Szolnok Megyei Néplap, 1978. április (29. évfolyam, 77-101. szám)
1978-04-30 / 101. szám
1978. április 30. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP Belépő nélkül Hz én házam az én váram — Most mit csináljak? — kérdi az öreg tőlem, de választ se várva, tovább folytatja. — Nyugdíjas vagyok és futkossak egy vállalat után? Ki látott még ilyet? Vagy gazsuláljak tovább, hogy én mégis az vagyok, aki voltam, csak a nevem mellé van billentve, hogy ny. vagyis nyugdíjas. Mérgeskedik, bosszankodik, szidja magát és másokat. — Mindennek az a különpénz az oka. Mondták is a többiek, ne csináljon Janó bá’ balhét. Maga elmegy, mi itt maradunk. Dehát ami jár harmincöt évi munka után, az jár, nem? Odamentem a Csató szb-titkórhoz. Mondtam neki, ide figyelj fiam, mi a francnak adtatok akkor Kiváló Dolgozó plecsnit, ha most ezt meg úgy intézitek, mintha a pénztárcátokból kellene kiszámolni. Azt mondja: Jani bácsi, vegye tudomásul, ez javasolható. Érti: ható, ható! Szóval úgy beszélt velem, mint a mindenható. Hogy az öregből kifutotta méreg, azt nem a rossz emlékek okozták. Más bántotta: — Már vagy három hónapja nyugdíjaskodtam. Otthon őgyelegtem, elolvastam a Népszavát élőiről hátulról, amikor rám jött: én bemegyek megnézni, mit csinálnak a fiúk a gyárban. Ügy tizenegy körül lehetett. Odaérek a portához, odaköszönök: Adj’ isten, aztán megyek befelé. Utánam kiált a portás —nem régi, vagy egy éve lehet itt — hová megy bátyám?! Mondom neki: bátyád a sarki cipész, hát nem ismersz meg? Páldi János lakatos vagyok. Jó, jó, megismerem —mondja ő —, de mutassa a belépőjét. Azzal én leszámoltam három hónapja, válaszolom. Akkor nincs bemenetel, int engem visszafelé. Hogy-hogy nincs? Hát kihez menne, minek menne? Szó szót követett, végül csak nem engedett be. Aztán jött a rendész. Mondom neki, Karcsi bátyám, szóljon már ennek a jó embernek, engedjen már be, hát itt akaratoskodik velem. Miért? Hova megyünk? — kérdi tőlem. Hova, hova, az anyád kínjára, a gyárba vagy haza. Hogyan mondjam már, hogy megértsétek? Idejöttem megnézni, mit csinálnak a fiúk. Szóval nem az üzemorvosi rendelőbe vizsgálatra? Nem, mondom én. Ide be a csarnokba, megnézni, mit csinálnak a volt munkatársaim. Na ne vicceljen már. Hát tudja maga azt, ha csak nem romlott meg azóta az emlékezete, hogy nem lehet itt a gyárban csellengeni — veti közbe a portás. Még valami baleset következnék be, aztán nekünk kell elszámolni magával. — Egyszercsak meglátom a Csatót. Odakiáltok, Béla, Béla, te! Hé Béla! Felnéz, meglát, azt mondja: Jó napot, Jani bácsi! Mi van, nem elég a jubileumi pénz? Az apád — mondom magamban — elég az, ha bevágom a szekrényből a tűzbe. Mert hogy félre van téve az ingek alá. Na szóval ezt gondoltam, de hallottam, amint még odakiált: Ne haragudjon, Jani bácsi, mennem kell! Sietek. Aztán elrohant. Én meg ott maradtam a két fajankóval. Mondom: Szóval nem engednek be? Mondják ők, hogy nem nagyon. Miért? Lehet valakinek kicsit is utat adni? ök csak hümmögnek. Hát akkor a viszontlátásra, így elköszöntem. * * * Eltelt majd egy fél éve annak, hogy elmesélte Jani bácsi a bánatát, ismét összefutottunk. Meséli, bent volt a gyárban. Hogy-hogy? — kérdenem. Meghívtak a nyugdíjasok rendezvényére. A levelet kellett felmutatni a portán. Az ebédlőben ott volt mindenki, aki még él és nem beteg. Volt cola meg pogácsa. Az igazgató elmondta, mennyit termeltek tavaly, a Csató meg azt emlegette: érezzük magunkat úgy, mintha otthon lennénk. Hát én aztán éreztem. Egymásfél óra múlva szétszéledtünk. Szóval voltam a gyárban : belépővel... Hajnal József Embert próbáló és öregí- tő vállalkozás ma házat építeni. Nagyon sokan nem is vállalják a megpróbáltatásokat. Lakni azonban kell. Az állami lakások viszont nem falun épülnek, s ha hébe-hóba mégis kerül egy- egy belőlük, azt nem a tanyáról beköltözők, nem a termelőszövetkezeti tagok, s nem is az ingázó munkások kapják. Tehát, mi a megoldás? Jászdózsán — ahonnan példáimat veszem — kínálkozik egy lehetőség. Megüresedett házakat adnak el fiatal házasoknak OTP-hitellel. Ha valaki állami vállalatnál dolgozik, vagy bárhol, de három gyereke van, akkor kap 100 ezer forint kölcsönt. Ha ezek a feltételek nincsenek meg, akkor csak 50 ezer forint hitelt nyújt az OTP, tájékoztatott Gulyás József tanácselnök. Ilyen megüresedett házakban pedig Jászdózsán igazán nincs hiány: 1975 és 1978 között negyvenhárom üres lakást értékesítettek, de még mindig üresen áll hetvenkét lakóház a község 1140 lakóépületéből. Az elhagyott házak valamire figyelmeztetnek: csökken Jászdózsa népessége, elöregedett a lakosság. Lakatos Mihály és családja megüresedett kétszobás lakást vásárolt a tanács segítségével. Üj otthonukban egy saját és két állami gondozott gyermeket nevel a feleség, míg a férj az NDK- ban dolgozik, darukezelő. — Havonta 450 forintot törlesztőnk — mondja az asszony. — Nagy segítség volt nekünk, hogy megve- hettük ezt a házat. Grósz József a falu másik részén vásárolt lakást. A két szoba, konyhás ház gazdája a budapesti Villanyszerelő Ipari Vállalat villanyszerelője, a vállalat autóbusza hazaszállítja. Felesége a jászsági Cipőipari Szövetkezetben dolgozik, most gyesen van. — 1973-ban esküdtünk, három évig albérletben laktunk — mondja a feleség.— Építkezéshez nem volt elegendő pénzünk, hallottuk, hogy a tanácson keresztül lehet venni üresen' álló lakást, érdeklődtünk, nézegettük a házakat, kiválasztottuk ezt. örülünk neki. Üj házat nem tudtunk volna építeni, az sok pénz, borzasztó utánajárás, tortúra .. Az üresen álló házak jó része is viszonylag új. Ennek kézenfekvő magyarázata van. 1963-ig alig építkeztek Jászdózsán. Az 1963-^s nagy árvíz után azonban még abban az esztendőben 120 lakást kellett újjáépíteni, de megrongálódott további 485 ház. A községet magával ragadta az építkezési láz, szinte teljesen'újjáépült a falu. Az utóbbi három esztendőben már csak körülbelül hét lakás épül évente. A tanácsnak nincs eladó telke, üres telek magántulajdonban száz, a termelőszövetkezet tulajdonában tizenöt van. A népesség brutális csökkenéséhez bizonyára hozzájárult a kevés helyi munkaalkalom is: nyolcszáz ingázó vallja állandó bejelentett lakását jászdózsainak, többségük naponta hazajár, hajnalonként üzemi autóbuszok viszik a község főteréről a munkásokat. Mindezek ellenére akad, aki új házat épít, például Bozóki János, aki hegesztő a Hűtőgépgyár jászárokszállási üzemében, a feleségé pedig varrónő Jászapátiban. — Nagyon nehéz volt az anyagbeszerzés — mondja Bozóki János —, cement, nyílászárók, rönkáruk ... Persze, ha „költővel” megy az ember (tudniillik „Ady- val”, bankjeggyel), akkor minden van. — Sok utánajárást igényel? — Arról jobb nem beszélni. össze-vissza telefonálga- , ■)> a postáról, hogy hol, mimilyen anyagot lehet kapni, utána megyek érte kocsival. Az előbb jöttünk meg Jászberényből, anyagot hoztunk. — Felvettünk 140 ezer forint OTP-kölcsönt — mondja a felesége. — Azt hittem, hogy mennyi mindent lehet majd azért venni, de. .. Most 240 ezernél járunk, de még hátra van a parkettázás, festés, szőnyeg- padló, kívül a vakolás, kőporozás, járdaépítés. — Két és fél szobás lesz — mutatja a férj'. — Dolgozom munka után, éjszaka, hétvégén. Szórakozni nem járunk, hajtani kell és közben állandóan számolni, hogyan lenne olcsóbb. Még az idén szeretnénk beköltözni. — Se lottónyeremény, se örökség, csak amit a két kezünkkel előteremtünk... E jászdózsai vázlat után hagyjuk is Jászd.ózsót, érdemesebb a családiház-épí- tések, a falvak általános gandjait, nehézségeit, ellentmondásait végiggondolni — néha esetleg visszautalni példabeli községünkre. Nekem a falvak egyforma sátortetős családi házai sokkal inkább tetszenek, mint azt manapság illik bevallani. Miért? A régi faluban a településszerkezet kifejezett, tükrözött egy kasztszerű társadalmi hierarchiát. A falu szélén sárházak tenyérnyi ablakkal, sok gyereknek egészségtelen otthona. Beljebb a tehetősebb gazdák házai, nagygazda házaknak is nevezték ezeket az esztelenül magas belméretű döly- fösködő házakat míg bent a faluközpontban esetleg már egy-két emeletes épület is állt Ezt a megkövesedett hierarchiát robbantotta fel az az építési hullám, amely körülbelül két évtizede igyekszik megtagadni a múltat, elutasítani az egykori faluszéli- házak szegénységszagát akkor, amikor új lakást épít. Tágasat, egészségeset, napfényeset, nagy ablakokkal, úgy hogy lehetőleg semmi se emlékeztessen a múltra. Hogy közben megtagadja a szép népi építészetet is, hogy ízléstelenségekbe is téved ez az építési láz? Kétségtelen. A régi, most megtagadott falusi ház évszázadok alatt kristályosodott ki, s ezt mérlegelve várhatjuk-e, hogy két évtized alatt ugyanolyan egységes és esztétikus falukép alakuljon ki? Nyilván nem. A mai falukép néhol anarchikus volta, az egymás mellett álló régi vályogház, sátortetős ház, egy-egy lapostetejű vagy manzárdbs vagy beépített tetőterű villaszerű épület kavalkádja, az öszvér falukép pontosan tükrözi az itt élők átmenetiségét, azt az erős társadalmi mobilitást és a régi hierarchikus falukép szétrobban- tása után a kiegyenlítődési tendenciákat, a falu útkeresését. A mai családi házak ellen felhozzák néha nem is ok nélkül, hogy rondák, egyformák, gazdaságtalanok, célszerűtlenek, néha jobban szolgálják a kivagyiságot, mint a benne élők kényelmét, s emelgetik az anyagi erő és az ízlés közötti feszültséget is. Ezek a jórészt esztétikai fogantatású kifogások azonban nem mutatják a probléma gyökereit. Régen a falusi ember maga készítette a szerszámait, a kenyerét, ruháját és a házát is. A kalákában építés szokása ma is él, s ma is a helyi kőművesmesterek formálják a faluképet. A sár helyett azonban ma már betont, előregyártott építési elemeket, nyílászárókat stb. használnak — s ez egy jelentős minőségi ugrás (ne részletezzük most a modern építési anyagok beszerzési nehézségeit, néha gyenge minőségét!) A régi egységes falukép fellazulásával (felbomlott gazdasági közösség, iparosítás, ingázás, betelepülők) Magyarországon százezerszámra épülnek a családi házak. Ha manapság már elképzelhetetlen az élet falun korszerű utak, orvosi ellátás, áruház, modern középületek, korszerű pedagógia és iparszerűen termelő mezőgazdaság nélkül, akkor előbb-utóbb elképzelhetetlen lesz modem. Ökonomikus építészet nélkül is. A modern közművelődési munkának azonban ma is feladata kell legyen, hogy előadásokon ismertesse, kiállításokon bemutassa a korszerű, jó, esztétikus családi házak típusait, az építési lehetőségeket. A korszerű családi házak együttese azonban még nem jelent feltétlenül korszerű települést is. A legtöbb faluban ma már nagy, tágas házak néznek az utcára, vagyont érő cifra kerítés szabja meg „az én házam, az én váram” határait, ugyanakkor az utcában nincs vízvezeték, csatorna, nincs burkolt út, az utcán álló belvíz az új házak tövéig tolakszik, az udvarok hátulján pedig ott bűzlik az ámyékszék. A falu lakói hamarabb váltak tehetősebbé, mint maga a falu, s ez a tény feszültségek forrása a kerítésen belül élők és a közösség között. A mai családi házak egy díszharmonikus élethez alkalmazkodtak: itt együtt él a ganés gumicsizma és a perzsaszőnyeg. Az életforma ellentmondásait tükrözi egyebek között a problematikus családi ház, amelyet sok lakója alig élvez: munkahely, otthon nagy kert, állatok, a gazda este elalszik a televízió előtt a fáradtságtól, de csak ilyen életforma árán építhette fel a házát, csak így vehet autót, csak így gyűjthet a gyermekei számára is. Ezt a problémát nem oldhatja fel semmiféle családi ház terve. A korszerű háztól el kell jutnunk a korszerű településig. Vajon valóban korszerű-e ott egy annak mondott családi ház, ahol nincsenek közművek, rosszak az utak, pedig el kell járni dolgozni, a gyerekeknek, fiataloknak is ingázni kell az iskolába, és így tovább. Nyilvánvaló, hogy a korszerű településtől is el kell jutni még tovább, a regionális tervezésig akkor, ha a családi házakról beszélünk. Vajon nem kí- vánkozna-e a szocialista demokrácia részéül a regionális tervek, az átgondolt településpolitika ismertetése a falvak lakosaival, hogy azok tisztában legyenek vele, milyen jövő előtt áll az a település, ahol a nagyon sokba kerülő és rengeteg energiát felemésztő családi házaikat szeretnék felépíteni, hogy tájékozottak legyenek, s tudjanak választani letelepedésükkor, fészekrakásükkor. Mert amit létrehoznak a családi házak, részei a nemzeti vagyonnak, és egyáltalán nem mindegy, hogy egy nép alkotóereje hol és hogyan kamatozik. Egy pillanatra most visz- szatérnék Jászdózsa példájához. Az 1963-as nagy árvizet követően újjáépült a falu, korszerűbbek lettek a házak. De korszerűbb lett ettől a település is? Látszólag igen. A kis girbe-görbe utcákat járva azonban töpreng az ember: a víz csak a régi házakat mosta el, a régi településszerkezetet aligha. Márpedig aligha beszélhetünk korszerű családi házról korszerű település nélkül, és korszerű falu sem létezhet megfelelő regionális szerep és korszerű településpolitika nélkül. Ez az írás riportnak indult, publicisztika lett a vége: így próbáltam a formában is tükrözni a családi ház körüli kérdések átmeneti, felemás voltát. Városok kézfogása ind többen élünk váM rosokban. Némelyek beköltöznek a városba, mások lakóhelyük városi rangra emelkedésével válnak városlakókká. Újfajta, sajátos kapcsolat alakult ki a városok között nemcsak országhatárainkon belül, hanem méretekben is. Ez a mozgalom — a testvérvárosok kapcsolata, majd világszövetsége április utolsó vasárnapján ünnepelt világnapja — nem ilyen racionális eredetű. Sokszor elmondták már, hogy Helsinki szelleme új értelmet kölcsönöz a várostestvériségnek is. A második világháborúban lerombolt angliai Coventry- ban ébredt a gondolat, és bizonyára nem véletlen, hogy a sokat szenvedett város éppen a szovjet Sztálingráddal (Volgográddal) épített ki effajta testvérkapcsolatot. A magyar városok hasonló kapcsolatai szintén sokrétűek. Mindenekelőtt a szocialista testvérvárosokkal ápolnak gyümölcsöző viszonosságot — Debrecen Lublinnal, Szeged Odesszával, Pécs Lvovval, Kaposvár Kalinyinnal, Kecskemét Szimferopollal, Baja Zomborral, Kazincbarcika Dimitrovgráddal, hogy csak néhányat említsünk a sok közül. De hasznot hajtó, bensőséges szálak fűzik jóné- hány városunkat az északi rokonvárosokhoz — Esztergomot Espoo-ihoz, Miskolcot Tamperéhez, és francia, olasz, török stb. településeket ugyancsak szívesen keresnek föl magyar testvérküldöttségek s viszont. Ily módon épített ki együttműködést Gyula az olasz Budrióval, Gyöngyös a dán Ringsteddel és így tovább. De bármilyen emlékezetes is a múlt, a mozgalom lényege a város és a városlakó ember békésebb, urbanizációs értelemben is békésebb jövőjének • közös muhkálása. Hogy a kölcsönös utazásoknak van bizonyos ünnepélyes jellegük is, ez természetes. De ha csupán külsőségekben merül ki az összeköttetés és nem terjed ki mindinkább a hasonló városi ügvek, bajok közös munkában, tapasztalatcserében való megoldására, akkor nagyszerű lehetőségtől fosztják meg magukat a várospolitikusok. Tagadhatatlan, hogy elsősorban nekik van szükségük tapasztalat- szerzésre, a külföldi kollégák segítségére, mégsem lehet elhanyagolni a mozgalom elsőrendű politikai és nem csekély mértékben művelődési célját, amit viszont csakis a nagyobb számú részvétel, s természetesen a fiatalok tömegesebb bekapcsolása hozhat magával. ekünk, magyaroknak, N alkalmasint magyar városoknak és városlakóknak, külön jó okunk is van, hogy dédelgessük, fejlesszük ezt a szép mozgalmat. Tudomásul kell vennünk, bármennyire js hinni szeretnők az ellenkezőjét, hogy kevéssé és ha igen, hát meglehetős rosszul s hiányosan ismernek bennünket szerte a világon. Nyilvánvaló, hogy nem minden égtájra egyformán igaz ez, hiszen elsősorban a szocialista országok családjában jóval többet tudnak rólunk, mint korábban. De korántsem lehetünk elégedettek. És minthogy a megismerés — a megértés, majd együttműködés legjobb, legtermészetesebb útja, joggal tartjuk fontosnak a testvérvárosok mozgalmának okos, célszerű ápolását. Ezzel is küzdünk az idegenség ellen, amely korunk szélsebesen repítő és összekapcsoló vívmányai ellenére, a huszadik század emberét is hatalmába keríti. Annál is inkább, mert mind nagyobb számban igyekszik kilépni egykori elszigeteltségéből. Meg akarja ismerni a világot, egyszersmind magát, városát, országát is vágyik megismertetni a világgal. Városlakókhoz illő igyekezet ez. Óvodások konyhája Szolnok legnagyobb, most 1760 óvodás étkezéséről gondoskodó konyhája a Zagyvaparti Óvoda épületében működik. Innen hordják a város tizenöt más óvodájába is a gyerekek reggelijét, ebédjét, uzsonnáját. Képünkön: gázfűtésű gőzüst, avagy az „óriáskukta”: ebben készülnek a gyerekek kedvencei, a borsóleves és a zöldbabfőzelék. Fotó: Köhídi Körmendi Lajos B. J.
