való\ név az. A hangsúly palánkként zárta el őt a kopasztól és a kövértől, abba az udvarba szorítva, amelyben Tenci ángyi fásult „pitye pi- tye!” pitypalattyolással hívta a tyúkokat. Amikor nekilódult, hogy átugorja a palán- kot, visszahuppant: — Elmennék veletek a Parasztdombhoz mégis... — Ájtatos Tenci nem enged, azt mondtad. A rokona vagy, gyeplőn! K ünn a bárány, benn a farkast játszottak a hangsúlyok. Ferdinánd olyan becsapottnak érezte magát, mint amikor édesbátyja otthon, átfúrt, gumira fűzött forintost kínált neki, és ő a semmit markolta meg. — A bátyám Ácskettő, a focista! — nagyon akarta, hogy ráfigyeljenek. — Az Ácsegy maradéka, mi? Ezt Parasztdombra indultában vetette oda neki a kacsingató szemű. Ferdinánd már csak közönyös hátakat látott. Megverten kotródott vissza az ölelkező lécekből álló kiskapun a hosszú udvarba. Maradék János a szekér mellett állt, egy zsákot bontogatva. Tenyere völgyét búzaszemek pettyezték. — Azoké megint jobban sikerült — mondta elégedetlenség nélkül, belenyugvóan az asszonynak. Az ángyi nekitámaszkodott az istállóajtó szárfájának, és olyan arccal görgette rajta a fjejét ide-oda.; mint amikor az előző délután a jó szándékkal felhúrozott lelkű Ferdinánd a szívós mácsonyával együtt két csenevész kukoricát is kikapált. „Ki minek nem mestere, annak meg- ölője!” Akárcsak akkor, most is fuldoklást hozóan üresedett ki a fiú szíve a honvágytól. égy katona. És fá- ■St bői formálták őket. *- ból, éhségből, föld- Hóviharból és honvágyból és borotválatlan szakállból. És felettük gránátok bőgtek és lecsapódva feketére marták a havat. A négy elveszett arc falemezként merevedett meg az Qlajlámpa lengésében. De amikor felettük felsírt a vas és félelmetesen vonyított, az egyik faarc felnevetett. A többiek is szürkén vigyorogtak. És az olajlámpa csüggedten lengett. Négy katona. ívbe görbült a szakáll között két lilás vonal: Prága- ságom. Itt tavasszal nem kell szántani a földet.^ És a kiszikkadt földet trágyázni sem kell. Az egyik óvatosan cigarettát sodort. Remélhetőleg ez nem répaföld. A répát nem tudnám elviselni a halálban. De például mi a véleményetek a retekről? Retek között az örökkévalóság? A lilás ajkak meggörbültek: Csak legalább giliszták ne lennének. Majd ehhez is hozzá kell szokni. Ladányi Mihály: Este kivetem a csapdákat Este kivetem a csapdákat, aztán gyertyafénynél történeteket olvasok a humanizmusról, hogy „az ember a legcsodálatosabb”, meg ilyesmi. \ Emlékszem, pár éve szerelmes voltam és egy piszkos folyón néztem a lebegő csillagokat órákon át, és nem kavarta gyomrom a csatornaszag. Szerelmesnek vagy részegesnek kell lenni, hogy elámuljunk időnként önmagunkon, és nyúl-sírás, ember-mocsok ne ríkasson. Baksán Mária: Jaj a tündér ma is késett és jött bajra baj a szekér beragadt a ló megdöglött szakadt a zsák hullt a szem oda a kenyér a ló a szekér hát tova tovább átkozlak tündér bajjal légy viselös szüljél magadra gondot hétfejű bajporontyot jaj búzám kenyerem jaj a szekerem jaj nekem lovam jaj lovam nekem Szenti Ernő: Halni se könnyű Szikkadt szájú virágok Hajladoznak a szélben Gyilkos örvényü idő Kavarog a mélyben Göcsörfös fény-ágak Futják be az eget Halni se könnyű--------É lni nehezebb. Pardi Anna: Időszerű kérdések A sok apró hazugságot és a sok szeretetlenséget bocsásd meg, Uram, a mi vétkeinket turbinák és virágkelyhek mögött épül a világ gépzaj és felszínes kapcsolatok alapzatán. Megostorozás. Töviskoszorú. Divatos ruhák. A névtelen tömeg az utcán fel alá jár, s a szembejövőben bámulja ismeretlen, ismerős, megrontó, vagy kiegészítő önmagát. Aggasztó s biztató jelekkel a századvég így közeledik. A hold központi berendezése virul középpontatlan szívünkben. Wolfgang Borchert: Négy katona A sarokban levő ezt mondta: Abból ugyan nem veszel észre semmit. Ki mondja ezt? kérdezte, aki cigarettát sodort, ki mondja ezt? Hallgattak. És fölöttük az őrjöngő halál rikácsolt az éjszakában. Kékesfeketére tépte a havat. Megint vigyorogtak. A gerendát nézték a fejük fölött. De a gerendák nem ígértek semmit. Az egyik köhögött a sarokban: Na, majd meglátjuk. Nyugodtak lehettek. De ez a „nyugodtak” olyan rekedten hangzott, hogy az olajlámpa meglódult. Négy katona. De az egyik szót sem szólt. Hüvelykujját végigcsúsztatta a fegyveren. Fel, le. Fel, le. Aztán a vállára vette. Semmit sem gyűlölt úgy, mint ezt a fegyvert. Csak akkor fogta kézbe, ha feje fölött golyók süvítettek. A lámpafény csüggedten tükröződött szemében. Akkor az, aki cigarettát sodort, meglökte. A kicsi rémülten áliáig kapta a fegyvert, a száját körülfogó szakállához. Arcát az éhség és a honvágy faragta ki. Aki .cigarettát sodort, ezt mondta: Add csak ide azt az olaj lámpát. Persze, mondta a kicsi, s a fegyvert térde közé fogta. Keze kinyúlt a köpenyből, megfogta a lámpát és odatartotta. De a lámpa kiesett a kezéből. És kialudt. Négy katona. A lélegzetük mély volt és magányos volt a sötétben. A kicsi felnevetett és kezével a térdére ütött. öregem, kilelt a hideg! Láttad ezt? A mécses kiesett a kezemből. Kilelt a hideg. A kicsi hangosan nevetett. De a sötétben szorosan fogta a fegyvert, amit annyira gyűlölt. És amaz, ott a sarokban, ezt gondolta: Senki sincs köztünk, de senki, aki ne reszketne. De aki a cigarettát sodorta, így szólt: Persze, az ember egész nap reszket. A hidegtől. Ettől a nyomorult hidegtől. Megdördült fölöttük a vas, rongyokra tépte az éjszakát és a havat. Tönkre tesznek minden retket, vigyorgott lila ajka. És szorosan fogták a gyűlölt fegyvert. És nevettek. Kinevették magukat a sötét, sötét mélyben. Fordította: Csányi László A fiatalon elhunyt Wolfgang Borchert a hitleri évek Németországának egyik legjelentősebb írója. Antifasiszta magatartásáért többször elítélték, majd büntető- századdal a frontra küldték. Balladai tömörségű novellájában1 a német katonák nyomorúságának ábrázolásával tiltakozik az értelmetlen háború ellen. Összeállította: Őri Zoltánná » l
