Szolnok Megyei Néplap, 1978. május (29. évfolyam, 102-126. szám)
1978-05-07 / 106. szám
a SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. május 7. 1 Nagy László: Anyakép Könny nélkül váltam el tőle, sóhajtva nézett utánam. Még ölelt volna, még láttam, karját emelte. De a köd, november kölyke borult az anyai ölbe, édes helyemre. Jó volt már visszasajognom oda, hol erővel töltem, szülőm és elhagyott földem egy anyakép lett. Hevesen vettem magamba, emelték fönséges rangra álomi fények. Tornyok közt hordtam e képet, Marseillaise-t daloltam néki, érette tanultam élni újabb időket. Nem ért még akkor borotva, fájdalom nem hasogatta esténként főmet. Nagy lett a súlya e képnek naponként nőtt szakadatlan mihelyt én hozzáavattam hazát, világot. S hordtam, hogy lehessek boldog, suhogtak bennem a sorsok, törvények, álmok. Éltetett parázsló szándék, hogy mindazt, amiből lettem, amit én magamba vettem, újítsam széppé. Érte a reszketés járt át: ó, ha a harmóniáját végre megérné! Düh pérdit szememből könnyet, én tehetetlenül élek, számtalan sóhajos lélek örvényét érzem s biztatót zümmögnöm dalban nehéz már, amikor rajtam orbánc a szégyen. S szándékom eltemetője puska előtt se lehetnék, süvíti bennem az emlék mire szegődtem. Értelem, te segíts nékem, hordhassam dúlt anyaképem, szolgálni győzzem. Értelem, nemcsak magamban, hanem a nagy sokaságban kivirágzásodat lássam, féreg ne nyessen! Vadság itt ne nőjjön úrrá, nehogy, ki szülőjét rúgná, vitéz lehessen. Tudjam, hogy sohasem jár a tisztesség csillaga árván s nem vész az idő homályán, hanem világít, s élünk alatta a képpel, amit én éltetek vérrel megszakadásig. a és mondd, mit N csinálsz a pénzzel? — kérdezte az idősebb, gyűrött képű férfi valami- vdl fiatalabb társától. Deáz is lehet, hogy csak úgy mormogott maga elé. — Legföl- i*-hh hf*fÍ7.ptS7. eev IBUSZútra. — Hát... — jegyezte meg a fiatalabbik, de látszott rajta, hogy ebben a dologban nem lesz képes tanácsot adni. Pedig nem volt köztük több öt-hat esztendőnél. — Mondjuk, Japánba — barátkozott a gondolattal a gyűrött képű —, húszezer. És ez a non plus ultra. — Az — helyeselt a másik VH, non plus ultra. Az idősebb savanyú mosolygással nyugtázta, hogy a másiknak nincs külön véleménye. Az ilyen szemüveges, kövérkés fiúknak általában nincs külön véleményük, szajkózzák, amit a felettük járó kitalál. A felettük és előttük járó. Már a szamárlétrán. Igen, többnyire ez a helyzet. Koppantott az öngyújtójával. — Vagy kicseréled az 500-as Fiatodat. — Na látod — csillant fel a másik —, hisz mégiscsak van alternatíva. — De ha már korábban kicserélted? A fiatalabb levette a szemüvegét, és megtörölte a zsebkendőjével. Jobb színdarabokban így szokták a bizonytalan lelkületű entellek- tüelek. És ő teljes joggal érezhette magát bizonytalan lelkületű entellektüelnek. Az ilyen kövérkés, szemüveges, seszínű fiúk, enyhén kopaszodó homlokkal, ráadásul zsírpecsétes tweedzakóban, nehezen képzelhetnének mást magukról. — Vagy mást mondok. — A gyűrött képű valósággal froclizta saját képzelőerejét. — Veszel egy telket. A fiatalabb lelkesen bólogatott. — Ezt most sokan csinálják. — Kreszler a második emeletről összekapart három parcellát. A három együtt nem tett ki másfél holdat. És mi történt? A fiatalabbnak semmiféle ötlete nem támadt arra nézve, hogy mi történt a három parcellával. Egyáltalán mi történhet három parcellával? — Kihoztak egy rendelkezést — vágta ki diadalmasan a gyűrött. — Semmibe se ’került. Valami jogász megfogalmazta, a nyomda meg kinyomta. A másik azonban még így se kapcsolt. Üjévimalac-ké- pén csak úgy világított az ostobaság. Szinte fényben úszott tőle a feje. — Kettőt eladhat a háromból — mondta ingerülten a gyűrött. Az ember örökös magyarázkodásra kényszerül. — Bagóért. Magyarul: fillérekért. Azt hitte, majd ez lesz a nyugdíjkiegészítése. Két éve van a nyugdíjig. Egy kis biztonságot akart. Lelki nyugalmat, na. Hogy jobban megértsd. És tessék. A fiatalabb ehhez is csak annyit tudott szólni, hogy zűrös ügy. Mintha ezzel mondott volna valamit. Zűrös ügy. — És miért zűrös, ha szabad kérdeznem? A kövérkés zavarba jött. — Hát nem zűrös? No persze. Az ilyen fal- melléki szemüvegeseknek minden zűrös, aminek kockázatszaga vanl. Minimális rizikót se vállalnak. — Éppenséggel nem zűrös. Kreszler azt a három telket abszolút legálisan vásárolta. Törvényes keretek között. Ügyvédet fogadott, adásvételi szerződést kötött, mindent úgy csinált, ahogy kellett. — Akkor meg? — Mit akkor meg? Az állam meggondolta magát. Erről van szó. Mert az állam akármikor meggondolhatja magát. — Ahá — mondta: a szemüveges —. ahá. — De nem sok meggyőződés volt a hangjában. A gyűrött képű egészen feltüzelte magát. Ez a szerencsétlen semmit sem ért a világból. Üldögél itt a totyakos nadrágjában, tö- rülgeti a szemüvegét, azt mondja, áhá, és fogalma sincs róla, mi az élet. — Hát ide figyelj édesapám! — Felugrott a helyéről, odarántott egy széket a másik elé, és úgy beszélt bele a rószaszín képébe. — Az én nagyapámnak volt egy vacak szatócsüzlete. Egy kóceráj. De ott mindent megkaptál, ami kell a háztartásban. Most egy áruházban nincs olyan választék. Ezzel együtt a bolt hol így ment, hol úgy. De ha éppen jól ment, flottul, ahogy nagyapám mondaná, akkor kivette belőle a pénzt, és befektette. Mondjuk, vett egy mákdarálót. És attól kezdve a mákdaráló is neki jövedelmezett. Világos? És ha még jobbarV ment, vett egy kávé- pörkölőt, és a pörkölt kávét drágábban adta, mint a nyerset. Aztán mikor * legjobban ment, felfogadott háüveges úgy vélte, kimerítették a témát, tehát bátran visszatérhet könyveihez meg céduláihoz, amiket reggel óta lapozgatott. De a gyűrött képű mégsem hagyta annyiban a dolgot. Visszafordult az ablaktól, amit alig észrevehetően ki is nyitott közben, és ott vágott bele, ahol abbahagyta : — Vegyünk például egy magunkfajta állampolgárt. A másik bólintott. Vegyünk. — Vagy untatlak? — kérdezte élesen az idősebb. Hanem saját gondolatai any- nyira elfoglalták, hogy a válaszra nem is figyelt. Szerencsére nem volt válasz. A fiatalabb hallgatott. Azt hallgatta, hogy igen, vagy azt hallgatta, hogy nem. SoFenáke/ Judit Es mit csinálsz a pénzzel? rom lőrinci asszonyt, és mázsaszám csináltatta velük a tarhonyát meg a levestésztát. Tudod te, mit adtak a pesti naccságák az ilyen házi tésztáért? Fenét tudod. A nagyapám meggazdagodott rajta, annyit adtak. És akkor vett egy kertet Mono- ron, amit beültetett rózsával, és á nagyanyám nem győzte kötözni a rózsát, mert abból is pénz lett, a rózsából. Erről van szó. édesapám. Fialt a pénz, ahogy nagyapám mondaná. Betettél két pengőt a borító alá, és kijött alóla tíz pengő. Ezért kérdem én tőled, hogy most... nálunk mit csinálhatsz a pénzeddel? Megint ott voltak, ahonnan elindultak, pedig azóta legalább ötven perc telt el. A fiatalabbik sóhajtott, és az íróasztal fedezéke mögött óvatosan kivette lábát a cipőből. Még tavaly talált rá erre a hasított bőr cipőre, de azóta se szokta meg, kegyetlenül égett benne a lába. Bevallani nem merte, ugyanis a felesége, aki mindent előre látott, még ott az üzletben figyelmeztette: „Ez a cipő nem neked való. Akinek izzad a lába. ne vegyen gumitalpú cipőt.” Persze nem szívesen ismerte el, hogy izzad a lába. Mert az ilyen kövérkés, esetlen en- tellektüelek gyakorta álmodják bele magukat deltás úszóbajnokok bőrébe. És ki hinné el egy úszóbajnokról, hogy izzad a lába? Márpedig az izzadt 'láb — kivált, ha gumitalpú cipőbe kényszerítik — kellemetlen szagot áraszt, és ez ellen nem nyújt védelmet az íróasztal fedett oldala sem. Legalábbis erre engedett következtetni idősebb társának hirtelen megváltozott viselkedése, ahogy hátrarúgta a széket, amit csak nem rég rángatott oda az orra elé, hogy a mentolos lélegzetét is érezte minden hangsúlyosabb szónál... meg ahogy ráncba futott az arca, és megállt ,az ablaknál, háttal neki, mintha már nem is tartaná olyan égetően fontosnak, hogy megértesse magát. Mindezt nála szokatlan sebességgel felmérte, tudomásul vette és most már az lett volna hátra, hogy visz- szanyomkodja lábát a cipőbe. Csakhogy ehhez az egyhez nem volt lelkiereje. Hanem éppen ellenkezőleg, jobb lábát — ez volt az érzékenyebb — még kicsit fel is emelte, és masszírozni kezdte a bal kezével. Társa persze könnyű, fonott mokasszint viselt, Jugoszláviában vette vagy Olaszországban, már nem emlékezett pontosan, annyi azonban bizonyos, hogy úgy járt-kelt a lepkekönnyű bőr cipőben, mintha nem is a ruházatához, hanem szervesen a lábához tartozna. A csend olyai; sokéig tartott köztük, hogy a szemse derült ki. Az ilyen elhízásra hajlamos, izzadt lábú, tétova lelkületű entellektüe- Iek úgy tudnak hallgatni, hogy némaságuknak még a tendenciáját sem árulják el. Ki tudja, hány évszázada gyakorolják a hallgatást? — Nem vagyunk pályakezdők — folytatta a gyűrött. — Bizony nem — vélte a másik. — Viszont úgy igazán be se futottunk. — Hát azt nem lehet mondani. — Hogy mondod? — Az idősebb megzavarodott egy pillanatra. Mintha a másik ellenkezne vele, és a helyzet szokatlansága kisiklatta a gondolatmenetét. — Csak azt mondom, hogy úgy igazán be se futottunk. Azt mondtam, amit te. No igen, amit én. Csakis amit én. A gyűrött maga elé meredt, valahogy elengedte magát. Ebben a szobában már megteheti. Ez úgyis azt mondja, amit tőle hall. Soha semmi mást. Any- nyi, mintha magnetofonszalagra beszélne. De hát beszélni csak kell, ez a legkevesebb. — Inkább csak úgy futkosunk. Még azt hisszük, érdemes. — Hajaj! — És akkor mi van? Kiizzadjuk a lakást. — Hm. — Berendezzük. Mondjuk, másodszor is berendezzük, most már nem a szigorú szükség, hanem az ízlésünk szerint. Ezzel eltelik egypár jó évünk. — Ezzel el. — Aztán megvesszük a kocsit. Az elsőt. Három év múlva vesszük a nagyobbat. Ezzel megvolnánk. Hátra van még kétszáz négyszögöl valami olcsóbb helyen, mert a Balaton... az már az öregeknek van fenntartva. A nagymenőknek. Húzunk rá egy faházat vagy téglát bontásanyagból. így van? — Tulajdonképpen ... — Azt is berendezzük. Mondd, vagyunk negyven— negyvenöt évesek. — Hát tudod ... — Erről van szó, édesapám. Mit kezdesz negyven után, ez az én kérdésem. Befekszel a koporsóba, kész, végeztem, most már kezdjék elölről a fiatalok. Mit csinálsz a pénzeddel? Igen, igen, mondjuk, te. Konkrétan és személy szerint te mit kezdesz a pénzeddel? A szemüveges saját mellére bökött a mutatóujjával. — Én? Nem szokta meg, hogy kérdezzék. Itt ültek egymással szemben nyolc éve. A másik beszélt és beszélt. Mennyi szó ... vessző ... felkiáltójel... Még kérdőjel is a szónoki kérdések végén. De hogy tőle ... kifejezetten tőle kérdezett volna ... Áldialógust folytattak nyolc esztendőn át, és ő a maga részéről biztos volt benne, hogy tőle egyszerűen nincs mit kérdezni. Amit ő elmondhatna, azt már mind elmondták mások. Vagy beszélt volna a gumitalpú hasított bőr cipőjéről, ami kegyetlenül égeti a lábát tavaly óta? — No tessék — kopogott a másik az öngyújtójával. — Kíváncsi lennék, mit tudsz kitalálni. — A pénzzel? — Igen, a pénzeddel. Hogy még mire költheted ... ma Magyarországon... — Én, kérlek... — mondta a fiatalabb, és zoknis lábával kibökdöste cipőjét az íróasztal fedezéke mögül. — Azt hiszem, legelőször... egy új cipőt vennék magamnak. Az idősebb valósággal megmerevedett, még a ráncai is kifeszültek. Ez a tak- nyos, ez a süketnéma félidióta, ez a rövidlátó, büdös lábú senki... És kimondta: — Te hülyét csinálsz belőlem! A szemüveges megijedt. — De miért gondolod ezt rólam? — Te hülyét csinálsz belőlem — ismételte a másik. — Te évek óta csak hallgatsz és hallgatsz. — Sose kérdeztél. Most először... — Te évek óta megülsz itt az én árnyékomban, és soha egy szót se... És én évek óta beszélek neked az életemről, a gondjaimról, és akkor jössz nekem ezzel a cipővel. — Mert én igazán, hidd el, igazán... — Mit igazán? — kiabált a gyűrött, mert ez mindennek a teteje, ez a pimaszság, és bár ő világéletében büszke volt a higgadt természetére ... — Én igazán vennék egy cipőt. Olyat például, minta tied. Olyan könnyűt, valódi bőrből. A gyűrött nem kapott levegőt. Egyszerűen nem kapott levegőt. — Hogy értsem ezt? Azt mondd meg, hogy értsem ezt! e a szemüveges rózsaszín, újévimalac- képén nyoma sem volt gúnyolódásnak. — Szívesen megmagyarázom, ha gondolod... — Éppen erre várok — nyerte vissza társasági nyugalmát a másik. — A ma' gyarázatra. — Az a helyzet, hogy tavaly ősszel vettem ezt a cipőt. Nagyon kérlek, ne szakíts félbe most az egyszer, ha lehetne. Olcsó volt, és elég jónak látszott. A feleségem ugyan előre látta, ami később bekövetkezett, hogy a cipő és én nem illünk egymáshoz. De én, nem hallgattam rá. Azóta pedig valahogy nem adódott alkalom, hogy kicseréljem. Tudod, hogy van... a gyerekek két- havonként kinövik a cipőjüket, elszakítják a harisnyájukat, betelik a füzet, folyik a toll, miegymás... talán megérted ... — Folyik a toll? — Bármilyen furcsa, ezek a mostani töltőtollak... — Betelik a füzet? — Be. A kisebbik legalábbis öklömnyi betűkkel ír, alig kezd neki egy füzetnek, már csak nevetjük a feleségemmel... Ez a gyengeelméjű, ez komolyan beszél. Kétség nem fér hozzá, hogy komolyan beszél. A gyűrött képű váratlanul hangosan fölnevetett. Mit, nevetett — valósággal röhögött! — Édesapám, te aztán megcsókolhatod ... Fortuna fenekét. Te aztán, édesapám ... — És hátradőlt forgatható műbőr székén, és nem bírt magával. — Neked, édesapám, még vari hova felfelé menned. Ad astra, ahogy mondani szokták, ad astra ... Némi töprengés után a másik is elmosolyodott. De valahogy nem könnyen szánta1 rá magát. Bár már abban is van valarn; bíztató, hogy ilyen jót mondott. Hogy ilyen ellenállhatatlanul röhögni kell rajta, / /
