Szolnok Megyei Néplap, 1977. december (28. évfolyam, 282-307. szám)
1977-12-04 / 285. szám
8 SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1977. december 4. JÓZSEF ATTILA íme, hát megleltem hazámat Íme, hát megleltem hazámat, a földet, ahol nevemet hibátlanul írják fölébem, ha eltemet, ki eltemet. E föld befogad, mint a persely. Mert nem kell (mily sajnálatos!) a háborúból visszamaradt húszfilléres, a vashatos. Sem a vasgyűrű, melybe vésve a szép szó áll, hogy új világ, . jog, föld. — Törvényünk háborús még s szebbek az aranykarikák. Egyedül voltam én sokáig. Majd eljöttek hozzám sokan. Magad vagy, mondták; bár velük voltam volna én boldogan. így éltem s voltam én hiába, megállapíthatom magam. Bolondot játszottak velem s már halálom is hasztalan. Mióta éltem, forgószélben próbáltam állni helyemen. Nagy nevetség, hogy nem vétettem többet, mint vétettek nekem. Szép a tavasz és szép a nyár is, de szebb az ősz s legszebb a tél, annak, aki tűzhelyet, családot már végképp másoknak remél. NAGY LÁSZLÓ József Attila Mért játszott a szíved, te szerencsétlen rombolva magadat szüntelen télben, építve dalra dalt, S kifúlva kigyúlva, ésszel mérhető pontokon is túlra tudatod mért nyilait? Hiszen te tudtad: dögbugyor a vége e pokoli útnak, ott a hit is kihalt, Hiszen te tudtad: álmaid orra buktak, magad örökre kicsuktad, járhatod a téboly havát, s árván, idétlen, emberségre, hű szerelemre étien villámló tálból eszed a halált. Tudtad, tudom én is: a nagy: tevagy, s te, a Mindenség summáslegénye részt se kaptál, pedig az egészre futotta érdemed. Érdemes volt-e ázni, fázni, csak a jövő kövén csírázni, vérszagú szörnyekkel vitázni, ha ráment életed! Csak szólhatnál, hogy: érdemes! Mert csontom, vérem belerémül, végzetedhez ha én állítok végül józan zárómérleget. Törd fel a törvényt, ne latold! A porból vedd fel kajla kalapod, vértanú vállad, a kifordult nyakcsigolyákat rendbeszedve két kisírt szemmel, tüzes iker-körrel nézz a szemembe hogy rendülne bele a mohó, emléknélküli tenyészet az egek mirigy-rendszere, s e megváltatlan földi lét. József Attila! te add nekem a reményt, mert nélküle romlott a napvilág, a vér eves, Bár a fogad vicsorog, bár a nyakad csikorog bólints hogy érderhes, Cáfold meg halálos logikád, te glóriás, te kíntól bélyeges! Képzeletembe bízzál édes munkát, mert immár úgy szorgoskodik, hogy a sarkamtól torkomig forraszt rám forró hamubundát, rádióaktív iszonyt — félek, hogy minden rejtelmet kibont, s végül már semmi se fáj. Hogy el ne jussak soha ama síkra: elém te állj. Segíts, hogy az emberárulók szutykát erővel győzze a szív, szép szóval a száj! 40 éve, 1937. december 3-án halt meg József Attila £Í&MB0S VISZONYLATOK „Ámde az ember nembeliségének viszonya mindennapi életének valóságához objektive oly bonyolult, hogy ez a hatág csak sokféle közvetítésen keresztül képes valódi közvetlenségéhez áttörni.” Lukács 1 Nem tudom, megfigyelték-e, az ember leginkább olyan leveleket kap, amilyeneket nem kíván. A fölemelők helyett nyolcvan százalékban fölzaklató- kat. Mostanában is érkezett számomra egy levél abból a faluból, ahol jó fél éve az iskolaigazgatóval hosszabb ideig beszélgettem. Régi, kedves iskolatársamnak, az igazgatónak ekkor nagy bánata volt: második gyermekük születése közben szívműködési zavarok következtében meghalt az asszony. Huszonnyolc éves volt mindössze, tanítónő. Kosdi Imre nagyon szerette a feleségét, bánata igazi együttérzésre kény- szerített. De a halál ellen mit tehet az ember? Lényegében ilyenkor a részvétet tolmácsoló szó is gyalázatos, többet ér a néma emberi együttlét, s ideig-óráig tán még az ital. Én Imrével ilyen szellemben ültem tort, véletlenül sem gondolva arra. hogy fél év múlva a harmincnyolc éves Szatmári Katalintól e csendes torra is emlékeztető levelet kapok. Idézem a levelet a lényeget nem csorbítandó, koncentráltam élvezhetőbb átírásban. íme: 2 „Uram! Én láttam önt, amikor Kosdi Imrével a falusi presszónkban hosszabb ideig üldögélt, s olykor beszélgettek is. Egyszer Imre rám mutatott, ön is odanézett; jogosan gondolom ebből, hogy szó esett rólam. Utolsó reményem e pár sorra az ön válasza. E mozdulat, e tekintet miatt illendő kissé visszaidézni a múltat. Nem leszek terjengős, ne ijedjen meg, különben is a múlt porszem, alig lényeges: emberileg azonban csak ebben tudok kapaszkodni. Egyszerű, mégis furcsa múlt ez. Mi, Szatmáriak, a faluban niagygazdák voltunk. Én e vagyonnak már csak az árnyékát éreztem mindig, hisz e pillanatban vagyok harmincnyolc éves, csupán két évvel fiatalabb Kosdi Imrénél. Imre édesapja nálunk volt cseléd; igazából erre sem emlékszem, úgy érzem, ennek is már csak az árnyéka van rajtam. Jaj,. istenem, micsoda sors az enyém, gondoljon bele! Harmincnyolc éves vagyok, azt írtam? Igaz, hisz ezer- kilencszázharmincötben születtem. De néha úgy érzem, ötvenéves vagyok, vénlány; máskor pedig mintha tizennyolc lennék, mint akkor. Mint akkor! Én érettségiztem épp, Imre pedig a tanítóképző utolsó évét járta. Mindenki tudja, hogyan volt akkor, amikor még nem voltak pedagógiai főiskolák, csak tanítóképzők, meg persze egyetemek. Együtt jártunk be a faluból a városba, a vonatozás mindennap fél-fél órát vett igénybe. Már pocos korunktól jóban voltunk mi Imrével, szomszédok is lévén játszottunk egymással, ahogy a falusi gyerekek játszanak; aztán egyszer megszégyenítettek bennünket, még az elemi iskolások. Azt mondták Imrének: fiú vagy te? Mindig csak azzal a lánnyal jársz; a selyemhajú Szatmári Kata kell neked, s nem mi, fiúk? Hát akkor Imre elmaradt mellőlem. A szülei aztán földet kaptak* s attól kezdve az Imre apja nem volt cseléd nálunk. A mi földjeinket elvették, vagy apám felajánlotta a megalakult szövetkezetnek, mit tudom én. Mindenesetre, Imre apja a termelőszövetkezetben vezető ember lett, apám pedig elment éjjeliőrnek a vízügyhöz. De azért mással is foglalkozott, éppúgy, mint eddig kupeckedéssel. Ahogy jártuk a várost a vonaton ide-oda; persze, hogy megint összejöttünk. Imrének már ekkor pelyhed- zeni kezdett az álla. És én egyszer, csak úgy játékból, megsimogattam.-— Selyemszakállú — ezt mondtam neki. S tudom, hogy ő akkor meggyulladt. Mert én is. Vasárnap délután eljött hozzánk, mint diák a diákhoz. Apám és anyám nevetett rajta, s a nyárikonyhában ültették Te. Főképp tán, mert foltos térdű nadrág volt Imrén. Szép nadrág lehetett az valamikor, de mindenki tudta, hogy édesanyja az ócskapiacon vette, s a kikopott térdét teljesen másfajta anyagból foltozta meg. Ráadásul mezítláb jött Imre. ahogy akkor a parasztfiúk jártak még mifelénk. Hát a szüleim nem a háta mögött, a szemében nevették ki Imrét. Nekem pedig mondták; — Gané-világban gané-jani illik a lányhoz. Volt két öcsém. Olyan hahotát csaptak, hogy isten bocsássa meg, magam is csak szégyenkezni tudtam már magamon Kosdi Imre miatt. S kerültem őt azontúl, lányokkal cimboráltam inkább a vonaton ide-oda. Ezerkilencszázötvenkettőben engem, mint osztályidegent az érettségiről kizártak. Akkor átszaladtam Imréhez, ö azt kérdezte: — Miért szaladtál hozzánk? — Mert most mi lesz velem? — Ha igazán szeretsz, nem lesz semmi baj. Ha nem, minden további a te dolgod. Titokban, szüleimtől és a két öcsémtől bújva, a kertek alatt találkoztam Imrével. Minthogy féltem a világtól, miért is lettek volna ezek a találkozások a szó szoros értelmében ártatlanok? Felnőttek voltunk, s ó, hogy micsoda esték voltak azok, el nem mondható. Boldogabb esték tán nem voltak még a világon. Imrét diplomája után a falunkba nevezték ki. Másnap meghalt az apja. Agyondolgozott, csontszikárrá aszódott ember volt idősebb Kosdi Imre. Ügy tudom, halála előtt még boldogság ömlött el az arcán, amikor Imre megmutatta neki tanítói oklevelét. Így hunyta le a szemét. Nyilvánvaló, ezekben a napokban nem találkoztunk, ősszel azonban, az első tanítói fizetéséből vett új ruhában, egy vasárnap délután eljött hozzánk Kosdi Imre, virágcsokor volt a kezében, és megkérte szüléimét, hogy adjanak hozzá feleségül. — Tisztességes dolog, fiam, hogy egy cseléd gyerekibül tanító lett, na- dehát! Hogy jön a csizma az asztalra? Még manapság is. Menj csak el szépen a mi szép lányunktól. — Még csak le sem érettségizett — mondta végre Imre. — Odase. Változik a világ. — S én már megtörtem — mondta Imre. — Ahogy a férfi a nőt. Nincs ezen mit tagadni. Igaz, Kati? — nézett rám. Pillantani sem mertem. Lüktető idegekkel álltunk ott. Apám azt a szíj ostort emelte le a nyárikonyha faláról, amellyel a vásári lovakat szokta ütni, hogy a vásárlók előtt fickósabbnak mutatkozzanak; s végigvágott vele Imre arcán: — Takarod jj Imre nem nyúlt az arcához, csak a pillantását vetette felém: — Jössz? Én meg csak álltam. S akkor ő elment. Apám addig vert a szíjostorral, míg végre anyámnak vizes ruhába kellett takarnia engem. Imre azóta nem szólt hozzám. Nyilván tudta, mi történt velem közben, mint ahogyan én is tudtam, milyen utakat járt be. A két öcsémnek már engedélyezték az érettségit, csupán a továbbtanulásuk nem volt még biztosítva. Akkoriban a szövetkezet főagronómusa lakott nálunk, a tanács utalta ki részére a nagy ház egyik szobáját. Messziről jött ember volt, kéthetenként utazott vissza a tulajdonképpeni lakóhelyére. Szép alakú, bajuszos ember volt, még a régi világban lett agrármérnök. Nem sokat tudtunk róla, de anyám és apám duruzsolt a fülébe: a két öcsémet vajon hogyan lehetne felvétetni valamilyen felsőbb mezőgazdasági iskolára? — Megnézzük — mondta az ember. Anyám pedig azt mondta nekem: — Szép férfi. Nehogy elhúzódj tőle. Majd később: — Ha ő nem szól, szólj te. Légy kedves hozzá. Még később, egy este, bort vitetett be velem az agronómus szobájába, s így oktatott: — Hiszen már nem vesztesz semmit, kislányom. Mért nem mondhatnám el harminc- nyolc éves fejjel, hogy természetesen ott maradtam nála. ősszel a két öcsémet felvették a kertészeti főiskolára, én pedig gyors- és gépírói tanfolyamba kezdtem. Közben, nyilvánvaló, ahogyan felénk mondják, használt engem az agronómus. Néha anyám megkérdezte: — Nem nyilatkozik? Nyilatkozott jó esztendő múltán. Áthelyeztette magát. Mielőtt elment volna, küretálásom díját kifizette az orvosnak. — Ahhoz képest, hogy nős — mondta anyám —, igazi úriember. Dési Huber István: Olvasó munkás Valóban. Hát nem volt úriember? Mindennek persze sok ideje már. Én most az egyik öcsém kertészeti vállalatánál vagyok gépírónő. Közben Kosdi Imre lépéseit számon tartottam mindig. Tudtam, hogy kiválasztott magának egy lányt az általános iskolában, gimnáziumba küldte, majd a már létező pedagógiai főiskolára. Nem, nem, jól tudom, mindaddig nem udvarolt ennek a lánynak soha. Csak a szeme volt rajta. Levelező szakon azóta Imre is elvégezte az egyetemet. Szakosított tanár lett, s jó négy éve már igazgató. Azt a kislányt, azt a Márton Andreát elvette Imre feleségül. Lakást építettek. Még az édesanyja is a régi rossz parasztházból a háromszoba-verandás villába költözött. Megszületett az első gyerekük, és én szüntelenül csak a boldogságukról hallottam. Holott Márton Andrea nem volt szép lány. Tanúsíthatom Az én hajdani szépségemet meg sem közelítette. Akkora kék szeme volt, mint egy borjúnak. Én utánam mit szerethetett meg rajta Imre? Mit? Ugyan mit? Tisztelt uram! Bocsátassék meg, én elmentem a templomba, ahol már tíz éve nem voltam, és kértem a Szűzanyát, vegye el tőlük a boldogságot. Ám még boldogabbnak láttam őket, amikor Márton Andrea, ez a hozzám képest taknyos kölyök, a második gyermekével volt viselős. Mintha nem is jártak, lebegtek volna a falu utcáin. Én meg csak szaladtam be a régi nagy házba, amelynek falai omladoznak már, és nincs ott már semmi, csak penész, pókháló, piszok, poloska. Uram! — és a szüleim. öregek. Csak én nézek rájuk. És akkor hallottam, hogy Márton Andrea a második gyermekének szülése közben, szívműködési elégtelenség következtében a kórházban elhunyt. Uram! Én három napig nem mentem dolgozni. Feketébe öltöztem és elmentem a templomba újra, hogy ha az én imám következménye ez a halál, bocsátassék meg minden bűnöm. Halált én soha, senkire nem kívántam, csak az irigység iszonyú bűnét ismerem el, mert visszakívántam szüntelen Kosdi Imre szerelmét Az egyetlent ami az., én szegény életemben érvényes. Igen sokat várakoztam már. Kivártam e mai napig a gyász leteltét. És vártam mind e napig, hogy Kosdi Imre reám néz. És egyszer talán szól majd. Vagy köszön. Akkor már minden rendben van, ugye? Ha köszönnek az embernek és ránéznek, akkor már minden rendben van, ugye? De minthogy ő annyi várakozás után nem szólt el kell mondanom: írtam neki egy levelet, hogy bent a városban, az új szálló presszójában szeretnék találkozni vele. Megadtam az időpontot. De már egy órával előbb elindultam a munkahelyemről. És leültem, és mindjárt kértem egy konyakot meg egy Colát, hogy csituljon a gyomrom remegése. Amit rendeltem, kifizettem azonnal; majd az üres poharakat egy másik asztalra tettem, nehogy azt gondolja Imre, ha megérkezik, hogy ittam. S váratm. El kell jönnie, gondoltam; ha másért nem, ott van a két neveletlen gyermeke, azoknak anya kelL Hisz Imre édesanyja már öreg, micsoda terhet jelenthet neki az a két gyerek, pláne a kicsi, aki az anyja halálát egészségesen élte túl? Oda talpig ember kell! Még megittam egy kávét s fél deci konyakot. r Oly lassan mászott az óra mutatója, mintha egyáltalán nem akarna továbbmenni az idő. S akkor egy küldönc, egy boj, pontosan öt órakor megállt ott a presszóban az asztalom mellett, s egy levelet nyújtott át. Ez állt a levélben: „Találkoznunk felesleges. Kosdi Imre’.*’ Uram! ön vajon nem minősíti ezt az üzenetet embertelennek? Vajon valamikori viszonyunkhoz képest józan ésszel mérve. előállhatott-e ilyen változás? Egyre nagyobb a meggyőződésem, Imre csak a gyász utóhatásának sokkja alatt küldte el ezt az üzenetet. Hiszen nem véletlenül érzékeltem a falusi presszóban, amikor ön Imrével beszélgetett, hogy ő rám mutatott, majd ön is felém vetette tekintetét, s összebújva tovább beszélgettek. Ha rólam esett sző, amiben reménykedek, akkor már minden rendben van. ugye? És ha csak egyetlen jó szót szólt rólam Imre. akkor már el tudok indulni az utamon újra. ugye? Válasz-soraitól e megnyugtatást reméli Szatmári Katalin.” 3 A válasz. ..Tisztelt Szatmári Katalin! önről a Kosdi Imre barátommal folytatott beszélgetéseink alatt egyetlen szó sem hangzott el. Sajnálom,”
