Szolnok Megyei Néplap, 1978. március (29. évfolyam, 51-76. szám)
1978-03-26 / 73. szám
SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1976. március 26. A Sipos István: Fogápolás Szűcs Zoltán: Érdeklődés és közöny BEMUTATKOZIK 1 SZAKKÖR A Vegyiművekben az amatőr fotózás majdnem egyidős a gyárral. Szervezett formában 1959. óta működik fotószakkör az üzemben. Ekkor rendezték meg az első házi fotókiállítást a szakköri tagok munkáiból. Országos pályázatokon 1971. óta vesznek részt, a fotósok közösségében együtt dolgozik munkás és mérnök, idős és fiatal. Évente alapfokú tanfolyamot rendeznek a fényképezés iránt érdeklődőknek, így biztosítják az utánpótlást. 1977. sikeres évük volt. Részt vettek a fotós alkotótelepek országos kiállításán, Törökszentmiklóson az Alföldi tájak — alföldi emberek című kiállításon, valamint a vegyipari dolgozók országos tárlatán. Képeik ősszel Szolnokon a „Szociofotó tegnap és ma” című kiállításon is szerepelnek. (Az első oldalon: Csík Ferenc: Erőmű című felvétele) Sínké Erzsébet: Várakozás Kanyé Gábor: Várakozás Takács Ferenc: Julis néni Hoiocsi Kálmán: Délutáni zápor Mindennapi kenyerünk — Mindennapi kenyerűnket add meg nekünk ma — Így a réges-régi fohász. — Csak ne ilyen keletien, sületlen, éget- tet... — ez a Jelen, vagy legalábbis a közelmúlt kívánsága. A felemás helyzetet az idézi elő, hogy sokhelyütt már megtalálták a több vagonos kenyérgyártás titkát is, másutt viszont ez kevésbé, vagy egyáltalán nem sikerült. A vásárlóknak pedig megvan ez a kegyetlen szokása, hogy mindig a jót keresik. Lehet-e ma olyan cipót sütni, amely szinte ugyanolyan ízű, mint amilyet anyáink dagasztottak? Az egyes boltok népszerűsége, a főváros néhány pontján sorban álló emberek bizonyítják: igen. Heten, mint a gonoszok — Édesanyám kenyérhez szitálja a lisztet. Nálunk, otthon, sok ezer házhoz hasonlóan, még az ötvenes évek közepén is elhangzott ez a mondat. Ilyenkor másnap kora hajnalban titokzatos neszek töltötték be a konyhát,' s mire a gimnazista lányok felébredtek, már útra készen állt a batyu, amit nekünk kellett elvinni a pékhez. Soha olyan finomat, mint a friss házi kenyér megkaparintott durcája... Rég volt, elmúlt, és nem is kár érte. Sok asszony dereka fájdult meg a dagasztás- tól, sok asszony szabadulhatott meg a kemencétől később. Csak most, amikor beléptünk a karcagi sütőüzembe, édesanyám kenyereinek kicsinyített másai mosolyogtak vissza... A belépés azonban nem ment simán. Tekintettel a besötétedésre, s mert egyébként is ez a rend, a portás tisztségéhez illő Szigorúsággal kifaggatott bennünket jövetelünk céljáról, majd meggyőződött személyünk valódiságáról és csak ezután engedett utunkra, tréfás fenyegetéssel. — De nehogy rosszat írjanak ám rólunk! Kalauzul „kivezényelt” két, a műszak után vidáman hazafelé tartó lányt, akik bekísértek az üzembe, de maradni már egy percre se voltak hajlandók. — Vár bennünket a vacsora, s különben is, munkából mára ennyi untig elég — mondták búcsúzóul. így a süteményesek közül már senkivel sem tudtunk beszélni, a piroá ropogós sült kalácsokat. briósokat megmutató fehérköpenyes, Iszemüveges asz- szonyt is az öltözőből kellett előcsalogatni új pártfogónknak. Medgyesi Jánosnak. Őrá egyébként az emeleten akadtunk rá. ahol jó néhány dagasztócsészével körülvéve, egyedül bajlódott az edényből minduntalan kibukni akaró tésztával. Az egész üzemben összesen heten vagyunk, mint a gonoszok — tolt oda egy újabb csészét a dagasztókar alá. Az előző edény tartalma közben már egy garaton csordogált le a földszintre, alhol az automatagép szeletelte, sodorta veknié. Am az aprózás még a masinának se sikerülhet mindig, mert a mellette álló munkás egymás után hajigál- ta vissza a súlyhiányos darabokat a garatba. Amelyik megütötte a mértéket, az rövid pihenő után a formáját megadó kosárba, onnan pedig a sütőlapátra került. A kemence előtt félmeztelenül dolgozó pékek egyike a felső nyíláson a sülésre váró fehér tésztát rakta be, másika alul a piros-barna kenyereket szedte ki. Az egy szál kék nadrágba „öltözött” férfi a kerekekre szerelt kosárral elszáguldott a raktárba, s amíg polcra rakta a még forró cipókat, ismét tele lett egy kosár. — Napi kilencven mázsa kenyér kerül ki innen — mutat körbe a patyolattiszta raktárba Medgyesi János. — Az üzem többet is gyárthatna, de hát ennyi az igény... Hogy ne szomorkodjunk túlságosan a süteményesek elszalasztása miatt, alkalmi patronusunk jó tippet ad: menjünk át a másik üzembe, ott éppen most kezd a műszak. Ide sikerül úgy behatolni, hogy egy darabig senkinek nem tűnik fel, jól szétnézünk hát a még üres teremben. Mintha nem is ugyanannak a megyei vállalatnak egy másik részlegében volnánk. A mennyezet a lecsapódó párától szürke, a falak vakolata se tud ellenállni mindenütt a nedvességnek. — Hát még ha megvárnák, amikor a kemence is működik — mondja az öltözőből előkerülő R. Tóth István. — Akkora gőz van itt, hogy egymást is alig ismerjük meg. Meglátogatjuk a szürke vasszekrények előtt hangtalanul vetkőző férfiakat. A már-már kínossá váló csendet Balogh Mihály töri meg, — Hatan dolgozunk nyolc ember helyett, s ráadásul a kereset is kevés... Itt pené- szedjek meg a plafonnal együtt havi négyezerért? Hát mi vagyok én? Szerény közbeszólásunk után, hogy négyezer forint csak pénz, hasonló csendes modorban R. Tóth István ezt mondta: — Nézzék! Én 25 éve dolgozom, a keresetem most havi 6500 forint. Ebből negyven százalék az éjszakai pótlék, és a csoportvezetőségért is plusz pénzt kapok. Aranyélet? Betyárélet? További álldogállásra nincs idő, átmegyünk a munkahelyre. Ketten már a dagasztócsésze mellett vannak, cipókat szaggatnak ki a tésztából. Egy markolás, egy cipó, egy markolás, egy cipó — így megy ez, míg a csésze ki nem ürül. A langalé- ta Balogh Mihálynak szinte térdepelnie kell. Nem is állja meg szó nélkül. — A napi 25—26 ezer süteményért tíz-tizenkét órát húzunk le tornamutatványokkal tarkítva... A másik karcagi üzem, ahonnan jöttek, az más. Az ottaniaknak a miénkhez képest aranyélete van. Vajon másutt hogy van ez? Mi a jellemző a sütőiparra: az aranyélet vagya betyárélet? Ezt kutatjuk Kisújszálláson is. Az egyik üzemben még sötét van, mint később kiderül, itt csak kettőkor kezdődik az élet, a másikban viszont már nagy a sürgés-forgás. Első pillantásra látszik, hogy ez amolyan „hibrid” üzem: az egyik kemencéből kenyeret szed ki a pék, a másikban pogácsa sül. A fal melletti hosszú asztaloknál fedetlen felsőtestű munkások állnak, s marokba görbített kezükkel körkörös mozgást végeznek, hogy néhány másodperces várakozás után előbukkanjanak a tésztagolyók — ezekből lesznek a zsemlék. Ä sor egyik szélén Nagy Gyula serénykedik, a legidősebb jogán belenyugvással közli: — Harminc évvel ezelőtt maszek voltam, akkor is így csináltam. Ami azt illeti, itt nem sok valóban a változás. A sarokban is egy valódi gépma- tuzsálem szerénykedik, ez alá teszik be a jó lepénnyi vastagtésztát, és egy kar megrántása után ez darabolja fel a zsömlealapanyagot. A többségében fiatal férfiaknak nem is tetszik a dolog. — No, csak az nyomkodná meg három-négy százszor egy éjszaka ezt a kart, aki az automatát elvitette innen. Reggelre bizony mindentől elmenne a kedve... Ég és föld A fiatalok egyébként jókedvűen teszik a dolgukat. Amikor az éjszakázásról kérdezzük őket, akkor is tréfásra veszik a mondókát. A munka még csakl hagy- ján, — magyarázza az egyik a többiekre kacsintva. — Nem ez a feneség. Hanem inkább az, hogy nem tudjuk mit csinál közben otthon az asszony. Nagy Gyula is mosolyog egyet a bajúsza alatt, talán azon, hogy az illetőnek nincs is felesége. Nem derül ki, mert a jó kenyérre, a finom péksüteményre terelődik a szó. A brigádvezető most egy rövid időre abbahagyja a munkát. — Szerintem az embereken és a körülményeken múlik. Igazi, ahány liszt, any- nyi fajta, amennyi pék, any- nyiféle kenyér. De ha a munkás figyelmes, még olyan hibákat is kijavíthat, amit, az egyébként nem túl gyakran tévedő gépek követtek el. Az egészet eldöntő kérdés csupán az, hogy milyenek a körülmények!. Azok, mint láttuk, bizony változóak. A kisújszállási üzem raktárába betévedve is csak azt láthatjuk, hogy a korcagi modern gyár ugyanezen helyiségéhez hasonlítva ég és föld. Az itteni például Zsúfolt, nem csoda hát, hogy a műanyag rekeszben felhalmozott perecből még a földre is jutott. No, de ki gondol erre, amikor a boltban vásárol, és ki töri azon a fejét, hogy az asztalra kerülő kenyér mi mindenen ment keresztül, mire beleharaphatunk. — Olyankor egy a lényeges: jó-e vagy nem jó? Ugyanúgy mint most nekünk, akik a szíves kínálásnak eleget téve a kiemence-forró pogácsát fújkáljuk. S mert ízlik, most már minden rossz olyan távolinak tűnik. Viszont még mindig mozog a mérleg nyelve. Három a magyar igazság, nézzünk be Törökszentmiklósra is. Az 1-es számú üzemen már kívülről látszik, hogy itt az üvegfalakon fúl az automaták világa vár. S valóban, még a kemence elől is szállítószalag viszi a kenyeret a polcok előtt lévő leszedő asztalig. Czikó István, a József Attila szocialista brigád vezetője büszkén vezet végig éjféli birodalmán egészen a raktárig, ahol a hajnali szállításig a három kilós vágott kenyerek szundítanak. A kérdésre, hogy a péksüteményt Törökszentmiklóson hol készítik; a brigádvezető csak legyint. — A másik üzembe ne menjen, ha szép látvánnyal az emlékében akar ágyba kerülni ma éjszaka. A mi üzemünk az övékéhez képest patika. Lisztraktáruki sincs, nagy a zsúfoltság, ajajaj... Látni rajta, hogy hálát ad az égnek, hogy jó sorsa nem oda, hanem ide vezérelte. — Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma — így a réges-régi fohász. — Méghozzá olyan illatosán finomat, amilyet például Karcagon, Kisújszálláson és Törökszentmiklóson sütnek. Braun Ágoston
