Szolnok Megyei Néplap, 1978. március (29. évfolyam, 51-76. szám)
1978-03-12 / 61. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. március 12. katona egy percre megállt a ház kapuja előtt. Pállott szemét-, vizelet- és főzelékszag szivárgott ki az angyalföldi bérkaszárnya kapualjából, s mint az ismerős anyai szó az eszméletbe, egy pillanat alatt bevette magát a katona orrába és tüdejébe: nagyot nyelt, és elsápadt boldogságában. Leheletnyire ugyanaz a szag volt, amely hat évvel ezelőtt bocsátotta ki magából, amikor a kapuból kilépve, bevonult századához; sem Ukrajnában, sem később, hadifogsága alatt nem találkozott vele, legföljebb közeli, távoli rokonaival', amelyek épp csak megrebbentették az emlékezetét, de egyik sem az anyanyelvén szólt hozzá. Ez ... ez a szag volt az otthon szaga, ez a szag volt a hazája. Szemügyre vette a házat. A kapu és az emelet között, balról az első ablak alatt szabatos szív alakban lerepedezett a sötétsárga vakolat: ez már az elmúlt hat év sebhelye volt. Megnézte, aztán belépett a kapun. A lépcsőház ugyanolyan volt, mint régen, csak az ablakokból hiányzott az üveg. A lépcsőfokok ^kikopott mélyedéseibe a lába úgy talált bele, mint egy betaposott cipőbe, a folyosón az egyik csorba kera- mitlap is a régi mozdulattal billent meg a talpa alatt. A sarokban a közös ámyékszék sötétzöld ajtaja, mint rendesen, most is félig nyitva állt: a ház megvárta. Keze fejével .megtörölte a homlokát, aztán bekopogott az üveges konyhaajtón. Belül a szoba ajtaja nem nyílt ki a kopogásra, a konyha sötét maradt. A másodszori kopogásra már tudta, hogy felesége, — ha életben maradt — nincs otthon, de azért lelkiismeretességből harmadszorra is be zörgetett. Háta mögött, a folyosó túlsó oldalán kinyílt egy ajtó, a kis rés egy ideig szembenézett a hátával, aztán hirtelen üvegcsörömpöléssel becsukódott. Jobb kéz felől is megelevenedett egy vagy két ablak, üveg mögötti nézéssel, balról az első szomszéd ajtaja kinyílt és nyitva maradt. Az ember megfordult, és figyelmesen megnézte a küszöbön ácsorgó gyereket. Lehet, hogy a fiam, gondolta. Ha Mariska munkába ment, és beadta Molná- rékhoz! — Hogy hívnak? — kérdezte. — Molnár Jancsi — mondta a gyerek. — Biztos? A gyerek elnevette magát. — Biztos hát! — kiáltotta, s merészen szembenézett a katonával, aki csendesen biccentett, majd maga is elnevette magát. — Kit keres, vitéz úr? — De nem kapott feleletet, a katona már újra befordult a lépcsőházba, csak a bólingató hátizsákja köszönt el az utánabámuló gyerektől. Lenn, a házfelügyelőék ajtaja előtt még egyszer meg kellett törölnie verejtékező arcát. Az asszony a tűzhely mögül bámult rá a házmesterek ellenséges, védekező tekintetével, de kintről, az udvarról, a körfolyosókról is már jó néhány leselkedő, falánk szem szúrt a hátába. Levette sipkáját, hátizsákját nekitámasztotta a falnak. — Nem ismer meg, Ruff néni? — kérdezte. • Az asszony leengedte karját. — Nem tudok bemenni a lakásba — folytatta a katona csöndesen —, a feleségem úgy látszik nincs otthon. Magának van kulcsa, engedjen be! Figyelmesen nézte az asz- szony sovány, mozgékony arcát: ez az arc a meghökkenés, a döbbenet, a káröröm és a részvét egymásba átjátszó gyors változataival mint egy történelmi körkép, egy perc alatt elmondta mindazt, ami az elmúlt hat év alatt távollétében az otthonában történt. Elfordította a fejét: nem Italé akarja megtudni. — Legyen szíves, nyissa ki! — ismételte meg ridegebben. — Hát maga él, Juhász úr? — nyílt ki az asszony sápadt, foghíjas szája. — Mi már azt hittük... — Hadifogságból jövök — mondta az ember. — Nem írtam meg a debreceni gyűjtő- táborból, mert a feleségemtől már két éve nem kaptam levelet. Adja ide a kulcsot! De az asszony időközben már határozott sajnálkozással ingatta a fejét. — Nincs kulcsom, Juhász úr! mondta egy árnyalattal részvéttelje- sebben, mint ahogy a felelethez illett volna. A katona rögtön elértette. A feleségem tehát él, gondolta. S a fiam? — A lakás még az én nevemen van? — kérdezte elfordított fejjel, mert nem akart tovább olvasni. — Hát hogyne volna... Igen! — bólintott az asszony. — Üljön le, Juhász úr ... A lépcsőn fölmenet halántéka kalapálni kezdett, s a torka kiszáradt. De mire a lakásajtó elé ért, a hirtelen düh már visszahúzódott az idegei alá, s már csak az izfejével megtörölte a száját, s a szekrény elé lépett. Tiszta ember, gondolta, mialatt az idegen férfi holmiját kirakta a szekrényből, s becsomagolta a szekrény tetején talált kopott, barna kofferba. Két rend ruha lógott a szekrényben, egy nyári vászon meg egy fekete, alattuk egy tisztán tartott sötétbarna félcipő. Nem nyúlt a zsebekbe, a fiókokból is vizsgálatlanul rakta ki, ami idegen holminak látszott. A szeme olykor a konyhaajtó üvegére tévedt, de csak a behulló őszi napfényt szűrte le róla, amelyet ritkán lyuggatott át egy-egy előtte elsiető árnyék. Délfelé megszaporodtak az árnyékok, de minthogy az asszony nem jött haza ebédet főzni, aligDÉRY TIBOR ITTHON maiban vesztegelt belőle annyi, hogy az ajtót — anélkül, hogy a hátizsákot levetette volna — vállának egyetlen lökésével benyomhatta. A katona előbb a konyhában nézett szét, aztán a szobát vette szemügyre. A bútorai mind megmaradtak, még meg is szaporodtak egy zöldposzt^s .tölgyfa íróasztallal, mely a szekrény és az ablak közé állt fel, párkányán egy idegen férfi bajuszos arcképével. A fal mellé állított széken egy kopott férfi - kabát lógott ; a katona csak a szemével nyúlt hozzá: nem a sajátja volt. Egy bajuszkefében is megbotlott a tekintete, egy pipában s a sarokban egy földön heverő piszkos harisnyában. De az idegen tárgyak bűzös leheleténél élesebben csapta arcul az, ami a hiány réseiből fújt feléje pokoli szagával. Feltépte a szekrényajtót: a szekrényben sem volt nyoma semmiféle gyermekholminak A konyhaszekrényben sem, a fiókokban sem. Visszament a szobába, az íróasztalhoz, kezébe vette a bajuszos férfi fényképét és szétnyomta. Az ujjait felsebezte a képkeretből kinyomuló'szögekkel, a vére is eleredt, de nem yette észre. Levetette hátizsákját, a falnak támasztotta, s leült egy székre. A lakásnak más szaga is volt, mint amikor ő élt itt az asszonnyal. Ha most szembekerül vele s a szeretőjével, úgy érezte, agyonverné őket; ültében kiegyenesítette derekát, s hangosan dadogott a dühtől. De amikor egy óra múlva felállt a székről, már lecsillapodott. Kiment a konyhába, begyújtott a-tűzhelybe, s feltett egy fazék vizet. A -repedezett zo- máncú, nagy, kék lavór a régi helyén volt; a zsámoly mögött, öblével a falnak támasztva. Ettől újra arcába szökött a vér; a lavór szemérmetlenül felkínálta neki felesége rácsukódó kezét, s mögötte a lehajló derekát, ahogy ismerős mozdulattal az idegen férfi számára emeli fel a zsámolyra. A szappantartó is a régi helyén volt, a konyhaszekrény tetején, az összehajtogatott, kissé nedves törülköző alatt. Mögötte a borotválkozótükre; ugyanolyan maszatosan, a ráfröcs- csent szappanhab homályos foltjaival, mint az ő idejében. A tűzhelyen egymás mellett két doboz gyufa, az egyikben az elhasznált szálak, mint azelőtt is. Az asszony megőrizte a maga ikis világát, amelyből ő kilépett, s mást engedett a helyébe. Beállt a lavórba, végigmosdott, azután az idegen férfi borotvájával lehúzta a szakállát. Mozdulatai lassanként elcsendesedtek, visszataláltak arra a pályára, amelyen évek óta haladtak a láger egyhangú, lassú ütemére. Fehérneműt váltott a hátizsákjából. megevett egy karéj kenyeret, s egy almát, az ablakból egy ideig elnézegette a szűk külvárosi utca gyér forgalmát, aztán keze hanem estig kell várnia, míg találkozhatik Velük. Rakos- gatás közben a gyereke üres helye mellett még két résre bukkant, amelyeken át leláthatott az elsüllyedt múlt huzatos alvilágába: egy négy- szögletes foltra a tapétában, az ágyak fölött, amely elől leakasztották szüleinek lako^ dalmi fényképét s egy nefelejcsmintával díszített, rózsaszínű dobozra, melyben a felesége a szerelmes leveleit őrizte, — s mely most üres volt. A hadifogságból küldött leveleit sem találta. De azért a délután csak eltelt. Megjavította a konyhában a csörgő vízcsapot: egy szakadt cipője talpából vágott ki hozzá új tömítést, megigazította a konyhaajtó kiugrasztott zárát, s megszö- gelte az egyik laza lábú széket. Épp elkészült vele, amikor a konyhaajtó kinyílt. Elsőnek az asszony lépett be, mögötte a szeretője. A mozdulataikból látszott, hogy már tudnak a hazaérkezté- ről. — Maga várjon itt künn előbb négyszemközt akarok beszélni a feleségemmel. — — mondta az embernek —, A mellénél fogva kitolta az ellenkező férfit a folyosóra, az asszony kezéből kivette a kulcsot, s lezárta az ajtót. — Ne féljen, nem bántom Mariskát! — szólt ki az emberhez, s a hangja oly nyugodt volt, hogy maga is meglepődött. — Várjon, amíg be nem hívom! Az asszony- megöregedett: a fia halálát viselte arcvonásain. A mögötte kopogó léptei is mintha lomhábbak lettek volna, a szeme riadt fényekkel telt *meg. amikor a katona megfordult, s az arcába nézett, csak a karcsú dereka állt még éppoly egyenesen, mint leánykorában. — Ülj le! — mondta a katona ügyefogyottan. iQlyan csend volt a szobában, hogy a Váci útról behallatszott a villamo-. sok csengetése. — Ülj le! Munkából jössz? — Igen — mondta az asz- szony. A katona bólintott. — Ne’ félj, nem bántalak — düny- nyögte —, csak beszélni akarnék veled, aztán elengedlek. A gyerek? — Meghalt — mondta az asszony. — Mikor? — Ostrom alatt, negyvennégyben. — Tudóim, hogy az ostrom negyvennégyben volt mondta a katona —. a lágerben be- mondták. Azért álltái össze ezzel a bajuszossal, mert a gyerek meghalt? Az asszony nem felelt. — Az anyám? — kérdezte a katona egy idő múlva. — Az is — mondta az asz- szony. — Az envéim közül pedig csak a ceglédi húgom él. mert a bátyám is elesett Ukrajnában. Mindketten hallgattak. — Értem — mondta a katona kisvártatva. — De azért azt a képet nem kellett volna leakasztani a falról... Az akarta? A vers születése Oktaéder-kristály a hiány puszta falai ha elindulok meglehet beburkolják érzékemet ahol nincs többé valami magam nélkül terpeszkedem a tiszta semmiség s az is szétkallód ásómban hamis mert hiányával van jelen ha elindulok meglehet a tiszta semmiség s az is ahol nincs többé valami beburkolják érzékemet szétkallódásomban (hamis a hiány) puszta falai Az asszony szótlanul bólintott. — Féltékeny volt? — kérdezte a katona, s hangja alig észrevehetően kiöblösödött. — Milyen ember? — Jó ember — mondta az asszony. — iNem ' szólhatok rá semmit. A katona bólintott. Nemigen változott ez meg. gondolta, csak mintha lassabban beszélne. De a foga még éppoly fehér! — Hol dolgozol? — kérdezte. — Textilgyárban? Melyikben? A Kispestiben? Ott ismerted meg? — Nem — mondta az asz- szony. — Az adószámvevőségen hivatalnokoskodik, az öt kerületben. Kibombázták a lakásából, a felesége meghalt, s kiadtam neki a szobát, én meg a konyhába mentem. — Mióta vagytok együtt? — kérdezte a'katona. Az asszony elgondolkozott. — Két éve. — mondta. — Azóta, hogy nem írtam- neked. Ez is rendjén volt; akkor lett volna csalás, ha ír. Az asszony beszéde olyan áttekinthető s nyugalmas volt, mint egy nyári rét, nem lehetett eltévedni benne. A katona csendesen nézte az arcát, már nem vette észre a póklábakat sem a szeme aljában. — Nem bírtál egyedül megmaradni? — kérdezte. —- Igaz, nehéz sorod volt. Az asszony vállat vont. — Nem volt nehezebb, mint neked — felelte lassan s elpirult. — csali nem bírtam. De arra vigyáztam — tette hozzá halkan és elpirult —, hogy gyerekem ne legyen tőle. A katona megfordult, s az ablakhoz lépett, ott törülte meg a szemét, — A Pos- nanszky-gyár megmaradt? — kérdezte. — Meg. — Dolgozik? — Igen. — Akkor visszamehetek — mondta a katona. — Tizennégy évig dolgoztam náluk. Mondanivalójuk nem volt már, csak egy: ha az elmon- datik, akikor majd beszélgethetnek tovább. — Visszajössz hozzám? — kérdezte a katona, s a széles háta a szürke flanellingben úgy nézett az asszonyra, mintha az arca volna. — Igen — felelte az egyszerűen. egint csend lett, teM metés és teremtés kettős csendje. A katona, megfordult, megfogta az idegen barna kofferét, kiment a szobából. — Ne jöjjön ide többé — mondta a folyosón várakozó embernek —, fölösleges! Ha maradt még itt holmija, holnap beviszem a hivatalába. Mariskának már nincs szüksége magára. Bezárta az ajtót, és visszament a szobába. Az asszony á hátizsákja fölé hajolva, a holmiját rakosgatta. A katona egy ideig szótlanul elnézte, azután leült melléje a régi székre. — Milyen világ, van itt? — kérdezte. 1947. JEGYZET. A modern olvasó könnyen akklimatizálódott az értelmetlen vershez, de a nehezen érthető verssel nem tud mit kezdeni, és nincs türelme kibogozni: ezért talán megbocsátja, hogy a fenti szonetthez kommentárral szolgálok. Érzékelhető létezés, érzékelhetetlen semmi, érzékelő ember: e háromnak kapcsolatáról szól a vers. Kétféle semmit ismerünk: az ismeretelméleti, metafizikai, abszolút semmiséget; és a hiányt, a gyakorlati, relatív semmit. Az abszolút semmi, a nihil: contradictio in adjecto, önellentmondás, mert mint szó s mint fogalom, létezik, és mint tárgy, nem létezik, hiszen ha létezne, valami volna s nem semmi. A relatív semmi, a hiány: a mindennapi életben nyilvánvalóan és gyakran megjelenik, pl. „semmi pénzem” vagy „semmi bajom” stb. De mert a hiányzó kívánt vagy nemkívánt dolog a múltban volt s a jövőben lehet: esetleges, viszonylagos. Mindezt előrebocsátva, fejtsük meg versszakonként a szonettet: 1. strófa: Ha elindulok valamely ismeretlen állapot felé (nem csak én, hanem Everyman, Akárki), más életmódba, vagy más lelkivilágba, vagy külföldre, idegenbe, vagy a halálba: talán ott annyiféle hiány vesz - körül, hogy érzékeim megbénulnak, eszméletem elvész, „nincs többé valami”, vagy nem bírom fölfogni többé. 2. strófa: A változott állapotban elveszítem tudatomat, énemet, tiszta semmiséggé változom; azaz, csak változnék, mert öntudatlan szétkal- lódásom még mindig valami. 3. strófa: Ha elindulok az ismeretlenbe, talán az abszolút tökéletes semmi fogad be (vagy azzá válók); talán csak a relatív hiány, érzékelésem megszűnte vár rám. 4. strófa: Ott beburkolják érzékemet annak puszta falai; de csak szétkallódásom folyamatában, mindig a létezésben, ezért „hamis a hiány”, nem igazi, nem teljes; ilymódon a mássá-levés halálos rémülete az ellenkezőjébe, megsemmisülésből megvalósulásba is fordulhat. Mint Perszéphoné mítoszában, az eleüziszi misztériumban: a télen látszólag elpusztult mag tavasszal új életre támad. A szonett első nyolc sora a nyolc-oldalú kristály, az oktaéder; a végső hat sor az előbbiek ismétlése, más ösz- szeállításban, más összefüggésekkel. Többféle értelmet is ki lehetne hámozni belőle, ahogy mondatai többféleképpen keringenek. A vers intellektuális 'kristály, és forgásában (vagy ahogyan körüljárjuk) hol itt hol ott hatja át a jelentés sugara más-más fénytöréssel. Weöres Sándor Szuroml Pál: Tapasztok
