Szolnok Megyei Néplap, 1978. május (29. évfolyam, 102-126. szám)
1978-05-28 / 124. szám
1978. május 28. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP Vlagyimir Amlinszkij; Felhők a város felett Az osztályunk védnökséget vállalt a frontszolgálatosak családjai fölött. Jártuk a házakat, mostuk a padlót, segítettünk a háztartásban, szenet hordtunk, és fűtöttünk. Párasával jártunk. Tegniap órák után a Tkackaja utcába mentünk. A hetes számot kerestük, egy hadiözvegy lakott ott, egy Jemeljanova nevű fiatalasszony, egyszer már jártunk, nála. Mikor azonban becsöngettünk, észrevettem, hogy nem jó helyen járunk, ez a 9-es szám /olt Egy asszony lakott itt, akit a városban „félnémet”-nek neveztek. Azt mesélték róla, hogy német, és hogy ki akarták telepíteni, ahová a többi németet, meg hogy behívták valahová, de állítólag sikerült bebizonyítania, hogy csak félig német, ezért aztán békén hagyták. Sohase láttam, ritkán jelent meg a város utcáin. És csak amikor már becsöngettem, akkor láttam meg a névtábláját. A neve egyáltalán nem volt németes, Borovszkajának hívták. — Ellenség területére lépünk — súgtam Hajdemak. Nem értette. Nem vette észre, hogy tévedésből más házba csengettünk be. Nem nyitottak ajtót. Lehet, hogy el kellett volna menni, de makacsságból meg kíváncsiságból még egyszer becsöngettem. — Ki az? — kérdezte valaki az ajtó mögött. Ügy éreztem, enyhe németes akcentussal. urcsa volt; hogy nem hallatszott a lépések, egyetlen emberi mozdulat nesze sem, úgy tűnt, mintha a kérdezőnek nem kellett volna kijönni ajtót nyitni, mert az első csengetés óta ott áll az ajtó mögött, és a hangunkat füleli. — Ki az? — kérdezte ismét, de ezúttal nem olyan követelőzőén és élesen, mint a váratlan vendégtől szokás, hanem bizonytalanul és gyöngén. — Nyissa már ki — mondtam. A retesz nem csörömpölt, hanem valahogy macska módra nyávogott egyet, tehetetlenül és izgatottan, aztán az ajtóban feltűnt egy alacsony, kicsit görnyedt asz- szony. Fázósan kendőjébe burkolózott. — Mit akarnak? — kérdezte. — A védnökcsapattól jöttünk — mondtam. — Milyen csapattól? — kérdezte, és hangja megremegett. — A védnökcsapattól. Fáradtan megcsóválta a fejét. Szemmel láthatólag nem értette, miféle csapatról van szó. Hajder a hátam mögött állt és hallgatott. Felé fordultam. Mereven és — úgy éreztem — ellenségesen méregette az asz- szonyt. — Az iskolai védnökcsapattól — mondtam. — Timur-brigád. A magyarázatom végképp megzavarta az asszonyt; megdermedt, szürke kendője szélét szorongatta apró, nagyon fehér kezével, úgy nézett ránk, és alighanem az egyetlen dolog, ami iöbbé-kevésbé megnyugtatta, külsőnk és életkorunk volt. Valami különlegeset kerestem benne, valami németeset vagy legalább félnémeteset, és mintha találtam volna valami ilyesfélét rajta. Ügy tűnt, az arca nagyon finom vonásaiban van valami efféle, egyenes orrában, vékony, rosszindulatúan összeszorított ajkán, telt, gyenge, nagyon fehér kezében, mellyel a kendő szélét szorongatta. Német vonásokat kerestem rajta, de sose láttam még eleven németet és ez erősen megnehezítette feladatomat. — Hát jöjjenek be, védnök elvtársak — mondta, és ezúttal először egy csöppet elmosolyodott. Beléptem a sötét előszobába, aztán a szobába. — Hát gyerünk — mondtam Hajdernak. Hajder nem válaszolt. — A másik elment — mondta az asz- szony. „Nem akart bejönni — gondoltam, és hirtelen fájó magányosságot éreztem ebben a tágas, ellenséges szobában. — Nem akart bejönni — gondoltam —, persze, nem fog kiszolgálni holmi félnémeteket, és igaza van, én meg bolond vagyok, minek törtettem be ebbe a szobába, mikor senki se hívott.” Elhatároztam, hogy elmegyek. Körülnéztem, odabent nem volt semmi különös: a sarokban kályha állt, egy magas, rugós ágy, mely tarantászra emlékeztetett, két végén fényes díszgölmbök, a falon hímzett szarvas; ugyancsak a falon díszes rámában egy javakarú férfi arcképe fügött, a férfi fején magas tetejű kalap. — Ez ki? — kérdeztem. — A férjem — mondta az asszony. — A fronton van. — A gyalogságnál van? — Nem, orvos. — Az én apám is orvos — mondtam valamiért. — ö is a fronton van? — Nem, itt van — mondtam valami furcsa szégyenérzettel. A félnémet asszony az ablaknál állt, és figyelmesen nézett engem. „Fütyülök rá, hogy félnémet — gondoltam. — Eloroszosodott félnémet asszony, á férje katonaorvos a fronton. Egyáltalán nem kell elmennem, hanem sürgős védnök- ségi segítségben kell részesítenem ” (RÉSZLET) Leguggoltam, és megszemléltem, milyen állapotban van a padló. Tiszta volt. Az aszony gyanakodva nézett rám, mintha aknát akarnék tenni az ágy alá. — Mit akar csinálni? — Fel kell mosni a padlót. Adjon egy rongyot. — Ezt parancsolóan mondtam, hogy mindjárt kiment az előszobába a rongyért. Behozta, és azt mondta: — A padló teljesen tiszta, tegnap este mostam fel. „Ez a ’Fölös Munka’ szövetkezet” — gondoltam, aztán azt mondtam: — Akkor talán fölhoznám a szenet, és begyújtanék. — Hisz éppen az a baj, hogy nincs szenem — mondta. — Nem adnak szenet. M őst megint gyanakodva nézett rám (azóta, amióta lehajoltam, és megszemléltem a padlóját). Minden úgy volt megint, mint amikor Hajderral beléptünk. Az előbb, amikor a férjéről kezdtünk beszélgetni, egy kicsit felengedett. De most megint gyanakodva nézett rám. Látszatra nem lehetett volna rámondani, hogy félős fajta, normálisan viselkedett, mégis éreztem, hogy állandóan vár valamire, valamire, ami a nyomunkban jár. És egyáltalán, szemmel láthatólag állandóan vár valamit, folyton vár, és ezért húzza úgy magára azt a kendőt, mintha el akarná dugni a fejét, hogy semmit ne lásson, ne halljon. — Szóval, szene nincs, a padló amúgy is tiszta — mondtam zavartan. — Más egyébre nincs szüksége? — Semmi egyébre. — Hát akkor megyék. Talán zavart kinézetem nyugtatta meg, vagy talán már sikerült alaposabban megnéznie, vagy valami más miatt, egyszerre elnevette magát. Olyan furcsán nevetett. Szája egy picit megrándult, palaszürke ajka feléledt. — Hát akkor én megyek — mondtam. — Persze nagyon szívesen segítenék, de ha egyszer nincs semmire szüksége ... — Már egy hete nem fűtök — mondta. — összefagytam, mint egy múmia. Láttál már múmiát? • — Láttam... a Képzőművészeti Múzeumban. — Szóval te nem idevalósi vagy? — Moszkvából jöttem. Elindultam az előszóba felé. Felállt, és elindult utánam. — Sietsz? — kérdezte. — Biztos ennél Valamit. — Nem, nem vagyok éhes. — Várj, ülj le egy kicsit. Mesélj nekem Moszkváról. — Maga már járt ott? — Ott születtem — mondta. — Csak ez már olyan régen volt, hogy egész elfelejtettem, milyen is a város. Elmosolyodott, előtűntek apró, gondozott fogai. Amikor mosolygott, már nem látszott öregnek. De különben nem is volt olyan öreg; olyan negyvenes ha lehetett. Miért akarja, hogy itt maradjak? Fél, hogy ha elmegyek, szólok valakinek róla? Vagy egyszerűen elege volt az egyedüllétből? Vagy tényleg szeretne Moszkváról beszélgetni? A társalgás sehogy se akart megindulni. Nem tudtam, mit mondjak neki, ő meg azt nem tudta, hogyan beszéljen velem. Meg aztán nehéz olyan emberrel beszélgetni, aki másra gondol. Szemben ültem vele egy magas, kerek zsámolyon, ő egy vékony, ingatag széken, fázott, és hogy felmelegedjen, állandóan ringatózott egy cseppet, a szék alig hallhatóan nyikorgóit, olyan volt, mintha valakinek a léptei nyikorognának a padlódeszkán. Kezdett elviselhetetlenné válni ez a rendszeres, halk nyikorgás, és félálltam. — Már mész? — A viszontlátásra ... Majd még eljövök. — Padlót mosni? — Eljöhetek csak úgy is. Gúnyosan elmosolyodott. — Aligha jössz ide többet... V égül is nem értettem, akarja, hogy eljöjjek, vagy sem. Keresztülmentünk az előszobán, matatott egy kicsit a reteszen, az fémes hangon, elnyújtottan felsírt, és egyszerre az utcán találtam magamat. Megfordultam, gondoltam, mondok még valamit neki, elbúcsúzom, de az ajtó, rajta a Borovszkij feliratú táblával, már zárva volt. Az utcán már erősen alkonyodéit, a levegő téliesen hideg volt, és éreztem, hogy a szél egészen átjár. Néha egy-egy teherautó fénye villant. A timuri védnöknap véget ért. Egyszerre valaki odalép hozzám. Hajder volt. Rövid kabátjának gallérját feltűrte, olyan volt, mint egy besúgó. Láthatólag összefagyott. Biztosan elment egy másik helyre, és most eljött értem. — Vártál rám? — kérdeztem. Nem felelt. Aztán hosszú szünet után köpött egyet, és fogai közt ezt mormogta: — Na, hogy van a fasisztád? Nem volt kedvem válaszolni, megfordultam és hazamentem. Fordította: Soproni András Összeállította: Rékasy Ildikó Jaan Kross: Van Van van valahol van van valahol túl letört kedven és csömörön túl gúnyos sorson mert magad kigúnyoltál mindent ami ártatlan öröm túl a kínon keserű cefrén túl a bölcs mosolyán mely csupa hideg fény: villog mint gyermek markában a Ikés mikos ifásult a test és zsibbadt a lélek s nehéz a súly nehéz van van valahol van van valahol túl a megjátszott békén s a kétségbeesés ocsmány üledékén túl az undor féken tartott szaván a beletörődés ragacsos gőzén túl a megaláztatás szemmaró saván van van valahol van van valahol — túl a szemeken miknek a tükre üres üres üres üres örökre bennük néma fojtogató vád nem mossa már ki friss könny forró csöppje Ellen Niit: ■ ■ Önmagamat keresve Fehér felhő repül ragyogva mészpalás földek felett. Az én húgom itt a boróka és bátyáim 'a kövek. Borókagyökér szövevénye a föld húsába harap !— fajtám kemény és érdes, "•zájába zárva a szavak. Szeder sötét szeme rebben, kakukkfű fojtott tüze ég. Vadrózsa virító csepp je — öröm- és ürömkeverék. Lepke villanó szárnya, forgácsra hullt fény-gondolat. Nyugtot sose találva keresem, keresem magamat. a múlt lerakodott száraz sóját túl a vak szemeken melyek mint halottak napja bámulnak meredten van van valahol mindig is volt valahol minden minden minden arcból sugárzó gyerekszem Képes Géza fordítása Közelség Két könyv legyünk kitárult kitárult kitárult világra-éhezö egitmással szembe feszülő egymásba hatoló ahogy könyvek sohasem tehetik hogy jminden lap lapra leljen minden sor sorra minden szó szóra minden betű betűre minden vibrálás vibrálásra gondolat pedig gondolatra Csanádi Imre fordítása Mészkő-ének Mészkő-tömb hnélyén a lábam alatt zúgnak tengeri kagylók. De a csendet tudom tapintani csak, csak az arcot, sosem a hangot. Kagylókban tengerek alszanak s 'kő-páfrányokban földek élnek. De mindegyiken jnészkő-lakat — fájdalmas az elzárt 'ének. Felenged a kőmorzsába fagyott hang, ott benn valami dobban. A kagylóval tele kődarabot fülemhez szorítottam. Lábam alatt kavics csikorog, fenyő sóhajt, fű zizeg lenn. S mindaz, mi a kőből kivágyakozott, duruzsol |már benn a szívemben. Alattam ja föld kő-szája dalol, s a dal jvérembe suhant át. . Boldog, ki Észtország sziklája alól hallja az ének hangját. Képes Géza fordítása 1. Varzapetovo (Szovjetunió): A tengerparton, 1970 ;
