Szolnok Megyei Néplap, 1978. február (29. évfolyam, 27-50. szám)
1978-02-12 / 37. szám
1978. február 12. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 — Álljunk meg! Kovács a fékre lépett. Szöllős felkapta a fejét. — Mi van? — Menjünk be! Kelletlenül kinézett az ablakon. Sötét volt odakint. Ásított. — Hová? — A művelődési házba. — Nem volt még elég? Keceli kinyitotta az ajtót. — Jössz? Szöllős morgott, de nem akart egyedül maradni a kocsiban. Kovács bezárta az ajtókat, és utánuk szaladt. Zene szólt odabent. — Biztosan bál van, — mondta Szöllős. Keceli már eltűnt az előcsarnokból, amikor beléptek. Lécráccsal elkerített büfé volt a sarokban. Régi kocsmák kármentős söntésére emlékeztette Szöl- lőst. — Mit iszol? — Semmit. — Colát? — Nem. . — Teát? — Azt inkább. De biztosan nincs. — Ülj le! A büféablak túl alacsonyan volt, Szöl- lősnek mélyen le kellett hajolnia^ hogy be tudjon nézni. Megkocogtatta az üveget. — Mi tetszik? Sovány, szalmasárga hajú nő volt a kiszolgáló. A fáradtság átütött az arcára kent festékrétegen. — Mindenekelőtt egy forró teát. És sorolja el, szép ifiasszony, hogy mit tudna még adni? Italt természetesen ... A nő megvetően elhúzta a száját. — Nincs tea. — Cola? i — Az van, de meleg. — Adja gyorsan, nem nekem lesz! A nő letette elé a bontott üveget. — Adhatok pálinkánt, konyakot, likőrt. — Egy fél konyakot kérek. Meg egy poharat a Colához. A büfésnő végigmérte, mondani akart valamit, azután mégis hallgatott. Kiöntötte a konyakot, Szöllős közben odavitte Kovácsnak a colát. — Nincs tea. — Nem kérek colát. Kovács eltolta az üveget. — Hagyd csak! Felmelegszel idebent, és jól fog esni. Visszament az ablakhoz. — Kilenc húsz — mondta a nő. Három középkorú férfi beszélgetett a sarokban. Üvegből itták a sört és cigarettáztak. Szöllős fizetett, és indult volna, de az egyik odalépett hozzá. — Jó estét kívánok. Kit tisztelhetünk az elvtársban? Szöllős meglepődött, de megmondta a nevét. — És milyen ügyben? Már ha szabad kérdezni. Vagy csak szórakozgatunk e'gy kicsit? Szöllős nem válaszolt rögtön, hát hozzátette : — Mert látszik, hogy nem idevalósiak. — Újságíró vagyok — mondta Szöllős, és indulni akart, de a férfi megfogta a karját. — Az nagyon jó! Ha szabadna egy kicsit alkalmatlankodni... De igyunk is közben! Sört vagy konyakot kérhetek? — Semmit. • — Akkor majd később. Tudja, elmondok én magának valamit, amiből olyan cikket írhat... Meg fogja köszönni nekem. Lehalkította a hangját, és közelebb hajolt. A cigarettától és a sörtől bűzös volt a lehellete. Szöllős elfordította a fejét, nehogy felkavarodjék a gyomra. Egy darabig hallgatta a szélesen hömpölygő, sok kitérővel előadott történetet, azután hirtelen fölemelte a kezét. — Ezt nem nekem kellene elmondania. — Hát kinek? — A megyei tanács elnökének. — Viccel? — Nem. Szöllős közelebb hajolt. A száján vette a lélegzetet, hogy ne érezze a másik sör- és füstszagát. — Ugyan mikor mondhatnám el neki? — Most rögtön. Kovács felé bökött az ujjával. — Át akar verni? Azt nem ajánlom! Szöllős a szívére tette a kezét. — Az elnök elvtárs néha kimegy titokban a területre. Ilyenkor a kocsit is maga vezeti. Azt hiszi, szaladgáltam volna itt az itallal, ha nem ő...? Lehet, hogy migszid, mert elárultam, de ezt a nehéz ügyet csak ö intézheti el. — Ügy gondolja, hogy egyszerűen csak menjek oda hozzá? — kérdezte a férfi bizonytalanul. — Nagyon tiltakozik majd, nem vallja be, hogy ő a megyei tanács elnöke, de maga ne törődjön ezzel, csak mondja el az ügyét. Az a fontos, hogy az elnök elvtárs tudjon róla. A férfi letette a sörösüveget a büfé pultjára. — Ezt tényleg komolyan gondolja? Szöllős biztatóan mosolygott. A másik felvette az üveget, ivott, újra letette. A homlokán kiütött a verejték. Azután nagyot sóhajtott, eltaposta a cigarettáját, kiitta a maradék sört az üvegből, és elindult. Sárga félcipő és sötétkék ruha volt rajta, ritkuló hajából korpa hullott a vállára. Kovács türelmesen várt, hozzászokott a késői hazatérésekhez. Elterült a széBISTEY ANDRÁS A 1; átog atás ken, a lábait kinyújtotta. Töltött a Colából, ivott egy kortyot, de a langyos létől felkavarodott a gyomra. A művelődési házat nemrég nyitották meg, a tágas előcsarnokban még a kiömlött italok és a füst szagán át is érződött a friss mész illata. Kovács lehunyta a szemét, és megpróbálta kiválasztani ezt az illatot a sok nehéz szag közül. Valaki megállt mellette. Azt hitte —, hogy Keceli jött vissza, de egy szélesen mosolygó idegen volt. Szótlanul nézték egymást, azután az idegen kissé összeütötte a sarkát, és meghajolt. — Kerekes. — Kovács — mondta kelletlenül. Fáradt volt, nem akart beszélgetni. — Tudom, hogy az elnök elvtárs nem akarja elárulni, hogy a megyei tanács elnökének tetszik lenni, de én tudom, és ha már így összetalálkoztunk ugye, szeretném elmondani, hogy ... — Nem én vagyok ... — Nem, nem! Én egészen biztos vagyok benne, hogy... de nyugodt lehet az elnök elvtárs, én nem árulom el.. . Meg tetszik engedni? Leült, és az asztal fölött egészen közel hajolt Kovácshoz. — Én tudom, hogy titokban tetszett kijönni, inkongnitóban, mondhatnánk úgy is, mint Mátyás király régen, elnézést a tréfáért, de hát nem is erről van szó ugye, hanem egy olyan ügyről, ami az én ügyem, de szinte közügy, vagyis nemcsak szinte, hanem valóságosan is az, mert én raktáros vagyok itt a téesz- ben, vagyis a téesz melléküzemágában ugye, ahol. cirokseprőket kötnek, és most azt mondják, hogy négyszázai több seprőnek kellene lenni, de papír az nincs semmiről, mert olyan nagy az összevisz- szaság ... — Szöllős küldte magát? — Tessék? — Ki küldte ^de? — Magam is észrevettem, hogy az elnök elvtárs, hiszen ki ne ismerné, a népszerűség ugye . . . attól az újságírótól csak megkérdeztem, hogy jól gondolom-e, mert hogy inkognitóban ,.. — Nem én vagyok a megyei tanács elnöke — mondta Kovács. — Gépkocsi- vezető vagyok, két újságírót vittem körbe a megyében. Átverték magát, ha ... Kerekes cinkosan elmosolyodott. — És az újságírók viszik oda az italt a gépkocsivezetőnek-? Láttam ám! Elhiszem, hogy az'elnök elvtárs ... — Nem vagyok elnök! — .. .nem akarja elismerni, hiszen akkor az inkognitónak semmi értelme. . — Nem elismerni nem akarom, tényleg nem vagyok a megyei tanács elnöke! Megmutassam a személyi igazolványomat? Kerekes izgett-mozgott a széken, sűrűn törülgette a verejtéket a homlokáról, az arcáról, a nyakáról, azután kigombolta az ingét, és a melléről is. — Ha az elnök elvtársnak ez kellemetlen — mondta kínlódva —, én nem mondom többet, hogy elnök elvtárs, beszéljünk úgy, mintha csak sofőrnek tetszene lenni. Kovács a nagyterem ajtajához rohant. El akart vegyülni a tömegben, hogy Kerekes szem elől tévessze. Alacsony, borostásképű ember állt elébe. Jegyet kért tőle, de Kerekes félrelökte az útból. — Erre tessék elnök elvtárs ... az- azaz ... bocsánat. Kovácsot mellbevágta a zaj. A túlfűtött teremben nehéz verejtékszag keveredett a rosszul égő olajkályhák bűzével. Átfurakodott a táncolok között, de Kerekes a nyomában volt, és a túlsó falnál utolérte. Az arcán még mindig ott volt a mosoly. Mondott valamit, de a hangja nem hallatszott. A zenekar közelében voltak, csak üvöltve lehetett volna beszélni. Kovács érezte, hogy nem bírja sokáig a hangorgiát és a sűrű levegőt, amely mintha megtapadt volna a tüdejében, egyre jobban fojtotta. Rossz helyen állt meg, a bámészkodó csoportok közötti szűk átjáróban, pillanatonként m^gtaszította valaki. Lassan a legközelebbi ajtó felé húzódott. Kerekes mindenütt követte. Az ajtó rosszul kivilágított, hideg folyosóra nyílt. Kovács mély lélegzetet vett. — Jólesik egy kis friss levegő — mondta Kerekes mosolyogva. — Biztosan melegünk volt odabent. Meg ez a zene! Miért nem lehet ezt betiltani, kérdem én a jó ízlés nevében? Kovács nem válaszolt. — Szóval, hogy folytassam ezt a seprő ügyet... én az elnöktől sem ijedtem meg. Azt feleltem neki: vannak jó embereim odafönt, akik nem fogják hagyni, hogy egy ilyen piszlicsáré ügy miatt engem meghurcoljanak. Én kérem majdnem alapító tagja vagyok a szövetkezetnek. Aki engem támad, az a szövetkezeti mozgalmat, szinte azt is mondhatnám. hogy a mi szocialista rendünket ... Valami megmozdult a folyosó távoli, sötét sarkában. Vízcsobogás hallattszolt, majd egy vödör csörgése. Kerekes ingerülten odakiáltott: — Ki az? Egy asszony jött elő a sötétből. Vízzel teli vödröt és felmosórongyot hozott. Foszlott kék köpeny volt rajta, szürkülő haja az arcába lógott. Lecsapta a rongyot a padlóra, és nehézkesen térdre ereszkedett. — Ne zavarjon bennünket! — mondta Kerekes. — Fontos megbeszélésünk van. — Ha olyan fontos, beszéljék meg odakint. Fel kell mosnom a követ. — Nem érti, hogy menjen innen?! Ez az elvtárs itt a megyei tanács elnöke! Hozzá ne érjen a koszos rongyával a cipőjéhez! — Hagyja csak! — Kovács intett, hogy folytassa. Kerekes zavarba jött, nem akart beszélni az asszony előtt. — Muszáj most felmosni, mert később a nagyterem takarítása miatt már nem lenne rá idő. És az igazgatónő ezt nagyon szigorúan veszi. Mindennek ragyogni kell. — Menjünk vissza a büféhez! — mondta Kerekes, — Majd ott nyugodtan elmondom ezt az ügyet. Indultak volna, de az asszony hangja megállította őket. — Ha szabadna valamit... Kovács visszafordult. — Tessék! Az asszony még mindig térdelt. — Ha meg tetszene hallgatni az én nagy bajomat... én olyan hálás lennék ... imába foglalnám a nevét. Kerekes felnevetett. — Pont a maga imájára van szüksége az elnök elvtársnak! Ne zavarja jelentéktelen magánügyekkel! Az asszony lehajtotta a fejét, és a rongy után nyúlt. — Hát hiszen igaz... — motyogta. Kovácsot egy pillanat alatt úgy elöntötte a düh, hogy beleszédült. — Tűnjön el! — sziszegte Kerekesnek. — De elnök elvtárs ... én csak ... — Takarodjon! A keze ökölbe szorult. A másik meg- érzett valamit az indulatából, mert óvatosan hátrább lépett, de a mosoly közben sem tűnt el az arcáról. — Hát akkor majd más alkalommal ... úgy látom, a szituáció most nem megfelelő. Az előcsarnok felé hátrált. Kovács visszafordult, de az asszonyt már nem látta sehol. Kopott, nagy iratszekrény állt a folyosó végében, régi iratok, brosúrák, törött pingpongütők, poros makettek selejtezés előtti utolsó állomása. Keskeny ajtó nyílt mellette, földig érő szélvédő függöny takarta. — Itt ment ki — gondolta Kovács. Koromsötét volt az udvaron, hiába meresztette a szemét. Azután valami zajt hallott. Meg akarta kérdezni, hogy a takarítónő van-e ott, de nem tudta a nevét. — Halló! — mondta bizonytalanul. Nem jött válasz, hát még egyszer szólt: — Ki az? Borízű hang válaszolt a sötétből: — Miért ordítasz, te hülye?! Összeállította: Őri holtaimé Jean Ef- fel világhírű francia grafikus születésének 70. évfordulója alkalmából Az ember teremtése című sorozatából néhány rajzot mutatunk be. - Munkásságáért a Béke-világtanács aranyéremmel tüntette ki, 1968-ban Nemzetközi Lenin- békedijat kapott. Olajozás
