Szolnok Megyei Néplap, 1977. december (28. évfolyam, 282-307. szám)

1977-12-11 / 291. szám

1977. december 11.

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

9

Alekszandr Biok versei:

A földi szív megint kihűl

A földi szív megint kihűl.

S én állok makacsul a fagyban.

A pusztában is, oszthatatlan szívem az emberért hévül.

De mélyén harag s megvetés ég, és férfi- és lány-arcokon a kiválasztottság pecsétjét s a feledését „kutatom.

Hadd hívjanak: Költő, ne késs!

Feledj, mulass, ne ülj magadban! Nem! Vesszek el inkább a fagyban! Nincs nyugalom! Nincs feledés!

Keselyű'

Keselyű kóvályog a rét fölött, meg-megleng lomha szárnya. Lent egy kunyhóban gyermekét anyja bíztatja sírdogálva:

„Egyél, egyél, nőj meg, cipeld rabláncodat, keresztedet!”

Század századra hull, hadak viharzanak és zendülések — avittas pompád megmarad, hazám, könnyesnek és szegénynek. Meddig hull még könny, keserű? Meddig kering a keselyű? j|

Oroszország

I '

1 Mint hajdan, arany éveimben, laffog a három nyűtt iga, a festett kerék sírva döccen kerékvágásba, kátyúba.

Oroszország, ó, Oroszország, szélfútt dalaid, nincstelen, süppedt kunyhóid, könnyes orcád, akár az első szerelem!

Nem tudlak szánni! A keresztet vállamra emelem, megyek...

Add hát boszorkánymestereknek haramia-szépségedet!

S ha elcsábítva, megcsalatva búsongsz — nem pusztulsz el te, csak a gond felhőzi borúsabbra gyönyörűséges arcodat.

S ha egy gonddal több is, ha zúgóbb is egy könnycseppel a folyam: erdőd, meződ, szemedre húzott hímzett kendőd, mint volt, olyan.

És lehető a lehetetlen, a hosszú út is könnyű, ha kendőd felém virít, szemedben fény gyűl, rámvillan sugara, s börtönbánattal száll felettem a postakocsis bús dala.

A verseket fordította: Lator László

Alekszandr Biok: Versek (1977. Európa) a I tieli a jó könyv olvasómozgalom választható

Lator László: Alekszandr Biok

____A

t

örténet egy Szébé nevű kisfiúról és egy dísztökről szól. Hol van már az a bizonyos dísztök? A kisfiú idővel újabb szenvedélyre lelt: most ugyanolyan odaadással rajzol, mint amilyen szeretettel valaha a dísztökkel játszott.

Hogy Szébé időnként szerez egy-egy dísztököt, tudták a szülei is. Már vagy tíz darabja van, s egyik sem került tizenöt szénnél többe.

Egymaga kanyarította ki a tök kalapját, vájta a belét. Ugyanakkora dugót faragott hozzá, mint a növény nyaka. Amint elkészült a kis kulacs, még mérhetetlen sok tennivaló volt vele: először is a tea tanninjával el kellett távolítani belőle a kellemetlen szagot. Azután ? Mindig összegyűjtötte az apja pálinkáspohara fenekén maradt szakécsöppeket, hogy a kis dísztököt azzal csiszolhassa, fényesíthesse fáradhatatlanul.

Röviden szólva: igazi szenvedély tartotta hatalmában. Mindenről a dísztök jutott eszébe.

Egyszer is, ahogy a tengerparton sétált, a dísztök járt a fejében. Aztán fölfigyelt valamire, amitől majdnem a földbe gyökerezett a lába. Azt hitte, gyönyörű, ritka dísztökre lelt. A valóságban pedig egy öregember kopasz feje bukkant elő az egymás mellett sorakozó strandbódék közül.

Elgyönyörködött a dísztökben, s csak akkor vette észre, mit látott, amikor a fénylő fejű öregember már egy mellékutca felé tartott. Nevető kedve támadt, hangosan kacagva elszaladt.

Akkortájt tizenkét éves lehetett, kisiskolás. Tanítás után nem játszani ment a pajtásaival, hanem azoknak a boltoknak a kirakatait nézegette, melyek szenvedélye tárgyával, a tökkel voltak valamilyen kapcsolatban: nézegette a régiség-, zöldség-, festék- és dísztöküzleteket. Esténként beült a lakószoba sarkába, és gömbjeit fénye- sítgette. A fényesítés után szakét csurgatott beléjük, kendőbe csomagolta őket, majd egyenként elhelyezte valamennyit egy fémdobozban, s az egészet a kályha mellé tette. Reggel első dolga volt kiszabadítani a tököket; nagy elégedettséggel nézegette a tökök izzadságszagú, csillogó bőrét. Azután egyenként kiakasztotta kincseit a napos eresz alá, s csak ezután ment iskolába.

Szébéék városa igazi kereskedő kisváros, takaros, kikötője van; a téglalap alakú várost hosszában félóra alatt lehetett átszelni. Ebben a kisvárosban ugyan sok bolt árult dísztököt, mégis el kell hinnünk, hogy Szébé a város valamennyi dísztökjét ismerte.

Különös, hogy Szébé nem szerette a kikészített, régiségnek számitó dísztököket. Saját bőrükben szerette ezeket a növényeket, a fejükkel együtt. Az ő darabjai mind-mind igen közönséges alakúak; nem keresett különleges, érdekes formákat.

— Hiába, gyerek még — mondta apjának egy üzletfele. — Csak a közönséges formákat szereti.

Az ácsmester szemrehányóan nézett fiára, aki ott volt mellettük, s elmerülten csiszolgatta, fényesítgette tökjeit.

— Egy taknyosnak semmi szüksége ilyen szórakozásra.

— Fiacskám — szólt a vendég —, mi volna, ha érdekesebb darabokat kezdenél gyűjteni?

Sfga Nao/a:

Szébé nem válaszolt.

Egy napon a városka mellékutcáit rptta, újabb tökök után kutatott. Egy öregasszony gyümölcsöt árult a háza előtt. Mögötte, az ablak farácsára akasztva, talán húsz darab tök is lógott.

Kérlelni kezdte az öregasszonyt :

— Kedves néni, hadd nézzem meg ezeket a tököket... Egyenként megvizsgálta valamennyit. Megpillantott egyet: első pillantásra közönséges és kicsi volt, de Szébének a bolondulásig tetszett. Zakatoló szívvel kérdezte:

— Ezért mennyit kéme?

— Hát mennyit kérjek? Te kisfiú vagy, talán már tíz szénért is megkaphatnád.

— Jól van, kedves néni, de ígérje meg, hogy senkinek nem adja el. Igazán megígéri? Mindjárt hozom a pénzt. Közben, ugye, nem adja el senkinek?

Kérlelte még az öregasz- szonyt, azután hazaszaladt. Nemsokára már futott is lihegve, és megvette a tököt.

Attól a naptól kezdve legfőbb gyönyörűsége ez a darab lett. Egyetlen pillanatra sem tudott megválni tőle. A tök iránt érzett vonzalma napról napra fokozódott, annyira, hogy már az iskolába is magával vitte. Óra közben elcsípte az osztályfőnök, amint kincsét a pad alatt nézegette, csiszolgatta.

Ez a tanító idegen vidékről jött, s mint minden idegen, ő sem szerette a vidék hagyományos tökkultuszát. S mi több, ez az ember odaadó tisztelettel csüngött a

szamuráj-hagyományokon. Ha a híres Kumoemon és társulata szamuráj-témájú darabjával megérkezett a városba, három egymás utáni estén is képes volt megnézni ugyanazt a művet.

És abban a színházban, mely előtt máskor soha meg nem lassította a lépteit.

Érhető hát iszonyú felháborodása Szébé vásottsága miatt. Megmondta a fiúcskának, kötve hiszi, hogy belőle valaha is embert faraghatnak. Természetes, a dísztököt magát elkobozta.

Szébének még sírni sem volt ereje.

Mint szélütött kuporgott otthon a faszenes kályha mellett. Egyszer csak benyitott az osztályfőnök: a fiú apját kereste.

Az ács nem volt otthon, így Szébé anyjára támadt. Kijelentette, a családot terheli a felelősség, hogy a gyerek ilyen haszontalanság- gal foglalkozik.

Az asszony, amennyire csak tudta, összehúzta magát, és mindenre bólogatott.

Szébé most igazán rettegett a felbőszült tanítótól. Elsápadt, reszketni kezdett műkincseiért, melyek a tanító háta mögött az oszlopon lógtak. Attól tartott, észreveszi a dühöngő tanító.

Amikor az osztályfőnöke elment, valósággal föllélegzett. Nem vette észre műkincseit! Anyja sírt, később keserű szidalmakkal illette.

Hazament az apja is, s megtudta a történteket. Szébének esett, ütötte, ahol csak érte. Ö is úgy vélekedett: nem hiszi, hogy ebből a fiúból valaha embert lehessen faragni. Azt is mondta, ha nem tetszik neki, akár el is mehet hazulról.

É6 megtörtént a legszörnyűbb, amire Szébé valaha is gondolhatott.

Az ács tekintete véletlenül a dísztökre esett; elővette a szekercéjét, és egyenként összetörte Szébé kincseit.

Szébé halálsápadt és néma volt.

Az osztályfőnök pedig fogta a, legszebbiket, a Szé- bétől elkobzott dísztököt, s mint valami undorító holmit, az iskolaszolgára bízta, hogy vesse a Szemétre. De a szolga anélkül, hogy különös elképzelései lettek volna a dísztárgyról, nem dobta el, hanem hazavitte, fölakasztotta saját nyomorúságos, füstös szobájában.

így múlt el két hónap, mikor a szolga pénz híján a feje fölött lógó dísztök kulacsra gondolt. Nem várt ugyan sokat a dísztöktől, de mégis meg akarta próbálni, hátha kap érte valamit: Elvárté egy régiségkereskedőnek.

Nézegette, forgatta, tapogatta a kereskedő. Közömbös arakifejezést öltött, és visz- szaadta a dísztököt az iskola- szolgának.

— Ha eladja, nem sajnálnék érte öt yent. A szolga elcsodálkozott. Okos ember lévén, közömbösen kijelentette, öt yenért 116111 válhat meg egy ilyen tárgytól.

___A

k

ereskedő már a dupláját ígérte, tíz yent. De a ravasz iskolaszolga nem hagyta magát: végül is ötven yenben egyeztek meg. Ez több volt, mint négyhavi fizetése.

Boldog volt a Szolga, de boldogságát nem fecsegte ki. így senki sem tudta meg Szébé kedves dísztök kulacsának sorsát, miként neki magának sem jutott tudomására, hogy a kereskedő ugyanezt a dísztököt hat'száz yenért adta el a vidék egyik leggazdagabb emberének.

Sz. Holti Mária fordítása

Siga Naoja japán szerző. Elbeszélését a Nagy a világ c. antológiából közöljük. (1976. Móra Kiadó.)

augusztus 7-én, 1921. negyvenéves korában halt meg a XX. századi orosz líra alighanem legnagyobb hatású alakja, Alekszandr Biok. Micsoda gyorá, önemésztő égés kellett hozzá, hogy úgy érezzük, terjedelmében is hatalmas életműve befeje_ zett. Mindent elmondott, amit tehetsége és alkata szerint el kellett mondania. Az irodalomtörténet úgy tartja nyilván, mint az orosz szimbolizmus megújítóját, legjelentősebb képviselőjét, de az efféle besorolások vajmi keveset mondanak: aligha lehetne az európai szimbolizmusnak csak megközelítően pontos leírását is adni, s azt hiszem, Biok éppoly kevéssé hasonlít Verlaine-re vagy Mallarméra (hacsak versei erős zeneiségében nem), mint mondjuk a vele kapcsolatban, szívesen emlegetett Adyra. Rokonait sokkal inkább az orosz lírában kell keresni: ahhoz a

Zsukovszkij—Majkov—Fet —Szolovjov nevével jellemezhető romantikusabb ihletű, lágyabb hangfekvésben megszólaló vonulatához tartozik, amelynek elleniéként a Lermontov—Tyut- csev—Mandelstam vonalat említeném: Egész magatartása, művészi szemlélete indulásakor jellegzetesen századfordulói: számára a költészet az élet minden helyzetében ható, minden gesztusát megszabó életszabály, a beavatottk egy magasrendű vallás papjai, akiknek fontosabb a Szertartás szentsége, mint maga az élet. Nem egy korai versében érezni a mesterséges áhítatot, á szinte szívós munkával felfokozott mámort, a helyzetekben, szerepekben, pózokban való tetszelgő rej- tekezést. Tünékeny és elérhetetlen, testetlen ábrándképpé lényegíti át még gyönyörű feleségét is, ő az emberi arcától megfosztott Szépséges Hölgy, az Örök Asz- szony, a Mennyei Rózsa, s paradox módon akkor lesz hús-vér alak, amikor bekövetkezik a Biok egész életét befelhőző szakítás: távollétében válik csak majd igazán jelenvalóvá.

Bármily mívesnek, iro- dalmisnak, tudatos esztétikai szabályzatra szabottnak tetszik is ez a magányos lélek borúját, illanékony hangulatait, megfoghatatlan álmait kergető, már-már öncsonkító belterjességgel művelt költészet, azt kell mondanunk, hogy ez az igen művelt költő igazában ösztönös tehetség: sokkal erősebb

benne az érzékeny ideg- rendszer mindenre fogékony biztonsága, mint a gondolatifogalmi elem. S különös, hogy mihelyt engedi be- áramlani a versbe a gazdag sokféleségében felfogott való világot, sokkal közelebb kerül „az elérhetetlenhez’, a kimondhatatlanhoz, ahhoz a szavak mögötti lényeghez, amelynek a fogalmilag leírható költemény a felszíne csupán. A komor ég alatt forgó néma viharok, a ködülte síkon felvöröslő pász- tortüzek, a dombtetőn merő ezüstben álló templom, a sziklagörgelékes kopár hegyoldal, a lángoló vörössel izzó berkenyék, a piszkos tollal kerengő ősz, a finom fejét ingató fenyő köznapi képei mögött feldereng az a sejtelmes-sugallatos tudás, amelyet csak az elemi költészet képes közvetíteni. S az ős bozótok, határtalan terek, lápok, a gunnyasztó, süppedt falvak, az ínséges, sötét vidék, a puszták „börtönbánattal tele” szélfútt dalai, a sírva döccenő kerék, a rontásverte táj jelképpé súlyosul: a szenvedélyesen szeretett haza megrendítő jelképévé. Az 1905-ös forradalom, a világháborút megelőző évek meg-megújuló válságai történelmi számvetésre sürgetnek. „Keresd az igazat, ítélj szilárdan” — fogalmazza meg Biok új ars poeticáját. És a tájban most mór megjelenik a küszködő ember, a barázdát „esetten taposó” muzsik, az „esővert, szélvert” szegények. A szenvedésre oly érzékeny költő undorral és haraggal fordul szembe az ijesztő ha- Ifáltáncot járó „betegekkel és elégedettekkel”, a jólla- kot vétkesekkel. A fájdalom sötét képei után fel-feli zzik verseiben a viharváró harag, hirdeti, hogy a fekete város fölött az ítélet harangszava dörög, s kétség és remény közt hánykolódva kutatja az arcokon „az elzúgott viharok” visszfényét.

1918 januárjában, életműve betetőzéseként, megírja a Tizenketten t a forradalomnak ezt a nyersen filmszerű, éles vágásokkal, merész montázsokkal megszabdalt, komor tragédiákat villantó, anekdotikus és himnikus, ünnepélyesen zengő és fülsértőén csikorgó nagy balladáját. A keserű, magányos, légies révületekbe merülő, a maga fajtájával ingerülten perlekedő, de egyszersmind megrendüléseit is tragikusan átélő, bizakodva előretekintő és csüggedten meg-meghőkö_ lő szellem egy nagy történelmi pillanat áramkörébe kapcsolódik. „Változtassunk meg mindent, minden legyen teljesen új, a mi hazug, piszkos, unalmas és aljas életünk váljék igazságossá, tisztává és gyönyörűvé” — írja a februári forradalom utáni lázas időkben. De a történelem fukar kézzel méri az egyszerű, tiszta és zavartalan megoldásokat. — Biok úgy érzi, hogy a zene „bonyolultabbá válik”, felfogja az igazságot, de ez az igazság „szörnyű igazságnak” tetszik, erőszakos, véres drámának, amelyben a Sérülékeny költő nemcsak a katarzis ígéretét, hanem a riasztó rendetlenséget is érzi. Sokkal inkább az idegei- vel-zsigereivel, mintsem az értelmével figyeli és fejezi ki az eseményeket. A Tizen- kettenben annak a jellegzetes orogz értelmiségnek a szemlélete bújkál, amely áhítja, de ösztönös riadalommal félti is az igazságtevő társadalmi földcsuszamlást. A vers roppant költői erejének, feszültségének éppen ez a minduntalan kifeslő kettősség a forrása. De ezért van az is, hogy annyit vitatták, annyiféleképpen magyarázták, rágalmazták és próbálták kisajátítani. Egy időben még Biok istenáldotta tehetségének és feddhetetlen jellemének fenntartás nélküli híve, Gorkij is a forradalomról írt gúnyiratnak tartotta, a maradiak meg szégyenletes botránynak, a legszentebb eszmék elárulásának.

akik a neve- Voltak, zetes befejező sorokat („Hógyöngyö6ön, hófehéren Jézus Krisztus megy az élen”) Krisztus meggyalázá- sának, S voltak, akik a forradalom reakciós-misztikus értelmezésének tekintették. Pedig, úgy tetszik, mj sem természetesebb, mint hogy Biok — alkatának és szemléletének megfelelően — a megváltás és mártírom kettős princípiumát érzékelte a forradalomban.

Összeállította: Rékasy Ildikó