Szolnok Megyei Néplap, 1978. március (29. évfolyam, 51-76. szám)
1978-03-26 / 73. szám
s SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. március 26. A. VOZNYESZENSZKIJ: Tajga A fogad villan bátran, mint kés, gúnyos-hideg. De szemed aranyában vadméhek zöngenek. Elcsavargunk a házból, öles nagy fű suhog. Családtól és baráttól kapunk majd! — jósolod. Nem vagy szelíd apáca, bár ez szelíd vidék. Méh ül le a virágra, mint arany-nehezék. Idegen most egészen a tajga, a család. Csak fogad fényét nézem és szemed aranyát. Mint buddhista kéhelyben, gyöngycseppek rengenek szirmok zugán, és rebben ibolyarengeteg. Ott ring a tested minden szirmon, ott hajladoz. Pogány tündér, mezítlen, harmat tükrén ragyogsz. Számnak, virágnak voltál élet vize, titok. A lajgába ivódtál — cseppenkint felszívott. Rab Zsuzsa fordítása AFANASZIJ FET: Kikelet Ez a reggel — e könnyű mámor — ez a nap — ez a fényzenezápor — ez a nagy, kék varázs — e hang, mely fent tovaszárnyal — ez a sok hang — ez a madárraj — ez a gyors csobogás; — ez a fűz, ez a nyír — ez a zöld gyep — ezek a hegyek — e völgyek — e zöld pihe mindenütt — e méhek — e harmat a bükkön — e csöppek, e gyöngyök — e sok könny — e sok éles, tarka fütty; — ez az alkonyat — e sose-szűnő — ez az álmatlan tovatűnő éj a falu felett — ez az árny — és hogy süt a friss ágy — e futamok — ezek a trillák — ez a Kikelet! Szabó Lőrinc fordítása Pop Gyula: Hegesztő vezérigazgatói üvegA terem ajtaja óvatosan, de egyenletes következetességgel nyílott. Először egy damasztszalvétával letakart tálca úszott be, majd egy könyékig fedetlen világosbarna női kar, aztán egy puha, sötét hajkeretbe foglalt halvány női arc, világosszürke szemmel a szem- pillák kékes árnyékában. Küllei, az új vezérigazgató, aki belépése pillanatától, tehát kora reggel óta azon igyekezett, hogy a maga emberi léptéke szerint valami kapcsolatot teremtsen saját arányai és a monumentális terem között, nem kis szorongással figyelte a magas, karcsú nőt, aki egy begyakorlott koreográfia mozgásrendjében — maga a halk- ság, a tiszteletteljes finomság! — gyorsan és mégsem sietve, feléje igyekezett. A nő szabad, bal kezével egy uzsonnakocsit gördített az íróasztal mögé és ezzel egy- időben letette a jól megrakott tálcát. De mindenféle zajkeltós, barbár csörömpölés nélkül. — Á reggelije, vezérigazgató elvtárs — a szerény mondat olyan szépen és szelíden hangzott, mint egy elé- gikus hegedűszólam. A nő előredöccenő nagytömegű sötét hajába zizegve befészkelte magát egy vékony fénysugár. — De hiszen én nem kértem reggelit, azazhogy — igazította ki magát zavartan Küllei — én egyáltalán nem szoktam reggelizni. — Elnézést kérek, vezér- igazgató elvtárs, de a néhai ezt mindennap így szokta’. Tizenöt éven át. Így győzte azokat a nagy feladatokat, így tudta áttekinteni a komplikált ügyvitelt. Tizenöt éven át — halvány, tiszta arcát finom pír vonta be —, ezt én is úgy tudom, hallomásból, mert én csak két évig dolgoztam a megboldogult mellett. Küllei, bár érezte, hogy ez már-már halottgyalázás, de legalábbis a néhai emlékének felülvizsgálata, visszaküldte a reggelit. A szép nő egyenes tartással sudár gerincének oszlopnyugalmában távozott, s a szellemajtó nesz nélkül, zárult. A következő reggelen újra csak megjelent a nő, féldrágakő körmei ragyogtak; kezében a reggeliző tálca. S a következő napon ismét. Az ismerkedés, a belehelyezke- dés különös feszültségű időszakában Külleinek tapasztalnia kellett, legyenek bármilyen önálló tervei, javító szándékai, mondja el bármilyen emberkímélő tömörséggel gondolatait a jövőre nézve, ez a sokszáz ember, az irodaház örökké nyüzsgő hangyanépe, keresztül néz szavain, mint az üvegen. Negyvenedik életévét betöltve, mentes volt már a legtöbb fiatalos illúziótól. Mint jól képzett közgazdász és külkereskedelmi szakember, aki eleve számol egy bejáratott gépezet törvényszerűségeivel, nem is remélte, hogy néhány hét alatta képes lesz lebontania sokéves beidegződéseket. A vezérigazgató üvegterem légterét egyre ingerlőbben töltötték be a napról napra fölkínált különlegességek illatai, de Küllei, megküzdve saját esendő természetével, akárcsak a reggelit, akárcsak. a külföldön járó üzletkötők, manipulátorok, piackutatók raffinált ajándékait, akárcsak a szoknyák hullámvonalán felül villanó combok telített hússzínű fényét — emelkedő kézfejével min- dent-mindent visszautasított. Ha ez az ember azt remélte, bár nem remélte, hogy az eltökélt tiszta keménységgel megnyeri néhányszáz ember szívét, hacsak egy szifc- rányi reményt táplált volna is a szíve, hogy a különleges reggeliből és borjúdiétából kirekesztettek valami csekély elégtételt éreznék emiatt, talán az ő szívét is átjárja az öröm. De akár várt valamit ettől, akár nem, a csönd, a tartózkodás, a némaság csak növekedett körülötte. És hátra volt még a sárga telefon. Az üvegteremben öt telefon szolgálta a vezérigazgatót, íróasztalon és asztalkákon elhelyezve. Közöttük külön hely jutott az úgynevezett sárga telefonnak, ennek hívószámát csak a néhai legbizalmasabb emberei ismerték. Küllei belépése után legalább egy hétig a készülék néma maradt, olyannak tűnt, mint egy furcsa kövület. Egy párásán gomolygó reggelen, amely moszatsze- rűen az ablakfalakra tapadt, a készülék ezüst ciripeléssel jelezni kezdett. A frissen beszentelt vezérigazgató, aki már baljóslatú eltökéltséggel várta ezt a hívást, fölemelte a kagylót. Abban egy vékony, szaggatott kezdett a cigarettafüst, cir- pelve megszólalt a sárga telefon. Ezúttal fiatal női hang a kagylóban. — Szivecském — mondta a fiatal női hang —, hiányoznak a szerda délutánok. — Sötét, szelíd, nosztalgiától re- zonáló szavak, mint .amikor egy látványos színpadon halkan hullanak a papírból készült falevelek. — Hetek óta várlak, úgy mint azelőtt •— mondta a fiatal női hang. — Én nem vagyok szivecském — válaszolt zsémbesen, ellenszenvesen — és nálam Vészi Endre: A sárga tel lefor í . ritmusú hang azonnal a tárgyra tért. — Én kérem szépen —és megmondta, hogy melyik külkereskedelmi kirendeltség vezetője —, én mindennap és ez már tíz éve így van, föl szoktam hívni a néhait — vékony nevetéssel kiigazította magát —, jobban mondva fölhívtam az ön elődjét, hogy elmondjam neki a bécsi rádió prognózisát és a heti előrejelzést. Mert a megboldogult, tisztelettel szólva, meteoropata Volt. Én, enged,elmével, fönntartanám ezt a folyamatosságot..: Tehát szerintük az időjárás a következő huszonnégy órára ... — Sajnos, én nem vagyok meteoropata. — Küllei inkább bánatosan, mint érdesen visszatette a kagylót a villára. A sárga telefon azonban egy fokozódó életműködés jegyében, ellenállt a lefokozás!, kísérleteknek. Komoly személyiség módján viselkedett, vagyis a tagadásra növekvő tevékenységgel válaszolt. Még aznap délután négykor újra fölciripelt. A kagylóban rokonszenves, félsötét férfihang, nyugodt modor, táviratstílus. Első visszautasító indulatában Küllei hívatta a gondnokot. Rámutatott a telefonra. — Ügy tudom — mondta —, a gépkönyvelésnek kevés a két telefon. Ezt itt rendelkezésre bocsátom. — S mint aki kihívja az isteneket: — Nekem nincs erre itt semmi szükségem. Sőt! Zavar. A gondnok sárgás-gótikus koponyáján a mély, vízszintes rovátkák kifényesedtek. —• Ezt komolyan tetszik gondolni? — s miután a szándék megerősítést nyert, a csontszikár, hosszú férfiú, mint aki nem csupán egy személyt, de egy egész intézményt köteles óvni, pánikszerű gyorsasággal, lapos fogai közül mondta, amit a feleiőssége diktált: —Ha szabad megjegyeznem), vezér- igazgató elvtárs, ez nem egyszerűen telefon, ez vívmány. Nagy küzdelem folyt érte, hogy legyen. És hogy ilyen legyen. Ezt nem lehet csak úgy... — majd kapkodó szavaiba valami jóslatszerű vegyült. — Ezt majd még egyszer — kereste a kifejezést —, ezt még vissza tetszik óhajtani. Tessék gondolkodni rajta tisztelettel — és az elhamarkodott döntést elkerülendő, gyorsan távozott. A másnapi szűkebb vezetőségi megbeszélésen, ahol még a néhai előd írásbeli kijelölése alapján arról kellett dönteni. kik legyenek a vállalat képviselői három közel-keleti és két északi nemzetközi kiállításon. Küllei érezte, egész ösztönhálózata riadózott! — neki ezt a kijelölt társaságot le kellene söpörni a tábláról. Mégis képtelen volt rá; tárgyismeret híján nem tudott másokat javasolni helyettük. Az izzó feszültség fölengedett, s valami narancspiros elégedettség sugárzott a vezető munkatársakból. Előlegezett bizalom a közös munka iránt. S mintha ennek az engedékenységnek — amely valójában pillanatnyi csődnek is nevezhető — és a sárga telefonnak közös kapcsolótáblája lenne. Mert alighogy kiürült az üvegterem, alighogy szakadozni nincsen semmi szerda délután. Nyilván- az elődömet keresi. Szíveskedjék kifáradni a farkasréti kolumbárium- ba. — Tévedsz, 'kérlekszépen! Én téged kereslek, szivecském. Az elődöd, mondhatom, örökbe hagyott neked. És én már betegesen rászoktam a szerda délutánokra. És megszoktam ezt a telefont is. Hogy mindennap, és pontos időben. A lakásom nagyon, de nagyon kellemes. A megboldogult itt pihente ki az izgalmakat. Én egy megnyugtató valaki vagyok, majd meglátod! A pizsamáját, kasmir- köpenyét kimosattam, a papucsot kicserélem, hányas a • lábad, szivecském? Aztán itt vannak a drágának a gyógyszerei. A gyomrára, a szívére, a vérnyomására. És nem járt még le egyik se. — Kérem, kisasszony, én most leteszem a kagylót. — Akkor én majd újra felcsöngetlek. És minden délután hívlak. Pá, pá. Szundikálj. Küllei fáradtan, vagy inkább eltűnődve, letette a kagylót, mert az alvásra való gyengéd biztatás és egy gyakorlati tény között szoros kapcsolatot vélt fölfedezni. Tapasztalata szerint ebéd után egy és kettő között soha senki nem nyitott be az irodájába, nem kapcsoltak be telefont, még a sárga telefon is néma maradt. Ezt tehát az ügyvitel forrongó, bugyborékoló anyagában a teljes kisimulás, a gyönyörű kishalál pillanata. Ebbe kell sűríteni mindazt, amit egy -külső napirendnél szigorúbb és ször- nyetegebb belső fegyelem lehetetlenné tesz: ebben a hártyakönnyű tündöklő burokban talán lehet értelmesen ébrenmáradni. S most, hogy fölfedezte ezt a neki is biztosított területenkívüliséget, elhatározta, hogy föltérképezi az üveghodályt, amire eddig — idegenkedés, lámpaláz, szorongás, külső fenyegetettség miatt — sem kedve, sem felismert alkalma nem volt. Elindult körbe-körbe. Benyitott az irodából nyíló kis pihenőszobába, itt volt fölállítva a rekamié. Ezen szundikált tehát a néhai előd. Az ejtőzés kiváltságos percei! Elképzelte tömötten húsos, óriás alakját, látta az elnagyolt vastag arcot, a rőtes csigás hajjal benőtt alacsony homlokot és az erősen recé- zett szemhéjakat, amint leselkedő szemére rácsükód- nak. A kis szobából minikádas zuhanyozó nyílt, falra erősített lazacpiros toalettszekrényke, iazacpiros műanyag vécéfedő a csészén, lazacpiros szappan- és kefe- készlet. A megboldogult az anyagcsere és a tisztálkodás perceiben is látnivalóan vonzódott az élénk színekhez. Ezek után Küllei a falba épített hosszúkás szekrényszelvényeket is átvizsgálta. (A burkolat itt is Iazacpiros.) Az egyik rekeszben két nagyméretű kartondobozt talált, s azokban egy teljes gépesített játékhadsereget. Harckocsik, önjáró lövegek, rakéta-egységek, szuperszonikus repülők, ezüst számyasbombák. Az előd tehát a vákuum idejében nem mindig szundikált, hanem az alvás szentségét biztosító védettség ernyője alatt szabadjára engedte titkolt játékos kedvét. Igen, játszott. Háborút. Hadat üzent. Hadjáratokat indított. És talán hadijelentéseket is fogalmazott. Külkereskedelmi vállalathoz került — elvetélt sors! Az íróasztal, amely egy korszerű erődítmény és egy belvárosi iparművészeti bútordarab leleményes hibridje, újabb kis reflektorokkal világította át a néhai (testében éppencsak hogy elpor- lasztott) külkereskedelmi vezérigazgató még mindig itt lebegő lelkületét. Küllei az egyik fiók mélyén egy szabályos kéziratköteget talált majdnem háromszáz írógéppapírt, gondosan összezsine- gelve. A gépelt szöveg tiszta, világos, áttekinthető, egyetlen javítás nélkül. S a szimmetrikusan megtervezett címoldalon csupa nagybetűvel a következő szöveg: ÁGOSTON L. GÉZA KIADATLAN BESZÉDEI ÉS HOZZÁSZÓLÁSAI. így hát fény derült arra, hogy a megboldogult nemcsak .hadászattal, de halhatatlansággal is foglalkozott azokban a csöndes, napsütötte órákban, amikor átadhatta magát álmainak. Nem is szólva a szerelemről, erről a szerda délutáni tündöklő szigetről, s a kellemes hangú asszonyról, akinek szavai úgy ereszkednek a csendbe, mint azok a bizonyos papírból kivágott falevelek ! Küllei elhatározta, hazaviszi a kéziratot, hogy kellő gondossággal áttanulmányozhassa. Tudta jól, ez újabb kegyeletsértés — s a szövegek színvonalától függően —, talán halottgyalázás lesz. de képtelen volt leszerelni kíváncsiságát. Azt a viszketeg érzést, amely a sárga telefon újabb és újabb megszólalás sakor mindjobban a hatalmába kerítette, kezdve az elhadart mindennapi időjárásjelentésen, folytatva az alkalmi besúgón (aki legutóbb már odáig merészkedett, hogy a nevét is bemondta), és végül, de nem végezve inkább folytatva a mélyhangú asszonyon, akitől megtudta a szerda délutánok teljes szerelmi és kényelmi menetrendjét. Küllei már annyira megtört, úgy is lehet mondani, annyira elvesztette önmagát, hogy á napi időjárásjelentőnek egyízben azt válaszolta: na halljuk! Föl-alá járt az üvegteremben: a tavaszeleji fények és saját zaklatott kérdései átröntgenezték a szívét. Érezte, ez itt a vízválasztó. (A kifejezés Ágoston L. Géza válogatott, de soha el nem hangzott beszédeiből került ide.) Egész eddigi életében csak egyetlen alternatíva kínálkozott. S most egy magneti- kus vihartölcsér kiröpítette a végtelenbe. A választások és lehetőségek kozmoszába. A sárga telefon — itt kell most elhatározásra jutnia. Fejét az íróasztal fényezett, hűs lapjára buktatva még akkor is tűnődött, amikor az a bizonyos kegyelmi óra már lejárt. S ez újabb gyengeség jele volt, szinte már az önfeladásé. A megboldogultnak az ilyesmit mindhalálig sikerült elkerünie. B elépett a gótikus ko- ponyájú gondnok, de olyan sorsszerűén, hogy Küllein át- villamlott az érzés, ez az ember csak félig ember, sokkal inkább Káron alkalmazottja, talán egyikegyik evezőse, de lehet, hogy a megboldogulttal is közvetlen kapcsolatot tart. ÁH, figyel; hűvös túl világi szél feszíti nagy fehér füleit, akár a vitorlákat. — A sárga telefon ügyében jöttem. Akkor. kívánsága szerint, értesítem a központot. Küllei tudta, sokszorosan tudta, most tehát döntenie kell. De a szíve megkönnyebbült, amikor megtalálta ä halasztás formuláját. — A sárga telefon egyelőre marad. S ebben a pillanatban, bár kora délután volt, és teljes fényében sütött a nap. a króm- és üvegpalota homlokzatán kigyulladtak a kékeszöld higanygőz betűk, s aki éppen föl tekintett, a következő szöveget olvashatta: ÁGOSTON L. GÉZA KIADATLAN BESZÉDEI ÉS HOZZÁSZÓLÁSAI. Majd egy égi törlőkéz nyomán megjelent az újabb fölirat: FELTÁMADUNK!
