Szolnok Megyei Néplap, 1978. február (29. évfolyam, 27-50. szám)
1978-02-19 / 43. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1978. február 19. A VERS SZÜLETÉSE Kálnoky László:-----------------S ötétedés Mielőtt elsüllyedne a talajban, a fényt újra fölemelkedni látod, érzéketlen kolosszusokat vádoló hajszálvékony tiltakozásul. Míg szaporázzák táncukat a percek, átjár a veszély madárvijjogása. Egy farakás őrtornyából figyelsz az agyafúrt hurkot vető utakra. Kit rémalaknak hittél messziről, a te másod jön talpig feketében, álmatagon halad melletted el, mint aki meg se lát. Költemény a boncasztalon egy verset Lehet-e „elemezni”? Szabad-e a költőnek „megmagyaráznia” a saját versét? A szakmabeliek és az érzékeny hallású versolvasók anélkül is megértik, annak pedig, akinek nincs füle a vershez, vagy megállt a klasszikusoknál, és nem követte nyomon a költészet útját a mai formanyelv vagy inkább formanyelvek kialakulásáig, hiábavaló minden magyarázat. Egy-két vagy akár egy tucatnyi vers elemzése nem töltheti ki az olvasatlanul maradt kötetek nyomán keletkezett űrt. Mégis engedek ez egyszer a kísértésnek. Annyiszor tapasztaltam, hogy mások félreértik, amit én magam világosnak hiszek. Annyiszor kellett belátnom, hogy verseim áttetszőnek hitt eszmevilága, logikusnak vélt gondolatmenete mások, még hozzáértők számára is nemegyszer homályosnak és követ- kezetlennek tetszik. Annyiszor dicsérték költészetem fogyatékosságait és becsülték alá erényeit, hogy talán mégsem lesz teljesen haszontalan, ha egyetlen egyszer én is elmondom a magamét. Jól tudom. hogy egy költemény mondanivalójának kifejezése nem világíthatja meg mindazt, ami a sorok mögött rejtőzik. A vers anyaga a tudat mélyvilágából felbukó, elmosódott formájú, bizonytalan halmazállapotú, nyers tömeg vagy inkább gomolygás. Egy életérzés, egy közérzet gyurmája vagy ködképe. Már azáltal is kommentálom, hogy szavakba öntöm. Ha az így született alkotást elemzem, olyasmit művelek, mintha darabokra szedném a még meg nem szilárdult agyagszobrot, és kutatnám, van-e olyasvalami a belsejében, amit külső formája nem árul el. Szomorú vállalkozás, ahol a balsiker előreveti árnyékát. De ne töprengjünk tovább. Lássunk neki! Egyik legrövidebb költeményemet választom, a „Sötétedést”-! Ebben a versben a „sötétedés” szó többértelmű. Jelenti a mindenki által ismert természeti tüneményt, a nap végét, a napvilág kihunytat, az éjszaka jöttét, a fény halálát. De jelentésében benne foglaltatik az a kozmikus, örök sötétség is, amely évmilliók múlva, mikor a nap szétsugározta már minden hevét, az összes bolygókra, a mi földgolyónkra is ráborul majd, s végül jelenti az emberi szellem fényének kialudtát is, életünk utolsó órájának alkonyát, érzékeink végső elsötétedését. Ez ellen lázad öntudatunk utolsó fellobbanása, a fénysugár, mely még egyszer fölemelkedik, mielőtt elsüllyedne a talajban, hogy tiltakozzon a világegyetemnek az élettel szemben tanúsított érzéketlen közönye miatt, noha tudja, hogy ereje nem egyéb egy hajszálnál, amivel pusztító útjukban feltartóztatni próbálja a rátörő ko- losszusi tömegeket, melyeket megszemélyesítve közönyös vagy ellenséges istenséghez is hasonlíthatunk. Az első versszak már éreztette a második szakaszban megfogalmazott gondolatot, azt, hogy az emberi lény a szüntelen létbizonytalanság állapotában él. Veszendősé- gének állandó tudata tölti be minden pillanatát, határozza meg minden cselekedetét. Érzi a percek felgyorsuló táncát, hallja a veszély madárvijjogását, amely a légiriadók szirénahangját vagy a halálsikoltást idézi fel emlékezetében. A pusztító erők mindenfelől támadhatnak, és bár mindenki őrtoronyból figyel, az ellenség hadmozdulatai kifürkészhetetlenek. A harmadik versszak elemzése előtt gondoljunk vissza arra, amit írásom kezdetén a sötétség többszörös értelméről mondtam. A második versszak ideges felgyorsulása után a harmadik szakasz lelassul és elhalkul, mint mikor a zenében az allegro tételre lento következik. A közeledő sötétség nem rémalak. Túlságosan is hasonlít hozzánk, semhogy az lehessen. Az élet alkonya hozza magával ezt a felismerést. Mi, különös teremtmények, akik a mindenség élettelen anyagából születtünk, és egyedül eszméltünk rá az elevenek közül életünk múlandóságára. belátjuk, hogy fény csak a sötétségből támadhat, s egy idő múlva újra sötétségben kell elenyésznie. Legokosabb tehát, ha így szólunk magunkhoz: „Nekem, aki most még a fényben élek, nem ellenségem a sötétség, hanem ikertestvérem, öltözzék bár talpig feketébe. Az évmilliárdok óta tartó sötétség, ahonnan világra jöttem, semmiben sem különbözik attól a másiktól, amelyik most közeledik felém, és nem szabad félnem tőle, amíg álmatagon haladva hozzám ér, hiszen nem akar ártalmamra lenni, csupán a saját törvényét követi, miközben úgy halad el mellettem, mint aki meg se lát, hogy befogadjon újra saját közegébe, a csil- lagtalan éjszakába”. hadd te- Végül gyem hoz. zá, hogy a verset az is élvezheti, aki nem olvassa el az itt vázolt gondolatmenetet, sőt maga sem gondolja végig. Olyan verset igyekeztem írni, melynek van ugyan értelme, mégsem az értelemhez szól elsősorban. Az érzékeny versolvasó akkor is megérti, sőt •talán akkor érti meg igazán ezt a költeményt, ha érzelmi világa önkéntelenül hozzáhasonul egy percre a vers hangulatához, ha befogadja azt- a mondanivalót, amit a sorok és mondatok külőn-külön nem mondanak ki, vagyis a szavakba nem foglalható lényeget, ami mögöttük rejtőzik, nem azt tehát, amit ez az elemzés tartalmaz, hanem inkább azt, ami az emberi nyelv szegénysége miatt kimaradt belőle. Kálnoky László rínyi Ilonának 1701- ben el kell hagynia Konstantinápolyt is. A török szultán Kis- Ázsiába, Nikodémia városába száműzi. Komáromy János, Thököly Imre titkára jóval később így ír: .......hus zonnegyedik Septembris éjszaka Nicodémiába érkeztünk”. Másnap elfoglalják szállásukat. „Melly napnak estvéjén jó magyar vendégségünk lévén, csudálkoztak a magyar muzsikának zengésén, bő bor-ivásokon, s táncolásokon ..,. Ezen vendégségnek végén ... rendkívül való kedvét mutatta szegény asszonyunk, a méltóságos Zrínyi Ilona fejedelemasz- szony. Megvallom, még ma is fájlalom, mely sokat, mely szívesen hívott szegény ő maga engemet is, hogy véle táncoljak, sőt nagyon kény- szerített, de minthogy rosz- szul voltam, el nem mentem ...” ☆ Egyszer majd megírom ezt az estét is. Hogy tudják az utánunk jövők, öértük teszem, vagy a mágam dicsőségéért?! Senki fiatalt titkárnak nem küldenék. Ha nem lennék én több, Thököly uram titkára sem lehetnék. De mert főbb vagyok a titkárság kevés. Néha lealacsonyító. Azért kell felülemelkednem. A betűk között a magam ura vagyok. Közöttük nem. Sohasem. Az imént is... Azon gondolkodtam, minek ez a vendégség, Evés-ivás, nyüzsgés, zenebona, nyájasság. A hajó- utat szép csendben kj kellett volna pihennünk. Nekem még most is kavarog a gyomrom. Még nem egészen hagyott el a tengeribetegség. Ültem magamnak — szótlanul, mozdulatlanul a legjobb. Akkor jön egy idegen, s kérdezi: hány éves asszonyotok? Rávágtam: — ötvennyolc! Nekem mindent tudnom kell. s tudok is. — ötvennyolc?! Hümmög nagyon. Asszonyunk meg mintha hallotta volna a hümmögést, s azt válaszolná: — Csak azért is! Felpattan az asztaltól, odafordul egy tiszthez és táncba viszi. Megnyitja a táncot. A tisztnek kellett volna kérnie őt. Meg nem írom én ezt. Senki nem értené. Száműzetésben vagyunk, annyi vész után. Azt írom majd, hogy asszonyunk hallgatagon ,ült az asztalfőn, méltóságteljes bánat a vonásain ... Gyűlölök hazudni! Megparancsolta a zenészeknek. hogy csapjanak bele! Elkiáltotta magát: mulatni akar! Viszolygás futott végig a hátgerincemen. Mire való a viszolygás? ö nem vi- szolygott... Akkor sem, amikor ott virrasztóit az anyja mellett. Még fiatalon. Fran- gepán Katalin pompához, dicsőséghez szokott. S hozták a hírt: Zrínyi Pétert és Fran_ gepán Ferencet lefejezték. Katalin asszony okos volt, tudta, hogy ezen felül javaikat elkobozzák, várukat feldúlják a császáriak. Okosságába beleőrült. Sikongott napokon, éjszakákon át. Ilona mellette, hogy vigasztalná ... ő nem sirathatta szeretett apját, neki csak az maradt, hogy fékezze a tébolyultat. És önmagát, örült mellől én elmenekülnék, any- nyira borzadok. Később még egy eszelős ... Nem elég, hogy asszonyunk bátyja ártatlanul raboskodik, mondják. hogy elméje nem viseli el a hamis-börtönt, s megbomlott ... Asszonyunk pedig nem tehet semmit, az elviselés maradt neki, s ez még a kisebbje csak ... Nem hittem volna én. Hogy nyíltban idejön hozzám és táncba kér. — Később, később, kegyelmes asszonyom... — hebegem, ö legyint, s nevetve továbbperdül. Már itt Lám, mindegy. Nem segít, ha fejünket elfordítjuk. Hallottam a tombolást. Asszonyunk körül az őt ünneplők rúgkapálnak folyvást. Majd hogy vállukra nem emelik, s a mennyezeten túl nem repítik! Miért ez a fékeveszett elragadtatás? Mert Zrínyi Ilona nagyasszony nem res- telli a zene ütemére fáradhatatlan, pihenés nélkül ille- getnj magát! S ha csak ille- gette volna tovább! Ide pattan hozzám megint, fenehangossággal táncba hív, s hogy nem megyek, megragadja a kezemet, húzna... Akkor már kénytelen voltam az igazat mondani: gyomrom émelyeg, rosszul vagyok ... S nemhogy féltés, asszonyi László Anna: Sorsa ellenében a helyén az egyik vendég. Undok féreg! Azt mondja nekem: — Milyen kihívó is a ti asszonyotok, nem hogy meghúzná magát, ahogy jelen helyzetéhez, korához és női mivoltához illenék! Mit feleltem volna? Féreg, de igazat beszélt. Folytatta is: — Bolondul ez a férfiakért! — Csak kettőt ismert életében! — mordultam rá — Rákóczi Ferenc és Thököly Imre hites urait. Azonfelül nem látja-hallja tekegyelmed. miként ünnepli a vendégnép?! Őmiatta tapsolnak, dübörögnek. a táncért! Ott vadul a középen. Elfordítom a fejemet, jobb lesz így. örökké szégyelleni fogom, hogy nem mindig fordítottam el a tekintetemet. Nem is annyira az én vétkem, inkább Thököly uramé! Ki más hagyná elől, nem is csak éppen elzáratlanul, de az asztal lapján szabad prédaként a szerelmesleveleit?! Ki nyolcéves korában már főispán volt, mint ő, utóbb issokat enged magának. S tón az ajándékot másfélében se igen becsüli. Ilona asszony ismerős betűivel: „Megvallom, nem gondoltam volna, oly szerencsétlen legyek. Kegyelmed nélkül töltsem sírással az áldott ünnepeket.. . De kérem, édes szívem-uram, legalább gyakortább tudósítson maga egészsége és hun léte felől”. A tudósítással se mindig sietett... Asszonynak kellhet ahhoz hősiesség... elviselni a szerelmese folytonos távollétét, elviselni, s nem hidegülni... Erősen nem akartam én... nem akartam, hogy olvassam a leveleit... de kíváncsiságom ráhajtott mégis ... „Nagy örömmel értettem mindenek felett Kegyelmednek vissza- indulását erre mifelénk. De az én megkeseredett szívemnek még sem elég, valameddig nem látom Kegyelmedet, édes szívem-uram ... A nagy Istenért kérem Kegyelmedet, édes kincsem-uram, magára vigyázzon és siessen ide jő- ni. Nem szeretnék Kegyelmedtől elrekedni, kitől Isten oltalmazzon, édes kincsem”. S maradt magára Munkács várában, két gyermekével. Ferkó sem, Julianka sem ... vagy humanitárius gyengédség lenne a válasz, ő elrikkantja magát, énrám értve: — Kisasszony! No, ennél megvetőbbet férfiemberre! Látta haragomat arcomon, s hogy túllőtt a célon. Lehuppan énmellém. Csődülnek utána hívei, de most elhessenti őket, s mondja nekem, lehalkulva már: —■ Minálunk a várvédelemkor rosszul nem volt senki, se asszony, se gyerek. Nem jajdult senki, amikor a várba hajíttatott hétszáztizenhat karikás bomba és a tüzes labdák és gránátok sokasága. És a falakon is harcoltak és fegyvert fogtak és fütykössel támadtak és köveket dobáltak asszonyok és majdnem- gyerekek is. Ijedtség nélkül! Kegyelmed, Komáromy uram pedig a tánctól riadozik?! Válaszolom: — Más az. amire szükség van és más az, amire nincs! Más az, ami dicsőséget hoz... mint fejedelemasszonyunknak Munkács vára, még az eleste után is ... Hogy fél Európa a vitézségét zengte, visszhangozván sokáig... De ez a kicsapongás itt... ez nem dicső ... — Mondja csak, mondja — buzdít nagyon — hisz az van az ajkán, hogy szégyenletes! Szabad is vagyok én, így lelkem, s gyomrom háborgásán nem is próbáltam győzni, s a táncba el nem indultam. Szolga is vagyok én, így óvást tettem: — Már hogy lenne szégyenletes, ami nem dicső, az még nem szégyenletes. dehogy is! — Mást beszél Komáromy uram, és mást hisz. Ahogyan ő ilyet mond! Annyira biztos benne. Lenyűgözi az embert. Azt gondoltam éppen: önmagában miért nem képes rendet tartani! Ha váraiban akkora rendet tartott! Jóval Munkács előtt is! A regéczi várban is! Az én memóriám bámulatos. Már csak ezt is többre becsülhetnék! Amit elolvastam, megmarad. Zrínyi Ilona szabályzatát 1678-ból. A vastagabbja jár most az eszemben: „Hogy a cirkáló és virrasztó el ne aludjék a cirkálásnak idején, mert ha rajta elérik, elsőben három pálcákkal megverjék, ha másodszor, a fokrul vessék ki”. „Hogy valaki a várban kardot von- szon haragjában, a keze el- vágattassék, ha vért tészen, feje vétessék”. Hallgatásom után megszólalt újra asszonyunk, csendesen csak: — Ha rendet tarthattam és kapitónykodtam férfi módra, mulathatok is férfi módra. Levegőm is elfogyott. Mintha látná gondolataimat, s azokra felelne. Halként tá- togtam. Majd leszegte a fejét, s már oly csekély hanggal beszélt, hogy fülelnem kellett, s hozzá hajolnom. — Júliánkét több határ- választja el tőlem ... Nem szenved talán... Ferkét letartóztatták, Bécsújhelyre hurcolták. Nem újság már... Csak énnekem, percről percre hasító újság. A vád: ösz- szeesküvés. Lefejezhetik. Nélkülük én?!... Minek nekem őkkettejük nélkül?!... Szava eltört, sírva fakadt. Elrémültem egészen. Szívem bírhatatlanul fájt őérte. Felugrottam ültőhelyemből és úgy kértem táncba, mint a szilajkedvű ifjú táncosok. Tán zajjal is, tán dérrel- dúrral is. A kissé távolabb, mégis körülöttünk lebzselők felfigyeltek. Észrevette ezt asszonyunk. Engem ott hagyva, a tánchely közepére tört, s járni kezdte ... Járja csak, járja! Bárha jól mulatna, s feledkezne! Gonosz, aki sajnálja tőle! Nagyasszonyunk különb mindenkinél ! Múlik az idő, igen múlik. Abba nem hagyná. Az kár, hogy közben-közben fel-fel- kiált. Rekedt bizony. Úgysem írom meg. Csupán a nagyságát, tetteit. Ezt az éjszakát holnapra mindenki elfeledi, borgőzösek, nem látnak a szemüktől, mámorukat a ködképekkel együtt ki- alusszák holnapra. Megint az undok féreg. Rám dörög: — Csillapítsd már! Teszem, mintha nem hallanám. Nem hagyja abba: Asszonyotok arca verejtékes, rossz nézni! — Hát ne nézd, ki kért? — Kint virrad. Meddig szégyentelenkedik még?! Megyek hozzá. Odatáncolok melé egymagám: — Ha asszonyunkat látná a gyerekei! S máris fordulok vissza. Szétvet a dühöm. Nyolcvan- évesen ^ is így mulat majd még, mikor lesz rá módja! Elél ez száz évig! ■ ■ rja pedig Komáromy János — mármeg- * enyhülvén az időben — hogy következő nap kérdezgette asszonyát a mulatozás felől. „Megvallá, hogy bizony nem cselekedte volna, de hogy mind méltóságos férje, ‘s mind szolgái, s szolgálóji ne gondolhassák az tengeren által való hozattatásukon való valamely búslakodását, hogy másoknak is elméjek- bül kiverjem magam példájával, azért cselekedtem”, ☆ Zrínyi Ilona másfél év múlva halt meg, 1703 elején. Nikodé- miában.