Szolnok Megyei Néplap, 1978. február (29. évfolyam, 27-50. szám)

1978-02-12 / 37. szám

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1278. február 12.

SZÜLETÉSÉNEK 80. ÉVFORDULÓJÁN

Emlékezés Bertolt Brechtre

A brechti életmű csupa XX. századi kihívás, provokáció, érzelmi és értelmi csapda. Szinte minden műve próbára teszi az irodalomról alkotott fennkölt elképzeléseinket, „durva gondolkodásával” folyton a lényegre: a társadalmi érdekek boszorkánytáncára irányítja figyelmünket. Az alapvető, az elemi igazságokat — amelyek magától értetődnek, mégsem hangzanak el — vágja szemünkbe, kíméletlenül vagy gúnyosan, ironikusan, s olykor — mert ez sem volt idegen tőle — megrendült bölcsességgel szól ránk.

Ha drámába fogott, versbe, regénybe, ha esszét, vitairatot fogalmazott, ha megütközést keltő dramaturgiai elképzeléseit szögezte ki az üj színház kapujára — eredetisége, következetessége mindig kiütközött. Ez az eredetiség pedig abban állt, hogy a marxi módszert igyekezett érvényre juttatni az irodalomban. S az érett Brecht- nél aligha találunk különbet, akire rámondhatjuk: szocialista művész.

„Udvözlégy kétely! Azt tanácsolom, vidáman / És tisztelettel köszöntsétek azt,

Ki szavatokat, mint egy rossz garast vizsgálja meg”. A „kritikai magatartást” a szocializmus építése közben sem adta fei, kigúnyolta a „határozatlan” hibákat elkövetőket. Ez volt Brecht, nem tagadta meg önmagát, amellett, hogy bizalmát a jövőben nem veszítette el. Hitt abban, hogy: „a legapróbb / kis / Örömöket kiköveteljük együtt... / S a világot otthonosan berendezzük.”

A dialektikus szemléletű művek Brechtjéről gyakran elmondták, hogy moralista volt. Ezért tudta színéről és visszájáról is felmutatni a viszonyokat, „az állapotokat”. A morált és a jogot is. Az emberi lényeget, amelyben oly elválaszthatatlanul együtt lakozik a jó a rosszal. Egyáltalán: értette a „rossz” történelemformáló szerepét. Mindig ellenpontozta műveiben a szépet a torzzal, a fennköltet az obszcénnal. az ösztönösséget a tudatossággal, a kifinomultat az ízléstelennel, a hitet a rációval, a rajongást a kételkedéssel.

Egyszóval: életpárti, realista volt.

De néha ő sem bírta eltakarni ellágyulásait, szinte értelmetlennek látszó bizalmát az ember nemességében, jóságában. A gonoszság maszkja című versében a következő sorokra bukkanhatunk: „Részvéttel nézem ' Homloka kidagadt ereit, melyek jelzik, / Milyen megerőltető gonosznak lenni.”

Ebből a negatív megfogalmazásból csendül ki Brecht- nek, a tudatos,, szocialista művésznek az optimizmusa, így kell értenünk. így a miénk.

Péntek Imre

A Koldusopera írójaként vált világhírűvé.

Ám az expresszionizmus fenegyereke, a hivatásos tiszteletlen csakhamar megtalálta az utat a munkásmozgalomhoz, a szocialista világnézethez. 1918-ban kezdődő irodalmi pályáját Hitler hatalomra jutása törte meg. Majd az emigrációs évek következtek. Tizenöt év idegenben. Németként élve át Németország gyalázatát. S ő sem tehetett mást, mint újra és újra megidézte ezt a történelmi sokkot. szégyent: „Fiam, hogy Németország / Más lesz, mondtad makacson. / Nem tudtam: pernye lesz és / Vérlepte kőhalom.” — írta gúnyos-keserűen a Német anya dala című versében.

A háború után a demokratikus Berlinben talált otthonra, ahol megalapította híres színháziát, a Berliner En- sembl-t. Színházi tevékenységének kisugárzása óriási. Csak két végletet említünk: Dürenmatt kiábrándult komédiáit és Peter Weis „tandrámáit”, amelyek nem születhettek volna meg Brecht darabjai, epikus színháza nélkül.

Még az emigrációban írt verset A kétely dicséretéről:

Nincsen szükségem sírkőre

Nincsen szükségem sírkőre, ám ha Nektek szükséges, hogy sírkövet kapjak, Óhajtanám, hogy ez álljon rajta:

Javaslatokat tett. Mi pedig Elfogadtuk a javaslatokat.

Ez a felirat mindannyiunkra Jó fényt vetne.

A költők kivándorlása

Homérosznak nem volt hazája,

Es Daniénak a magáéból menekülnie kellett.

Li Po és Tu Fu polgárháborúkban botorkált, Amelyek harmincmillió embert nyeltek el. Euripidészt perekkel fenyegették,

S a haldokló Shakespeare-nek befogták a száját, Francois Villont nemcsak a múzsa látogatta, Hanem a rendőrség is,

A „Kedves”-nek nevezett Lucretius száműzetésbe ment,

Akárcsak Heine, és így menekült Brecht is a dán szalmafedél alá.

Eörsi István fordításai

A La Ciotat-béli katona

A

z első világháború után egy kis délfrancia kikötőben. La Ciotat-ban vásárt rendeztek az egyik hajó vízrebocsátása alkalmából. Az egyik téren egy francia katona bronzszobra állt. Ekörül tolongott a nép. Amint közelebb léptünk, kiderült, hogy egy eleven ember áll ott mozdulatlanul a kőtalapzaton a forró júniusi nap füzében földszínű köpenyben, rohamsisakkal a fején, bajonettel a kezében. Arca és keze bronzfestékkel volt bemázolva. Egyetlen izma se rándult meg, szempillája sem rezdült.

Lábainál egy darab pappendeklit támasztottak a talapzathoz. Ez állott rajta.

A SZOBOREMBER (Homme Statue)

Alulírott, Charles Louis Franchard, közvitéz, a ... gyalogezred katonája, miután Verdunnél maga alá temetett az omladék, arra a szokatlan képességre tettem szert, hogy akármeddig képes vagyok olyan mozdulatlanul állni, mint egy szobor. Ezt a képes-i ségemet sok orvosprofesszor vizsgálta már meg, és megmagyarázhatatlan betegségnek nyilvánította. Ne sajnáljanak néhány fillért egy állástalan családapától!

Egy ércpénzt dobtunk a tábla mellett álló tányérba, és fejcsóválva mentünk tovább.

Itt áll állig fegyverben sok-sok évezred óta ez az elnyűhetetlen katona, az a katona, akivel a történelmet írják, aki lehetővé tette Nagy Sándornak, Caesarnak, Napóleonnak mindazon nagy haditettét, melyről az iskoláskönyvekben olvastunk. Itt van hát. Meg se rezdül a szempillája. Ő volt Kürosz íjásza, Kambüszész sarlóskerekű harciszekerének kormányosa, akit nem tudott végleg eltemetni a sivatag homokja, Caesar légionáriusa, DzsinI giz khán lándzsása, XIV. Lajos svájci gárdistája és I. Napóleon gránátosa. Azzal a talán nem is olyan rendkívüli képességgel rendelkezik, hogy egy arcizma sem rándul meg, miközben a pusztítás minden elképzelhető eszközét próbálják ki rajta. Érzéketlen marad, akár a kő (így mondja), amikor halálba küldik. A legkülönbözőbb korok kő, bronz, vas lándzsája járja át a testét. Artaxerxesz és Ludendorff tábornok harckocsija gázol át rajta, Hannibál elefántjai és Attila lovascsapatai tapossák palacsintává, a századok folyamán egyre tökéletesedő lövegekből kiröppenő ércdarabok zúzzák széjjel, s hajítógépek kövei; széttépik a nagy, galambtojásnyi puskagolyók és a parányi kis golyók, melyek úgy döngicsélnek, mint a méhek, de ő csak ott áll egyre, elpusztíthatatlanul, s vezényel százféle nyelven, és sohasem tudja, hogy miért, mivégett. Nem ő vette birtokába a meghódított tartományt, ahogyan a kőműves sem lakhat abban a házban, melyet ő épített, s még az ország sem volt az övé, melyet védelmezett. De még csak a fegyver, a felszerelés sem az övé. ö csak áll, felette halálos záport szórnak a repülők, a város fala ég, mint a szurok, alatta akna és verem, körülötte a pestis és a sárgakeresztes gáz, ő a hajítódárdák és nyilak tegeze, célpont, tankcsapda, gázfőző, előtte az ellenség és mögötte a tábornok!

S

zámtalan kéz szőtte az ujjasát, kala-i pácsolta ki a páncélját, szabta kj a csizmáját! Számtalan zseb telt meg az ő jóvoltából! Mérhetetlenül sok kiáltozás tüzelte harcra a világ valamennyi nyelvén! Nincs olyan isten, aki meg nem áldotta volna! Öt. akinek testét ellepte a türelem szörnyű fekélye, s kongó üresre vájta egy gyógyíthatatlan kór, az érzéketlenség! Micsoda földomlás szülte ezt a betegséget, ezt a szörnyű, borzalmas, s olyannyira ragályos kórt? Vajon bizonyos, kérdeztük magunkban, hogy nem gyógyítható?

RIDEG SÁNDOR:

IRTÁS SZÉLÉN

átával a szélhordta hókupacnak támasz, kodva, magányosan ácsorgóit Lehota háza, s hallgatta a szél gurgulázó ugatását, mely a tél fehér lován rohangált összevissza a pusztaságban. A hideg keresztülfúrta magát a ház falán, s zajtalanul topogott az ágyban fekvők takaróján. Nem lehet tudni, hány óra van ilyenkor. Az udvaron nem szólt hajnalban ka-- kas. A házban nem ketyegett óra, csak a tél fehérsége riasztott halvány reggelt a szobába.

Lehota Ábel begörbült vállal méregette végig a szobát, s kinézett az ablakon, melynek üveglapjára pálmaerdőt varázsolt a fagy. Körülötte a ház minden eresztéke hideget árasztott: a kilincs és az ajtó repedése, s a cseréppel fedett tető. A sározatlan padlásról lehangzott a kutlászó szél dobbanása, amint döngve nekicsapódott a homlokdeszkázatnak. Néha úgy érzett, mintha a részeg szél itt hen- tergett volna a szoba deszkából ácsolt bútorai között, ahol tótágast állt a mindennapi szegénység. Olyan hideg volt bent, mint künn juhszélen.

A szürke árnyékkal függö- nyözött szegletben, holmi ócskaságból magasra púpozott ágyban feküdt Lehotáné a gyerekkel. Noha nem volt beteg, ezt tette már hosszú napok óta. Színt bukdácsolt a levegőbői áradó ólmos álmosságban, mint • ak> egyik ájulásból a másikba zuhan. Ha megszólalt, emberére lázadott:

— Miért nem vagy Te olyan ember, mint más? — kérdezte aztán ezredszer, mióta együtt érezték ínségüket. — Mások segítenek magukon ... Én szerezzek neked gazdát?! Várod, hogy megdögöljek az ágyban kölkes- tül...

Azután példákat mondott másokról, és az istent emlegette. Fölkelni ma sem mert, félt. hogy elillan testéből ezer bajtól megfogvott ereje, amivel a januárban született gyerekét melegítette. S valóban nem volt más melegség ebben a hajlékban, mint az ő sóhajának lehelete.

— Mit akars? velünk? kérdezte esengőn, mintha az istennel beszélne.

Lehota szótlanul állt a jégvirágtól megvakult ablak előtt, szeme sarkában, mint letörölhetetlen pecsét világított a ború, mely annyira hasonlóvá teszi a szegény embert Krisztushoz. Nem volt érzésében semmi önvád. Eddig mindennap ott álldogált az emberpiacon, és nem kellett senkinek se ő. se más.

— Fogadjon meg. hűséges embere leszek! — könyörgött legutóbb egy nagyparasztnak.

s az röhögött, mintha valami jó tréfát hallott volna:— Ügyéé! Ilyenkor mány- nyájan azt mongyátok! Szátokba folyik a víz, mi ? ... Majd szóllok ...

Talán egyszer majd szól a gazdag paraszt. De most nem volt a házban akkora darab kenyér, hogy cuclit rághattak volna belőle a gyereknek, és nem volt a katlan alatt két hét óta tűz... Nem volt itt se Isten, se Szentség. Mindenestül le akart szakadni Lehota Ábel felett az ég. Azon gondolkodott, mi lehet rettenetesebb, az éhség-e vagy a hideg?

— Meg kék fördetni a gyereket — nyögte az asszony.

— Megfürdetjük — ígérte Lehota. A hangja úgy csengett, mint a hamispénz. A fejsze ott volt letámasztva párjával a tűzhely előtt. A szélespofájú hosszúnyelűt akasztotta karjára, és indult kifelé. Szemhunyorításig állt a ház előtt, s végignézett a táj mindent elborító fehérségén. A közeli rét befagyott tócsái felett téli madarak felhőztek, olykor sikongva csaptak az ég felé.

Mintha eltaszították volna, úgy indult el a süppedő földeken keresztül a messze sötétlő erdő felé. '

Az ég kalapja nevetségesen keskenynek látszott, s mint lerongyolódott fehér firhang szállongott alá a hó. Szembe fújt a szél.

Lehota izzadtan lépett át a bodzával szegélyezett erdő árkán.

A széltől vert erdő riogatva zúgott. Az óriás fák gallya úgy kelpelt, mintha ezer toronyban egyszerre szólna a húsvéti kerepelő. Azután pillanatig tartó csönd lett.

Az irtás szélén arasznyi vastag akácot szemelt ki Lehota, tövétől elkotorta a ka~ catot, s lecsapott fejszéjével. Az erdő recsegve visszhangzott, mintha segítségért kiáltott volna. Volt ebben a hangban valami rémületkeltő. Lehota kezében megállt a fejsze, hosszú percekig hallgatózott. A fák zúgása végig- borzongott a havas erdőn. Lehotának úgy rémlett. mint ha a nevét kiáltották volna messziről: Ábel!... S egyszerre, megroppant háta mögött a gally. Nem volt ideje, hogy eldobja fejszéjét, és fu tásnak eredjen.

Az új erdőőr, a romlott em bér — így nevezték a környéken — barátságosan neve. tő arccal puskára támaszkodva állt Lehota előtt, becsukott félszemmel hosszan nézte a megriadt Lehotát, és megszólalt:

— Fényes nappal? ... Vagy talán verebet akartál fogni az orroddal? Ide azt a szerszámot, és gyössz velem!...

A puskás válla kiszélesült, hangjából megmásíthatatlan keménység áradt. Előrebotlott frissen fényezett csizmájával néhány lépést, és kifejtette Lehota markából a fejszét.

— Aztán nehogy nekilódulj

— szólt V. mert beléd eresztek. No, mehetünk.

— Hová? —• szorult ki Lehota torkán a hang, s az arca sárszínűvé vált. Mély ijedelem szántott végig a testén, előre-hátra ^tántorgott, s hangját könyörgésre fogta. Nem akarta, hogy bekísérje az erdő rossziiírű kisistene. és talán megverjék.

— írja föl a nevem! Lehota Ábel vagyok. Házam van a bogárzó mellett. Mindenki ismer a környéken.

— Csak semmi cifra!..

— mondta a puskás. — A felügyelő is nagyon kíváncsi rád, bent. Ö még nem ismer téged ... Lehota szálfának dőlve nyöszörgött, térde ingadozott. Bizonyossággal tudta, hogy nem megy be a romlott emberrel. — Családos ember vagyok... Megfizetem a büntetéspénzt —- mondotta .. .

— No. aló előttem, ha már Ábel vagy... Fene szép neved van! Lehota visszafelé forgott, a puskás vállánál fogva tolta maga előtt.

— Nem megyek! Érti? — kiáltotta Lehota. — És mi jogon tegez engem?

Minden elszántsága a szemébe olvadt föl, fagyos köny- nye végigfolyt beretválatlan, szegletes arcán, szűkölt, mint. a farkasverembe esett eb, s minduntalan kitépte magát kísérgetője keze közül.

Az erdőőr szája körül fekete csíkokban elevenedett fö1 a harag, szitkozódva emelte feje fölé puskája csövét Lehota arcába. A szája csikorgóit, mintha kavicsot -rágott volna:

— Az anyád szentsége!. Égrengetőjit a zsivány fajodnak! ...

Megtaszította Lehotát és az inába rúgott. Lehota fölhem- peredett, és úgy maradt fekve. Fogásra lesve, szeme sarkából figyelte a vadőr mozdulatát. aki puskát szorongatott a kezében. Most csak a fejszéje nyelét szerette volna még egyszer megmarkolni.

A puskás lehajolt, hogy felemelje emberét. Lehota egyetlen szorítással lerántotta magához a gallyak közé. Félig megfagyott ujjait a szemébe véste, fogával rágta a vadőr arcát. Ellenfele ökle a beleit döngette. Hemperegtek a hóban fuldokolva.

Egymás torkát szorongatták. A kezük és az arcuk véres és nyálas lett a pirosán loccsanó ütésektől. amint egymásba markoltak. Lehota már kezébe kaparintotta baltáját egy szúrás árán, azután újabb szúrásokat kapott, az utolsót, a legmélyebbet már nem érezte ... A fölötte zúgó erdő egyetlen . pirosságban lobbant föl a szeme előtt. Teljes erejéből sikoltani akart, de nem fért ki hang a torkán, s könyökéről a hátára zuhant. Feküdt az irtózatosan hidegre változott havas földön mozdulatlanul, mintha sohasem lett volna ilyen fehér ágya. Madzaggal felkötött csizmája talpán fekete cafatban lógott ki a kapcája, mint valami óriási varangy kitaposott bele.

z erdőőr dűlöngve törölgette meg be- vérezett arcát, s megnézte zsebóráját: éppen kilencet mutatott. Mintegy félpercig bámulta a mozdulatlanul fekvő Lehotát, s mintha megrémült volt tőle, elsietett, hogy tisztázza magát ott, ahol kell. mielőtt minden nyomot el nem lep a hó ... A messzeségbe nyúló erdő felett havas szél csatározott a fellegekkel. A százados tölgyek búgó torokkal, roppanva sóhajtottak. S lent a fehér folyondárral díszített bokrok között, láb- ujjhegyen bújkált a csend .,.