Szolnok Megyei Néplap, 1977. december (28. évfolyam, 282-307. szám)

1977-12-04 / 285. szám

1977. december 4. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 z év kemény telet A hozott. A emberek összetöpörödtek a hidegtől, kisebbek lettek, főleg a bun­da nélküliek. Richardt járás­bírónak városi bundája volt Szinte hivatalból viselte, egy újonnan alapított részvény- társaság ügyvezetőjeként. Henck doktornak, Richhardt régi jó barátjának viszont nem volt bundája, ellenben szép felesége és három gye­reke. Henck doktor sápadt és sovány. Némely ember el­hízik, más belesoványodik a házaséletbe, Henck doktor egyre soványodott, s egyszer csak beköszöntött a kará­csony. „Rossz év volt ez az idei — gondolta Henck doktor, amint karácsony délutánján három óra körül régi jó ba­rátja, John Richardt lakása felé tartott a leszálló alko- nyatban, hogy kölcsönt kér­jen tőle. — Nagyon rossz évem volt. Egészségileg gyen_ ge lábon állok, sőt alig állok a lábamon. Pácienseim vi­szont majd mind egy szálig egészségesek, mint a makk, alig-alig nyitják rám az aj­tót mostanában. Tálán hama­rosan meg is halok. A fele­ségem is ezt gondolja; lát­szik rajta. Ha már így áll a dolog legalább január vége előtt esnék túl rajta, hogy azt az átkozott életbiztosí­tást ne kelljen befizetnem.” Miközben idáig jutott gon­dolatmenetében, a Regerings- gatanon lefelé, megcsúszott egy szánkónyomban, s elesett, épp amikor egy szán talpas fiáker húzott el mellette tel­jes segességgel. A kocsis ká­romkodott, s a ló ösztönösen kitért, de az egyik számtalp így is vállon találta Henck doktort, s azonkívül valami szög vagy csavarféle bele­akadt és nagy lyukat hasí­tott a felöltőjén. A doktort körülvették a járókelők. Egy rendőr talpra segítette; egy fiatal lány leverte róla a ha­vat; egy öregasszony úgy ha­donászott rongyos kabátja körül, mintha mindjárt ott a tett helyén meg akarná foltozni, ha lehetne; a kirá­lyi család egyik tagja, aki történetesen épp arra járt, felemelte, s a fejére tette a sapkáját, aztán a kabát ki­vételével újra rendben volt minden. — Hogy az isten csudájá­ba nézel ki, Gustav? — kiál­tott fel Richardt járásbíró, amikor Hencket meglátta a irodájában. — Elgázoltak — mondta Henck. — Jellemző — mondta Richardt, és jóindulatúan fel­nevetett. — Szó se lehet ró­la, hogy ilyen állapotban in­dulj haza Kölcsönadom a bundám; én majd hazasza- lasztom az egyik fiút a téli- kabátomért. — Köszönöm — mondta Henck doktor. S miután kölcsönkérte a százast, amire szüksége volt, hozzátette: — Akkor hát várunk va­csorára HJALMAR A L . . SÖDERBERG \ 01111(113 Richardt agglegény volt, és Henckéknél szokta tölteni a karácsonyestét. Henck már rég nem volt olyan jó kedvben mint most hazafelé menet. „A bunda teszi — mondta magában. — Ha van eszem, már réges-régen veszek egy bundát hitelre. Ez több önbi­zalmat és tekintélyt adott volna. Egy bundás doktornak nem lehet olyan kis honorá­riumot adni, mint annak, aki rojtos gomblukú, közönséges felöltőben jár. Szomorú, hogy erre előbb nem jöttem rá. De most már késő.” Áthaladt a Kungstradgar- denen. Már sötét volt; me­gint esett a hó. Találkozott egy-két ismerősével, de egyi­kük sem ismerte meg. „Vagy különben csakugyan olyan késő? — tűnődött ma­gában. — Még nem vagyok öreg s egészségemet illetően talán tévedek. Szegénynek szegény vagyok, mint a templom egere, de még nem is olyan rég John Richardt is az volt. Az utóbbi időben hidegen és elutasítóan bánik velem a féleségem, ez igaz. De biztosan újra megszeret­ne, ha többet keresnék, és bundában jémék. Egy ideje az az érzésem, mintha Johnt is jobban kedvelné, amióta bundája van. Már lány korá­ban sem volt ugyan közö­nyös iránta, de John nem volt hajlandó nyilatkozni, sőt neki is, másoknak is ke­reken megmondta, hogy évi tízezernél kevesebb jövede­lemmel soha nem merne megházasodni. Én mertem. Ellen szegény lány volt, én meg nősülni akartam. Ellen aligha volt olyan szerelmes belém, hogy el is hagyja ma­gát csábítani, ha akarom. Vi­szont nem is akartam, ho­gyan is álmodhattam volna én ekkora szerelemről? Utoljára tizenhat éves fejjel voltak ilyen ábrándjaim, amikor először láttam a Fa- ust-ot az Operában, Arnold- sonnal a főszerepben. Mind­azonáltal biztosra veszem, hogy házasságunk első idejé­ben szeretett; ilyesmiben nemigen téved az ember. Mért is ne szerethetne újra? Az esküvőnk utáni első idők­ben mindig epés megjegyzé­seket tett Johnra, valahány­szor találkoztak. De aztán John részvénytársaságot ala­pított, néha színházba vitt bennünket, és bundát vett A feleségem meg persze idő­vel ráunt az epéskedésre.” Héneknek még maradt va­Carl Fredrik Hill: A nagy vízesés csora előtt egy s más elintéz­nivalója. Már fél hat volt, amikor csomagokkal megrak­va hazaért. Bal válla sajgott, de különben a bundán kívül semmi nem emlékeztette dél­utáni balesetére. „Mulatságos lesz látni a fe­leségem arcát, amikor meg­lát engem bundában” — mondta magában Henck dok­tor. Az előszoba egészen sötét volt, csak rendeléskor szok­tak benne lámpát gyújtani. „Amint hallom, Ellem a szalonban van — gondolta Henck, — Olyan könnyen lépked, mint egy kismadár. Sajátos hogy még mindig be­lemelegszik a szívem, va­lahányszor valamelyik szobá­ból hallom a lépéseit. Doktor Henck sejtelme, hogy felesége a szokottnál kedvesebben fogadja majd bundában, valóra vált. Az asszony az előszoba legsöté­tebb zugában szorosan hoz- zásímult, karját a nyakára fomta, és melegen odaadóan megcsókolta. Aztán belefúrta az arcát a szőrmegallérba, és odasúgta: — Gustav még nincs itt­hon. — De igen — válaszolta Henck doktor kissé bizonyta­lanul, miközben mindkét ke­zével az asszony haját simo­gatta — de igém, már itthon van. Henck doktor dolgozószo­bájában nagy lánggal lobo­gott a kandalló tüze. Vhisky és víz volt az asztalon. Richardt járásbíró sziva­rozva terpeszkedett el egy nagy bőrfotelben. Henck doktor a dívány sarkában gubbasztott. A nappali ajtaja nyitva volt, odabenn Henck- né és a gyerekek épp a gyer­tyákat gyújtották meg a ka­rácsonyfán. A vacsorán nagy csend­ben estek túl. Csak a gyere­kek csiviteltek, hangoskod­tak vidáman. — Nem vagy túl beszédes, öreg fiú — mondta Richardt. — Talán az elszakadt felöl­tőd jár az eszedben? — Nem — felelte Henck — Inkább a bundád. Beletelt néhány perc, mi­előtt folytatta volna. ég valami más is jár az eszemben. Az, i hogy ez az utolsó karácsony este, amit együtt töltünk. Or­vos vagyok, tudom, hogy napjaim meg vannak szám­lálva. Teljes bizonyossággal, tudom. Éppen ezért meg akarom neked köszönni mindazt a kedvességet, mely­ben az utóbbi időkben ré­szesítettél bennünket: engem és a feleségemet. — Tévedsz — mondta Ric­hardt és elfordította tekinte­tét. — Nemi, nem tévedek — válaszolta Henck. — És azt is meg akarom köszönni, hogy kölcsönadtad a bundád. Annak köszönhetem az utol­só boldog pillanatokat, me­lyek nekem ebben az élet­ben kijutottak. E lment az utolsó bútoros­kocsi; a fiatal férfi, a lakás volt tulajdonosa, gyászfátyolos kalapban még egyszer végigjárta a szobá­kat, nem felejtett-e ott va­lamit. Nem, semmit, egész biztosan semmit; aztán ki­ment az előszobába, eltökél­ten, hogy soha, soha vissza sem gondol arra, amit eb­ben a lakásban átélt. De lám, az előszobában a telefonnál egy fél ív papír volt a fal­ra rajzszögezve, többféle kép­írással; egyes szavak szé­pen, tintával, mások csak ceruzával, esetleg pirossal odafirkantva. Két rövid év egész, szép története, mind­az, amit feledni akart: egy emberélet egy darabja, fél ív papiroson. Levette a falról; afféle naptól sárgult, fényes pisz- kozatpapír. A kandalló pár­kányára helyezte, és fölébe hajolva olvasni kezdte. Elő­ször egy név: Alice, az ő ne­ve, melynél szebbet annak idején nem ismert, hisz a menyasszonya neve volt. — Egy szám: 15,11. Mintha a zsoltárosfcönyv egyik száma volna. — Aztán: bank. Itt dolgozott, ez volt a szent munka, mely kenyeret, ott­hont, asszonyt adott neki: egzisztenciát. De át volt húz­va! A bank csődbe ment, őt azonban sikerült egy másik bankba átmenteni, ha nem is mindjárt, csak némi iz­galmak után. Aztán sorjában: virágbolt és konfliskocsis. Az eljegy­zésük idejéből, amikor még degesz volt az erszénye. Továbbá: bútoros, kárpitos; berendezik a lakásukat. Szál­lítmányozók: most költöz­nek be. Az Opera jegypénztára: 50-50. Ifjú házasok, és az Operába járnak vasárnapon­ként, Legszebb pillanataik, amikor némán ülnek, és a függönyön túli mesevilág szépségében és harmóniájá­ban egymásra találnak. Férfinév, áthúzva. Egyik jó barátjuk; társadalmi pá­lyafutása elég magasra ívelt, de jó szerencséje lett a vesz­te; elbukott menthetetlenül, és messze földre kellett tá­voznia. Ily állhatatlan a sors! Itt nyilván valamiféle for­dulat következett be a há­zaspár életében. Női voná­sokkal, ceruzával ez van a lapra írva: A néni. —Ugyan micsoda néni? — Hát igen: a széles köpönyeges, résztve­vőén barátságosan mosolygó asszonyság, aki nesztelenül érkezik, és soha nem mu­tatkozik a szalonban, ha­nem a gang felől oson be a hálószobába. Az ő neve alatt meg: Dok­tor L. Majd első ízben a listán: egy rokon neve: Mama. Az anyós, aki mindig diszkré­ten a háttérben maradt, hogy ne zavarja a fiatalokat; most azonban, a szükség órá­jában hozzá folyamodnak, ő pedig jön, boldogan, hogy hasznát vehetik. Nagybetűs, kék-vörös irka­firka. Állásközvetítő: vagy otthagyta őket a szolgáló, vagy újat keresnek. Gyógy­szertár. Hm! Sötétedik! Tej­gazdaság. Bacilusmentes tej­re van szükségük. Fűszeres, hentes stb. A háztartást telefonon kezdik vezetni; a háziasszony nincs a helyén. Nincs. Ágyban van. A most következőket el se tud.ta olvasni a fiatalember: szeme elhomályosult, mint a fuldoklóé a tenger sós vize alatt. De ott a szó: Temetke­zési Vállalat. Elég világosan beszél! Egy kicsi meg egy nagy — tudniillik koporsó. Utána pedig zárójelben: mert porból vagy. Vége, semmi több. Az utol­só szó a por, és ez így igaz. A férfi pedig fölvette a sárga papirost, megcsókolta, és a mellényzsebébe tette. Két perc alatt végigélte élete két esztendejét. N em görnyedten távozott, nem: magasra tartotta a fejét, büszkén, boldo­gan, mert úgy érezte, hogy ami szép és jó, valamikor mind az övé volt. És hány szerencsétlennek nem volt ebben < soha része! Megzavart nyugalom; Svéd elbeszélők c. kötetből AUGUST STRINDBERG Egy fél 1 ív papír Vida Géza: Felkelés Finnugor költők FJODOR ATYANYIN Eső Elégette a forró nap fekete arcát a földnek: melle szikkadt, feje kókadt, elvert a tűz minden zöldet. Szántóföld cserepes szájjal nyöszörög: „Szél, vizet hozzál! Vad vihar, te zendíts már dalt: élő vizet záporozzál.” És a szürke ég borul már, föld felett hűvös szél csörtet. Ősz mordvin néz, szótlanul áll, arca ráncos, mint a földek. És mint szekér hogyha vágtat, kél a dörgés, kél dübörgőn. Villám gyűl: fák arca sápad, megrendül a tölgy az erdőn. Megjött végre!... Megjött végre! Senki nem tarthatja őt fel: fut az eső gyémánt fényben, derekán hétszínű övvel. JAAN KAPLINSKI Gondmalom Malomban malomkövek közt végre háromnak lett otthona kettőnek fészke ömlik a víz szétfröccsen a tajték a gond lenyom s a félelem hajt még Ki zsákot emel ki gabonát forgat későre jár a nap feje lehorgad — Lejtőről ablakon néznek be a fűzfák forgó kövek közt te is lemerülsz hát a többi után, résén a garatnak — Eltűnik minden — a zúgás marad csak. PAAVO HAAVIKKO Fák Fák, teljes zöld színükben. Fűszőnyeget akartam teríteni eléd a tenyeremen, mivel tavasz volt. De nem volt rá idő. (Képes Géza fordítása) Összeállította: Őri Zoltánná

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom