Szolnok Megyei Néplap, 1978. április (29. évfolyam, 77-101. szám)
1978-04-30 / 101. szám
6 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1976. április 30. 1948: a fordulat éve A MUNKÁSOSZTÁLY HATALOMÁTVÉTELE Miénk a gyár, - az államosított Vasöntöde és Gépgyár (MTI Fotó - KS) 1947-ben, 1948 első felében történelmi jelentőségű események játszódtak le hazánkban: a hatalom a munkásosztály és a vele szövetséges erők kezébe ment át, a tőkés magántulajdon nagy részét felszámolták, majd - történelmünk során másodszor - a két munkáspárt egyesülése útján hélyreáIK a munkásosztály egysége. A szocializmus korszakát megnyitó forradalmi fordulat a felszabadulás utáni, bonyolult körülmények között kibontakozó osztály- harc következménye volt. Ezt a harcot azonban a forradalmi erőknek meg kellett vívniok. A hidegháború 1946 közepétől —» összhangban a nemzetközi folyamatokkal — a népi demokratikus forradalom fejlődésének üteme felgyorsult. Európa nyugati részén felülkerekedtek az amerikai imperializmus .befolyása al£tt álló reakciós polgári erők, s támadásba lendültek a forradalmi átalakulást szorgalmazó munkáspártok, elsősorban a kommunista párt, és a népi demokrácia útjára lépett országok ellen. Ohurcill 1946. március 5-én, Fultonban elmondott beszéde „a hidegháború hadüzenete” volt, s jelezte az imperializmus új stratégiájának kezdetét. A beszédben Ohurcill leszögezte, hogy az egykori antifasiszta szövetség a múlté, s a kapitalista hatalmak legfontosabb feladata a kommunisták, a Szovjetunió elleni harc. A beszéd, bár folytatása volt egy már korábban elindult folyamatnak, fordulópontnak tekinthető, mert először hívott fel nyilvánosan a volt szövetséges, a Szovjetunió ellen. A nemzetközi reakció fokozódó támadása növelte a magyar polgári-ellenforradalmi erők restaurációs reményeit s eltökéltségüket, hogy megállítják a forradalmi folyamatot. Erre jó alkalomnak bizonyultak a Párizsban, 1946 második felében elkezdődött béketárgyalások, amelyektől a magyar reakció minden rendű és rangú képviselője azt várta, hogy megnyitják az utat a nyugat' szövetségesek közvetlen és radikális beavatkozása előtt. Az intervenció reményének hónapjaiban az 1945-ös választásokon 57 százalékos többséget szerzett Független Kisgazdapárt és a mögötte felsorakozó még befolyásos polgári körök a kapitalista rendszer támaszául szolgáló intézmények, valamint a nyugati tőkés körök gazdasági pozícióinak megőrzésére törekedtek ezzel biztosítandó a politikai befolyás is. 1946 végén az ország válaszút elé kerüLt: a gyorsütemben mélyülő kormányzási- koalíciós válságot, amely már az egész népi demokráciát veszélyeztette, meg kellett oldani. yS®WOTkfllf®8 a dsrookíáciá elitül A hazai reakció a nemzetközi stratégiával összhangban, szintén a kommunisták és más baloldali erők elszigetelésére, a hatalomból való kiszorítására törekedett, majd távolabbi célként a polgári rendszer visszaállítását és stabilizálását tervezgették. A kommunista párt vezette forradalmi erők is készülődtek a végső összecsapásra, a polgári reakció számításainak meghiúsítására, a társadalmi átalakulás folytatásának biztosítására. Arra a kérdésre, hogy milyen irányba haladjon az ország, a magyar kommunisták 1946 szeptember végén—október elején ülésező III. kongresszusa adta meg a választ, amikor megállapította, hogy „a népi demokrácia — út a szocializmushoz”. A kongresszuson elfogadott határozatok tartalmazták az MKP-nak azon eltökélt szándékait, hogy a munkásosztályt és szövetségeseit a szocializmusért vigye harcba. 1946 végétől a kommunisták minden területen ennek érdekében dolgoztak. Az MKP 1946 végén napirendre tűzte a tervgazdálkodást bevezető hároméves tervet, amely az SZDP hasonló tervének egyeztetése után, a kormányterv alapja lett. A pártnak a gazdasági tervvel azonban messzemenő politikai célkitűzései is voltak: meggyengíteni a kisgazdapárt mögött felsorakozott és a továbbhaladást szabotáló reakció táborát. „Hároméves tervünk sikere nem gazdasági nehézségeken múlik: ezeket le tudjuk gyűrni”, — állapították meg a kommunista vezetők. „A fő nehézségek politikai természetűek... Újjászületésüknek és felemelkedésüknek politikái alapfeltételét kell mindenekelőtt megteremtenünk...” Az 1946 őszétől egyre fokozódó harc a népi demokrácia jobb és baloldala között 1947 tavaszán dőlt él, amikor az osztályerőviszonyokban lényeges átcsoportosulások mentek végbe. A baloldali erők szövetsége megszilárdult: a két munkáspárt egyeztetett hároméves gazdasági tervét a Nemzeti Parasztpárt is elfogadta; 1947 első napjaiban pedig a közvélemény elé tárták a köztársaság ellenes, horthysta összeesküvést, amelynek fokozatosan ismertté váló tényei az ország haladó közvéleményét, ' elsősorban a munkások, a dolgozó parasztok, a kisemberek tömegeit, a régi úri világ képviselői ellen hangolták. 1947 tavaszán az MKP vezetősége egy sor olyan intézkedés bevezetését javasolta, amely a nagytőke gazdasági hatalma ellen irányult. Közöttük a legjelentősebb a négy nagybank államosításának a burzsoázia elevenébe vágó követelése volt. Koalíciós harcok Az MKP vezette forradalmi erők sorozatos támadása, a társadalmi előréhaladás szorgalmazása kiélezte az ellentéteket a koalíción belül, polarizálta az erőket a Kisgazda Pártban. Gyorsította a többségi kisgazdapárt széthullásának folyamatát az is, hogy május végén Nagy Ferenc lemondott miniszterelnöki posztjáról, s Svájcban maradt. Ezt követően a baloldal megegyezése alapján, a munkáspártok iránt lojális kisgazdapárti Dinnyés Lajos alakított kormányt, amely magáévá tette a hároméves tervet, s augusztus 1-vel megkezdte annak végrehajtását. Létrejött a Tervhivatal, elkezdődött a nagyobb horderejű államosítási politika előkészítése. Az ország a tervgazdálkodás útjára lépett. Az 1947 tavaszától megindult fordulat politikai sikereinek realizálását szolgálták a július közepén kiírt választások, amelyen a koalíciót alkotó négy demokratikus párton kívül még több más ellenzéki, kispolgári párt indulását is engedélyezték. A választási szövetségre lépett MKP, SZDP, NPP és a reakciós jobboldalától megtisztult Kisgazda Párt nyíltan szembekerült a koalíción kívül rekedt jobboldali pártokkal. Éles választási küzdelem bontakozott ki. A tüntetésektől, hangos választási harc a baloldal győzelmével végződött. A szavazatok 61 százalékát megszerezték, s így a képviselői mandátumok 65 százalékát is megkapták. A nemzetgyűlésben és a kormányban a baloldali erők abszolút fölénybe kerültek. Az összetételében módosult nemzetgyűlésben sorra napirendre kerültek a tőkések kisajátítását célzó javaslatok, közöttük a legfontosabb: a nagybankok államosításáról szóló, a Minisztertanács által már október 24-én elfogadott törvényjavaslat, amelyet november 20-án emeltek törvényerőre. A nagybankok államosítása a szocialista tulajdonviszonyok megteremtésének útján döntő fontosságú lépés volt, s jelezte a hatalomban bekövetkezett fordulatot. A bánya- és a gyáripar nagyobbik fele, a nehézipar mintegy 80 százaléka közvetlen állami irányítás alá került. A szocialista jellegű állami szektor — a politikai változásokkal összhangban — az iparban dolgozók 60 százalékát fogta át. A szocialista irányba átalakuló állam befolyása minden területen megnövekedett és érvényre jutott. A választásokat követő események még egyértelműbbé tették az 1947 tavasza óta napirendre került radikális intézkedések jellegét, azt, hogy a demokratikus forradalom fokozatosan szocialistába nő át. A 9 európai kommunista párt 1947. szeptember végén Varsóban megtartott értekezlete is a felszabadulás óta megtett utat értékelve megállapította, hogy a népi demokratikus országokban a fejlődés a szocializmus küszöbéhez érkezett el. Az 1947 őszutóján lezajlott események jelezték, hogy hazánkban szintén a szocialista forradalom van napirenden. A társadalmi folyamatok felgyorsulása és a szocializmus közelisége a munkásosztály egységéért folyó harc feltételeit is lényegesen megváltoztatta. A választásokat követően aktivizálódott szociáldemokrata jobboldal káros tevékenysége ugyanakkor azt is bizonyította, hogy a további előrehaladás a megkezdett úton a baloldal szilárdságától, a munkásosztály egyöntetű politikájától függ. Az MKP vezetői az új körülmények között végleg elhatározták, hogy felszámolják a munkásosztály megosztottságát, a két munkáspárt egyesülése útján megteremtik a szervezeti egységet, s ezzel megfosztják a munkásmozgalom jobboldalát attól, hogy a forradalom erői ellen küzdjön. Az SZDP jobboldala azonban ekkor még elég szilárdan tartotta magát. előestéje A szociáldemokrata vezetőség megtisztítása a jobbal- dali elemektől megteremtette a lehetőségét a munkásmozgalom egységének mielőbbi helyreállításához. A munkástömegek, amelyek megelégelték a pártvitákat, meddő pozícióharcokat, messzemenően támogatták a két munkáspárt egyesülésének ügyét. 1948 januárjában— februárjában több tízezer, zömében munkás tag lépett át az SZDP-ből az MKP-ba. A „földcsuszamlás” néven emlegetett átlépési hullám kétségtelenné tette: az egyesülés feltételei érlelődőben vannak. Az MKP vezetősége — többszöri vita alapján — nem az SZDP-nejj az MKP- ba való beolvasztása, hanem a két párt fúziója mellett foglalt állást. Ennek szellemében a február 22- től március 15-ig elrendelt tagzárlatával segített lassítani az SZDP szervezeti szétesésének folyamatát. A szociáldemokrata mozgalomban az utolsó szót a párt 1948. március 6—8-án lezajlott XXXVI. kongresz- szusa mondta ki, amely elfogadta a kommunista párt egyesülési javaslatát. A döntésre az objektív nemzetközi és hazai társadalmi folyamatokkal; a demokratikus forradalomnak szocialista forradalomba való át- növésével összhangban, és — a magyar fejlődés sajátosságaként — már a proletárdiktatúra talaján került sor. Ezt követően már gyorsan peregtek az események. A két párt összekötő bizottsága megszűnt, miután létrehozta a 9 tagú közös Politikai Bizottságot és a Szervező Bizottságot, amelyeknek irányításával mindkét pártban megkezdődött az egyesülés szervezeti, politikai előkészítése. A két párt vezetőiből létrehozott egységbizottságok döntöttek a tagok átvételéről; a helyi szociáldemokrata szervezeteket megtisztították a jobboldaliaktól, a kommunista szervezeteket pedig az oda nem való elemektől. Az ezt követő egyesülési taggyűléseken létrejöttek az egységes munkáspárt: a Magyar Dolgozók Pártja helyi, illetve városi és megyei szervezetei. A szocializmus útján Az egyesülés előkészítésének idején a Minisztertanács március 25-i ülésén fogadták el az MKP javaslatát a 100 munkavállalónál töb-’ bet foglalkoztató gyáripari üzemek államosításáról. Még aznap a Vasasszakszervezet székházában, közel 600 vállalatvezetőnek kiosztották a kormány felhatalmazását, hogy a kisajátított gyárat a magyar állam nevében átvegye. A bányaipar csaknem teljesen, a gyáripar négy ötöd részben, a nagyüzemi közlekedés pedig teljesen az állam irányítása alá került. Nőtt a szocialista szektor aránya a nagykereskedelemben és a külkereskedelemben egyaránt. A gazdasági sikerekkel összhangban a munkásosztály a társadalmi élet egyéb területein is előnyomult, s fokozatosan megkezdte a burzsoázia végleges kiszorítását. A szocialista forradalom győzelmének betetőzéseként 1948. június 12-én került sor az egyesülés befejező aktusára, a két munkáspárt külön rendezett utolsó kongresszusainak tanácskozására, majd a küldöttek együttes ülésére, a Magyar Dolgozók Pártjának I. kongresszusán. Ezen elfogadták az új párt programját, szervezeti szabályzatát és megválasztották a vezetőségét. Az egyesült párt értékelte a múltat, ki- tűzte a szocializmus építésének feladatait. Az egységes párt több mint egymillió-százezer tagja ennek szellemében látott hozzá az új társadalom építéséhez. Az egyesülés — azóta már tudjuk — nem volt mentes a hibáktól. Ez mégsem ho- mályosíthatja el azt a tényt, hogy ezzel' a lépéssel a magyar munkásmozgalomban végleg megszűnt a testvérharc. az erőket szétforgácsoló elvi-politikai szembenállás, s ez igen nagy ési kedvező hatással volt az egész nemzet további fejlődésére, a szocializmus építésére. Strassenreiter Erzsébet Jog a munkához, jog az élethez A hatvanas években, amikor a nyugat-európai fejlett tőkés országokban „gazdasági csodá”-ról beszéltek — volt nyugatnémet, olasz, sőt japán „gazdasági csoda” — úgy tűnt, hogy az ipari tartaléksereg, a tömeges munkanélküliség a fejlett kapitalizmusra többé már nem zeti statisztikák — az is táplálta, hogy az elhelyezési irodák és a szakszerve- vezeti statisztikák — az USA és Olaszország kivételével — csak százezres nagyságrendben tartottak nyilván keresőket s hogy a munkapiacon általában a kereslet dominált. Olyannyira, hogy Dél-Európából, a kevésbé fejlett országokból a vendégmunkások milliói áramlottak a munkaalkalmat kínáló fejlett kapitalista országokba. S bár a tőkés világ és gazdaság az elmúlt egy-másfél évtizedben sem volt mentes a rendszerint több esztendeig tartó visszaesésektől, vitathatatlan, hogy a foglalkoztatottság szintje, az aktív keresők népességhez viszonyított aránya rpá- gásra emelkedett, egyik-másik igen fejlett szociális intézményrendszerrel rendelkező tőkés államban — például Svédországban — elérte azt a szintet és arányt, amely a szocialista országokra jellemző. 15 millió és 300 millió A mai valóság már korántsem ilyen idillikus. Néhány héttel május elseje előtt a második világháború utáni időszak egyik legnagyobb munkásmegmozdulására került sor Nyugat- Európában. Az Európai Szákszervezeti Szövetség, amely a fejlett tőkés országok — a Közös Piac és az Európai Szabadkereskedelmi Társulás — szakszervezeteit tömöríti, 18 országban 50 millió dolgozót mozgósított a fokozódó munkanélküliség elleni fellépésre. A tőkés országok kormányai sem tagadják — legfeljebb az adatokat próbálják szépíteni —, hogy tömegméreteket öltött a munkanélküliség. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet elmúlt év végi jelentésében csupán az iparilag fejlett tőkés országok vonatkozásában 15 millióban adta meg a munkanélküliek számát. A Nemzetközi Munkaügyi Szervezet jelentésében a fejlődő országokról is szó esik; ezekben az országokban a jelentés készítői 300 millió főre becsülték a munkanélküliek, illetve az időszakosan foglalkoztatottak számát. A munkanélküliség növekedése és állandósulása a fejlett tőkés országok strukturális gondjaival, nehézségeivel is összefügg. A munkanélküliek többsége — munkás, ipari dolgozó. A fejlett tőkés országok gazdaságstruktúrája — jórészt az elmúlt évtizedekbeni fejlődés eredményeként jelentősen módosult: a mezőgazdaság részesedése az aktív keresők és a foglalkoztatottak számában alig néhány százalék, az iparban viszont a technikai fejlődés és a racionalizálás, a termelékenység növekedése következtében általában csökkent a munkahelyek száma. Az államférfiak ígéretei A tömeges munkanélküliség néhány esztendeje a tőkés országok vezetőinek majd minden csúcstalálkozóján napirenden szerepel, legutóbb a Közös Piac áprilisi koppenhágai csúcstalálkozóján is, ahol a kilen- cek a gazdasági növekedés gyorsítására, ösztönzésére tettek egymásnak ígéretet. Ennek üdvözítő voltában — úgy tűnik — a tagországok sem bíznak, mert külön-kü- lön megközelítően azonos jellegű módszereket dolgoztak ki. Félreértés ne essék: nem a munkanélküliség csökkentésére, felszámolására, hanem állandósulásának elviselhetőségére. Űj jelszó született: a munka jobb elosztása. Azaz a munkaidő rövidítése, a munkaszüneti napok növelése, a túlórák csökkentése, a nyugdíjkorhatár leszállítása, a továbbtanulási lehetőségek kiterjesztése s ahol lehetséges a többműszakos munkarend beszüntetése. Ezeket a mó- szereket, amelyek legfeljebb a munkanélküliség statisztikáját javítanák csak a szak- szervezetek fogadták kedvezően, a tőkések annál kevésbé, mert véleményük szerint versenyképességüket, manőverezési lehetőségeiket rontaná. Egymilliárd új munkahely kellene A munkanélküliség — szűkebb értelemben gazdasági kategória, a tőkés gazdaság tartozéka, elkerülhetetlen jelensége. Ám a munkás-szolidaritás ünnepén ki kell lépnünk a gazdaság szférájából,- s arról is beszélni kell, hógy a létbiztonság, a munkához való jog, csakúgy mint az élethez való jog, alapvető emberi jog, amely minden munkaképes korú emberit megillet. Ennek érvényesülése nem lehet a properitás, avagy a gazdasági reszec- ció függvénye. A munkához való jog maradéktalanul csak a szocialista országokban — — az emberiség egyhanma- dánál — érvényesül, másutt a tőke érdekei dominálnak. A tőke a fellendülés időszakában még távoli földrészekről is magához vonzza a munkaerőt — az utóbbi években például az olajexportáló országokban nőtt a vendégmunkások serege —, gazdasági nehézségek esetében azonban munka nélkül hagyja, annak konzekvenciáit a munkaerőre hárítja. Szélesebb horizonton arról sem feledkezhetünk meg, amire a Nemzetközi Munkaügyi Szervezet jelentése utal: az évszázad végéig legalább 1 milliárd munkahelyet kellene létesíteni ahhoz, hogy leküzdjük a fejlődő országot sújtó teljes és részleges munkanélküliséget, hogy a munkához való jog világméretekben is valósággá váljék. Garamvölgyi István
