Szolnok Megyei Néplap, 1978. március (29. évfolyam, 51-76. szám)

1978-03-26 / 73. szám

1978. március 26. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 Révész Napsugár rajza Károly: Korsó sör, fél rum Empirizmus A lány vihog, kacéran néz a vendégre, már úgy tekint rá, mint partnerre. Elfordul és amikor visszatér, ismét pálinkás pohár a kezében, a pulóverén —' miután a fehér köpenyt is levette — látni melle izgató körvonalait. A vendég úgy issza a pálinkát, hogy tekintetét nem tudja levenni a látványról. A pá­linka cigányútra megy, a vendég köhögni kezd, levegő után kapkod, a lány pedig a pulton kihajolva nagyot üt a hátára, miközben „bű- vöiőn” nézi a vendéget, akin végképp kitör a köhögés, krákogva tud megszólalni: — Na jöjjön! A lány gyanakodva igyek­szik megfejteni a válasz ér­telmét, végigméri a vendé­get, aztán földerül. — Tudja mit? Tegeződ- jünk. — Jó. Tegeződjünk. Szer­vusz — a vendég elkapja a lányt, előbb arcon csókolja, majd szájon, miközben a lány két könyökkel tolná el magáitól. Amikor kibontakoznak, a lány zavart, a vendég lop­va törli meg| a száját. — Nem így gondoltam. Le­gyünk barátok. Ezek ellen... — Jó, legyünk barátok. De kik ellen? — A nyúlkálósok. Ellenük. lattal visszaadná, de látja, hogy a lány csak fölvenni tudja. Erre begyűri zsebébe: — Menjünk! — Add vissza! — Nem. — Így nem mehetek. A vendég végigméri: — Miért nem jöhetsz így? A lány lenéz magára, aztán belekarol a vendégbe. — Mehetünk. A sors kihívása A vendég fölkapcsolja a villanyt, a lány eléggé félre­érthetetlen állapotban piheg, aztán fölpattan: épzeljetek el csak egy fickót, aki olyan hatalmas, mint a százéves er­dei fenyőfa, a vál­la széles, arcát mintha kéreg borítaná, szakálla, mint mo­ha az ágakon, keze, karja óriási — és máris előttetek áll Woscht, a révész. Hever a lópokróc- és izzadtságsza- gú dohos ágy szalmáján. Tü­deje sípol, mint a harmonika fujtatója, minden lélegzetvé­telnél kiguvad szemgolyója sötét szemüregében, és man­csa az ágy szúette fáján mo­toz. Feje fölött meghajlik a tölgyfamennyezet egyik ge­rendája, mint egy halott fa­ág, s a szoba cirbolyafenyő falai megfojtják a nap utol­só sugarait. Fiai és lányai az asztal kö­rül ülnek, keresztet karcol­nak a kenyérre, hüvelykuj­jukkal megérintik homloku­kat és mellüket, húsos szájuk fáradtan mormolja az imát istenhez és a mennyek or­szágához. Testük kék ár­nyékában fekszik az öreg Woscht. A lába úgy nyúlik végig az ágyon, mint a kidön- tött fa elszáradt gyökere. — öregek vagyunk — mondja az orvos, és szemü­vegét tisztogatja, mire Nescha beletrombitál a zseb­kendőjébe. Janes azt mondja: — Igen, igen — aztán még egyszer —, igen, igen. Vált az ótestámentumot ol­vassa, Miza, a legfiatalabb odalép, nicsak, könnyes a szeme! A nemjóját, fortyog az öreg, mi lelte ezeket? Úgy viselkednek, mintha valaki haldokolna! Haldoklik is, tudja ezt Woscht nagyon jól. Kinn, emeld fel a fejed, s fi­gyelj, kinn úgy zúg a Dráva, mint az orgona. Kifakult égerfák és piros őszi virágok isszák a vizet. Vadkacsa, fecske, szarvas és menyét ficánkol a terméstől terhes levegőben, és a nyugovóra térő vad színekben tomboló táj úgy csillog, mint a folyó borzolódó hátán a kelő nap. Én pedig, Woscht, a révész itt feküdjek a rossz szagú szobában, mint a törött eke? Hagyjam, hogy úgy öntsék belém a vizet, a gyógyteát meg a mérget, mint a lelket­len állatba? — Hóóó — mondja hangosan, s egy lö­késsel felegyenesedik, de rögtön visszahuppan, mint egy zsák föld. Az asztal körül ülők feléje fordulnak, Miza azt mondja: — Mit akarsz apám, hi­szen tudod? Igen, az öreg révész tudja. Igaz életet élt. Minden nap­ját s éjjelét a vizen töltötte, kivette hálóját, evezett, gátat erősített. Rendjén volt ez így. Gyermekeket nemzett: Janes, Vált, Nescha, és Miza neki köszönhették életüket. Kenyérrel, hallevessel, hajdi­nakásával táplálta őket. Rendjén volt ez így. Ivott, mint a gödény, verekedett, kártyázott, szitkozódott, pa- ráz — á, hagyjuk, rendjén volt ez így! És most egyszer­re — biztos jelent valamit, ha Miza, a legfiatalabb ezt mondja: — Ne tegye, apám! Csak azért, mert felül a szalmáján, hogy ne feküdjék ott, mint rohadt alma a fa alatt? Nem kell a szántásról beszélnetek, az új földdarab­ból odalent a mocsárnál, jól tudom, csak áltatjátok a ma­gamfajta öregembert. Látom én jól a szánalmat a szeme­tekben. Minden kanál orvos­ság kőszikla a mellemen, minden éjszaka újabb desz­LORENZ MACK: A révész halála ka, minden ima újabb szög a koporsómba. Nem állja az olyan ember a szánalmat, aki egész életében az evezőt forgatta. Talán még a fekete öltö­nyömet is rám adnátok, hiá­ba szűk a válla, s rövid a nadrágja. A szememet is be­csuknátok, hogy rám köszön­jön az éjszaka. Görcsös ke­zem köré csomóznátok a ró­zsafüzért, mint a kötelet? Szívesen összetörnétek az utolsó órákban, hogy minél előbb rávethessétek magato­kat a végrendeletre, s bekö- szöntsön a nyugalom és a béke a házba. Az egyik egy rakás pénzt kap, a másik egy darab földet, az egyik­nek egy szekrényt, a másik­nak egy szalmazsákot, cipőt vagy kalapot hagyok — így is. legyen. De engem ne akar­jatok meggyilkolni ilyen hiá­bavalóságokért. Inkább arra legyen gondotok, hogy kivi- gyetek a vízre, ahogy illik, már mindent előkészítettem: az ingemet és a nadrágomat a hosszú útra, hogy a szél utoljára megsimogassa a sza­kállamat. Ne zárjátok le a szemem, hogy lássam az eget és a Drávát. Azt akarom, hogy szabadon maradjon a kezem, foghassam vele az evezőt, ha kedvem szottyan rá. így legyen, és ne más­képp. nem itt a szalmán aka­rok kihűlni és megmereved­ni. mint valami patkány, ha­nem odakint a vízen. Ekkor a gyermekei eloltják a villanyt a szobában. j j anes bereteszeli J j maga mögött az aj­tót, és a fiúk nehéz | lábbal végigcso- ! ________iszognak a padlá­s on: Janes, Vált és Peter. Nescha bemászik a szénába, Miza a kemencesutba. Űj deszka Woscht koporsójába. Már nem akar tovább élni. Ébren fekszik, szeme átkém­lel az éjszakán. Künn, az ab­lak előtt a Dráva hátán úsz­nak élete évei. A hideg a lábfejéből a tér­débe kúszik. Ó, a fenébe is, érzi már! Csakugyan itt len­ne sorvadásos bátyja, a ha­lál? Mellén izzadtság gyön­gyözik, tüdeje még sípolób- ban orgonázik. Nem. Felágaskodva ellen­szegül, majdnem kiesik az ágyból. Minden erejét össze­szedve a földre veti magát. Senki sem hallja. Odakúszik az ajtóhoz, elhúzza a nehéz reteszt, és kimászik a fűre. Kinyitja a száját, mintha ki­áltani akarna, de nincs más, csak az égerfától és a víztől nehéz levegő, a föld édes-do­hos illata, és a hold arany korongja. Karja, lába, inge fekete az agyagos földtől. Az öreg tovább csúszik a szán­tón. Halljátok a Drávát? Olyan, mint az asszony, vá­gyakozva széttárja karját az éjszakában. Nyikorog a pal­ló, s' a csónak lánca megcsör- ren. Égerfa- és mogyoróbo- kor-kísértetek járnak, a har­matos fű fölött köd gomolyog, s Woscht térdre veti magát a lélegző éjszaka pompája előtt. Kiáltsd bele a képem­be: meghalsz! Döngesd ki ka­lapácsoddal a méUemen: meghalsz! Szántsd bele éked­del a szívembe: meghalsz! Ó mit jelent ez? Ijesztgettek engem, öregembert? Már semmi mást nem kívánok, csak a halált, de itt akarok elaludni a ti öletekben! oscht foggal-kö­römmel berángatja a hálót a csónakba. Fáj minden • tagja, szíve és vére nem akar engedelmeskedni többé, de mégis sikerül. Aztán neki­lát a láncnak. Az nem akar­ja megadni magát. Aztán az öreg a mellére vonja, nyál csordul ki a száján az elhaló lélegzettel, a kormány bele­csobban a vízbe. Ekkor az öreg visszaesik hal- és mo- szatszagú hálójára. Melle úgy zihál, mint egy szomjanhalóé. A csónak eloldódik a palló­tól, és rááll a hullámokra. Halljátok a Drávát, hogy dü­börög, hogy zúg, hogy har­sognak fanfarai az égererdő­ben? Fönn a végtelen fekete éjszaka, csillagok gyémántos miriádja és a hold. Az öreg­ember kezével játszik a víz. Száját és szemét kitátja. Szí­ve mint konduló harang a vízzel együtt dübörög a fü­lében. Hadd kongjon, a csó­nak hadd sodródjon a végte­len éj áramán. — Most még nem lehet. Majd maga után megyék1. De nem csap be? . A vendég széttárja a kar­ját: miért mondaná, ha nem igaz. Ahogy ellép a pulttól, a lány a csapos felé fordul, aki ugyanúgy megbűvölten nézi a lány melleit, mintáz imént a vendég. Bárgyú és tétova mozdulatot tesz a lány felé, de a llány gyorsabb, rá­üt a kezére: — Mit nem képzel! — Ne játszd meg magad. — Kopjon le! És ne te­gezzen! Akció és regresszió A vendég egy fa alatt vá­rakozik a lányra, aki futva érkezik. Amolyan női futás, összezárt combok, a lábait pedig, ahogy beledől az iram­ba, oldalra dobálja ki. — A vén, szivar erősza­koskodni akart. A vendég nem figyel a be­jelentésre. — Maga nagyon szép. — Ezek mind nyúlkálni akarnak: — Mert maga nagyon szép. A lány végigméri a ven­déget. — Minek magának is hü­lyéskedni. — Mert maga szép. — Ezt már háromszor mondta. — Négyszer... — Maga is nyúlkálni akar? Most mondja meg, mert for­dulok vissza. — Nyugodtan erős lehetne bennem a kísértés — tér ki a vendég a határozott ál­lásfoglalás előli A vendég ismét magához húzza a lányt, hátul benyúl a pulóver alá, láthatóan azt pórbálja kitapasztalni, hogy a lányon van-e melltartó. Miután meggyőződött, hogy van, igyekszik kikapcsolni, de nem boldogul vele, azi izgatott matatás látszik a pulóveren keresztül, miköz­ben a lány várja a mun­kálatok kimenetelét. Miután nem sikerülj mintha az előző akció mellékes volna, a vendég tüntetőén széles mozdulatokkal simogatja a lány hátáti a pulóver alatt. — Most mit csinálsz? — Simogatom a hátadat. — Te is olyan vagy? — Dehogy... Én nemi. — Engem itt mindenki is­mer. Hírbe akarsz hozni? — Menjünk. A lány még az előző ese­ményeknél: — Ezzel a melltartóval senki sem boldogul. A vendég megütődik az őszinteségtől: — Már más is próbálta? — Nekem nem. A barát­nőm mesélte — magyarázó- lag — neki is ilyen van ... A vendég idegesen és sér­tődötten rágyújt, a lány azonban benne van a témá­ban. — Pedig csak egy mozdu­lat. Automata. — Ne hülyéskedj. Automa­ta melltartó? — Nem hiszed? Megmu­tassam? A vendég közömbösséget tettet, pedig feszülten szívja a cigarettát, félszemmel a lá­nyon. A lány lassú mozdulattal hátranyúl, kikattintja a fe­hérnemű zárját, majd visz- sza. — így kell... — Nem veszed le? — Mit képzelsz. Csak meg­mutattam, hogy kell. — Viccelsz velem? A lány ártatlanul néz: — Csak nem akarod, hogy itt levegyem? — Ha lennél olyan szí­ves ... A lány tűnődik az ajánla­ton, aztán lassú mozdulattal hátranyúl, ismét kikapcsolja a zárat és várakozóan néz a vendégre. A vendég pedig szintén várakozóan nézi a le­hetőségeket. — így kell... — erősíti a lány, de tovább nem moz­dul. És amikor a vendég to­vább szívja a cigarettát, las­san, de ügyesen kibújik be­lőle a pulóver alatt, a fehér­neműt a pulóver ujján húzva ki. A vendég elmélyülten pró­bálgatja a zárat, kinyitja, be­csukja, kinyitja, becsukja, bi­zonytalan a csönd közöttük. Nem tud mit kezdeni a fe­hérneművel, tétova mozdu­— Nekem vissza kell men­ni. — Várj még! — Most vissza kell menni. Majd visszajövök. — Mikor? — Egy óra múlva — kérle- lőn,. — Jó egy óra múlva? — Ne menj! A lány rendbeszedi magát: — Add most vissza! — Mit? A lány a vendég zsebe felé bök. — Majd egy óra múlva. — így nem mehetek el. Az öreg nyúlkálós észreveszi. — Nem adom. . A lány ráveti magát a ven­dégre, próbálja visszaszerez­ni a melltartót. Dulakodnak, a vendég magasra emeli a fe­hérneműt: — Ez a zálog. „Szerelmünk záloga”. A lány sértődötten vonja meg a vállát: — A te bajod. Pedig amúgy is visszajöttem volna — köz­ben ismét elrendezi magán a pulóvert. Szex u á I szociológia A lány kihívóan riszálja magát az emberek közt, a férfiak megbűvölten bámul­ják a jelenséget. A sörös kor­sók megállnak a kezekben, a feíőségével iszogató férjnek lelassul a mozdulata, mert a lány végigvonul, kebleit dül- lesztve a kocsmán. A lány ezt tudja, kuncogva veszi tu­domásul, hogy nézik, de va­lószínűleg úgy érzi, most tar­tozik valahová, a vendég vé­delme alatt áll, ha miatta is bámulják. Még előre is köszön az is­merősöknek, akik erre sem számítva vontatottan reagál­nak csak. A feleség — hatalmas ido­mú — gyanakvóan kérdez: — Ki volt ez? — Itt dolgozik. — Mindig így jár? A férj elrévedve: — Nem tudom. Általában köpenyben van. — Szép kis piskóta lehet. — Szép ... — válaszolja a férfi, miközben hosszan bá­mul a lány után. Aztán komótosan föláll és elindul a vécé felé. De nem megy be, hanem befordul a raktárba. A lány után. Közben visszajön a vendég, szemével a lányt keresi. Nem találja, ö is bemegy a rak­tárba. Kisvártatva égő arccal lép ki a lány, már köpeny van rajta. Lázasan mosogatja a korsókat. Később úgy ilép ki a férj, hogy a kipenderítés félreért­hetetlen. Aztán a vendég a pulthoz lép és foghegyről rendel: — Korsó sör, fél rum. Összeállította: Őri Zoltánná

Next

/
Oldalképek
Tartalom