Szolnok Megyei Néplap, 1978. március (29. évfolyam, 51-76. szám)
1978-03-12 / 61. szám
1978. március 12. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 FARKAS ILONA: Éjszakai műszak után ialvatlan szemeikkel, amikor semmi tartás nincs az emberben, egy átdolgozott éjszaka után milyen is lehet a viliág? Keserű. Keserű a szám is a rengeteg bagótól. Le kéne dőlnöm kicsit, mielőtt belevetem magam a kerti munkába. Nincs nagy kedvem hozzá, de meg kell csinálni, mert az asszony is holtfáradtan jön haza. Egyik felemet húzza az ágy, amit az asszony megveteüe- nül hagyott, másikat a kert.A kert az erősebb. Felhúzok 100 vödör vizet a kútból és lefekszem. Ég a szemem, alig bírom. Még csak a tizedik vödörnél tartok. Szomjas a föld, szomjasak a fák, növények. Hiába vettem a slagot, nem szabad locsolni. Pedig legszívesebben azzal locsolnék. De nincs háromezer forintom. Mert százszázalék, ■ hogy beköpne valamelyik szomszédom. Irigyek, mint a kutyák. Nem jó egyedül. Jó kedélyű ember vagyok, szeretem, ha mindenki vidám körülöttem. Ha két napig nem megyek dolgozni, a srácok már hiányolnak. Azt mondják, dől belőlem a hülyeség. Legalább egy kutyám lenne, annak lehetne beszélni. Mintha csöngettek volna? Talán a postás... biztosan újságra kell az előfizetés? Hagyjál már a francba, te süket barifa! — Jó napiot! Azt hittem, nincsenek itthon. — Kezét csókolom. Hol lennék üyenkor? Nézze már, levetkőztetett ez a süket barifa. — Kicsoda? — néz rám gyanakodva a postásnő. — Az őszibarackfa. Beleakadt az ingembe, én meg kibújtam belőle. — Azt hittem már, valakit felszedett, hogy megcsalja Iduskát. —Ha nem lennék ilyen fáradt ... — felszednélek téged, gondolja, de nem mondja ki hangosan, mert minek okozzon problémát magának. — Mit hozott, postás néni? — Néni a mamája! Mit gondol, legalább tizenöt évvel fiatalabb vagyok magánál. — öttel. Egyezzünk meg ötben. Jó? — Na itt írja alá, aztán itt se vagyok. — Mi ez? Tizennyolc forint? — Nyeremény. — A fene egye meg. Lehetne egymillió legalább! — Majd legközelebb! Viszlát! — Várjon, igyon egy kávét — öt forintot a pastásnő zsebébe csúsztat. — Köszönöm szépen. Igen bőkezű. — Ugyan. Tehetem, hiszen nyertünk. — Tudja, van olyan ember ebben a körzetben, akinek kilenc Adyt számolok le, és egy huncut vasat nem ad, de meg sem köszöni. — Van ilyen. Végre elment. Legalább annyit nyertünk volna ezen a lottón, hogy futotta volna a szivattyú árát. ötven vödörrel még hátra van. Majd estére folytatom. Az almafákat is meg kell permetezni. A rózsák is nagyon tetvesek. Már semmi álmosság nincs bennem. Csak ne égne a szemem. Jó ez a hideg szoba, hideg ágynemű. Nem szabad elaludnom ... nem szabad elaludnom, mert a kávét feltettem a gázra. Ezt kell állandóan hangosan mondanom, mert különben elalszom. Csengő cseng, egy asszony kiabál, tódul befelé a füst. Te jóságos ég! Elaludtam. A kávéfőzőből a gumi is kifolyt, és kint valaki ráfeküdt a csengőre. Nem elég, hogy csenget, még kiabál is. — Mi van? Ki lakik itt? — _ kérdi egy jó negyvenéves nő. — Ha nem tudja, mi az istennek csenget? — Baromfi-összeíró vagyok, teljesen mindegy, melyik házba csengetek be. Mindegyikbe be kell csengetnem. Milyen háziállat van maguknál? ... — Macska, és ott kikötve i vasárnapi ebéd, egy kakas, íukorélkolni is tud. — Köszönöm, ezeket nem rom föl. Kik laknak a szomszédokban? __ A fene tudja. Egyikben a Réter bácsi, másikban a Lacikáék. __A vezetéknevük mi? D z öregnek valami sváb neve van, nem tudom megjegyezni. A Lacika lehet: Tóth, Kovács, Bognár, Vadász, Horváth — a fene tudja, olyan egyformák. Az asszony talán .tudja. Kérdezze meg tőle. — Jó. Fölírom neki, hogy írja meg. — Nincs itthon? Talán elutazott? — Dehogy! Dolgozik. Két percre az állomásnál találkoztunk, mikor jön haza, én meg megyek szolgálatba. Mielőtt visszaféküdtem volna az ágyba, számba vettem, hogy kik jöhetnek még. A villanyszámlás tegnap volt, a kéményseprő, vízóra-leolvasó, gáztűzhelyellenőr, faössze- fró, távirdász, fénykép-ügynök, az ócskás is jöhet még. Szép kilátás. Minden nap jön valaki. Tegnap jött a jehovis- ták hittérítője. Ha még egyszer idejön, úgy rúgom ki, hogy a lába sem éri a földet. égy órakor csengőszóra ébredtem. Különben is fel kellett volna kelnem, de ez az agresszív ébresztő felbosszantott. Po-' kolian nyűgös vagyok, ha mélyen alszom, és felijesztenek. Főleg, ha ilyen fáradt vagyok. A szomszédasszony jött kaporért. Nem tűri meg kertjében a kaprot, mind egy szálig kitépte. Most uborkát rak el, és kell a kapor. Nem szeretem az ilyen embereket. Nagyon szívesen adok annak, akinek nincs kertje, de az ilyen embereknek nem, aki azért nem tűri meg, mert nem tetszik neki, vagy csak a helyet sajnálja a kaportól. Nem szóltam neki semmit, beküldtem a kertbe, hogy szedjen annyit, ameny- nyit akar. Sajnos rászorulunk, mert amikor délelőttös vagyok, ő intézi a számlákat és minden intézni valót. Rá lehet bízni a pénzt, a kapu kulcsát. Még ma nem ettem. Bele kell önteni a zöldbabfőzeléket a vécébe, mert veszekedni fog az asszony miatta. Remélem nincs nagyon megfagyva, mert nincs kedvem melegíteni. Indulni kell. Holnap kezdődik minden élőiről. Csak esne az éjjel. Nagyon-nagyon kellene az eső. ötven vödör víz adósságom van a kertnek. TEMESI FERENC: Győzni M indenki kinn volt, aki számított valamit az uszodában. Azok hatan már fenn álltak a rajtkőn. Integettek, vigyorogtak. Egy borsózöld uszósapkás férfira vártak: a tus vízsátrában álldogált. — Na, mi lesz már, Bényikém? Mindjárt indítják a számot! Kilépett a vízsugárból, ráérősen elzárta a csapot. Néhány malomkörzést csinált. Oldalazó járásával a hármas rajtkő felé indult. Szőrös karjai szinte a nyakából nőttek ki, komoly szertartásossággal haladt. Minden évben övé volt a hármas. — Bízunk magában, mester! Néhány térdropogtató guggolás után fel- lépett a rajtkőre. A tömeg felmorajlott. A hangszóró: Hagyományos évadzáró versenyünk utolsó száma következik, a 100 méteres férfi gyorsúszás. Indulnak: Egyes p>ályán Benkő SZVSE, kettesen Kasza Kinizsi, hármason Bényi, egyesületen kívüli, négyesen Bükjy szak, ötösön ... Űszósapkáját igazgatta, fakó fecskéjének a madzagjával babrált. Az indítót figyelte, járomcsontján megfeszült a bőr. . A verseny indítása a legújabb olimpiai versenyszabályzat alapján történik! A versenyzők (zsinegen rángatott rongybábuk) izmaikat lazították, ötven évének egész szánandóságában állt ott, a napbar- nított^ fiatal testek között. Az indító hangja harsant: — Felkészülni, vigyázz, egy, kettő, három, négy ... most! A Kinizsis Kasza háromnál belevetette magát a vízbe. Fütty, taps, vihogás. Visz- szamászott a rajtkőre. Hiába, ez az új szabály! Kasza széttárta a karját. A második rajt már sikerült. Végre, igen. Ö ismer engem, gondolta. Behunyt szemmel úszott; A többiek most ugrottak a vízbe. Valaki egy labdát dobott be nekik a tribünről. Passzol- gatva haladtak fölfelé, három-négy testhosszal mögötte, ö csak úszott. Kimérten, konokul. Mindent bele, mester! Bényikém, mutassa meg nekik! (Ott ül az asztalnál és gépel. Fáradt, szürke arc. Most az órájára néz. Még tíz perc, iktatja magában a tényt. Tovább gépel. Kat-kat-kat-kat. Szavak, számok, rubrikák. Kat-kat-kat. Gyakorlott ujjak. Kat- kat-kat. Havi ezerkilenc a levonásokkal. Kat-kat-kat-kat... Az ajtó résnyire nyílik. Kimért hang a folyosóról: — Bényi kartárs! Nem hallja, gépel tovább. A kinti hang ingerülten ismétli: — Bényi kartárs! Felkapja a fejét, riadtan tekint körül. Észreveszi a nyitott ajtót, félbetört mozdulat. Feláll. Az ajtó még jobban megnyílik. Egy szögletes fej jelenik meg a nyílásban : Az osztályvezető kartárs hívatja. Zavartan gomboígatja a zakóját. — Igenis, azonnal. Valamelyikük visszadobta a labdát a tribünre. Taps, fütty. Fogózni kezdtek. A tribün elismerő röhögéssel nyugtázta az ötletet. Mindjárt itt a forduló. Az inas karok ólomlassún lapátolták a vizet. Meg kéne próbálnom a bukófordulót, gondolta. Izgalmában rosszkor vett levegőt, ivott. Nem, mégse próbálom meg a bukott CSANÁDY JÁNOS: Amikor világgá mentem SZENTI ERNŐ: Dúdoló tavasszal Kezdik megszokni a fák A kitavaszodást A kibomló rügyek Gyönyörűek Szelek incselkednek Tilosba mentek Udvarol a csend A kikeletnek. Világgá mentem, neki a kékkel feszülő egeknek, a dülőút veres pora lábam nyomában megeredt. Vérzett-porzott a dülőút,. Igaz, majd elfeledem: a kocsik ostoros urainak ott fenn a bakon gatyát letolva pucér feneket mutattam — mivelhogy nem volt kalapom. SERFÖZÖ SIMON: Tegyem Nem tudom megtagadni hol éltem, a csirkés tanyákon, gyár-mélyekben a szerszámok milyen munkát adtak fogásukkal értésemre. S nincs ellenkezés bennem! Tegyem én is, amit ők tettek: a dolgok nyelvén beszéljek. szabadulni akartam, neki a hátországnak, kipróbálni hatalmam. Szemben szekerek kocogtak kévékkel rakottan, ma is hallom, a porban a lovak patkója puhán koppan. Vitték a gabonát, lekurjantottak a magasból: hát te hová mész? Már majdnem Szúnyog pusztáig jutottam hol jártam egyszer-kétszer bámészpendelyes koromban — mikor a harang kondult messzi toronyban: Dél van. Mintha szívem kongott volna: visszafordultam... TAMKÓ SIRATÓ KÁROLY: Biztató Ne ess kétségbe, érjen bármi! Csak egy a törvény: várni. Várni! Ha reszket alattad a föld: Csak önmagadat meg ne öld! Ha egyetlen vagy, mint a szálfa: Felvirrad még magányod álma. Minden beérik, révbe fut: S győzött — ki élni s várni tud. Szurcsik János: Várakozók A többiek felhagytak a fogócskával, s a forduló után álmos csapásokkal követték. Lehet, hogy kifogytak az ötletekből, vagy csak unták már. A tribün: — Bé-nyi! Bé-nyi! (Fújtat, mire felér a negyedikre. Sajnálta a liftre a pénzt. „Egy sportembernek ez meg se kottyan, a rendszeres tréning teszi, tudja Baloghné, az a legfontosabb!” Az ajtó előtt áll, mélyeket lélegez. Béniről kaparászás, csaholás hallatszik. — Jó napot! Mi újság? — jön elébe a főbérlőnő. Mintha ő csaholt volna az imént. — Jó napot, Baloghné — indul a szobája felé. Azelőtt úgy éltek, mint a házasok. Mosott, főzött, rá az özvegy, és illedelmesen fel-felnyikkant a savanyú, kutyaszagú ágyon. Most maga varrja az alsóit, stoppolja a zoknimat. A vállalati koszt is tűrhető, csak ne lenne olyan nehéz beletalálni abba a fránya tűbe. — Bényi úr! — kocogtaitja meg az özvegy az ajtót. — Tessék! — Ne haragudjon, hogy szólok, de tegnap mégint égve felejtette a villanyi, a vécében. — Maiga meg ma is beengedte a szobámba a kutyáit! — Mi baja velük? Ne olvasson a vécében. azt mondom! — Semmi köze hozzá! Én viszont meg- kltom. hogy beengedje ide azokat a húgyos, bolhás dögöket, érti?! Bevágja az asszony előtt az ajtót. — Finis. Bényikém! Fini-i-i-s! — A lábtempó, erősítse a lábtempót! Szinte fájt a víz. A gyomorszája összeszorult a megerőltetéstől. Istenem, segíts, hogy kibírjam! Karjai akaratától független, makacs evezőként működtek. — Ha most valaki rámúszik! Lehetetlen, hogy ne én... Elsőnek fordultam, és az időmérő is... — Nem mert körülnézni, szemhéja görcsösen lehunyva, A célnál beleütötte a kezefejét a medence falába. A többiek ekkor gyorsítottak. A hátára feküdt, krallözott egy kicsit. Szaggatott, sóhajokban szakadt ki belőle a levegő. Krétafeher arccal, a nyálát köpködve elindult kifelé. A versenyzők még a vízben gratuláltak, ahogy szokás. Jobban megszorítottál, mint tavaly, veregette meg az egyik vállát. Csak tudod, ahogy a vízért nyúlsz, nem jó a szög... Majd megmutatom egyszer. — Köszönöm, mester — mondta Benkő az SZVSE-től. A parton kezek, virágcsokrok, mosolyok. Valaki a vállára terítette a fürdőköpenyét. — Fantasztikus! — jött a versenybíróság elnöke. — Üj Eurázsia-csúcsot úszott a mester! Fantasztikus! Gratulálok. — Az idő? — kérdezte tétován. Arcok táncoltak feléje mindenhonnan. A kezét rángatták, mint egy fogantyút. — Köszönöm, igazán semmiség — re- begte sugárzó arccal. — Már benne volt — bólogatott a SZAK Béla bácsija. — Már a múltkor is benne volt ez a nagy idő. Én tudtam. A ztán a dobogó. Az érem az együk) kezében. sorra kezet rázott a vezetőkkel. A helyezetteknek gratulált. Vaku villant, feldübörgött a taps. Vaku villant, feldübörgött a taps. Mindenki fölött állt. A vizet nézte. A tömeg nevetve körülfogta a dobogót, a vádlukra vették. Ha ezt a Baloghné látná, gondolta. _____________________ , összeállította: őri Zoltánné S
