Szolnok Megyei Néplap, 1978. március (29. évfolyam, 51-76. szám)
1978-03-18 / 66. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. március 18. Ritka állatóriások Erősen megcsökkent számban élnek ma már szerény képviselői annak az állatcsoportnak, az orrszarvúaknak, amelyek egykor, a harmadidőszakban virágkorukat élték. A dél-franciaországi barlangrajzok gyakran ábrázolták ezt az óriás állatot, de sok máshol talált csontba vésett kép, kerámia, kisplasztika is igazolja egykori elterjedésüket. Ma már csak öt fajuk maradt fenn, ezek száma is állandóan csökken. Legismertebb fajuk az állatkertekben is tartott, afrikai fekete orrszarvú. A tudósok számukat 7—10 ezerre becsülik. Jellegzetes képződményük az egymás után elhelyezkedő két tülök. Ezek azonban csupán bőrképződmények, csontos támasztékuk nincs, ennek ellenére szilárdan ülnek az állat orrán,- s olyan kemények, mint a keménygumi. Ritkán törnek le az alapjukról, de ha ez mégis előfordul, éppúgy kinőnek, mint az emberi köröm. A tülök eredetileg is hegyes, de az orrszarvúak még kemény tárgyakhoz, termeszvárakhoz, fatörzsekhez is dörzsölik, szinte hegyesre köszörülik. Az állatkerti példányok — valószínűleg unalmukban — addig dörzsölik tülkeiket betonoszlophoz, falakhoz, amíg szinte teljesen elkopik. Az orrszarvúak egyetlen ellensége az ember. Tülkeikért évszázadok óta pusztítják ezeket az állatóriásokat, mert faragványokat készítenek belőle. Irtásukhoz hozzájárult a babona is: sok nép „csodatévő” gyógyszert készít belőle. Bár az orrszarvú a természetben ingerlékeny állat, fogságban megszelídül, sőt gondozójához még ragaszkodik is. Szaporodási időben a hímek megküzdenek a nőstényért. Ilyenkor súlyos sebeket adnak, kapnak, amelyekben élősködők telepednek meg, megfertőzve a sebeket. Ezeket a férgeket pusztítják az orrszarvúak hátán megtelepedett seregélyfélék, az ún. nyűvágók, s így tisztítják a sebeket. De ezek a madrak nemcsak a sebgyógyulást segítik elő, hanem figyelmeztetik is az orrszarvút a közeledő veszélyre, pl. az ember közeledésére. A természetvédő szervezetek felemelték hangjukat az orrszarvúak védelmében. Ha a túlzott vadászatnak nem vetnek idejében véget, az orrszarvúfaj előbb-utóbb ki fog pusztulni. Az oroszlánbébi élete Ma már minden állat- kertben megtalálható az oroszlán, sőt némelyikben több is van, mint kellene. Ennek oka, hogy az oroszlán fogságban is jól szaporodik. A budapesti Al- latkertben például 1911 óta tartanak oroszlánt, és azóta több mint 150 kisoroszlán született. A legszaporább anya a Leila nevű oroszlán volt (1952-től 1969-ig ált) tízszer kölykezett, összesen 24 ivadékot hozott viliágra, és mind fel is nevelte. Érdekes azonban, hogy vannak olyan anyaállatok, amelyekben nem fejlődött ki az utógondozás ösztöne, és kölykeiket sorsukra ■ hagyják. Ilyenkor az embernek kell valami megoldást találnia, pótmamáról gondoskodnia. Erre a célra leginkább a friss kölykes, egészséges, szelíd kutya a legmegfelelőbb. Az állatok további fejlődését természetesen befolyásolja. nogy oroszlán- vagy kutyamamától kapják a táplálékot. Az oroszánanyával nevéltek 6—7 hetes korkukra félnek az embertől, fújnak rá, menekülnek előle. A kutyával neveltek viszont „au” hangot adva kedveskednek az őket simogató ápolónak. A dajkakutyával nevelkedő oroszlánbébi sokkal többet mozog, játékosabb és a -környezete iránt érdeklődőbb, mint az oroszlánanya mellett nevelkedő, és tejtestvérükkel, a kiskutyával egyenrangú pajtásként játszanak. Ismeretes, hogy az állatok hangjelzések útján is érintkeznek. A madarak énekelnek, a tücskök ciripelnek, s a halak sem olyan némák, mint a közmondás tartja. A bálnák és a denevérek visz- szavert hanghullámok által — radarszerűen — tájékozódnak. Kevésbé ismeretes, hogy a hangrezgések a szilárd talajban is alkalmasak az állatok közötti információközvetítésre. Ezt a lehetőséget vizsgálták a darm- stadti Zoológiái Intézetben — hangyákkal. A vizsgált hangyafaj — o dél-amerikai levélnyíró hangya — föld alá ásott fészkében táplálékul szolgáló gombafajt tenyészt növényi leveleken. A hangya tor- és potrohszelvénye összedör- zsölésével ad hangot. A hang erőssége jelentős, és frekvenciája az ultrahangtartományba esik. Ezek a hangrezgések a hangyák számára nem ,.hallhatók". Ha azonban a iészket viz önti el, akkor a hangyák dörzsmozgása olyan rezgéseket idéz elő. amelyeket a hangyatársak észlelni tudnak, és amelyekre biológiailag reagálnak: a hang irányába sietve kiássák bajba jutott társaikat. A riasztás életbevágóan fontos szerepet játszik, ha az egyetlen anyakirálynőt kell megmenteni, hiszen az ő életén múlik az egész telep fenntartása. A királynő hangkibocsátásai különösen erélyesek. Egy majdnem kipusztult állatfaj Kísérletek a pingvinekkel Hogyan sikerült a pingvineknek olyan pompásan alkalmazkodniuk a zord éghajlati viszonyokhoz? Mi történik szervezetükben, amikor majdem jéggé fagyott vízben merülnek alá élelem után (a császárpingvin például akár 18 percig is a víz alatt marad, 100—200 méter mélyre is lemerül percenkénti 60—120 méteres sebességgel). E kérdésekre kerestek választ a kutatók az alábbi kísérletek során., A szívműködést regisztráló mérőfejekkel ellátott pingvineket acélkamrába helyezték, mégpedig úgy, hogy vér- vevő csövekkel is felszerelték őket. A kamrában olyan nyomást hoz- .tak létre, amely megfelelt a meghatározott mélységre való lemerülésnél elszenvedett nyomásnak. Minden 30 másodpercben vérmintát vettek a kísérleti állatoktól. folyamatosan vizsgálták annak oxigén- tartalmát. Egy másik kísérlet során az állatok testhőmérsékletet szabályozó agyközpontjába finom csövecskéket ültettek be, amelyben vizet cirkuláltattak. Amikor meleg víz áramlott a csőrend- jszerben, a pingvinek i'-zéttiártják úszószárnyukat. légzésük zihálóvá vált, és jeget nyaltak, mintha melegük lett volna. Amikor az agyi részt hideg víz áramoltatásával lehűtötték, az állat teste erősen remegni kezdett, még akkor ’s. ha közben meleg vízben állt. Lehetséges, hogy a pingvinek életének kutatása közben szerzett ta- pasztalatok hozzásegítik az embert ahhoz, hogy megtanuljon élni és dolgozni az óceán mélyén, s olyan nagyszerűen állja a dermesztő hideget, mint a kedves-ügyetlen állatok. Az utóbbi századok során az ember pusztító kapzsisága, rablógazdálkodása avagy természeti környezetükbe való hozzá nem értő beavatkozása következtében sok állatfaj pusztult el. Csaknem erre a sorsfa jutott a bölény is. ötven évvel ezelőtt már csak néhány élt ezekből a szarvas- marhákkal rokon, rövid és erős szarvú, széles homlokú és hatalmas izomzatú állatokból. Párizsban 1923-ban nemzeti társaságot alapítottak a bölény védelmére. Ennek tevékenysége révén sikerült elejét venni az állatok végleges kipusztulásának. Amerikai biológusok felfedezték, hogy két tengeri csigafaj egyedei gyakran eszközt használva segítenek magukon. E csigák az USA csendes-óceáni partjának a vizeiben élnek. Súlyos, turbán alakú házuk van. Sokszor előfordul, hogy a tenger fenekén legélészés közben felborulnak. Ebből a helyzetből segédeszköz nélkül nem tudnak visszafordulni, úgy állnak ismét „talpra”, hogy lábuk első részével apró köveket emelnek fel a tengerfenékről. A köveiket azután lábuk szélének hullámmozSzigorú védelemmel és tervszerű tenyésztéssel megoldották a fokozatos szaporítás problémáját is. Természetvédelmi intézmények rezervátumaiban gondoskodnak ma a bölények védelméről és háborítatlan életéről a Szovjetunióban, Lengyelországban, az Egyesült Államokban és a világ néhány más országában. Ez utóbbiak közé tartozik az NDK, ahol a Karl-Marx- Stadt közelében. Oberra- bensteiben 45 hektárnyi területen rezervátumot létesítettek. Annak lakója a képen látható bölénypár. gásával hátra szállítják. Ha az ott összegyűjtött kövek súlya már elég nagy, akkor ez a súly visszabillenti a csigát eredeti helyzetébe. Nagyobb kövekkel, amelyek a csiga súlyának egy- harmadát is kitehetik, gyorsabb az eljárás. Egyetlen ekkora kő elegendő ahhoz, hogy a csigát a „talpára” fordítsa. Még alkalmasabbak a hosszúkás, lapos kövek. Ezeket a csigák mintegy botként használják, rájuk támaszkodva fordítják vissza magukat. Tarajos állat lensége felé repíti néhány lazán álló tüskéjét. Ezt olyan erővel teszi, hogy a tüskék mélyen beleállnák még a kerítés deszkájába is; természetes, hogy az így okozott sérülés nagyon fájdalmas és nehezen gyógyul. Érdekes állatok láthatók a képen: tarajos sülök a müncheni állatkertben. Természetes körülmények között Afrikában és Ázsiában élnek. Hajdan Közép-Európában is elterjedtek voltak, ma Európában csak Szicília szigetén és Dél- Olaszországban találhatók. Állítólag a rómaiak telepítették be Olaszországba, mert a feltevések szerint a gazdag római nők hajdísznek használták aranyozott tüskéit. Az állat hossza eléri a 70 cm-t. ebből 10 cm a farka. Testének kétharmadat feketés-barna és fehér gyűrűkkel tarkított, erős hegyű tüskék borítják. Farka, mint egy kereplő, az ellenség elriasztására szolgál: ha az állatot veszély feFőleg éjjel és szürkületkor mozog. Elsősorban a száraz lapályokon, hegyoldalakon, kertek, ültetvények közelében szeret tartózkodni. Mély földalatti katlanokat ás magának: télen ezekben tartózkodik, de téli álmot nem alszik. A szabad természetben egyedül él, egyedül vadászik. Növényi szárakkal, fák kérgével, gumókkal, gyökerekkel, gyümölcsökkel táplálkozik, de nem veti meg az állati táplálékot sem. Tavasszal párosodik, a nőstény 2—4 fiat hoz a világra. Különös gonddal készíti elő az utódok fészkét. A kis sülök születésük után hamarosan követik anyjukat a szabadba. Az anyaállat éberen vigyáz kicsinyeire; a felingerelt szülők fojtottan morognak, vicsorognak. A nagy ragadozó macskák, kutyák tüskéik elnyegeti, felborzolja a tüskéit, és ilyenkor mozgását hangos csörömpölés kíséri. Allatkertekben azt is megfigyelték, hogy a tarajos sül az ellenére széttépik a sülöket. Húsa állítólag ízletes; egyesek szerint az itáliai piacokon még ma is árusítanak sülhúst.