Szolnok Megyei Néplap, 1977. december (28. évfolyam, 282-307. szám)
1977-12-04 / 285. szám
SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1977. december 4. 4 F igyelem az arcokon: a mester magyaráz. Fogást mutat az esztergagépen, tartást a reszelőn, a fűrészen. Ismétli, még mindenki érti, s magáénak tudja a szakma mesterfogásait. Képriportunk a szolnoki MÁV Járműjavító tanműhelyében készült, ahol minden évben több mint háromszáz leendő szakember sajátítja el választott szakmájának minden csínját-bíaját. Lakatosok, esztergályosok, hegesztők, asztalosok - összesen kilenc szakma tanulói szorgoskodnak a műhelyekben a szakoktatók, az öreg szakik felügyelete mellett. Nézd, valahogy így kell Na próbáljuk .,. Ellenőrző mérés; fő a pontosság 1 Hogyan csinálja a másik ... 7 így, most a helyén van. Mester és tanítvány T. Katona László felvételei Figyelem Felügyelet mellett FALUSI ÖREGEK Miért, miért nem, Kuncsorbára vetett a jósors, s ott éppen a falu nyugdíjas postását hozta elém elsőnek — talán mert az a bizonyos „jósors” is úgy gondolta, egy ilyen világéletében falut járó idős ember tud engem leginkább eligazítani az öregek dolgában. Idős Rapu Ferenc, a 67 esztendős volt postás készségesnek bizonyult. — Mit tudok a öregekről? Sokat, kérem. Nálam van a nyugdíjasok klubjának a kulcsa, be is mehetünk. Be is mentünk az egykori tanácsháza folyosójára, onnan egy szoba, s abbói még egybe. — Ez az — mondta Rapu Ferenc, s büszkén körülmu- Itatott a sivár helyiségben, ahol csak néhány pakli kártya, asztali foci és egy-két társasjáték utalt a rideg szo- bácska klubvoltára. — Nincs helyünk sehol mint az igazságnak, beírhatja bátran — diktálta kalauzom. — Ez már vagy a harmadik helyünk. És keresztül kell járnunk az előszobán, ott meg gyűléseket tartanak. A múltkor is gyűléseztek. mi pedig jöttünk befele. Azt mondja a brigádvezető, miért mászkálnak itten? Ejnye, mondom, hát nincs nekünk jogunk a saját termünkhöz? Beírhatja bátran. És a nyugdíjas postás mesélt. Hogy két esztendeje, amikor nyugdíjba ment a postától, 948 forint nyugdíja volt, de épített egy nagy házat, kellett a pénz, elment a tsz-be, ma már 1648 forintos nyugdíja van. Mesélt a fiairól, az egyik szerelő a tsz-ben, a másik művezető Fegyverneken. És megnéztük a háromszobás nagy házat, melybe sohasem költöznek be a fiai (ők is építenek), melyet jövőre vakolnak talán, melynek az alsó épületét ki akarja toldani Rapu Ferenc, tervez, épít, a feleségével együtt ápolják a 90 év fölötti anyósát, aki ki tudja milyen világokban kalandozhat már, ha kérdezik, arról beszél, hogy táncolt a császárral, melyikkel is?, mikor is?, talán két hónapja, mondja elrévedezve, s jelenlétére leginkább az erős vizeletszag utal. Töprengek: mi értelme van az ilyen fiatal erőt is erősen igénybe vevő építkezésnek? öreg fővel? Árválkodni a kongóan tágas házban? A nyugdíjas postás pedig beszél, s többször elismétli: „Koldúsa volt az ember a múlt rendszernek”. És akkor megértem: Rapu Ferenc mindössze élete álmát valósította meg, amikor már nyugdíjasként felépítette házát. Igaz, elkésett vele. Az új falak már nem óvhattak szoptatós anyát, nem nevelkedhettek benne generációk: legalább negyven évet késett ez a ház. Ki tudja micsoda erők, zivatarok tördelték meg ezt a korosztályt? De embert próbáló erőknek nem voltak híján, mindig volt mitől riadozniuk, és már reflexeikbe ivódott az önvédelem igénye, nyilván ezért ismételte el mindenkinek idős Rapu Ferenc, akivel csak találkoztunk, a tanácsi kirendeltség vezetőjének és az összes jelenlévőnek, a szomszédasszonynak, a szomszédnak, annak a családjának, szóval mindenkinek: „Nem én írtam be az újságnak! Az elvtárs maga jött. Azt kérdezi, mit tudnék mondani a kuncsorbai öregekről? Mondom sokat. Nálam van a nyugdíjasok klubjának kulcsa, be is mehetünk. Be is mentünk, de én nem mondtam semmi rosz- szat. így van?” Így van. Most már azt is tudom, miért ismételgette el ugyanilyen fáradhat|atlanul Rapu Ferenc imindenkinek, akivel csak találkoztunk, fiainak sorsát: mert ők már szinkronban vannak a korral, az idővel, akkor tanulhattak, amikor ideje volt, akkor építenek, amikor fiatalok ... Nem úgy, mint az apa. o Az élet praktikus apróságairól, a mindennapokról a reális érzékkel megáldott asszonyokkal szeretek beszélgetni. Itt Kuncsorbán például Németh Lajosnéval. — Mennyi idős tetszik lenni? — Tízbeli vagyok, kedves. — Nyugdíjas? — A férjem. Kovácsmester volt. Dolgoztam én is a té- eszben, de az uram könyvire. Úgyhogy nekem nincs nyugdíjam. Amióta a földművesszövetkezet megalakult, vezetőségi tagja vagyok. A tanács amikor megalakult, vb-tag voltam. Benne lennék én a Vereslkeresztben, meg a nőklubban is, de borzasztóan fáj a lábam, nehéz már gyűlésekre járni. — Utazni szoktak-e? Milyen a közlekedés? — Nekünk öregeknek már elég jó a buszjárat. Csak vasárnap nincs busz örményes felől, pedig menne a nép a rokonsághoz. — Mivel fűtenek? — Olajjal. Lehet kapni, de előfodul, hogy késik egykét napot. Mi megvesszük, amikor kedvezményesen adják, 600 litert, azután nincs vele gond. — Tévéjük van? — Van. — Ha elromlik? — Vagy Mezőtúron vagy Túrkevén csinálják, kijárnak ide a Gelkától. Mi jobban szeretjük a kevieket. — Az élelmiszerboltban mindent kapnak? — Mi, mint idős cselédek, meg tudjuk venni a tejet, az ilyen sajtot, olyan sajtot, szóval ami kell. Termett almánk: átvették. Termett mák: átvették. A diót is. Az üzletvezető elmegy a saját kocsijával is, hogy besze- rezzq, ami a népnek kell. Még varrógépet is. Szóval Bálint Gyula olyan üzletember, hogy csuda. — Háztájiznak? — Nem mi műveljük: az idén 24 mázsa szemes kukoricát adott ki a tsz. Van itt 720 kadrát kertünk, takarmány, baromfiudvar, csirke, kacsa, disznó... Van dolog. Reggel az uram felkel hatkor, begyújt, én, hogy fáj a lábam, később kelek. — Ha betegek? — Most már nagyon jó orvosnőnk van. Gondolni kell a jövőre, mi lesz, ha leroty- tyanunk? Hetven fele már... — Gyógyszert hol kapnak? — Törökszentmiklóson, Mezőtúron vagy Fegyverneken. Nagyon kéne egy patika Kuncsorbára. — Szereti ezt a falut? — Ha ötös találatom lenne a lottón, akkor sem hagynám itt Csorbát. De a fiataloknak ez már nem jövő ... Készen van, kedves? Ugye, jót mondtam, ezért senki sem haragudhat meg? o Nyugodt, derűs öregség, kiélvezése a földi javaknak. Amilyet az ember szeretne elképzelni magának. Valahogy ilyennek láttam én a 87 éves Kovács Andrást. Kijött a konyhába, bemutatkozott, leült, elővette a szi- varos dobozát, kivett egyet belőle, majd a dobozt az asztalra dobta. — Csak ilyet lehet kapni. — Miért, egyébként mit szív? — kérdeztem. — Én? Pájinkát! Nyolc— tíz féldecit egy nap. — Nem árt meg? — Az soha. Csak jókedvű leszek. De én emberfiával még nem kötözködtem ... Na, akkor mit mondjak magának? A nyugdíjról szólhatok-e valamit? Na, kérem: Először voltunk egyes, utána hármas csoport, ’56-ban szétmentünk, utána megint beléptünk, már a mostani Búzakalász Tsz-be. De engemet 1960-ban leszázalékoltak: 260 forint járadékot kaptam. Most 878 forintot kapok. Ke- vesellem. Ugye, világéletemben munkásember voltam, a régi világban cselédember 21 esztendeig. Feszt. Hát ennyiért? ... December 3-án töltöm a 87-et. Mikor születtem, nem tudtak megkeresztelni, mert olyan hófúvás volt, mint a hegy. Farkas meg annyi volt az abádszalóki erdőben (mert ott születtem), mint nálunk a disznó ... Miről beszéljek még? Nem tudok dologtalanul élni: az ősszel már másodszor ástam fel a kertet. Van egy csomó szőlőm, permetezni is járok az egész faluba, ahová hívnak ... Látja azt a pezsgőt? A focistáktól kaptam névnapomra. Rendező vagyok, megyek a csapattal mindenhová. Olyan jó kis csapat volt ez tavaly, hogy fel lehetett volna menni velük Pestre ... Hát így élek, jól élek, jó sorom van a lányoméknál, ez itt a legaranyosabb kisuno- kám. Körmendi Lajos Nézőpont Ha Füreden tartózkodom, a Vadász étteremben ebédelek. Rendszerint a bejárattól balra, mivel az az előfizetéseseké, jobbra á la carte lehet csillapítani az éhséget. A két „szektort” másfél méter választja el egymástól, — meg egyéb furcsaság is. Egy hétig a jobb oldalon ülőkhöz tartozom, s így én is elnyertem a pincér(ek) tessék parancsolni, jó étvágyat, egészségére, máskor is legyen szerencsém udvariasságait. Az igaz, napi 20—30 forintot hagytam a fehér zsebekben. A következő héten a baloldalra kerültem, mivel héti 66 forintos, előfizetéses ebédet váltottam. Nos, a felszolgálók hallgatva hozták a leveses tálakat, némáknak bizonyultak a második fogásnál is, s ha sót, vagy kenyeret kértem (nincs minden asztalon) össze szorított szájjal tették-rakták elém. Ha másik pincér tálalt, ö is betartotta az „etikettet.” Igaz, akadt közülük egy, aki velünk (11 forintosokkal) is szóba állt, jó étvágyat, tessék parancsolni, egészségére, stb. kívánt. Az utóbbi időben azonban már egyszer sem szolgált fel. Ügy kell neki, minek járt annyit a szája... D. Szabó Szelvényen Villanyra várnak Fejlesztési alapból — a NIM 160 ezer forintos támogatásával és a lakosság önkéntes hozzájárulásával — Szelevényen tizennyolc, külterületen élő családnak teremt kulturáltabb életkörülményeket a közös községi tanács idei tanyavillamosításd programja. A több mint 630 folyóméteres hálózat építése elkészült a község négy különböző területén — a Ha- leszban, a Hosszúháton, a Tóközben és a Szőlőshalmon — és a belső szerelési munkák is jól haladnak. Néhány hét múlva kigyullad a fény a szelevényi tanyákon, szebbek lesznek a hosszú téli esték.
