Szolnok Megyei Néplap, 1978. február (29. évfolyam, 27-50. szám)
1978-02-05 / 31. szám
1978. február 5. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 5 TÚLZSÚFOLT KIHASZNÁLATLAN autóbuszok A szolnoki autóbuszforga- Ipm áldatlan állapotát a közelmúlt években bárki tapasztalhatta, aki itt lakott, vagy megfordult a megye- székhelyen. A zsúfoltság megszüntetését a Volán 7. sz. Vállalat a városi tanácscsal együttműködve részben újabb autóbuszok beállításával, részben a lépcsőzetes munkakezdéssel igyekezett elérni. A közlekedési vállalat erőfeszítéseit azonban több minden gátolja. Mindenekelőtt az, hogy a középtávú tervben szereplő 76 új autóbusz helyett a Volán Tröszt a beruházások mérséklése miatt csak 25 autóbusz beszerzését biztosította számára. Azok közül is csak 13 érkezett meg eddig. A lépcsőzetes munkakezdésben ezerkétszáz dolgozó és diák vesz részt. Ez valamennyire csökkentette a csúcsidei zsúfoltságot, de alapvetően nem változtatta meg. S ami jellemző a megye- székhelyre, jellemző a megye egész tömegközlekedésére. Ilyen körülmények között jogosan vetődik fel, hogy a közületek kezelésében lévő autóbuszokat miért nem kamatoztatják jobban a közjó szolgálatában? Szolnok megyében ugyanis azok száma megközelíti a háromszázat, míg a Volán 7. sz. Vállalatának csak 250 autóbusza van. Miért van ez így? A Nagyalföldi Kutató- és Féltáró Üzemnek körülbelül 80 autóbusza van. Az üzem alaprendeltetése a termelés, nem pedig a személyszállítás. Miért tart fenn akkor egy kisebb közlekedési vállalatnak is beillő autóbuszparkot, amel/ az esetek jó részében nincs kihasználva? Sebők Csaba, az üzem szállítási főosztályának vezetője, azt mondja erre: — Való igaz, hogy nem profilunk a személyszállítás. Országosan kellett volna szerintem ezt egy külön vállalattal megoldani. De ha azt akarjuk, hogy munkásaink idejében ott legyenek, ahol termelniük kell, sajnos magunknak kell gondoskodni szállításukról is. Ki kell szolgálnunk a három műszakot, s szinte járhatatlan földutakon kell eljuttatnunk a dolgozókat a fúrási pontokhoz. Terepjáró autóbuszokat is üzemeltetünk. Ilyenek pedig nincsenek a Volánnak. Két váltás közben más csoportokat is • szállítunk. Emellett meg kell oldanunk a nagy távolsági munkásszállítást a pihenő napokon a munkahelytől a lakóhelyig — így például Szegedről Zalába és vissza, mert másképpen nem tudjuk a munkaerőt biztosítani. — S ha nincs személyszállítás, akkor kihasználatlanul állnak az autóbuszok? — A sofőrök vagy pihenőidőt kapnak két műszak között, mert csak így tudjuk a harmadik műszákot is kiszolgálni, vagy ha az biztosított, akkor a buszról leszállva teherautóra ülnek. — ön szerint volna értelme annak, hogy a Volán Vállalattal együttműködve törekednének az autóbuszok jobb kihasználására? — Nem sok rációt látok benne. Szervezési gondok miatt nem valósítható meg az együttműködés. Nálunk is kevés a buszvezető, a közlekedési vállalatnál is. A helyzet indoklása Kerekes Ferenc, a Volán 7. sz. Vállalat igazgatója sem lelkesedik a közületek autóbuszainak igénybevételéért: — Azok jó része vállalatunk tulajdonában volt. Amikor nullára futottak, felújították őket, de semmire sem alkalmasak. Van viszont 60— 80 olyan autóbusz, amit még a szombat-vasárnapi csúcs- forgalomban tudnánk hasznosítani. Azok viszont főleg a sportegyesületek tulajdonai, s azok is akkor használják. A rendszeres közlekedésbe maximum 15—20 közületi autóbuszt lehetne bekapcsolni. — Az is számítana. — Nagyon keveset. Szerintem a közületi autóbuszok igénybevételének szorgalmazásánál sokkal fontosabb és sürgősebb az építő- és az útépítő munkások tervszerű szállításának biztosítása. Hosszú időre nézve áldatlan állapotnak tartom, hogy naponta nyolcvan teherautóra feldobott bódéban, fűtés és világítás nélkül vigyük az építőket a munkahelyre és onnan haza. Ennek a helyzetnek megváltoztatásán dolgozunk, de bővebbet csak néhány hét múlva közölhetek erről. Mégsem elvetni való ötlet Somogy megyében tavaly kezdtek egy kísérletet a közületi autóbuszok közérdekű hasznosítására. A' kísérlet eredményéről még korai volna beszélni, de annyi bizonyos, hogy nem elvetni való ötlet. Az is biztos, hogy nemzeti vagyonúnkat minden vonatkozásban kamatoztatnunk kell. S minden alapos vizsgálat, az érintett vállalatok, egyesületek, vagy a szövetkezetek érdemi eszmecseréje nélkül is ki lehet jelenteni, hogy érdemes napirendre tűzni ezt a témát Senki számára nem lehet közömbös például az, hogy télvíz idején teherautókon utazzanak a munkások százai, ugyanakkor használható autóbuszok tucatjai álljanak kihasználatlanul, — csupán egy- egy kisebb kollektíva érdekeit szolgálva. Simon Béla lánoshidai felújítások Mintegy 300 ezer forintot költ az idén Jánoshidán a községi tanács az iskola és a szolgálati lakások felújítására. Üj tetőszerkezetet kap a Liszt Ferenc Általános Iskola, bővítik és korszerűsítik a szociális helyiségeket. Közel 100 ezer forint költséggel felújítják a tanácsi szolgálati lakások födémjét, kicserélik a parkettát. Idei feladat Jánoshidán néhány utca és több száz méter járda felújítása, új járdák építése, a parkosítás, az oktatási intézmények karbantartása. Nyolc szakcsoport A mezőtúri Áfész nyolc szakcsoport munkáját segíti az idén. Egyre többen érdeklődnek a kiskerti zöldségtermesztés iránt is. Az áfész szerszámokat biztosít a kiskert-tulajdonosoknak, s jó minőségű vetőmaggal támogatja őket. A zártkertek műveléséhez különböző gépeket is biztosítanak. A nyolc mezőtúri szakcsoportnak, több mint hétszáz tagja van. Jó ideje saját maga készíti citeráit Hanuszka András, a tiszafüredi Hámán Kató Tsz citerazenekarának vezetője. Újabban pedig a Kossuth iskola tanulóit is megtanítja a hangszer készítésére A tények meggyőzőek 0 fa és az ember Magyarországot több mint másfélmillió hektáron borítja erdő, s örvendetes, hogy a fák ültetésével egyre többet foglalkoznak a városokban is. A hazai erdőtudomány szép eredményekkel büszkélkedhet, hiszen Kaán Károly — még a múlt században — elsőként figyelt fel a folyóvizeket övező galériaerdők árvízgátló, illetve csökkentő szerepére, s munkásságának folytatója, Mikolás Kálmán erdőmérnök jutott arra a felismerésre, hogy szomorú- fűz-sávokkal kell az árvíz elleni gátakat védeni, ennek lombja ugyanis a széllel együtt: mozogva felfogja, visszatartja az áradatot. Az utóbbi id,őben — noha tovább folytatódnak az erdő természeti katasztrófákat befolyásoló szerepére vonatkozó vizsgálatok — megélénkült a fa és az ember kapcsolatának beható elemzése. A környezetvédelemmel, urbanisztikával foglalkozó kutatók — számtalan tény felsorolásával — próbálják jobb belátásra bírni a közvéleményt, hogy a fák ne csupán megtűrt lakók, hanem díszpolgárok legyenek városainkban. A tudományos adatok valóban meggyőzőek. Egy százéves fa élete során 18 millió köbméter levegőben található széndioxidot dolgoz fel, a fotoszintézis útján pedig 6600 kg oxigént „termel”. Minthogy egy felnőtt ember évenként 330 kg oxigént fogyaszt, egy százéves fa 20 évi oxigénszükségletét fedezi. Megdöbbentő tény, hogy egy autó egyetlen üzemórája alatt 760 felnőtt oxigénadagját „lélegzi el”, egy lökhajtásos repülőgép indulása pedig 6000 autó óránkénti oxigénfogyasztását igényli. Megfigyelték például, hogy a lombos fákkal övezett utak, felületek 3—5 fokkal alacsonyabb hőmérsékletűek mint a környezetük Kimérték, hogy egy 50—100 méter széles, fákkal telepített zöld sáv 3,5—4 fokkal mérsékli a városok nyári forróságát, tulajdonképpen néhányszáz méterrel magasabban fekvő hűvösebb település illúzióját kelti. Az aszfalt és beton, illetve a zöld övezetek feletti légrétegek hőmérsékletkülönbsége folytán felfrissülést hozó légáramlat hatol a túlhevült utcákba és lakásokba. A fasorral szegélyezett út mellett — mérések tanúsítják — egyharmad-egyötöd- nyi a levegő portartalma, mint a fák nélküli utak mentén. Egy hektár fenyőerdő évente 32—42 tonna port köt le, ugyanakkor egy hektár tölgyerdő 60 tonna port szűr ki a levegőből, egy szabad.on álló nagykoronájú fa pedig egymaga évi 25 mázsa portól mentesíti környezetét. A fák különös adottságú szélfogók és zaj tompítok is. A vihar vagy forgószél erejét magasságuk huszonötszörös távolságára is tompítják, a nagy városok közlekedési és más zajait már egy 60—80 méter széles fa- és bokorsáv is lényegesen csökkenti. Kertészek boltja Hétfőn délelőtt új szakbolttal gazdagodik a megye- székhely. Szolnokon, a Jubileumi téren 10 órakor nyitják meg a kertészek boltját. Az új szakboltot a Zöldért vállalat a kiskerttulajdonosok és háztájiban gazdálkodók igényei szerint látja el áruval. Már a megnyitáskor és azután is mintegy két és félmillió forintos árukészlet várja a vásárlókat. A vetőmagvak, növényvédőszerek mellett mindenféle kerti szerszámot, gépet és berendezést is árusítanak. A korszerű, 350 négyzetméter alapterületű üzlet egyébként a Zöldért Vállalat ötödik modem boltja a megye- székhelyen. Pénzért „rangot” avarba jöttem egy berni cipőboltban. No, nem a választék bősége lepett meg, nem is a tisztaság. Az sem, hogy az elárusító hölgy udvariasan megkérdezte, mit akarok, majd pilleléptekkel hozta a kívánt cipőt. Idáig minden rendben ment, legalábbis amíg lehajoltam, hogy kífűzzem az éppen rajtam levő lábbelit, ö megelőzött. Elém térdelt, levetette a régi cipőt és föladta az újat. A fejéből csak a kon- tyát láttam. Zavarba jöttem, feszengtem a széken. Valaki térdelt előttem. Valaki: nálam idősebb, családanya vagy magányos nő, köpenye zsebében a cipőkanállal. Térdén a bőr biztosan kemény, hiszen nem én vagyok az egyetlen vevő. Az első kipróbált cipőt megvettem, kibotorkáltam az üzletből, és örültem, hogy szégyellem magam, hogy ehhez nem vagyok hozzászokva. Persze, zavarba jövök én itthon is. Hazai boltjainkban sem igen merek egynél több cipőt kipróbálni. Volt rá eset, amikor, az első választott lábbeli szűknek bizonyult, amit rögtön közöltem is az eladóval. Morgott, s miközben á másikért ment, kolleganőjének odaszólt — éz még azt sem tudja, hányas a lába ... Kétségkívül magamra ismertem, szerencsére a következő próba jól sikerült, a cipő kényelmes volt, kapkodva fizettem, kibotorkáltam. Egyáltalán nem örültem, sőt, mérgesen azon törtem a fejem, hogy mit kellett volna válaszolnom neki. Igaz, ehhez a kellemetlen érzéshez már majdnem hozzászoktam. Mi az oka az általános udvariatlanságnak, türelmetlenségnek? Miért csak akkor lepődünk meg, ha kedvesen szólnak hozzánk? Állandó téma — az egyik ember benyúl a bukszájába. pénzt vesz elő, és a másik ember kinyújtott tenyerébe csúsztatja olyan szolgáltatásért, amely az illetőnek munkaköri kötelessége. Egyre-más- ra olvasom a cikkeket a jattról, a kenésről. Akad, aki a borravalót a feudális beideg- zettség továbbélésének tartja, az úr és a szolga viszony konzerválásának. Űr vat- gyok, mikor borravalót adok, s nem is gondolok rá. hogy valakit megaláztam. Szolga vagyok, mikor borravalót elfogadok, s nem is gondolok rá. hogy valaki megalázott” — írja Nemes György. Bár ilyen egyszerű lenne ez a kérdés! László Anna újabb szempontokat villant fel: „A szocializmus hajnalán számos viselkedési formával — például az össznépi tegeződés- sel — igyekeztünk hangsúlyozni, hogy dolgozók között nincsenek, nem lehetségesek rangbeli elválasztó falak. Vj- szolyogtunk az efféle szavaktól is, mint a kiszolgáló, vagy akár a személyzet. Mindenkit, meg akartunk győzni arról,’ hogy a régebben így jelölt tevékenységet emberi méltósággal lehet és kell folytatni. Senki ne alázkod- jék meg senki előtt! Egyenes derékra és talpra segített kapcsolatokra vágytunk. Azóta egynémely kapcsolat ismét a feje tetejére állt.” A szolgáltatók megszokták, hogy a nem szolgáltató: kiszolgáltatott — elcsépelt szójáték. Szerencse, hogy nem térdel le a cipőbolt eladója a vevő előtt, de egyáltalán nem szerencse, hogy már a jatt sem egészen az, ami volt, amire megszületett. Helytelen a tisztességes hang hiányát arra fogni, hogy szocialista rendünk az egyenlőséget hirdeti. Akkor ugyanis némelyek rosszul értelmezik az egyenlőséget. És valóban: rosszul értelmezik. Barátom egy tanácselnökről mesél, aki mellett lakik. Nevetve mondja, hogy amíg a tisztségviselő oda nem költözött, az élelmiszerüzlet délután kettőkor már bezárt. Gyorsan módosították a nyitvatartási időt: a bolt ezután, este hatkor húzta le a rolót. Ám amikor a tanácselnök elköltözött, rögvest visszaállt a régi rend. A környéken mindenki örült, amikor látta, hogy X. elvtárs újra lakója a háznak. Nem hiába: az üzlet ismét este hatig van nyitva. Mondanom sem kell a tanácselnök nem kérte a nyitvatartás módosítását, talán nem is tudott róla. Az ilyen esetek már súlyosabbak, mint az egész borravalóügy, mivel pontosan az egyenlőséget kérdőjelezik meg. Nem az egyenlő .elbírálást, mint a jatt. hanem az egyenlőséget. És újabb szót hív elő a múltból: a „dukál”-t. Ilyen megközelítésben pedig ismét van úr és szolga, egyszersmind vannak kiszolgálók és kiszolgáltatottak. A szerkesztőségbe panaszos levél érkezett, amelyben egy idős nyugdíjas tsz-tag méltatlankodik, hogy a kézbesítők különböző időpontokban viszik ki a nyugf- díjat — a volt állatorvosnak például hamarébb. mint a „kis-nyugdíjasoknak”. Lehet, hogy a levélírónak nincs igaza, hiszen minden kézbesítőnek megvan a maga útvonala, de sorai azt bizonyítják: érzékenyek vagyunk mindenfajta megkülönböztetésre. Az elmúlt évtizedek öntudatra. önbizalomra neveltek bennünket. Ráébresztették a legegyszerűbb, legszegényebb embereket is önmaguk fontosságára. Nem kell értelmező szótár ahhoz, hogy a szóból kiérezzük az emberi méltósággal össze nem férő megalázkodást; a szolgálat hallatán ne libériás inasok jussanak eszünkbe, hanem egy nagyobb közösséget, magasabb elvet szolgáló önzetlen tevékenység; a szolgáltat ige pedig a hivatalos nyelv szerint a lakosság szükségleteit kielégítő, de új terméket létre nem hozó gazdasági munka. Megtanultuk hát a fenti fogalmakat szétválasztani, csak a gyakorlatban még néha összegubancolódnak. Túl egyszerű lenne a képlet: a szolgáltatók szívességet tesznek, mi szívességükért borravalóval fizetünk. Hiába morfondírozunk azon is. hogy egyes szakmákba miért kalkulálják be a fizetésbe á hálapénzt, ezáltal miért nem hiányszakma a benzinkutasé, s miért az a vájáré, hengerészé. Azon sem érdemes spekulálni, mi lenne akkor, ha nem lennének hiánycikkek, vagy jobbak lennének a liftek, a fürdőszobacsapok. Valljuk be: a magunk megnyugtatására adjuk a borravalót, azért terjed úgy. mint a fény. Elvonatkoztatunk a munkától, attól is mit kapunk a különpénzérí cserébe, egyszerűen és megszokottan a zsebünkbe nyúlunk, össznépi szokássá vált a számlán felüli fizetés. Hol van már a feudális beideg- zettség továbbélése. Űr— szolga viszony! Ugyanolyan kiszolgáltatottak maradunk a borravaló leszurkolása után, mint annakelőtte. Zsebből zsebbe megy a pénz, borítékba bújik, vagy mezítelen marad; már-már nem is a munka jobb minőségét kívánva érte, hanem az emberi — azaz: manapság megkülönböztetett — hangot, bánásmódot. Olyat, mint, amilyet a külföldiek kapnak. Vagy olyat, amilyet egyes itthoniak bemutatkozás után. Tehát nem a szolgálatért fizetünk. Hanem a szolgálatnak tetsző valamiért, amit udvarias kiszolgálásnak nevezünk. n citrompótlóhoz hasonlítva egy bankónak nevezett pirula néhány pillanatig olyan ízt kölcsönöz, mintha a kiváltságosak közé tartoznánk. Holott elveink szerint senki sem lehet kiváltságos helyzetben, tehát pénzünkért — ha más optikával is, mint hajdanán — olyan rangot akarunk venni, amilyen pénz nélkül is megilletne minket. Ez a beidegződés a gyökere a példánkban szereplő visz- szásságoknak — csakhogy ezekben a szolgáltató érzi néhány pillanatig szolgának magát, nem törődve a rábízott pénzzel, erővel. Pedig tudhatná: pénzt, erőt szolgára nem bíznak. Tamás Ervin