Szolnok Megyei Néplap, 1978. február (29. évfolyam, 27-50. szám)
1978-02-19 / 43. szám
IO SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1976. február 19. Egy tekintet, egy pillantás, léét összefonódó kéz. Izgalom, vajon ott lesz-e. vajon eljön-e? Nevetés, kacagás. Szerelem. Tavasz is, nyár is. téli hideg és őszi elmúlás. Költők énekelte verem, séta az utcáikon, egy- egy kitörölhetetlen pillanat az emlékezetből tánc, tánc, muzsika és tánc. Bók, csalárdság, őszinteség, kiszolgáltatottság, vallomás és hallgatás. Szerelem. Szerelem falun A falu kemény erkölcsi törvényei az elmúlt esztendőkben sokat enyhültek, de még nem eleget ahhoz, hogy kiírjam a riport szereplőinek és lakóhelyüknek a nevét. Beszélgetőpartnereim őszinték, nyíltak voltak, s a szerelemről az alább következő mondanivalójuk volt. A FALU SZEME — Szerelem? — töpreng egy tizenhét esztendős lány. — Pletyka mindig volt, mindig lesz. Ha összejövök egy sráccal, másnap az egész falu tudja. — Hova mehetnek a faluban a szerelmesek? — Moziba, discóba. Slussz. Nincs nagy választék. Nyáron az erdőbe. — Az erdőbe? — Persze. Ma már a szülők sem, de a fiúk sem várják el a lánytól, hogy szűzen menjenek férjhez. — Tehát tudnak a fiatalok viszonyáról? — A szülők „áldásával” nem lehet szeretkezni, csak a hátuk mögött, de tulajdonképpen mindenki tudja. — Honnan? A fiataloktól? — Nem... De a falu szeme mindent lát. — És ha bajba került a lány? — Ha rövidül a szoknya eleje? Akkor nincs mese: a srácnak el kell vennie a lányt. Falun ez törvény. — És ha megpattan a fiú? — Akkor zűr van. Van egy ismerősöm, aki teherbe esett, leányanya lett; a szülei elzavarták, kitagadták. Az általános iskolából éppen hogy kinőtt fiúkkal beszélgetünk: olyan magabiztosan nyilatkoznak a szerelemről, mint sokat tapasztalt érett férfiak. — Nekem mit jelent az, hogy szerelem?" Megy egy igazi jó csaj az utcán, egy olyan igazi jó anyag: akkor szívunk egyet, érted ugye, szóval sziszegünk. Ha veszi az adást, lökjük a sódert, szóval ismerkedünk, ahogyan ezt te mondanád. Ha tetszik a csaj, randit adunk neki. Na, akkor már melegebb lesz az ügy, mozi, presszó ,.. A harmadik randinál már nem csak köszönünk, hanem (szaknyelven szólva) lesmároljuk egymást. Érted, nem? — Én ipari tanuló vagyok. Nyolcadikban már forrón leveleztünk a csajokkal. A mostani suliban még jobban megy a téma. Az osztályból egy 16 éves srác összeállt egy csajjal, otthagyta a sulit. Egy másik srác is itthagyta a sulit, megnősült, irtó szerelmes volt, teljesen becsavarodott. — Tipegett két csaj az utcán, mi meg hajtottuk őket. Bementek egy házba, kukke- roztak kifele az ablakon. Mondtuk, hogy „gyertek ki!”. Kijöttek, de semmi, tették magukat piszkosul. Na, mondom, ennyi elég a bájoskodásból, sziasztok. Elindultunk a haverommal, de akkor előkerült egy tizenhét éves srác, utánunk szólt, hogy „mi van, megijedtetek?” Mi nem! Visszamentünk, de addigra lettek négyen. A haver elszaladt, hogy segítséget hozzon, de aztán nem lett a balhéból semmi. Majréztak a srácok. Vannak ilyen balhék falun, ajaj, főleg a bálban. Az a baj, hogy még csak tizenöt évesek vagyunk, és a nagyobb srácok még lecsapnak minket, mint a taxiórát. Meg a csajok is az idősebbeket csípik. — Azért akad nekünk is — önérzeteskedik a negyedik fiú. — Falun jó sok helyre viheti az ember a csajt: a kukoricásba, erdőbe, búzába, akár- hová. Télen? Akkor zűrö- sebb, de megoldható. Én a kuglidobba hordom a nőmet, tudod, a falun vannak ezek a kuglipályák és annak a végén van a kuglidob. A HOZO MÁNY Idősebb cigányasszony okít, — Máshogy vannak szerelemmel a cigánylányok, mint a magyarok! — Hogyhogy? — Ügy, hogy a cigánylánynak nincs más hozománya, mint a szüzessége, úgyhogy arra vigyáznia kell. — És vigyáznak? — Megette a fene! Ezeket már nem érdekli a hozomány. Az én lányom is legény alá került tavaly húsvétikor. Pontosan húsvétkor. Mondtam is neki, hogy száz piros tojás nem ér annyit, mint az a kettő, amit ő kapott, Egy másik faluban testes sátortetős ház előtt beszélgetünk a gazdaasszonnyal. — A szerelem elszáll, kedves, de utána is csak élni kell. — Hogyan? — Jól. — Milyen a jó élet? — Milyen? Megvan mindene az embernek, szép ház, bútor, szóval minden. — Maguk a férjével hogyan kezdték az életet? — Csak annyink volt, amit a testünkön viseltünk. — És a gyerekek? — A fiamékat hozzásegítettük egy ilyen családi házhoz, építettünk nekik. A lányomat is kistafíroztuk, bútort, mindent vitt az a házasságba és az új házba, mert nekik meg a fiú szülei építettek. Most autót akarunk venni a gyereknek, azért jószá- gozunk. — Mindenki így házasítja a gyerekeit? — Aki csak teheti. Mindenki azért töri magát, hogy a gyerekeinek megadjon mindent. REMÉNYTELENÜL — Volt már szerelmes? — kérdezem a huszonegynehány éves értelmiségi nőtől. — Hogyne. Már tizenhat esztendősen belepistultam egy egyetemistába. Odaadtam neki magam, és bolond fővel elmondtam egy barátnőmnek. Persze, megtudta az egész osztály, nagy szenzáció volt a lányok között, kérdezgették milyen volt, és sok hülyeséget beszéltek, ilyesmiket, hogy most majd nagyra nőnek a melleim, és a fenekem ... Amint látja, nem lett igazuk. De hol van már mindez? Azóta a tizenkettedik barátomat nyűvöm, és képzelje, most ismét szerelmes vagyok. Értelmes ember, persze a körülmények foglya, úgyhogy eléggé reménytelen az ügy. Amikor hivatalos ügyben erre jár (amolyan jövő-menő ember) akkor megkeres. Ennyi az egész. Csak. Pedig vele lehetne élni. Itt a faluban nem találtam magamhoz való férfit, pedig jelentkező bőven akadt. Azt hitték, hog'' ha idekerül egy magányos nő, az már mindenki prédája, mindenki kapcája. Hát nem. Én választok. Körmendi Lajos A folyosói csendet darabokra hasítja a csengő. Az óra végét jelzi. A tantermekből megkönnyebbült arccal, vidám zsivajjal tódulnak ki a diákok. Az igazgató három lányt invitál az irodába tréfás biztatással: Menyasszonyok, sorakozó! A karcagi Gábor Áron Gimnázium és Egészségügyi Szakközépiskola negyedikes tanulói. Olyanok mint a diáklányok általában. Ugyanúgy felelnek matekból, ugyanúgy másszák a kötelet tornaórán, ugyanúgy kék iskolaköpenyt viselnek mint a többiek. Valami azért mégis megkülönbözteti őket az osztálytársaktól: egy karikagyűrű. A három lány: Valuska Anikó, a IV. c-ből, Bognár Gabriella és Réz Katalin a IV. d-ből szinte egyidőben lett menyasszony. Tavaly, év végén történt a három családban a nagy esemény ... Az ismerkedés — Mezőtúrról jöttem a suliba — meséli Bognár Gabi. — Ügy gondoltam, hogy itt az érettségi mellé kapok egy szakmát is, amellyel az egészségügy területén bárhol elhelyezkedhetem. Na, de most nem ezt kérdezted... Már az ideérkezésem első napján megláttam a buszmegállóban egy srácot. Ö is észrevett. Addig, addig szemeztünk. amíg beszélgetés, szerelem és ez a gyűrű lett a vége. Azt hiszem ezt nevezik így: szerelem első látásra. — Tizennégy éves korban szerelem első látásra? Létezik ilyen? — Hihetetlennek hangzik, de a mi esetünkben így volt. Sokan mondták, főleg idősebbek, hogy a diákköri szerelmet nem kell komolyan venni. Mi négy év óta szinte mindennap találkoztunk — ő is idejárt, tavaly érettségizett — és mégsem untuk meg egymást... gyón megértőek. Én vagyok a hatodik gyerek, a legfiatalabb. Mindig szabadjára engedtek bennünket. Ezért úgy értem, hogy bizalommal voltak irántunk, ha mi nem mondtunk semmit, nem kérdezősködtek. Persze a fiúk még haverként sem jöhettek hozzánk. Amikor bejelentettük, hogy eljegyezzük egymást, annyit mondtak, hogy jól gondoljuk meg, mert ez komoly dolog. — Különösebben nálunk sem ellenezték — vág közbe Gabi. — Miért is ellenezték volna? Már négy év óta ismerjük egymást. Nem vagyunk gyerekek, hiába is mondják egyesek. Manapság annyi mindenben elvárják, hogy felnőttként viselkedjünk, de ha a szerelemről esik szó, máris gyerekek leszünk? Anyukámék megértőek, szeretik a vőlegényemet. Főleg édesanyám érez velem együtt, mert ő is fiatalon, tizenhat évesen ment először férjhez. Igaz neki nem úgy sikerült, mint ahogyan gondolta. Elvált. — Téged ez nem riaszt vissza? — Nem. Szerintem nem attól függ a jó házasság, hogy tizenévesek, vagy harminc esztendősek kötik. Szeretem a vőlegényemet, ő is — és remélem így lesz még hosszú ideig. Persze, ha mégis meggondoljuk a dolgot — bár nem hiszem — visszaléphetünk, mert nem a gyűrű tart össze bennünket... — Emlékszem október végén vettük meg — büszkén mutatja kezén a széles arany karikagyűrűt Anikó. — Ott volt a vásárlásnál az édesanyám és a Kálmán mamája hogy abszolút nem érdekelnek? Én már tudom, hogy pénteken mindig felelek matekból. — Miért pont pénteken? — Mert a vőlegényem jelenleg katona Cegléden és csütörtökön van látogatás a laktanyában, ha csak tehetem elutazom. Gondolom, kipróbálják, hogy a szerelem mellett tanulok-e. Pedig isten bizony mondom, hogy igyekszem készülni (minden napra. Nekem is érdekem a jó jegy, a jó felelet, a jó érettségi bizonyítvány. — Elég sok előítélettel kell megküzdenünk — néz körül egyetértő bólintásra várva Valuska Anikó. — Először is a szomszédok suttogásait kellett megszokni. Mert egy eljegyzés — főleg ha diák az illető — így is úgy is nagy port ver fel. Aztán itt a suliban is megkaptam: hogyan lesz gusztusom a pisikos munkásruhát kimosni, amikor én fehér köpenyt hordok! Mit lehet erre mondani...? Hogyan tovább? — Megvolt az eljegyzés, menyasszonyok vagytok. De egyelőre még az iskolapadban ültök, tanultok. Milyennek képzelitek a jövőt, a házasságot? — Csak két év múlva tervezzük az esküvőt — mondja határozottan Gabi. — A vőlegényemet felvették matematika szakra Debrecenbe. Ügy gondolom én is elmegyek oda a kórházba, a szülészetre. Két évig gyűjtögetem a pénzt, hogy legyen valami kezdő tőkénk. Aztán én is tanulni szeretnék. Ha siBognár Gabi: — Szerelem első látásra... — Én Zánkának köszönhetem a vőlegényemet — eleveníti fel, ki tudja hányadszor, megismerkedésük pillanatát Réz Kati. — Tavaly nyáron az úttörővárosban dolgoztam, Istvánék ott élnek. Sokat beszélgettünk, aztán leveleztünk. Egyszer csak eljött hozzánk Tiszafüredre, ö volt az első, akit a szüleim is megismertek. Most Pesten él, a Ganz MÁVAG-ban dolgozik, mint gépészmérnök. — Nekem nem olyan romantikus a történetem — veszi át a szót Valuska Anikó. — Mindketten túrkeveiek vagyunk, három-négy utca választ el bennünket. Ismerjük egymást elég régen, mint szomszédok, de nem régen járunk együtt. Kálmán, a vőlegényem már állásban van, vízvezetékszerelő. — Kati! Tavaly nyáron ismerkedtetek meg, alig egy éve, és már megvolt az eljegyzés. Miért ilyen sürgősen? — Arra gondolsz, hogy gyereket várok? — hangsúlyából úgy érzem nem először válaszol erre a kérdésre. — Nem, erről szó sincs. Tulajdonképpen sürgősségről nem beszélnék. így éreztük, így találtuk jónak. — Mégiscsak diák vagy még, előtted a nagy próbatétel, az érettségi. Mit szóltak a szüleid? — A szüleim már elég idősek, ötvenen felüliek. De naRéz Kati: — Érettségi után összeházasodunk... is. Amikor kijöttünk az üzletből azt mondják, hogy a régi időben az volt a szokás, hogy a fiatalok azonnal felhúzták az ujjúkra. A hivatalos eljegyzés november 5-én volt. Egy szóval sem ellenezték, hogy összeházasodjunk. És az, hogy még tanulok, nem jelent semmit, hiszen becsülettel le akarok érettségizni, állást vállalni, csak úgy jöhet a házasság. Az ellen- vélemények A lányok eljegyzését nem fogadták egyértelmű szimpátiával az osztálytársak: „— Elég buták, hogy már ilyen fiatalon lekötik magukat... — Megtalálnák később is a srácokat... — Hiába a szöveg, hogy majd tanulunk meg minden. Jön a gyerek, aztán befellegzett mindennek ...” — Mit szólsz ezekhez a véleményekhez? — Fejemhez vágták elég sokan, hogy mit akarok én egy gépészmérnöktől, én, aki majd az ágy tálakat hordozom — tárja szét kezét keserűen Réz Kati. — Én szerelemből megyek férjhez, és nem azért hordom a gyűrűt, mert iksz, ipszilont akarom vele bosszantani az iskolában. Nem kérkedtem eddig sem a menyasszonyságommal, ezután sem fogok. — Ja, a vélemények — nevetgél Gabi — mondjam azt, Valuska Anikó: — Három- négy utca választ el bennünket. .. kerülne, elvégezném a tanítóképzőt. Még nem határoztunk, hogy hol fogunk végleg letelepedni. — Mi közvetlenül az érettségi után összeházasodunk — jelenti ki határozottan Réz Kati. — Nem szeretnék megrekedni annál, hogy mosok, főzök takarítok. A házasság nem jelenti, hogy begubózzon az ember. Nem vagyok rossz tanuló, négyes az átlagom. Tanítani szeretnék, ehhez viszont nekem is tanulnom kell. Számoltam azzal, hogy ez sok lemondással jár, de gondolom, ha segít leendő férjem, könnyebben megy a tanulás. — A házasságkötés előtt még itt a nyakunkon az érettségi — jegyzi meg kicsit gondterhelten Anikó. — Mi úgy terveztük, hogy vagy ez év végén, vagy jövő év elején házasodunk össze. Túrke- vén a szociális otthonban kapok állást, három műszakban dolgozom majd. Gondolom, hogy eleinte nem keresünk sokat, lakásunk se lesz. A szülők segítségére szorulunk egv ideig. Diáklányok, karikagyűrűvel, nagy döntés után. Tervezgetnek, kicsit naivan, komolykodva. Mi mást is kívánhatna az újságíró nekik: vidámságot, nevetést, boldogságot, szerelmet — egy életen át. Szekeres Edit Fotó: Járdány Andor