Szolnok Megyei Néplap, 1978. február (29. évfolyam, 27-50. szám)
1978-02-05 / 31. szám
4 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. február 5. r Hm., ii s okkor megszólalnak a néma kövek, beszélni kezd a vályog, árulkodik c húsvéti tojás-tarkára pin- gált házak, pöffeszkednek a falba épített tükrök, mintha csak mindig a gazda tehetősségét hirdetnék, a „tükröm, tükröm, mondd meg nékem" kezdetű kérdésre. Bizony: beszélnek a házak. Gazdáikról árulkodnak. A kis viskó nádteteje bizonyára sok embert rejt. Tiszta, de kemény életnek lehetett színtere a faragott fa-oromdíszes kis parasztház. Mennyi kínt, küszködést láthattak a roggyant gerincű tanya falai! Mennyi önsanyargatás, gürcölés, éjt nappalá tevő munka szülhette a klasszicista parasztházat? Cs árulkodnak az újmódi torzszülöttek, a kacsalábon forgó ízléstelenségek, hirdetvén c szakadékot gazdáik erszénye és ízlése között. Együtt él a megrogy- gyant múlt, a bizonytalan jelen és az égbetörő jövő. Ezt mondják a házak. K. L. Fotó: T. Katona László a háza k „Inasnak” lenni Egy fodrásztanuló mondja. — Ha a fejmosó megbetegszik, mi mossuk a vendég haját; ha nincs takarítónő, nekünk kell takarítanunk. Ha a fejmosásnál anyaghiány van (sampon), azt velünk fizettetik ki. Nagyon sokszor elküldenek ide-oda, vásároljunk be, vagy ha valamelyik dolgozó otthon felejt valamit, velünk hozatja el. Ha nem akarunk menni, nagyon letolnak. Én úgy tudom, hogy a tanulót naponta csak egyszer lehet elküldeni vásárolni, ezzel szemben engem négyszer-öt- ször is elugrasztanak valamiért. Igen, ez sokszor előfordul. — Miért nem szól? — Máf szóltam érte, de fütyülnek rám. Az ilyen küldöncfeladatok miatt sokszor a munkát is abba kell hagynom, csak azért, hogy hozzak a dolgozóknak üdítőitalokat, kávét, süteményt, harisnyát, ruhát, Életszereket, hogy bevásároljak nekik a hét végére ... Pedig szerintem azért vagyok itt, hogy tanuljam és gyakoroljam a szakmát, így azonban rengeteg idő kiesik. A nagyok, a felnőtt dolgozók azt mondják, mindez a tanuló kötelessége, és amikor ők inasok voltak, ugyanezt csinálták. De az akkor volt. Miért vigyem én a más ruháját a szabóhoz és miért várakozzak, amíg fölvarrják az alját? A fenti szavak olvastán bizonyára mindenkiben felötlik: amiért ez a tanuló most olyan keserű szavakat mond, amit méltatlannak talál, az még a múltból maradt itt, a tanonckorszakból örököltük. Visszapillantás a tanonckorszakra „A tanoneoktatás kezdete Szolnokon a XIX. század elejére tehető. 1815-ben a Királyi Helytartó Tanács egy rajziskola felállítását rendelte el Szolnokon. Az oktatás ebben az iskolában vasár- és ünnepnapokon folyt... Az 1872-ben kiadott ipartörvény kötelezővé tette a tanoncok iskolába járását, d,e ennek tárgyi feltételeiről nem gondoskodott. Szolnokon az Ipartestület akkori elnöke saját lakásában biztosított helyet a tanoncoktatásnak és vállalta annak költségeit.” Mindezt — s az ezután következő idézeteket is — a 605. számú Petőfi Sándor Ipari Szakmunkásképző Intézet 1972—73-as tanévéről kiadott évkönyvben olvashatjuk. Ez a kis történeti visz- szatekintés a múlt század végéről a következőket mondja: „Az oktatás eredményességét nagyban akadályozta, hogy a tanítás az esti órákban folyt. Az egész nap nehéz munkával foglalkoztatott, rosszul táplált tanulók fáradtan érkeztek az iskolába. Hiába kérték az esti oktatás megszüntetését, az iparosok tiltakoztak ellene. Ugyanakkor a szaktárgyakban nem volt kellően képzett tanszemélyzet, a tanítást zömmel elemi iskolai tanítók végezték, igen csekély tiszteletdíj ellenében. Az iparosok többségükben lakást, élelmet adtak a tanulóiknak, ezért a szülők tartásdíjat fizettek.” A tanoncok helyzete a XX. század első felében sem. javult, sőt! „A tanoncok nem szerettek iskolába járni, mert úgy látták, hogy a szakmát teljesen elsajátíthatják a műhelyben. A szakmai oktatás teljesen a munkaadótól függött. Ők azonban legtöbbször nem tanítványt, hanem olcsó vagy ingyenes munkaerőt láttak ta- noncaikban. Szidás, pofon és kiszolgáltatottság jutott osztályrészül nekik.” A szolnoki szakmunkás- képző intézetek nevelőinek rangidőse, Honti Antal; a 633. számú intézet műszaki tanára jól emlékszik a második világháborút megelőző, általa is megélt nehéz tanoncévekre. — Tanonc? Nehéz körülmények, nagyon kevés megbecsülés. Ez jut eszembe. Kétfajta tanoncképzés volt: vállalati és kisipari. Szigorú fegyelem volt, nagyon nehéz volt bejutni, protekció kellett. A tanonc is dudától dudáig dolgozott, mint a munkás, és bizony hamar elcsattant a képén egy pofon. Tanonciskola este volt és vasárnap, beszéltek ott a hittantól kezdve mindenről, de a szakmát csak úgy „hasból” adták elő. Minden megváltozott — Felszabadulás után mindez gyökeresen megváltozott : elkezdődött a szervezett oktatás, tankönyvekből tanítottak szakképzett tanárok. Nehéz időszak volt: semmi sem volt, de minden kellett.- Azóta? Nekem ez a mai, paradicsomi állapotnak számít, pedig még most is sok minden hiányzik. De minden megváltozott, még a szakmák is. Én asztalosként kezdtem, de az én időmbeli anyagokból már alig találok valamit. De mondok mást: a kőműves szakma a téglát ma már alig ismeri, csúszózsalu, panel, ezek mennek. És mindenhol hihetetlenül sok a műanyag. Az ÁÉV Beloiannisz úti munkásszállásán beszélgetünk olyan fiúkkal, akik nem is olyan régen jöttek a „tehén farától”, -azaz faluról. Az egyik tiszaroffi fiúnak már a nagyapja is „iparos” volt, sokat mesélt az unokának azokról az évekről, amikor tanonckodott. — Nagyapám mesélte — mondja a fiú —, hogy már hajnali négy órakor a műhelyben kellett lennie, begyújtott, kitakarított, segített a mester háza körüli munkákban, megetette az állatokat. Nekünk egészen más. Mi reggel hétre megyünk, akkor már be van gyújtva, átöltözünk, felvesszük a munkaruhát, szerszámokat (amiket a vállalat ad) és melózunk, Egy óra ebédszünet, jó főtt kaját eszünk, délután háromkor ped.ig végzünk. — Szóval minden rendben? — Minden oké — bólogatnak a fiúk. —■ Ahol én dolgozom — kezdi az egyik elsős legény — ott nagyon hideg van. Fázunk. Csak tíz óra körül melegszik fel az idő. És azt nem tudom, hogy azok, akik az ÁÉV tanulói, miért kaptak belépéskor prémes kabátot, s mi, akik az ÉPSZER tanulói vagyunk, miért nem kaptunk? Egyébként minden príma. Tényleg. És erre mind á hatan rábólintanak. Tanulói érdekvédelem A szakmunkástanulók manapság három napig dolgoznak, három napig iskolában ülnek. Ez már lényegesen könnyebbé teszi az „inasok” életét, ennek ellenére „inasnak” lenni ma is elég nehéz. Képzésükben erőteljesen előtérbe került az elmélet, amit megkövetel a gazdasági háttér éppen úgy, mint a köz- művelődés. Az oktatás, a beiskolázás a vállalati igények figyelembe vételével folyik. A bevezetőben idézett fodrásztanuló példája is mutatja azonban, hogy jó néhány gond vár megoldásra ma is. Ezekről beszélgettünk a 633. sz. Ipari Szakmunkásképző Intézet igazgatójával, Péter Piroskával. — Mit takar ez a kifejezés: tanulói érdekvédelem? — Például azt, hogy az iskola beavatkozhat, ha nincsenek meg a gyakorlati képzés személyi, tárgyi feltételei. Ha ez nincs biztosít' va, elvesszük a tanulót. — Erre már volt példa? — Állami vállalattól még nem kellett elvenni tanulót., de magánkisiparostól már igen, mert nem biztositották az alapvető szociális feltételeket sem. Szélsőséges példa, de még ma is van, ahol a gyereket háztartási alkalmazottnak tekintik. Ha probléma van, szólhat a tanuló, de mi is járunk ellenőrizni, például a vállalati szakoktatók munkáját is. Ahol csak egy- egy gyerek van, ott hetente ellenőrzünk, itt van legtöbb gond. — Ez utóbbi kategóriába tartozik a panaszkodó fodrásztanuló. — Igen, ilyen „szórványhelyeken” fordulhat elő ma is ilyen eset. De ez nem jellemző. — Vannak bázisvállalataik? — Ilyen az ÁÉV, az ÉPSZER, a bútorgyár, a Május 1. Ruhagyár. Bővíteni akarjuk a bázisvállalatok számát. Itt van a legtöbb tanulónk, s ezeken a helyeken tanműhelyekben, szakoktatóval folyik a képzés. A tantervi témakörök begyakorlásának a feltételei azonban nincsenek meg mindenhol, főleg, ha a dolog nem vág a vállalat profiljába. Például a hagyományos enyves festést hol tanulják meg a szobafestő, mázoló tanulók? Ma már mindenhol csak meszelnek és tapétáznak. Azt is kutatni kell, hol van olyan munka, ahol a kőművestanulók megtanulhatják felhúzni a különböző falazatokat. A Május 1. Ruhagyár felsőruházati konfekcióüzem. Márpedig egy ott végző tanulónak is illik megvarrnia egy blúzt. De nincs hol gyakorolnia. Télikabátot tud szabni, varrni, blúzt nem. Ha így sem, úgy sem oldható meg a gyakorlat, nem iskolázunk be. Például komoly tanulóigé- nye lenne a FÉNYSZÖV-nek, de a színes technikát ott nem lehet gyakorolni. Majd ha ezt valahogy biztosítják, beiskolázunk tanulókat, de addig nem, mert ma már színes technika nélkül nem fotós a fotós. — A tanulók eléggé kötődnek ahhoz a vállalathoz ahol tanulnak? — Nagy feladatunk ennek a kötődésnek a megalapozása a három év alatt. Sajnos, a tanulók fele ma még máshol helyezkedik el. Az építőiparban nagy az elhelyezkedési lehetőség. A divatszakmák (fodrász, kozmetikus) tanulóinak — volt olyan év —, hogy csak 30 százaléka maradt a pályán: gondolom. anyagi türelmetlenség miatt is. Sok fodrásztanulóval, mint szakképzetlen bolti eladóval találkozunk. Harc a gyerekekért — Van elég szakmunkás - tanuló? — Harc folyik a gyerekekért, hogy kielégíthessük a vállalatok reális igényeit. Ez körülbelül csak 60 százalékig sikerül. A kollektív szerződésekben egyes vállalatoknál ilyesmivel találkozunk: mikor belép a gyerek a vállalathoz, kap egy nagykabátot, ha végez, egy öltöny ruhát. Szinte édesgetik a gyerekeket. De talán az is felér egy öltöny ruhával, ha érzik, hogy törődnek a közérzetükkel, hogy nem küldöncnek használják, ha tájékoztatják őket az üzem helyzetéről, ha nem látják, hogy lóg az idős szaki, mégis hazaviszi a vastag borítékot, ha magukon érzik a szocialista brigádok segítő kezét. Így sokkal vonzóbb dolog ma „inasnak” lenni. Körmendi Lajos
