Szolnok Megyei Néplap, 1978. április (29. évfolyam, 77-101. szám)
1978-04-30 / 101. szám
1978. április 30. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 Termelési rendszerben A felzárkózás receptje Meglehetősen ritka az a mezőgazdasági üzem, ahol a gyep, a szarvasmarha- vagy a juhágazat a gazdálkodás élvonalában kap. helyet Nem kis feladatra vállalkozott tehát Szolnok megye egyik termelési rendszere, az AGROCOOP, amikor éppen e tevékenységek javítását tűzte ki célul. Méghozzá úgy, hogy a szántástól a végtermékig egyetlen munka ismerete se hiányozzék a szaktanácsadók fegyvertárából. „Kiszűrik" a buktatókat A minőségi változásoknak két lehetősége is van, egyik, amelyikhez nincs szükség pénzre, a másik, amelyikhez minden esetben jelentős forrásokat kell felhasználni. Ki tagadná, hogy a jó gazda gondossága, a szakértelem és a szervezőképesség, magyarán szólva az ész használata ingyen van, s ugyanakkor a gyeptelepítéshez, a technológiák gépsoraihoz vagy az istállók felépítéséhez nem lehet hozzálátni megfelelő anyagi háttér nélkül. Az előbbi, szinte csontvázzá egyszerűsített példából is látható, hogy a mezőgazda- sági üzemek — akár szellemi, akár anyagi tőkéjüket vizsgáljuk — a lehető legszélesebb skálán differenciálódtak, és ennél csak akkor erőteljesebb a kép, ha a két tényezőt egyszerre tesszük nagyítólencse alá. Márpedig az AGROCOOP nem csinálhat mást, ezt kell cselekednie, ha azt akarja, hogy a gyengék felzárkózzanak a közepesekhez, az átlagosak pedig jókká váljanak. Mi tehát a recept? A rendszer szakemberei először is kiszűrik azt a tényezőt, amely leginkább akadályozza a haladást, s ennek megváltoztatására törekednek. Általában az eszköz, illetve pontosabban fogalmazva a gép az, ami hiányzik, vagy legalábbis hiányzott. Hosszú éveken keAz AGROCOOP beváltotta ígéretét resztül nem lehetett például olyan vetőgépet kapni, amely lehetővé tette volna az aprómagvak „tökéletes” földbe juttatását. A mosonmagyaróváriak viszont ma már olyan berendezéseket gyártanak, amelyek a korábbiakhoz képest 30 százalékkal kevesebb vetőmaggal is képesek megfelelő tőszám beállítására. S ez egyáltalán nem közömbös, hiszen az ap- rómagvak mázsája 4—6 ezer forint — így az előbbi megtakarítás lucernánál 800— 1000, gyepnél pedig 3—600 forintos költségcsökkenést jelent hektáronként. A tennivalók összhangja Mi itt a rendszer szerepe? Az, hogy kísérletezzen, bizonyítson, és ha az eredmények arra jogosítják fel, akkor terjessze el az új berendezést, eljárást — tudniillik az előbbi példát hozhattuk volna akár egy mű- trágyázási kísérletről is — az összes taggazdaságban. Folytathatnánk tehát a sort, mondjuk a racionális táp- anyaggazdálkodással, az öntözéssel, vagy bármelyik agrotechnikai eljárással, de a szószaporítás helyett nézzünk inkább néhány eredményt, hiszen végül is ezekben csapódik le minden. Az ősgyepek fűtermése a technológiák pontos betartása mellett néhány év alatt megsokszorozódott: az átlag hektáronként 10—12 mázsáról 70—75 mázsára emelkedett. A lucerna ugyan nem futott be ilyen „fényes karriert”, de a 40—t45 mázsás hozam megduplázására itt is számtalan példát találunk. Ez persze egyik növény esetében sem jelenti a felső határt, azt viszont nyugodtan elmondhatjuk, hogy a további termésnövekedés már nem a közepesek, hanem a legjobbak közé emeli a gazdaságokat. Természetesen az se mindegy, hogy az említett kultúrákat miképpen hasznosítják az üzemek. Lévén, hogy az AGROCOOP-hoz tartozó termelők, mint ahogyan ezt korábban már említettük, az esetek többségében nem az élenjárók kategóriájába tartoznak, a rendszer itt is az olcsó megoldásokat népszerűsíti. Nagy gondot fordítanak a legeltetésre és a szénakészítésre — e két eljárás adja az állatok takarmányának több mint 80 százalékát. És ezen a ponton kapcsolódik a rét-, legelőgazdálkodáshoz a szarvasmarha- és a juhtenyésztés, amely ágazatoknál a rendszer ugyancsak az adott helyzetet tekinti alapnak. Itt először a veszteségek megszüntetésére törekednek, ezt követi a szaporodóképesség javítása, és a hozamok emelése. A kiesések kiküszöbölésére például elég eltörölni az elhullást és a kényszervágást, ezt követi az egészségügvi feltételek „átállítása”, majd a nagyobb termelés ígéretét jelentő keresztezések. Mindez persze úgy, hogy az egymástól igencsak eltérő termelési feltételek a lehető leggyorsabban, összhangba kerüljenek. így kell kialakítani a tartási, tenyésztési technológiákat, a hozzájuk csatlakozó épületekkel, gépekkel, berendezésekkel, munkaszervezettel együtt. Lát vá ny ossá g nélkül Az AGROCOOP rövid múltra visszatekintő rendszer, látványos eredményei még nincsenek. Nem is lehetnek, hiszen az állattenyésztés lassan érlelődő ágazat, a siker nem kaparintható meg egyik évről a másikra. Az alapok viszont már megvannak, s a tervekből arra is következtetni lehet, hogy nem választott rosszul az, aki az AGROCOOP-ra tett. B. A. Jó ütemben épül Mintegy 2,5 milliárd forintnyi beruházással épül Martfű határában a Novényolajgyár. Jelenleg a létesítmény magas- és mélyépítési munkálatain dolgoznak a fővállalkozó Szolnok megyei Állami Építőipari Vállalat és az alvállalkozók munkásai, de nemsokára megkezdődik a magtároló silókban a berendezések technológiai szerelése is. Alapozzák azextrak- ciós üzemet, az irodaépület, valamint a tmk- műhelycsarnokát. Elkészült a betonalapzata a hatalmas olajtároló tartályoknak — s mint képünkön látható, a legnagyobb, ötezer köbméteresnek már a palástfelületét hegesztik. Fokozatosan érkeznek ettől a hónaptól kezdve az importanyagok és berendezések, s megkezdődik a speciális kazánok szerelése is. Az ÉLGÉP, a Vegyipari Gépgyár munkásaival együtt dolgoznak majd a gyár leendő szakemberei. A Növényolajgyár a tervek szerint 1980 első félévében kezdi meg próbaüzemét. Bőrszagot lehel a műhely. Tűzőgépek monoton csattogása, futószalagok egyenletes surrogása tölti be a csarnokot. Nagy iramban dolgoznak, egy pillanatra sem tekint fel senki. A martfűi Tisza Cipőgyár mezőtúri üzeme még fiatal, alig múlt három esztendős. Elődje a Dózsa Cipőipari Szövetkezet volt, amely nem tudott olyan munkafeltételeket biztosítani a dolgozóknak, mint amilyenek között most készítik a kényelmes lábbeliket. Az üzem 270 embert fog— Kilencedik éve, -hogy eljegyeztem magam a cipős szakmával — emlékezik visz- sza Bihari Irén. — Amikor az általánost befejeztem, gimnáziumba iratkoztam, de egy váratlan betegség miatt abba kellett hagynom a tanulást. Akkor talán még örültem is, hogy végei a leckeírások, a magolások időszakának... Valami munka után kellett nézni. Nem volt nagy választék, a Dózsa Szövetkezetbe jelentkeztem. — Én is a Dózsában kezdtem a nyolcadik után — mondja Borsányi Margit. — A tanulmányi átlagom miatt nem is gondolhattam arra, hogy középiskolában tanuljak tovább. Otthon a szüleim azt tanácsolták, válasszák valami szakmát, úgy a tanulás mellett lesz egy kis pénzem is. Hallgattam rájuk. Elvégeztem a szakmunkásiskolát, 1975-ben megkaptam a cipőipari szakmunkásbizonyítványt. — Nálunk a családban már volt egy „cipős” — meséli Zilahi Erzsébet. — A nagyapám maszek suszter volt. Kiskoromban sokat tátottám a számat a műhelyében. Csodálkoztam, hogy milyen — Őh. hát rengeteget — és már sorolja is Borsányi Margit. — Elsősorban a pontos, gyors munka feltételei lettek sokkal jobbak. A műhelycsarnok tágas, világos, végre nem kell a társnőm nyakára ülni, mert itt már van hely. Én a tűzödei részlegben dolgozom, ahol vilr lámgyors gépeink vannak. Futószalag hozza, visszi az anyagot, fel sem kell állnunk. — Szintén tűzödés vagyok — folytatja Bihari Irén — most a szandálok pántjait tűzöm körül. Szeretem, amit csinálok, de a varion szalag mellett sokszor úgy érzem, hogy túl sablonos, egyhangú a munka. Tréfálkozva szoktuk is mondani, hogy ez a technika átka. Eddig azért sírtunk, mert nem volt futószalag, most meg azért sírunk, mert van. — Sok minden egyéb is mutatja, hogy a mi üzemünk igazi üzem — kapcsolódik a többiekhez Zilahi Erzsébet, aki az aljakörön dolgozik. — Öltözők, fürdők állnak rendelkezésünkre. Nem kell úgy hazamennünk, ahogy egész nap a gép mellett ülünk, lemoshatjuk magunkból a bőrszagot. Megszűnt a hajnali elemózsiacsomagolás is. Itt a büfében lehet reggelit, uzsonnát vásárolni. Az ebédlői is gondoskodtak. Aki akar itt ehet, egy ebéd hat forint kilencven fillérjébe kerül a dolgozónak. Azt mondják, jó a kaja, és ami lalkoztat, a dolgozók nyolcvan százaléka nő. Az asz- szonyok, lányok főként gyer- mekcipőkgt gyártanak. A napi terv: 2800 pár felsőrész és 2100 pár cipő. Négy lány a sok közül: Borsányi Mrgit, Zilahi Erzsébet, Bihari Irén, Boldog Edit. Fiatal koruk ellenére már évek óta a munkások életét élik. Megszokták a két műszakot, a kora hajnali kelést, a késő éjszakába nyúló munkát. Megismerkedtek a cipőkészítőé fortélyaival, megszerették az üzemet, ahol mindenkor számítanak rájuk. ügyesen és gyorsan javítja meg a sok rósz csizmát, bakancsot. Persze, akkor még nem gondoltam, hogy egyszer én is a kaptafát választom. — Az iparitanuló ' évekét még a Dózsában kezdtem — veszi át a szót a legfiatalabb lány. Boldog Edit. — Martfűre jártam iskolába, az ottani gyárban ismerkedtem a gépekkel, a különböző berendezésekkel. irigykedtem is mindig, hogy milyen jó azoknak a munkásoknak, ök a legújabb gépeken dolgozhatnak, mi meg az elavult szer- kenytűket nyúzzuk. — Nem is egy helyre épültek a műhelyek — vág közbe Bihari Irén — hanem szétszórva, a város különböző részein. A gépeink régiek, rozogák voltak. Egy stelázsin tologattuk egymásnak a munkadarabokat. Az helyettesítette nálunk a futószalagot. Aztán a szövetkezet megvásárolta ezt a portát, ahol felépült a mostani műhelycsarnok. — Milyen változásokat hozott magával az, hogy a kis szövetkezetiből iplari üzem lett? a legfontosabb, kiadós. Hazajárok ebédelni, de lehet, hogy egyszer befizetek én is. — Igaz, nem bennünket, lányokat érint, de nem lehet kihagyni a felsorolásból az óvodát sem —• így Boldog Edit. — Sok asszony dolgozik itt, akinek kicsi gyereke van. Ők munkaidő-kedvezményben részesülnek, miután visszajönnek a gyesről. Reggel nyolctól, délután négyig vannak. Reggel hozzák magukkal a lurkókat, hiszen itt van az óvoda az üzem területén. Pár perces cigarettaszünet után újra folytatjuk a megkezdett beszélgetést. — Nem lebecsülendő az sem, hogy itt haladhat az ember — szólal meg Bihari Irén. — Persze már aki akar... A tanulásra gondolok. Én akkor kezdtem észbekapni, amikor átvett bennünket a Tisza. Húszéves koromban jutottam el odáig, hogy megértsem, mégicsak tanulni kell. Nem elég az, hogy tudok szandálpántot tűzni. Ezen kívül még nagyon sok minden van a világon, amiről sejtésem sincs. Nem szaporítom a szót. jelentkeztem a mezőtúri köz- gazdasági szakközépiskolába. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt nehéz az eddigi három év. — Mit jelent az üzemben, ha valaki tanul? ■— Csak a magam példáját említem — válaszol Zilahi Erzsébet. — Pesten, a cipőipari szakközépiskolában az utolsó évet taposom. Amikor a harmadik esztendőt befejeztem, azonnal más munkát kaptam. Tűzőnőként kezdtem, most az aljakörön vagyok meós. — Szigorú ellenőr? — A többiek szerint eléggé, de ha sok selejtet átengednék a kezemen, bizony a fejemre koppintaná- nak. Na és nem beszélve arról, hogy ugrana a minőségi prémiumom is. Még szerencse, hogy kevés a hibás cipő. Egyetlen gondom van csak a nálunk készülő cipőkkel: nem elég divatosak, nehéz a talpuk, nem praktikusak. i Gyorsan elmondják még, hogy Borsányi Margit a szakmunkások középiskolájában másodéves, Boldog Edit ugyanott elsős. — Milyenek a kereseti lehetőségek? Ma jön össze egy- egy hónapban? — Ez változó, mindig attól függ. hogy éppeni milyen modellt gyártunk — mondja Borsányi Margit. — Órabéres rendszerben dolgozunk, de számít a teljesítmény is. Ha| könnyebb a munka, többet lehet vele keresni. Én átlagban két és fél, háromezer forintot kapok. Kijön háromezerre is — Nekem nem jön össze ennyi, főleg a vizsgaidőszakban — szólal meg Bihari Irén. — Valahogy nehezebb a kezem, mint a többieké. Nem vagyok olyan ügyes, gyors, Ezt a fáradsággal magyarázom. Műszak után elég sokat segítek otthon, mert édesanyám szívbeteg, és nem maradhat rá a nehéz munka. — Ha összehasonlítom más munkahelyekkel az üzemet, akkor nem lehet panaszunk a fizetésre — jegyzi meg Boldog Edit. — Én tizennyolc éves vagyok és kétezer forinton felül keresek. A múlt hónapban például kijött háromezerre. — A munka, a tanulás mellett mire jut idő? — Nekem például a közösségre — nevet Boldog Edit. — Alapszervezeti KISZ-tit- kár vagyok, a szakszervezetben is kaptam feladatot, az üzemi szakszervezeti bizottság tagjának választottak. Nagyon szeretek túrázni, hegyet mászni. — Szabad időmben szeretek olvasgatni, moziba menni — sorolja Bihari Irén. — Más szórakozási lehetőség nem igen van Túron. Egyedül az ember nem megy sétálni sem, megfelelő baráti társaságot viszont nehéz találni magamfajta ' lánynak. A városban furcsa szemlélet uralkodik: csak az a jó nő, aki gimnazista, vagy más főiskolára jár. A munkáslányokat kicsit lenézik, véleményem szerint. Persze én erről nem veszek tudomást, nem szégyellem, hogy gyárban dolgozom. Egyébként legjobban utazni szeretek, de erre csak a szabadság alatt van lehetőségem. Az idén Jugoszláviába megyek. Mesélnek a terveikről: Erzsi szeretne technikusi vizsgát te.ini, mert azzal akár művezető vagy technológus is lehet. Edit és Margit már az érettségire gondolnák. Irén a jövőről álmodik. A jelen mindannyiuknáfe: a munka. Szekeres Edit Stelázsi a futószalag A technika átka
