Szolnok Megyei Néplap, 1978. április (29. évfolyam, 77-101. szám)
1978-04-03 / 79. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. április 3. Kitüntetett művészeink Szolnok megyéből három művész kapott magas kitüntetést április 4-e alkalmából. Életművéért, a népi hagyományok ápolásáért, gazdagításáért az Elnöki Tanács Kántor Sándor fazekas népművészt Kossuth-díjjal tüntette ki. A Szigligeti Színház két művésze: Csomós Mari színművésznő és Székely Gábor igazgató-főrendező pedig Érdemes Művész címet kapott. Kántor Sándor Akkor született, amikor Kossuth Lajos meghalt, a századfordulón már forgatta a korongot,. 'Hajnaltól késő éjszakáig készültek a vásári korsók, szilkék,. kannák. Amikor Szentesről Karcagra vándorolt mestere nyugodni tért „Sándor gyerek” akkor próbálta az agyagra írókázni a méhek járta mezők virágait. Becsületes iparos ember volt a mestere, de távol a művészettől, mint ájtatos ember az ördögtől. Ha lassan pingálod, ha cicomázod nem élünk meg, nyakunkon a vásár, mondogatta. „Sándor gyerek” mégis cioomázta a virágokat, egyre gyorsabban, ahogy a mestere mordulta, de mindig szebben, végül már egy-két vonással, nemesen, egyszerűen. Huszonöt éves amikor megvette élete első saját korongját. Műhelyt alapított. Ekkor már őt szorították a vásárok, a megélhetés. Évek teltek, csak egyszerű használati edényeket készített. Gyűjtötte erejét, kuporgottá a pénzt, hogy elindulhasson a saját útján. De merre az az út, kit kövessen, hol a példa? Karcagon senkit sem írókáz- tak fel a fazekasság történetébe. „Pedig nekem célom volt, én azt akartam, hogy művészetként éljen tovább a fazekasság, emlékezett egy alkalommal a pályakezdés éveire. Nekem össze kellett szednem azt a kétezemyi motívumot, amiket most is használok. Akkurátusán, pontosan kellett dolgoznom”. Kántor Sándornak nem volt egy mestere művészete útján, hanem tucatnyi mester tanította, évszázadnyi időkből: a debreceni Török dinasztia, ■ a mezőcsáti Raj- czyak, ifj. Nagy Mihály Tiszafüredről, a gyöngyösi Ba- csaroczki Mihály, a sárospataki Csicseriek és Szkircsá- kok, — a közép-tiszai kerámia halhatatlanjai. Nélkülük, de belőlük vált az egykori „Sándor gyerek” a magyar kerámia nagy öregjévé. Buktatókkal teli életutát járt. Jól kereső, hamar vagyonos fazekas mesterré válhatott volna már a két világháború között. Száz magyar holdat is összeforgott volna neki a korong, nagy gazda lehetett volna a karcagi határban. De nem a pénzre legyeit, az csak eszköz volt számára, hanem a hitére» és Győrffy Istvánra, a híres neves nagykun krónikás professzora. Küldök én magának, Sándor néhány láda füredi ezt, azt, a pesti múzeumból. nézze csak meg jól magának azokat, mondta Győrffy professzor. Kántor Sándor nemcsak megnézte, hanem másolta is a hajdani füredi hírességek mestermunkáit. Győrffy lelkesedett: nem tudom melyik az eredeti, melyik a magáé, Sándor! De a krisztusi korban lévő karcag* fazekas nem örült a dicséretnek: ez még nem én vagyok! Ezekben az években már megkezdődött a népművészet, kontra népi iparművészet mérges vitája. Kántor Sándor ebben nem hallatta hangját, nem próbált vélt előnyökért szavakkal pástira lépni,. Inkább dolgozott. Kikerülhetetlenül eszünkbe jut amit gyermekkoráról mondott: „sohasem álltam be durva játékokba, ahelyett inkább rajzoltam.” De hiába, a „világ” nem kímélte. A formák és színek őserejű művészének kétszer lógtak karjai mozdulatlanul: a bábomban megsebesült, majd néhány évvel ezelőtt elütötte egy gépkocsi. Akaraterő nélkül hogyan tudta volna újrakezdeni... ? A hit; amely művészetét táplálta egyszerű felismerésből fakadt: ha nem élteti tovább a közép-tiszatáji fazekashagyományokat, önmaga művészetével megújítva, akkor a tegnapiak, a maiak és a holnapi unokák szegényebbek lesznek. A tiszafüredi hagyományok elevenné élesztése után érdeklődése Mezőcsát, Gyöngyös, Pásztó, majd Sárospatak kerámiája felé fordult. Ekkor már nem egyszerűen fazekas népművész, közkeletibb szóval népi iparművész, hanem mai kifejezéssel élve kulturpolitikus is, aki élete nyolcvanöt évéből több mint háromnegyed évszázadot a népi kultúra megmentésére áldozott. Közben .állandóan önkifejezési formáit kereste. Egyéni célja így vált nemzeti kultúránk részesévé. így foglalható ösz- sze Kántor Sándor eddigi életútja. S' a folytatás? Ez már a magyar kultúrtörténet része. Tiszai Lajos Székely Gábor Csomós Mari Vannak igazgatók, akik kitűnően elvezetik a rájuk bízott színházat, anélkül, hogy közvetlenül különösebben beleavatkoznának annak művészeti munkájába. Viszont tudják, hogyan kell megszerezni és megtartani tehetséges munkatársaikat: rendezőket, színészeket, zenészeket ésj így tovább, s tudják azt is, hogyan lehet elérni, hogy valamennyien tudásuk, tehetségük legjavát adják. Vannak azután olyan igazgatók, akik mindent maguk akarnak elvégezni, legszívesebben egyszerre játszanának a zenekarban, énekelnéruek- táncolnának a színpadon, s ülnének a világosító fülkéjében, hogy minden rendben menjen, azaz úgy, ahogyan ők szeretnék. Székely Gáborban előnyösen keveredik a kétféle szemléletmód. A színház lehetőségei szerint igyekszik tehetséges emberekkel körülvenni magát, de „csapatot” szervez az individualizmusra köny- nyen hajló művészekből, s a csapat alapvetően mindig az ő elképzelése szerint játszik. A kegyetlenségig igényes, de elsősorban önmagával szemben, ezért követelhet másoktól is. Eszménye a „mí- vesség” a szó babitsi értelmében, sohasem öncélúan, hanem mindig a mondanivaló érdekében és szolgálatában. És ez a legfontosabb: Székely Gábor nem egyszerűen darabokat akar rendezni vagy rendeztetni, hanem minden darabbal mondani akar és mond is valamit: azt, hogy az élet lehet szép és értélmes, a világ és benne az ember megváltoztatható, hogy az abszurditás sohasem uralkodhat el rajtunk. S mit szól mindehhez az „ezerfejű Cézár” a közönség? Mert Székely Gábor nemcsak önmagával és munkatársaival igényes, de a közönséggel szemben is. Talán nem is húz éles választóvonalat munkatársai és a közönség közé, hiszen egy előadás a nézők reaigálásával, a nézőkre gyakorolt hatásával együtt lesz igazán kész, tehát valamennyien a színházi előad ás- Ü nak nevezett cso- 1 da részesei va- I gyünk, legyünk I bár a zenekari i árok innenső vágy túlsó oldalán. Székely Gábor tiszteli a közönséget, bízik benne. Azért mert szembeszegülni konzervativizmusával, igénytelenségével, mert hisz abban, hogy a vidéki színház nem szükségképpen vidékies színház; és hogy az igényesség találkozik a közönség többségének kívánságával. Igazi ..színlházcsdnólónak’’ tartam Székely Gábort, s talán eddig is sikerült valamennyire érzékeltetnem, hogy miért. Sok jó előadás még nem jelent szükségszerűen jó színházat, hiszen jól megférhet az eklekticizmussal, a koncepciótlan műsortervezéssel. A szolnoki Szigligeti Színház azért jó színház — és ezt nyugodt szívvel, a túlzott lokálpatriotizmus gyanúja nélkül leírhatjuk, kimondhatjuk — mert nem csupán jó előadások sorozatával örvendezteti meg hónapról-hónapra a közönséget, hanem ezeket a jó előadásokat befogja nagyon emberi, nagyon időszerű, nagyon fontos mondanivalójának szolgálatába. S ez hozza még az igazi sikert, ezért tapsol tiszta szívvel a szolnoki, a salgótarjáni, a budapesti néző, ezért esemény a tévé egy-egy szolnoki színházi közvetítése, A színjátszás csapatjáték, s még inkább az ott, ahol nem tudnak vagy nem is akarnak sztárokra építeni, akiknek a nevére is .,bejön” a közönség. De minden csapatnak szüksége van vezetőre, irányítóra, aki kihozza belőle azokat az értékeket is, amelyekről talán az együttes tagjai önmaguk sem tudnának az értő és ösztönző irányítás nélkül. Ha színházon kívül, utcán vagy egyebütt, a köznapi életben találkozunk vele, alakja szinte fel sem tűnik, civilben nincs semmi színészies benne; egyszerű és szerény, akár a többi ember, de a színpadon bármikor ha megjelenik, rá nem figyelni képtelenség: ott mindig hangsúlyosan van jelen. Sugárzó -lénye átjár színpadot, nézőteret, mindent -betölt: lehatol az ember lelke mélyéig. Hagyományos mértékkel, szokásos értelemben alig mondható szépnek, de szerepeiben mindig feltűnően szép, már-már kihívóan az. Mert nem fizikailag szép; szépsége merőben lelki szépség. Törékeny alakja ezért nő meg szerepeiben, melyekben lénye — egyénisége kivirágzik, s amelyekben mindenkor igazán szépnek láthatjuk őt. Akár kardos Johannaként jelenik meg, akár megtört és zaklatott Másaként, akár a lázadó Vali szerepében, akár a fájdalmas sorsú Yerma alakjában. Ha színre lép, menten körülveszi, beragyogja valami, egészen talán meg sem magyarázható: a jelen- tékenység varázsa. Nem azok közül a művészek közül való, akik észrevétlen simulnak bele szerepükbe, hogy szinte eltűnjenek benne. Ellenkezőleg: ő szerepeit magához azonosítja, oly mértékben, hogy már- már azt a benyomást kelti, mintha nem is az író gondolta volna ki őket, hanem Csomós Mari élné. Mindenegyes szerepe: életének egy-egy hús-vér darabja. Vérével táplálja őket. úgy adván nekik életet, hogy közben törékeny teste újabb és újabb vesztett kilókkal válik még törékenyebbé, önemésztő és önpusztító művész. És oly gazdag, hogy a maga mélységeiből, érzelmi gazdagságából — amelyben oly jól együtt van a magas hőfokú drámai szenvedély és a legbensőségesebb líra — bőséggel tud adni minden szerepének. Kedélyéből futja, ha kell, a Makrancos Katára, és érzelemmel dúsítja fel • kisebb énekes szerepeit is. Nagyúri módon, de korántsem hivalkodva szórja- pazarol ja szerepeire estéről estére tehetségének aranyait. Mindegyikben Csomós Mari, és mégis mindig más. Csak a felületes szemlélőnek tűnhet úgy, hogy önmagát ismétli, hogy mind'g ugyanaz. Évek során szemünk láttára érett egyre jelentősebb művésszé, s lépésről lépésre követhettük nyomon: színészi eszközei mint nemesedtek meg, hogy ma már mily kevéssel is ’— hangszínének váltásával, arcának árnyalatnyi rezzenetével, akárcsak egyetlen mozdulattal — képes megérzékíteni az ember lelkének .viharait vagy épp vihar előtti belső csendjeit — varázslatosan. Ahol tisztaságot, lázadásba hajtó asszonyi’ fájdalmat kell ábrázolnia, igazán ott van elemében: akkor felülmúlhatat- lanul tökéletes. Akárcsak legfrissebb szerepében, a Bolgodtalanok kiszolgáltatott és megaláztatott Gyanmaky Rózájában. Szolnokra érkezése idején, idestova hét esztendeje mondta az őt faggató újságírónak, hogy az igazságtalanságnál nem ismer gyűlöletesebb dolgot a világon; bárhol és bármilyen alakban találkozzék is vele. egyszerűen megőrjíti. Szerencséjére és a mienkére is olyan szerepekkel hozta össze a sorsa, amelyekben épp erről, az ember, testet-lelket nyomorító „ellenségünkről” tudott mindig valami lényegeset mondani, méghozzá a legnagyszerűbben: szívhangokoh. Mert Csomós Mari bármit cselekszik a deszkákon, szíve rezdül meg abban. Művészete ezért is oly emberi, oly végtelenül közeli. Műveltség és civilizáltság Szavaink, kifejezése■ ink az idő múlásával átértékelődnek. Annakidején, ha műveltségről volt szó, egyáltalában nem a fejlett országokra jellemző fogyasztási szokásokra, viselkedési módokra gondoltunk — ez utóbbiakat így foglaltuk össze: civilizáltság. Civilizált ember nem köp a padlóra, nem káromkodik, megmossa a nyakát, zsebkendőt használ, cipőt viselés nyakkendőt, házban lakik, lepedő van az ágyában, villamoson, autón, vasúton utalóik E kifejezés — civilizáltság — bizonyára azért kopott ki a szóhasználatból, s mindaz, amit régen jelentett, azért csúszott át a műveltség vagy kulturáltság birodalmába, mert szó szerinti fordítása: „polgárosultság” idegenül, majdhogynem ellenségesen csengett a mi társadalmunkat építő emberek között. Van azonban ennek az értelem- eltolódásnak egy másik, sokkal érdekesebb és fontosabb gyökere is. Ha a műveltségre, s az azt eredményező művelődésre gondolunk, akkor el kell ismernünk, hogy bizonyos szempontból minden emberi tevékenység művelődési tevékenység. Pontosabban: minden emberi tevékenység értelmezhető olyan szempontból, hogy milyen viszonyban van az emberi képességek kiművelésével, az egyén személyiségének fejlesztésével. Marx a társadalmi fejlődésfolyamatot úgy jellemezte, hogy az a munkában, a társadalmiságban, a tudatosságban és az univerzitásban kifejeződő emberi lényeg megvalósulási folyamata, azaz, közérthetőbben: ez a fejlődésfolyamat ad lehetőséget minden egyes embernek arra, hogy teljes önmagát létrehozhassa, és tetteiben kifejezhesse. Ha így nézzük, akkor valóban művelődési tevékenység az izzó vasdarab kovácsolása éppúgy, mint az ügyészi munka, a gyermekorvoslás, vagy éppen az olvasás, a zenélés, a világjáró utazás. Ehhez képest kissé pontosabban így fogalmazhatjuk meg ezt az előbbi, talán túlságosan általánosító gondolatot: művelődés, kuiturálódás minden olyan tevékenység, amelynek szellemi vonatkozásai gyarapítják az ember tudományos, művészeti és mindennapi ismereteit, növelik erkölcsi, esztétikai és egyéb értékeit, az éppen uralkodó társadalmi szokásokhoz alakítják viselkedési normáit. Így már csakugyan belefél a „művelt”, a „kulturált” kifejezésbe mindaz, amit annakidején így fejeztünk ki: „civilizált”. S tudományos szemlélődési alapként, a társadalomtudomány területén búvárkodó kutatók számára csakugyan hasznosnak és jónak látszik ez .a meghatározás, mert akár deduktív, aikár induktív módszert használjanak, akár szociológiai, akár társadalom-ontológiai módszerrel közelítsék meg kutatásuk tárgyát, kitűnően felhasználható s áttekinthető az így megrajzolt térkép. Ám ami a hétköznapok életét illeti, nem vagyok biztos benne, hogy hasznos-e lemondani a „civilizált” kifejezésről. Lépten-nyomon halljuk és olvassuk az ilyeneket: „A kulturált utazásért ... A kulturáltan viselkedő ember... Az üzletek kulturáltsága . ..” Figyeljük meg, hogy sehol és soha nem ezt mondják: „A művelt utazásért... A művelten viselkedő ember... Az üzletek műveltségei ?)..— így magyarul beszélve, kultúra helyett az ugyanazt jelentő műveltséget mondva ugyanis nyilvánvalóvá válnék, hogy egyáltalában nem a korábban említett tudományos vonatkozásban hangzanak el ezek a kifejezések, hanem arról van szó, hogy a vonatok legyenek tiszták és fűtöttek, az emberek viselkedjenek tapintatosan és udvariasan, a boltokban szolgáljanak ki tisztességesen és gyorsan; méghozzá ne zsákból és; szakajtóból, hanem konténerből és hűtőpultból, és így tovább. Azaz: kár összetéveszteni az ismeretanyagbeli és erkölcsi műveltséget a régi szó- használat szerinti „civilizált- sággal”. Bizony nem csoda, ■ ■ ;; ha az ember e kifejezések hallatán ilyesmit gondol: „Nekem a ahelyett hogy Homéroszt idézi, a mozdonyvezető pedig tartsa be a menetidőt, ahelyett, hogy a fűtőnek kiselőadást tartana Picassó- ról, vagy a Bernouilli-tétel- ről”. Javaslom a „civilizált” szó rehabilitását! (kemény) A Szolnoki Müvésztelep alkotóinak 1902 és 1945 között készült műveiből tegnap kiállítás nyílt Kecskeméten, a Katona József Múzeumban. A kiállított művek között szerepel Perlmutter Izsák Sárgakendös asszony c. festménye is Bistey András Valkó Mihály
