Szolnok Megyei Néplap, 1977. december (28. évfolyam, 282-307. szám)
1977-12-11 / 291. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1977. december 11. Csoőrí Sándor: De az a viz még itt folyik Majd meghalok és meghalsz majd te is: áthömpölyög fogunk között a sár, ínyünk helyén a víz — de az a víz még itt folyik lábunk előtt, itt gőzölög. Madár zökken rá, mint kifutópályák betonjára a gép, ló gázol bele szügyig s döcög .mint halhatatlan postakocsi, üzenettel a tengerig, városok lábafejét mossa, mint Magdolna Krisztusét — de az a víz még mi vagyunk: szerelem, hűtlenség, harag. villámokat elnyelő aranylap, halak játszótere, gyereket mosdató mosoly, óceánok harmatos ága — de az a víz még mi vagyunk: nyárnak levelesláda, tükre a repülőknek, a fönnröpködő háborúknak, nézheti bennünk magát a világ, mert nem múlik el: a halálnak háttal élők nézhetik földi arcukat. Hmjnal Gábor: Pillanat Elszalasztott szerencse mosolygó pillanat én nem öleltelek meg sok évtized alatt a holnapra figyeltem így éltem balgatag ernyős pillájú szépség bocsáss meg pillanat. A XX. század Mi vagyunk a sose látott bölcsek mi vagyunk a még sosevolt okosok mi vagyunk a mindent jobban tudók mi vagyunk a csodálatos XX. század Én vagyok a megalázott egyes én vagyok a bizonytalan vacogás én vagyok a / semmit-se-tudok-már én vagyok a mindent-új ra-tanulok. 9 3 ÍN Párnahéj az út porában A zzal a nem evilágból való szépséggel, akinek lovagjává, sőt, önkéntes rabszolgájává szegődtem — alkalmasint azért, hogy semmi evilági hatalmasságnak el ne kötelezhessem magam —, gyakran sétáltam alkonyati órákban a budai vár déli oldalán. Az ostromhagyta romok, düledékek, beszakadt pincék (egy-egy sírdomb, fakeresztjén átlőtt sisak, zörgő koszorú) mindig kínáltak annyi látnivalót és beszédtémát, amennyivel kitölthettük a köztünk táguló szakadékot, hideg űrt... A Donáti ucca legromosabb telkén egy emberpár, talán még az első tavaszi nap óta, amikor az irtózatos fegyverlárma elcsönde- sedett, ősi fészekrakó mozdulatokkal építkezett; munkájukat az alkonyati órákban is állhatatosan folytatták. Mitagadás, csodálatomba némi irigység is vegyült! Milyen messzire estem a birtoklás és szerzés kényszerétől — és örömeitől! Alig értünk a rozsdás rács- kerítésig, az utcalámpa fényében megpillantottam valamit. Ügy hevert a járdán elárvultán és rejtélyesen, mint minden gazdátlan tárgy, régi és új gazdáia közt, némán, valamiféle senkiföldjén ... Egy varrottas párnahéj volt. A régi, tükrösnek nevezett mintát rögtön felfedeztem rajta: a kalotaszegi varrottasoknak világgá szóródott családjából való, fehér lenvásznon sűrű, fekete „írás” Rögtön hajoltam volna érte, hogy felkapjam s a keblemre szorítsam — ha úrnőm cipője orrának pöccintésével meg nem előz, mintegy tapintatosan jelezve, hogy e gyanús holmit kézzel érinteni nemcsak illetlen, hanem utálatos is. S ahogy a párnahéj, ott a fűcsomós járdán, e mozdulattól félig fonákjára fordult, fekete foltok, friss kátránypacák tűntek a szemünkbe ; ha hozzányúltam volna, megszégyenülten törölhetném most a kezemről fűvel, falevéllel, zsebkendővel a szörnyű maszatot. Ki gyalázhatta meg ezt a remekművet? — álltam fölötte borzongva, tanácstalanul. Vásott gyermekek durva csínytevése? Vagy — és a feltevés borzongatott meg csak igazán — a naponta ki- hantolt ostrom-halottak valamelyikének rögtönzött fe- jealja? Szemfedele? Abban, hogy felvegyem, főként az a gondolat akadályozott, hogy a parancsoló szépség rámsüti az alkalmi tolvajság bélyegét. És otthagytam a szurkos kis var- rottast, szemlesütve, mások prédájául; akik majd csakugyan belerúgnak, megtapossák, vagy játékos kutyáikkal széttépetik... Kínos, egymástól távolodó párosban lépkedtünk tovább beomlott lépcsőkön, gödrös utcákon, a Halászbástya felé. Mind hátrább, hátrább maradoztam. Az írásos párna mágnesezett, valósággal szó- longatott magához, visszafelé előbbi lépteim nyomán. Szülőföldemet tagadtam volna meg?... Elmondható-e, leírható-e, csak egy törtrésze is annak, ami szótlanságom mélyén sóhajtozott, fel-feljajdult, vagy orgonazengést meghaladó hangerővel kavargott bennem? Egy örökké hűvös — nyáron lefüggönyözött, télen fű- tetlen — emeleti szoba Kolozsvárt, telidesteli varrotta- sokkal. Közéjük csak vendég kukkanthat be néha-néha, de karácsonykor mi, gyermekek is. A varrottassal leterített asztalkán fenyőtobozos, pa- pírfüzéres, angyalképes fe- nyőfácska illatozik; a falon indás-virágos mintájú függönyök, futók, piros, kék, fekete, vagy aranyban játszó színekben: a szekrények tetején, a pohárszéken virágosmadaras, hajdani mes'terük nevét őrző Győri-kancsók, a varrottasok cseréptestvérei. Aki a földig érő függönyszárnyak közt kikandikál: a szürke utcára lát, hulló vakolatú templomra és kollégiumra, vagy a hó szennyes-fehér buckáira, végig a lombtalan hársfák során... De odabent egy május kellős közepén pompázó virágoskert változatos színei! Milyen szegényes, félszeg jószág a karácsonyfa, e napkeleti tar- kaságú mesebirodalomban !... Aztán egy januári napon ismét megnyílik a rejtelmes-szép múzeumszoba: nagyanyám ott fekszik, fekete írásos párnák között, arca fakósárga, mint egy régi Győ- ri-kancsó oldala. A halott őrzi még egy-két napig gyűjtötte holmiját; sőt, mintha a párnák, melyek közt süppe-r z asszony négykézláb A mászott ki a kocsiból; í lejtőn lehettek, valami köves lejtőn, mert a kezét ki kellett nyújtania, s ahogy ránehezedett, fájt a tenyere az éles köveken. A kocsi a tetején feküdt; ahogy kihúzta belőle a térdét, nagyon hasított, sajgott, de érezte: nincs eltörve. Abból aztán, hogy felfogta, nincs eltörve a térde, vagyis a lába, és éppen mászik kifelé a hátán fekvő kocsiból a köves lejtőre, mindebből tudta, hogy él. Nem nézett hátra, csak húzta még magát a két kinyújtott kezével, fájó tenyérrel; szerencse, hogy nem olyan meredek ez a lejtő. Hát szóval él. Nem öröm volt ez. Semmi ujjongás. Csak éppen a tudat: az ember felfogja, hogy él. Életben maradt, vagy egvelőre éppen csak él, ezt nem lehet pontosan tudni. Bár ez a néhány méteres négykézláb mászás vagy kúszás. szóval haladás, eltávolodás. ez azért valami. Oldalt nyúlt el/ nem fejjel lefelé a lejtőn. S nem is tekintett vissza, de valahogy a látószöge határán érzékelte a kocsit, elsősorban azt, hogy a kerekek az égnek fordulva még mindig forognak. Az ég. amelyiken a kerekek forogtak, gyönyörű kék volt, töretlen kék. Elnyúlt a köves lejtőn, és lyén, hogy ha a férje megnézte ezt a kékséget. Nem érzett fájdalmat. Megmondta ennek az őrültnek, hogy lassítson, vigyázzon itt a kanyarban, de hiába beszél neki az ember. Most aztán ... Nem nézett a kocsi felé, nem akarta látni. Hát nem. Nem éppen. Vagyis mindezekkel talán igen, de lényegében azért így sem. Nem gondolta, hogy nem érdekli, hogy közömbös számára: él-e? De nem gondolta azt sem, hogy meg kellene nézni, valahogy odajutni a kocsihoz. Még csak a választás lehetősége sem fogalmazódott Molnár Zoltán: □ % 8 “7 / ji*reta5fe w Talán az volt a tudata mélyén, hogy ha a férje meghalt, minek nézze, ha meg valahogy talán még élne, az még szörnyűbb látvány lehet. Látott egyszer ilyet: valakinek a kormánykerék összenyomta a mellkasát; hát annak a szeme, a szája ... ! A hátán feküdt, szétvetett kezekkel, és még egy pillanatig a férjére gondolt. Azt hitte a szerencsétlen, hogy ha ő tiltakozik, ha csendesíti is néha, de valójában ez tetszik neki, hogy éppen ezzel imponál, ezzel a tempóval, a kocsival. a külföldi utakkal, a karrierrel, a rohanással. meg benne, hogy mérlegelni kellene: odamenjen-e vagy sem. Csak feküdt, nézte az eget. Semmitmondóan, egyenletesen kék volt. Itt ilyen. Biztosan ilyen szokott lenni. Talán azért is jöttek ide, hogy ezt a kékséget megnézzék. Később a vállával, lapockájával elkezdett kúszni. Felfelé. A kocsira nem nézett. Kikerülte, oldalazva haladt, hogy ne kelljen nagyon meredeken kapaszkodnia a lejtőn. Csak most hallotta, hogy fent az úton kocsik zúgnak el. De úgy’ látszik, azok nem látják, hogy itt van egy felfordult gépkocsi, és nem messze tőle egy óvatosan felfelé kúszó asszony. Nem is gondolt arra, hogy vajon nem tudna-e felállni, hiszen úgy látszik, nem is tört semmije. Csak kúszott, mintegy hipnotizálva a ténytől, hogy ő most gépkocsi-szerencsétlenség áldozata. Áldozat, valójában a rohanás áldozata, a férje őrült rohanásáé. Nem látta a kocsit, csak elképzelte benne a férjét, úgy, ahogy egyszer látta azt az összezúzott mellű autóvezetőt. Szegény. Azért mégis. Mikor elérte az utat, megkönnyebbült. Zúgott néhány autó. Nézte tovább az eget, a kék eget. Idegen nyelvű beszédet hallott. Óvatosan arra fordította a fejét. Egy másik sebesült fölé hajoltak. Akkor felemelte a fejét, és meglátta. Amikor a férjével egymásra néztek, mind a kettőnek irtózat volt a tekintetében. Hát ez még hamarabb kimászott. Vagy kiesett. Amilyen szerencséje volt mindig. Jönnek feléje emberek. Természetesen ezt sem gondolta meg, nem határozott el semmit, csak éppen lehanyatlott a feje, és elájult. Molnár Zoltán: Eszmeralda csókja című kötetéből (1977. Szép- irodalmi Kiadó) Sarkadi Péter illusztrációja dezve fekszik, a jól záró függönyök, katonásan sorakozó korsók is hálás ragaszkodással vigyázkodnának személye körül... De egy délelőtt mégis eltűnik, mintha kilopták volna onnan. A szobában felfordulás, majd rendezkedés, rokonok és szolgálók jövésmenése. A varrottasok — komódok és ládák rejtett értékei — négy halomban a szoba négy sarkában: a szétosztott örökség. Az egyik halom anyám jussa, a mienk. A falu tündérvilága így vonul be a mi lakásunkba is, ébredéskor ezekre nyílik a szemem. Beköltöznék álmaimba is! Izzó tulipánok, világoskék madarak, fekete folyondárok közj; imbolyog, táblából, vergődik a kamaszodó lélek. Udvarunkat, lakásunkat egy-egy nagyvásár-napon szironyos ködmönű, nagybaj- szú. szikár férfiak ,és sötétkék bujkás, berakott szoknyás, ráncos csizmájú asszonyok lepik el. Onnan jönnek a varrottasok birodalmából, ahol tűzvilágnál, hosszú téli estéken, ezek a pamutvirágok teremnek, s mikor elmennek, a padlón csizmapatkónyo- mok, szívemben nyugtalan vágy marad: a havasalji falucskába eljutni, ahová keresztanyám lilabetűs levelei annyi kecsegtetéssel hívogatnak! ... És egy nyáron eljutok oda. Repedezett falú, szuvas-gerendás, zsindelyfedeles papilak, nagybátyám, nagynéném otthona. Az ablakkereten, a veranda deszkafalán, a tornácoszlopokon kék alapozású kifakult olajfestés, virágok és madarak kacskaringás vonulata : művészlelkű, tragikus sorsú Miháltz Ákos pap-előd kezenyoma... A ház mögött méhszín, erdőnyi gyümölcsös; az udvar végén csűr, istálló, azon túl a szérüskert, s azon is túl:*a cinterem — közepében a vitorláshajó formájú templom. Bent a papi lakban varrottas varrottason. Ezek a gyermektelen házaspár gyermekei. Az egyik szoba valóságos műhely: esős napokon, vagy késő ősztől kora tavaszig leánykák, menyecskék, asszonyok sereglenek össze a mestergerendáról lógó petróleumlámpás alatt: dalolgat- va, huncut, vagy hátborzongató „igaz” történeteket mesélve öltögetik a piros, fekete s kék pamutszálakat, jóformán oda se nézve, mindentudó ujjaikra bízva a leg- akkurátosabb kis mozdulatot is. Megbarátkozom velük; úr- finak szólítanak, be-becsalo- gatnak. incselkednek, dévaj- kodnak velem, s rámfogják, azért vagyok szomorú, mert a városban hagytam a szeretőmet. Bezzeg a templomban lesütött szemmel imádkoznak, vagy a szószékről mennydörgő igehirdetőre mered a tekintetük! Pártájuk gyöngyein, üveglemezkéin csillog-villog a betűző napsugár. Ók maguk is virágok, de húsból, vérből valók — az úrasztalán ékeskedő száz- esztendős terítő tulipánjai és indái, a szószék kifaragött kő aranyrózsái s a mennyezetkazetták liliomai között!... És odalent a faluban, a házak „bütüjén”, vagy a kapubálványokon is virágok, madarak, égitestek sokat jelentő változatai — akárcsak a cinterem némán is beszélő kopjafarengetegén. És egy napon végigbámulok, háztól az örök hajlékig, egy temetést. A már leszegzett koporsóból pompás feketemintás terítő omlik alá kétfelől: gazdag paraszt-matróna kelengyéje a másvilágra... Most, ez a párnahéj, az ucca porában, a szurok-maszaf- tal meggyalázva: mégha másvilági kelengyéje volt is valakinek, joggal követel tőlem megbecsülést... Tudom, hogy a budai várban sokan, na- vgyon sokan hagyták ott házukat, fekhelyüket, párnájukat mostanában, s azt is, hogy talált kincsben nemigen lehet áldás, mégha egy szurkos kalotaszegi varrottas is az. De hátha nem a véletlen küldte utamba? Hátha méltó kiválasztottja vagyok? Még egy-két lépés, a sarkon túlról már látni fogom, ott kell lennie még, a fűcsomó árnyékában, ahol hagytam! Majd felkapom, zsebkendőbe göngyölöm, és ha megrovást fedezek fel úrnőm tekintetében, mentségül mindezt elmondom neki... Meg fogja érteni! Éppen akkor fordult hátra, s a homályban is el tudtam képzelni furcsálló, rosszalló vonásait. Nem kiálthattam, bántó lett volna ebben a lopakodó csendben. Csak intettem, integettem, hogy várjon, egy pillanatról van szó, s hogy megértésére számítok. Mindha fejét csóválta volna, megfordult és sietve indult felfelé, tovább. Én pedig rohanni kezdtem a párnám felé. a hepehupás, gránitkockás járdán, a fűcsomó mellett tenyérnyi kátrányfolt, semmi egyéb. A rácskerítésen belül kóbor kutya rágcsált valami csontot, hallatszott a kegyetlen. csikorgó ropogás. És ekkor lent, a Vízivárosban megszólalt egy harang. Minden kondulására két szívdobbanásom felelt. Szememet behunytam: a valkai templom harangja szólt.
