Szolnok Megyei Néplap, 1978. március (29. évfolyam, 51-76. szám)
1978-03-26 / 73. szám
1978. március 26. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 Révész Napsugár rajza Károly: Korsó sör, fél rum Empirizmus A lány vihog, kacéran néz a vendégre, már úgy tekint rá, mint partnerre. Elfordul és amikor visszatér, ismét pálinkás pohár a kezében, a pulóverén —' miután a fehér köpenyt is levette — látni melle izgató körvonalait. A vendég úgy issza a pálinkát, hogy tekintetét nem tudja levenni a látványról. A pálinka cigányútra megy, a vendég köhögni kezd, levegő után kapkod, a lány pedig a pulton kihajolva nagyot üt a hátára, miközben „bű- vöiőn” nézi a vendéget, akin végképp kitör a köhögés, krákogva tud megszólalni: — Na jöjjön! A lány gyanakodva igyekszik megfejteni a válasz értelmét, végigméri a vendéget, aztán földerül. — Tudja mit? Tegeződ- jünk. — Jó. Tegeződjünk. Szervusz — a vendég elkapja a lányt, előbb arcon csókolja, majd szájon, miközben a lány két könyökkel tolná el magáitól. Amikor kibontakoznak, a lány zavart, a vendég lopva törli meg| a száját. — Nem így gondoltam. Legyünk barátok. Ezek ellen... — Jó, legyünk barátok. De kik ellen? — A nyúlkálósok. Ellenük. lattal visszaadná, de látja, hogy a lány csak fölvenni tudja. Erre begyűri zsebébe: — Menjünk! — Add vissza! — Nem. — Így nem mehetek. A vendég végigméri: — Miért nem jöhetsz így? A lány lenéz magára, aztán belekarol a vendégbe. — Mehetünk. A sors kihívása A vendég fölkapcsolja a villanyt, a lány eléggé félreérthetetlen állapotban piheg, aztán fölpattan: épzeljetek el csak egy fickót, aki olyan hatalmas, mint a százéves erdei fenyőfa, a válla széles, arcát mintha kéreg borítaná, szakálla, mint moha az ágakon, keze, karja óriási — és máris előttetek áll Woscht, a révész. Hever a lópokróc- és izzadtságsza- gú dohos ágy szalmáján. Tüdeje sípol, mint a harmonika fujtatója, minden lélegzetvételnél kiguvad szemgolyója sötét szemüregében, és mancsa az ágy szúette fáján motoz. Feje fölött meghajlik a tölgyfamennyezet egyik gerendája, mint egy halott faág, s a szoba cirbolyafenyő falai megfojtják a nap utolsó sugarait. Fiai és lányai az asztal körül ülnek, keresztet karcolnak a kenyérre, hüvelykujjukkal megérintik homlokukat és mellüket, húsos szájuk fáradtan mormolja az imát istenhez és a mennyek országához. Testük kék árnyékában fekszik az öreg Woscht. A lába úgy nyúlik végig az ágyon, mint a kidön- tött fa elszáradt gyökere. — öregek vagyunk — mondja az orvos, és szemüvegét tisztogatja, mire Nescha beletrombitál a zsebkendőjébe. Janes azt mondja: — Igen, igen — aztán még egyszer —, igen, igen. Vált az ótestámentumot olvassa, Miza, a legfiatalabb odalép, nicsak, könnyes a szeme! A nemjóját, fortyog az öreg, mi lelte ezeket? Úgy viselkednek, mintha valaki haldokolna! Haldoklik is, tudja ezt Woscht nagyon jól. Kinn, emeld fel a fejed, s figyelj, kinn úgy zúg a Dráva, mint az orgona. Kifakult égerfák és piros őszi virágok isszák a vizet. Vadkacsa, fecske, szarvas és menyét ficánkol a terméstől terhes levegőben, és a nyugovóra térő vad színekben tomboló táj úgy csillog, mint a folyó borzolódó hátán a kelő nap. Én pedig, Woscht, a révész itt feküdjek a rossz szagú szobában, mint a törött eke? Hagyjam, hogy úgy öntsék belém a vizet, a gyógyteát meg a mérget, mint a lelketlen állatba? — Hóóó — mondja hangosan, s egy lökéssel felegyenesedik, de rögtön visszahuppan, mint egy zsák föld. Az asztal körül ülők feléje fordulnak, Miza azt mondja: — Mit akarsz apám, hiszen tudod? Igen, az öreg révész tudja. Igaz életet élt. Minden napját s éjjelét a vizen töltötte, kivette hálóját, evezett, gátat erősített. Rendjén volt ez így. Gyermekeket nemzett: Janes, Vált, Nescha, és Miza neki köszönhették életüket. Kenyérrel, hallevessel, hajdinakásával táplálta őket. Rendjén volt ez így. Ivott, mint a gödény, verekedett, kártyázott, szitkozódott, pa- ráz — á, hagyjuk, rendjén volt ez így! És most egyszerre — biztos jelent valamit, ha Miza, a legfiatalabb ezt mondja: — Ne tegye, apám! Csak azért, mert felül a szalmáján, hogy ne feküdjék ott, mint rohadt alma a fa alatt? Nem kell a szántásról beszélnetek, az új földdarabból odalent a mocsárnál, jól tudom, csak áltatjátok a magamfajta öregembert. Látom én jól a szánalmat a szemetekben. Minden kanál orvosság kőszikla a mellemen, minden éjszaka újabb deszLORENZ MACK: A révész halála ka, minden ima újabb szög a koporsómba. Nem állja az olyan ember a szánalmat, aki egész életében az evezőt forgatta. Talán még a fekete öltönyömet is rám adnátok, hiába szűk a válla, s rövid a nadrágja. A szememet is becsuknátok, hogy rám köszönjön az éjszaka. Görcsös kezem köré csomóznátok a rózsafüzért, mint a kötelet? Szívesen összetörnétek az utolsó órákban, hogy minél előbb rávethessétek magatokat a végrendeletre, s bekö- szöntsön a nyugalom és a béke a házba. Az egyik egy rakás pénzt kap, a másik egy darab földet, az egyiknek egy szekrényt, a másiknak egy szalmazsákot, cipőt vagy kalapot hagyok — így is. legyen. De engem ne akarjatok meggyilkolni ilyen hiábavalóságokért. Inkább arra legyen gondotok, hogy kivi- gyetek a vízre, ahogy illik, már mindent előkészítettem: az ingemet és a nadrágomat a hosszú útra, hogy a szél utoljára megsimogassa a szakállamat. Ne zárjátok le a szemem, hogy lássam az eget és a Drávát. Azt akarom, hogy szabadon maradjon a kezem, foghassam vele az evezőt, ha kedvem szottyan rá. így legyen, és ne másképp. nem itt a szalmán akarok kihűlni és megmerevedni. mint valami patkány, hanem odakint a vízen. Ekkor a gyermekei eloltják a villanyt a szobában. j j anes bereteszeli J j maga mögött az ajtót, és a fiúk nehéz | lábbal végigcso- ! ________iszognak a padlás on: Janes, Vált és Peter. Nescha bemászik a szénába, Miza a kemencesutba. Űj deszka Woscht koporsójába. Már nem akar tovább élni. Ébren fekszik, szeme átkémlel az éjszakán. Künn, az ablak előtt a Dráva hátán úsznak élete évei. A hideg a lábfejéből a térdébe kúszik. Ó, a fenébe is, érzi már! Csakugyan itt lenne sorvadásos bátyja, a halál? Mellén izzadtság gyöngyözik, tüdeje még sípolób- ban orgonázik. Nem. Felágaskodva ellenszegül, majdnem kiesik az ágyból. Minden erejét összeszedve a földre veti magát. Senki sem hallja. Odakúszik az ajtóhoz, elhúzza a nehéz reteszt, és kimászik a fűre. Kinyitja a száját, mintha kiáltani akarna, de nincs más, csak az égerfától és a víztől nehéz levegő, a föld édes-dohos illata, és a hold arany korongja. Karja, lába, inge fekete az agyagos földtől. Az öreg tovább csúszik a szántón. Halljátok a Drávát? Olyan, mint az asszony, vágyakozva széttárja karját az éjszakában. Nyikorog a palló, s' a csónak lánca megcsör- ren. Égerfa- és mogyoróbo- kor-kísértetek járnak, a harmatos fű fölött köd gomolyog, s Woscht térdre veti magát a lélegző éjszaka pompája előtt. Kiáltsd bele a képembe: meghalsz! Döngesd ki kalapácsoddal a méUemen: meghalsz! Szántsd bele ékeddel a szívembe: meghalsz! Ó mit jelent ez? Ijesztgettek engem, öregembert? Már semmi mást nem kívánok, csak a halált, de itt akarok elaludni a ti öletekben! oscht foggal-körömmel berángatja a hálót a csónakba. Fáj minden • tagja, szíve és vére nem akar engedelmeskedni többé, de mégis sikerül. Aztán nekilát a láncnak. Az nem akarja megadni magát. Aztán az öreg a mellére vonja, nyál csordul ki a száján az elhaló lélegzettel, a kormány belecsobban a vízbe. Ekkor az öreg visszaesik hal- és mo- szatszagú hálójára. Melle úgy zihál, mint egy szomjanhalóé. A csónak eloldódik a pallótól, és rááll a hullámokra. Halljátok a Drávát, hogy dübörög, hogy zúg, hogy harsognak fanfarai az égererdőben? Fönn a végtelen fekete éjszaka, csillagok gyémántos miriádja és a hold. Az öregember kezével játszik a víz. Száját és szemét kitátja. Szíve mint konduló harang a vízzel együtt dübörög a fülében. Hadd kongjon, a csónak hadd sodródjon a végtelen éj áramán. — Most még nem lehet. Majd maga után megyék1. De nem csap be? . A vendég széttárja a karját: miért mondaná, ha nem igaz. Ahogy ellép a pulttól, a lány a csapos felé fordul, aki ugyanúgy megbűvölten nézi a lány melleit, mintáz imént a vendég. Bárgyú és tétova mozdulatot tesz a lány felé, de a llány gyorsabb, ráüt a kezére: — Mit nem képzel! — Ne játszd meg magad. — Kopjon le! És ne tegezzen! Akció és regresszió A vendég egy fa alatt várakozik a lányra, aki futva érkezik. Amolyan női futás, összezárt combok, a lábait pedig, ahogy beledől az iramba, oldalra dobálja ki. — A vén, szivar erőszakoskodni akart. A vendég nem figyel a bejelentésre. — Maga nagyon szép. — Ezek mind nyúlkálni akarnak: — Mert maga nagyon szép. A lány végigméri a vendéget. — Minek magának is hülyéskedni. — Mert maga szép. — Ezt már háromszor mondta. — Négyszer... — Maga is nyúlkálni akar? Most mondja meg, mert fordulok vissza. — Nyugodtan erős lehetne bennem a kísértés — tér ki a vendég a határozott állásfoglalás előli A vendég ismét magához húzza a lányt, hátul benyúl a pulóver alá, láthatóan azt pórbálja kitapasztalni, hogy a lányon van-e melltartó. Miután meggyőződött, hogy van, igyekszik kikapcsolni, de nem boldogul vele, azi izgatott matatás látszik a pulóveren keresztül, miközben a lány várja a munkálatok kimenetelét. Miután nem sikerülj mintha az előző akció mellékes volna, a vendég tüntetőén széles mozdulatokkal simogatja a lány hátáti a pulóver alatt. — Most mit csinálsz? — Simogatom a hátadat. — Te is olyan vagy? — Dehogy... Én nemi. — Engem itt mindenki ismer. Hírbe akarsz hozni? — Menjünk. A lány még az előző eseményeknél: — Ezzel a melltartóval senki sem boldogul. A vendég megütődik az őszinteségtől: — Már más is próbálta? — Nekem nem. A barátnőm mesélte — magyarázó- lag — neki is ilyen van ... A vendég idegesen és sértődötten rágyújt, a lány azonban benne van a témában. — Pedig csak egy mozdulat. Automata. — Ne hülyéskedj. Automata melltartó? — Nem hiszed? Megmutassam? A vendég közömbösséget tettet, pedig feszülten szívja a cigarettát, félszemmel a lányon. A lány lassú mozdulattal hátranyúl, kikattintja a fehérnemű zárját, majd visz- sza. — így kell... — Nem veszed le? — Mit képzelsz. Csak megmutattam, hogy kell. — Viccelsz velem? A lány ártatlanul néz: — Csak nem akarod, hogy itt levegyem? — Ha lennél olyan szíves ... A lány tűnődik az ajánlaton, aztán lassú mozdulattal hátranyúl, ismét kikapcsolja a zárat és várakozóan néz a vendégre. A vendég pedig szintén várakozóan nézi a lehetőségeket. — így kell... — erősíti a lány, de tovább nem mozdul. És amikor a vendég tovább szívja a cigarettát, lassan, de ügyesen kibújik belőle a pulóver alatt, a fehérneműt a pulóver ujján húzva ki. A vendég elmélyülten próbálgatja a zárat, kinyitja, becsukja, kinyitja, becsukja, bizonytalan a csönd közöttük. Nem tud mit kezdeni a fehérneművel, tétova mozdu— Nekem vissza kell menni. — Várj még! — Most vissza kell menni. Majd visszajövök. — Mikor? — Egy óra múlva — kérle- lőn,. — Jó egy óra múlva? — Ne menj! A lány rendbeszedi magát: — Add most vissza! — Mit? A lány a vendég zsebe felé bök. — Majd egy óra múlva. — így nem mehetek el. Az öreg nyúlkálós észreveszi. — Nem adom. . A lány ráveti magát a vendégre, próbálja visszaszerezni a melltartót. Dulakodnak, a vendég magasra emeli a fehérneműt: — Ez a zálog. „Szerelmünk záloga”. A lány sértődötten vonja meg a vállát: — A te bajod. Pedig amúgy is visszajöttem volna — közben ismét elrendezi magán a pulóvert. Szex u á I szociológia A lány kihívóan riszálja magát az emberek közt, a férfiak megbűvölten bámulják a jelenséget. A sörös korsók megállnak a kezekben, a feíőségével iszogató férjnek lelassul a mozdulata, mert a lány végigvonul, kebleit dül- lesztve a kocsmán. A lány ezt tudja, kuncogva veszi tudomásul, hogy nézik, de valószínűleg úgy érzi, most tartozik valahová, a vendég védelme alatt áll, ha miatta is bámulják. Még előre is köszön az ismerősöknek, akik erre sem számítva vontatottan reagálnak csak. A feleség — hatalmas idomú — gyanakvóan kérdez: — Ki volt ez? — Itt dolgozik. — Mindig így jár? A férj elrévedve: — Nem tudom. Általában köpenyben van. — Szép kis piskóta lehet. — Szép ... — válaszolja a férfi, miközben hosszan bámul a lány után. Aztán komótosan föláll és elindul a vécé felé. De nem megy be, hanem befordul a raktárba. A lány után. Közben visszajön a vendég, szemével a lányt keresi. Nem találja, ö is bemegy a raktárba. Kisvártatva égő arccal lép ki a lány, már köpeny van rajta. Lázasan mosogatja a korsókat. Később úgy ilép ki a férj, hogy a kipenderítés félreérthetetlen. Aztán a vendég a pulthoz lép és foghegyről rendel: — Korsó sör, fél rum. Összeállította: Őri Zoltánná
