Szolnok Megyei Néplap, 1978. február (29. évfolyam, 27-50. szám)

1978-02-19 / 43. szám

1978. február 19. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 ■ ■■ A szovjet írók középnemzedé­||f|| kéhez tartozik, akiknek életé­JII III ben sorsdöntő, meghatározó » élmény volt a háború. Omszk­ban született 1924-ben. Az iskolapadból szinte egyenesen a löwészárokba került, s miután Sztálingrádtól a Kár­pátokig végigharcolta a frontokat, kétszer sebesült s négy rendjellel tüntették ki, ütegparancsnokként szerelt le. Bondarev Felfigyeltek háborús jegyzeteire: így került a Gorkij Iro­dalmi Főiskolára, ahol Pausztovszkij tanítványaként végzett. Írásai 1949-től kezdve jelentek meg. Első kötete 1953-ban látott napvilágot. A magyar olvasók „Az utolsó ágyúlövé- sek" című regényéből ismerték meg Bondarevet. (A fiatal parancsnok alakjában magára az íróra ismerhetünk.) A katonai tárgyú írások után a háborút követő évek lég­körét ábrázolta a Csend és Ketten című regényeiben. (Az előbbiből film és készült.) Bondarev több forgatókönyvet is írt. Közülük a Felszabadítás című ötrészes filmeposzáért társszerzőjével és a film rendezőjével együtt 1972-ben Le- nin-díjjal tüntették ki. A part című regényén négy esztendeig dolgozott. A re­gényt egyszerre közölte részletekben a Nás Szovremennyik című irodalmi folyóirat és a nagy példányszámú képes heti­lap, az Ogonyok. (A magyar fordítással a Szovjet Irodalom című folyóiratban találkozhattunk először.) A megjelenést széleskörű érdeklődés és vita követte Szovjetunió-szerte. Ez a regény mintegy szintézise az író egész eddigi pályájá­nak. ,,A part a jelenben továbbélő tegnapról szól. Ha tet­szik, háborús regény ez is, de én szívesebben jelölném úgy: a háborút megélt emberek szocialista erkölcse, a .hogyan élni?' nagy kérdésére választ keresők belső drámája ez a regény, összegezi mindazt, amit Bondarev a háborúról tud. A lövészárkokról éppen úgy, mint a történelemkönyvek nagy összefüggéseiről. A legélesebb problémát exponálja Bonda­rev: a tegnapi ellenség, a mai más világnézetű világ ho­gyan élhet velünk együtt? S még inkább: három évtizeddel a háború után miként vizsgáljuk majd végig tegnapi konf­liktusainkat, hogy ma közösen építhessünk egy másik együtt­élési rendet. Nem szabad felejteni. Ez amúgy sem sike­rülne. Nézzünk szembe a tegnappal, hogy biztosan tervez­hessük meg jövőnket. Ezt a feladatot vállalja Bondarev." A part című regény a Kell a jó könyv olvasópályázat vá­lasztható műve. R. I. (részlet) i az? Mi van véled?... — A lány a töltés al­ján ült, kigom­bolta mellén a gimnasztyorká- ját, és vattával a vállát nyomkodta, törülget- te, és a fiú meglátta a lány szemérmetlenül és ijesztően mezítelen, csurom vér mel­lét — az éjjel a szénapadlá­son őt csókolgatta, az ő sely­mes bőrét fogdosta, simogat­ta, ügyetlenül életében elő­ször; látta a vattát, a tiszta­szeszes üvegcsét, amelyről a vattadarabra töltött, ugyan­azt az üvegcsét, amelyet a padláson is elővett a táská­jából, hogy lemossa magá­ról az ütközet puskaporsza­gát, mielőbb mindketten megismerték volna az első ölelés, az ügyetlen, szerelem­re éhesen egymásra tapadó ajkak kéjes fájdalmát, a vég­ső megkönnyebbülést a szú­rós szénakupacokon, a né­metektől bekerített falu hold­fényes, őszi hidegében. — Mikor sebesültél meg? Hol? Hogyan? — ismételget­te, véres melle látványától döbbenten — lágyságára, ru­galmas finomságára és illa­tára még most is emlékezett —, és a váratlan bajtól meg­zavarodva, megpróbált segí­teni, a szanitéctáskából köt­szert rántott elő, hebegve mondogatta: — Bekötözlek. Nekem könnyebb. Segítek... — Jó, segíts, — suttogta a lány halálosan elkékült ajká­val, nem szégyellte magát előtte, s a fiú látta, milyen nehezen nyílik a szája, mi­lyen élettelen, s elképzelte, milyen hideg lehet, mennyi­re nincs szüksége most sem­mi másra, csakis az ő segít­ségére. És a történtek után tehetetlenül, nem tudván, hogyan könnyítsen a lány szenvedésén, fájdalmán, görcsbe rándult a sajnálat­tól, saját bűnétől és önmaga gyűlöletétől: miért hajszolta a lányt, miért kényszerítette, hogy előrefusson, miért pa­rancsolgatott neki, miért lökte meg olyan gorombán a vállát — csak nem volt se­besült már a hídon is?!... — Bocsáss meg... Semmit sem vettem észre, nem lát­tam, mikor sebesültél meg! A hídon sebesültél meg? — faggatta "zavartan, elkesere­detten, sajnálkozva és ma- gyarázkodóan, és egyre igaz­gatta és tekergette a mellén, vállán a le-lecsúszó kötést, elszörnyedten a sötét ned­vességtől dagadozó kötés lát- tás s azon, hogy a lány min­den bizonnyal sokáig nem tud majd vele menni. Men­nünk kell... amíg sötét van — győzködött. — Tudsz jár­ni? Csak háromszáz méter az erdő és ott minden rend­ben lesz!... Majd rám tá­maszkodsz ... Lassan me­gyünk! Állj fel, állj fel, végy erőt magadon, állj fel, és menjünk!... — Nem akarok fogságba esni, hadnagy — nyögött fel a lány. . — De nem bírok. Mindjárt, várjál. Segíts, légy szíves... A fiú segített neki feláll­ni, és kis ideig átölelve tar­totta, zavartan, érezve át­nedvesedett teste remegését, izzadt homlokát, amelyet az áliához szorított; a lány az ő derékszíjába kapaszkodott. Aztán elindultak a mezőn, mint az elválaszthatatlan szerelmesek, egymásba ka­paszkodva, egyenletes, ösz- szehangolt léptekkel halad­tak, a lány a derekát ölelve valósággal rajta csüngött. A fiú pedig nem érezte sem az oldalához simuló derék női­es ruganyosságát, sem ked­ves testmelegét, jobbról, a háta mögül, hallotta a tan­kok távolodó robaját, a sö­tétséget szétrobbantó raké­ták fényében egyre az utat kémlelte a folyón túl, ahol az oszlop robogott, és félt, hogy a lány léptei egyre jobban elnehezülnek, félt, hogy elesik, rekedten suttog­va ismételgette, hogy a leg­fontosabb elérni az erdőt, a legfontosabb átjutni ezen a mezőn, azután majd pihe­nünk, és áttörünk a mieink­hez ... Az erdőben összecsuklot- tak a fáradtságtól, az avarha­lomra zuhantak, és eltompult agyukra tüstént a lázas önkí­vület homálya telepedett, de talán egy perccel később a fiú éber lett a nyugtalanság­tól, izgató hangokat hallott — a susogó fák felett, a reb­benő ágak meg a szél szaggat­ta, kergetőző sárga levelek közt átsütött a hideg novem; béri nap. A lány összegör­nyedve ült mellette, a pisz­tolyt a térdére tette, hosszan, üres tekintettel nézte újját, erőtlenül megérintette a ra­vaszt, arcán végigfolyt a könny, és furcsa, sírós han­gon szólítgatta a fiút, olyan ember hangján, aki képtelen elszánni magát: — Hadnagy-, hadnagy.,. — Mit csinálsz? — kiáltot­ta a fiú, és felült, kitépte a kezéből a pisztolyt, és sebe­sen a táskájába dugta, dü­hösen és értetlenül hadarta: — Minek? Minek neked ez a fegyver? Minek? A lány a csupasz ágak közt pislákoló, nap felé emelte a fejét, könnyeit nyeldes'te, fuldoklóit a visz- szafojtotf sírástól. — Sajnálsz, hadnagy? — kédezte szipogva. — Szörnyű álmot láttam ... Mintha a fűben feküdnék... és az ar­comon hangyák mászkálná­nak. Rettentően megijedtem, és felébredtem. Hadnagy ... kedves, sajnálni fogsz? — Hagyd abba! — szakí­totta félbe, megijesztette, amit a lány a hangyákról mondott; nemegyszer látta őket az elesettek arcán, amint a lány is minden bi­zonnyal látta, és nem tudta őt halottnak elképzelni, amint a fűben fekszik, nem akarta elképzelni azt sem, hogy hangyák mászkálnának a homlokán, a szemöldökén, mozdulatlan, élettelen ajkán, amelyet már nem melegít a lélegzete. — Gyerünk! ösz- szel nincs is hangya! Gye­rünk! — mondta komoran, hogy véget vessen ennek a beszélgetésnek, és követelőz­ve kérte: — És erről többé egy szót se! Valahogy majd csak átjutunk. Egészen kö­zel vagyunk. Odatartotta a vállát, fel­segítette a lányt, aki felnyö­gött, de engedelmeskedett neki, s rettentően hideg ki- cserepesedett ajkával hirte­len, esetlenül és odaadóan csókolgatni kezdte a fiú bo­rostás álMt, a teljesen átiz­zadt gimnasztyorkája vász­nát a váll-lap mellett, és el­haló hangja újra égető szá­nalmat ébresztett benne: — Te vagy a mindenem, az egyetlenem ... Én előtted senki mással... Ugye sze­retsz, hadnagy? Nem csak úgy voltál velem? — Gyerünk, segítek, . gye­rünk! — Szeretlek! — mond­ta tompán, de nem nézett a tekintetét kutató szempár­ba; hazudott neki; szükésük a németek elfoglalta faluból, a tankoszlop az utcán, a lö­völdözés a mezőn meg a hí­don, a kilátástalan békerítet- ség tudata, a lány sebesülé­se, egyetlen vágya, hogy az erdőn át az övéikhez jussa­nak: mindez kiégette, kitö­rölte belőle azt, ami köztük az éjszaka a padláson tör­tént. — Gyere, mennünk kell! Támaszkodj rám! Mennünk kell, át kell jutnunk, nincs messze, az erdőn túl a mieink vannak!... Engedelmesen ment mel­lette, derekát átölelve, egye­netlenül lépdelt, elgyengült nyakán hátracsuklott a feje, időnként pedig azt suttogta: — Köszönöm neked, kö­szönöm. Másnap vért köpött. Reg­gel történt, az éjszakai me­netelés után, a véghetetlen erdei tévelygés után, azután, hogy teljesen erejüket veszt­ve kimerültén elnyúltak a horhosban egy patakocska mellett, egy halom avaron, és csak lihegtek. Aztán a fiú nyögést, kö­högést, jajgatást hallott, és amikor meglátta a lány szen­vedéstől eltorzult arcát, amelyen a csodálkozás meg a fájdalom még küzdött a ha­lálfélelemmel, amikor meg­látta görcsbe rándult szem­öldökét, üres tekintetét, á szája sarkán előtörő vörös vércsíkot, mint az elátkozott, sorsüldözött, sürögni kezdett körülötte, közelről érezve a pusztulás jeges leheletét. És a reá zúduló szerencsétlen­ségtől teljesen megbabonáz­va kérdezgette a lányt, mit tegyen, mit kíván, mit kell ilyenkor csinálni, hogy segít­hetne, szeretne-e inni, mit szeretne. De a lány tehetet­lenül markolászva a földet, bénultan a fuldoklástól, nem értette, nem hallotta az élő emberi hangot, tovább hada­kozott azzal a láthatatlan, kérelhetetlen valamivel, ami a mellére nehezedett, ami fojtogatta. Ekkor a fiú kiáltott valamit, amit maga sem értett, valami vadat, a patakhoz futott, sapkájába vizet merített, és rohant visz- sza a lányhoz ezzel az ólmos nedűvel megtöltött csészével, az egészet az arcára löttyin- tette, amely már elemyedt, szenvedőén az avarba nyomó­dott, a semmibe nézett. És a fiú beleélte magát a lány iménti szenvedésének borzal­maiba, abban a pillanatban szinte eszét vesztve elképzel­te, amint holnap vagy ta­vasszal mocorogni, futkároz- ni kezdenek a hangyák ezen a szemöldökön, ezen a ko­romfekete szempillán. érdéit, és érzé­ketlenül gyűrö- gette izzadtság- szagú, nedves gombóccá gyűrt sapkáját, a fo­ga vacogott, torka ■ görcsbe rándult a hely­rehozhatatlan bűntől és el­keseredéstől. A horhosban temette el a lányt, földkupacokat és avart szórt rá. Ez volt Nyikityin első sze­relme a háborúban, ha egy­általán szerelemnek lehet nevezni. Összeállította: Rékasy Ildikó Mai moldován költők George Meniuk: Reggel Reggel ragyog ágakon és füveken s a vízen. Reggel: — A nap köszönő sugarával üzen. Az ösvény végén ég harmatja remeg. Megcsókolom. Sebesült az út odáig. Emlékek. . . Vágyom a kék, a tiszta eget. Fájdalmak. .. És odalenn szikrázik a pázsit. Reggel. Rozsdáink a kert, nincs hangja [madárnak. Reggel: Akárcsak a szív, a gyümölcs piros. Reggel: A fény dagad, árad. Reggel: Öröm, jöjj! Ide, most! Lothár László fordítása Emílián Bukov: A tűz erejét... A tűz erejét én érzem. Nem hamujában, de magában a lángban... Töltsék meg ezért kezemben a dalnok-poharat a vérvörös sugarak! Ó, mennyi színe is van a lángnak! Benne a dal arany tüze lázad! Moll-hangzatok, messze kerüljetek el!... A dúr igaz szava kell... Lothár László fordítása Andrej Lupán: Jövendölés A holnap űrhajósai — úgy mondják — megérhetik azt, hogy fent repülnek évekig, s ifjabban térnek vissza majd. Fantasztikus jövendölés, beszórják ablakokon át. Csillagpor-hó lepi merész testük s az égbúvár-ruhát. Kozmikus áron át süvít meteorbombák zápora, és izzó esők is verik, így száll a fiatal csoda. Odébb, a világ küszöbén, ^ az idő határán pedig irányt, értelmet szab kemény kézzel egy vakmerő zseni. Minden őt hívja, rákiált, hogy a zenitkört tépje le, kutassa a■ látóhatárt, a megőszült tájat át, vele, honnan a balsors messze száll. Felelj! Nekünk is lesz-e hát a messzi csillagzaton át ifjúságunk, mely visszatér? Leszünk! Az eszme szárnyal, él. Emelkedj föl, hogy megtaláld! S földi szárnyad fáradt testtel gyöngy csillagporba öltöztesd fél. Jobbágy Károly fordítása A kék hó balladája c. antológiából. 1976., Európa. E. NYEIZVESZTNIJ: PROMÉTHEUSZ

Next

/
Oldalképek
Tartalom