Szolnok Megyei Néplap, 1977. december (28. évfolyam, 282-307. szám)
1977-12-25 / 303. szám
SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1977. december 25. Nagy László: Csodafiú-szarvas Tavasz kerekedik, bimbó tüzesedik, jázminjával fényes agancs verekedik, csodafiú-szarvas nekitülekedik, nekitülekedik. Jázminfa virágát lerágom hajnalra, inaimmal ugrok, nyárdelelő napba, pörkölődök, vékonyodok, maradok magamra, maradok magamra. Vadászok meglőnek, golyó a szügyemben, Balatonban sok víz, mind az én könnyem. sírva sírok, sírva sírok, ha sietek lemaradok csodafiú-szarvas hiába vagyok, hiába vagyok. Deresen, havasan eljön a karácsony, csodafiú-szarvas föláll az oltáron, szép agancsa gyúlva gyullad: gyertya tizenhárom, gyertya tizenhárom. Namos Nagy Ágnes: Téli angyal Ül a vékony Mária És ölében a fiú Szélfúvásnyi gyenge zajt hall összerezzen: itt az angyal S ő is tudja: minden angyal Iszonyú / Iszonyú szél volt márciusban Nagy piros égbolt szél-parázs Nem volt este hogy lehussant S óriás volt óriás Szélborzolta sas-színű szárnya Be se fért a cseppnyi házba Kint maradt a fél palástja Es a szeme barna árnya Vadmadáré karikás Hogy dülöngött az a ház Jött az ajtón ablakon Jött fedélen és falon Mész között kő között * Négy égtájról körbefújó Szélsuhogásba öltözött Most az angyal hóban áll És a hó most térdig ér Egymagában áll a háznál Némábban a némaságnál Hóba tűzött régi nádszál Hó-belepte sziklevél Réber László rajza inka kikászálódott az ágyból és a kemencéhez futott. — Már melegszik! — jelentette Évának, aki csak nem akart tudomást venni arról, hogy elkezdődött az új nap. A konyhában már zörögtek az edények, anyjuk ügyködött a tűzhely körül, éppen két kövér bejglit csavart a tepsibe. Megállíthatatlan gyorsasággal áradt a nap az este felé. Ügy tűnt, semmire sincs idő. Délután négy órára díszben állt a fa. és vadonatúj rongyszőnyeg tarkállott a fehérre sikált padlón, öt óra után megérkezett Hajni is, a legidősebb nővér, aki a városban tanult és kollégiumban lakott. Az asszony az ajtóban állt és nézte lányait. Bágyadt volt kissé, a lábon kihordott influenza elgyöngítette. A konyhában minden elő volt készítve a vacsorához, s közel- gett lassan a gyertyagyújtás ideje. Fiatal volt, mindössze 36 éves, és néha úgy vélte, az a szerencséje, hogy nincs ideje sorsán töprengeni. Így jó minden, ahogy van. Megfeszített munka, örök készenlét, rohanás a • védőbe, az MNDSZ-be és a szülésekhez. Milyen különös, hogy az anyák zöme éjjel hozza világra a gyermekét, legfeljebb hajnalban. Alig emlékszik olyanra, hogy nappal kopogtattak volna az ajtaján. Amikpr abroszt bontott az asztal fölött, eszébe jutott a férje. Látta, amint odalép a fa elé és meggyújtja a hegyében ágaskodó csillagszórót. Vajon rriiti csinál most? Két éve, hogy elváltak. Soványan, tüskésen érkezett meg a fogolytáborból és nem találta helyét. Budapestre utazott, ott fölszedett valami nőt. és utána már ment minden egycsapásra. A válóperen megkérdezték tőle: — ..Asszonyom, nem akar bé- külni?” Nem szólt semmit. Mit mondhatott . volna, hiszen össze sem vesztek. Mielőtt elment, estéken át magyarázkodott, ő meg csak félfüllel hallgatta. Hogyan is figyelhetett volna egészen rá, amikor fontosabb gondjai voltak? Hogy megvegye-e két szentképért azt a hatvan kilós malacot, meg az, hogy tavasszal mit ültessen a kertbe, csak burgonyát, vagy a széleken salátát is? Végül is élni kellett. Felnevelni a három gyereket. Apró-cseprő ügyeken töprengett napról napra, s miután a férje végérvényesen elköltözött, berendezte a kamrát műhelynek és spárgatalpú cipőket varrt. Valóságos divatot teremtett a faluban. Nagy zsákvarrótűvel dolgozott és vastag bőrkesztyűben, nehogy megkérgesed- jék a tenyere, nehogy eldurvuljanak az ujjai. nehogy a születendő gyerekek felsi- koltsanak az érintésétől. Hajni hozta be a levest, utána Tinka jött hangos énekszóval, fülénél markolva a lábost, ami tele volt mákostésztával. Harmadiknak Éva lépett be egy tepsi hurkával. Lerakták az asztalra a vacsorát, aztán Hajni szólalt meg: — Anya, gyújtsd meg a gyertyákat. Az asszony a fához lépett, s abban a pillanatban, ahogy fellobbant ujjai között a láng, megszólalt kint az ajtó. Három .halk. majd két erősebb koppanás. Tinka megdermedt, szája lefelé görbült. Éva sóhajtva zöttyent le egyik székre. Hajnalka pedig rémülten nézett a húgaira. Magyar Katalin: Gyermek született Az asszony kiment, aztán visszajött és halkan közölte: — El kell mennem. — Tudtam! — csattant fel Tinka. — És pont most! — Hova? — rebegte Éva. — Feketeszélre. — Oda a csodába? Olyan messzire? — szisszent fel Hajni. — És mivel? Szekérrel jöttek érted ? — Nincs azoknak szekerük. — Csak nem akarsz kerékpárral menni? —1 jajdult fel Éva. — Gyalog sosem érnék ki — mondta az asszony és mosolygott. Fölvette kopott irhabundáját, az anyjától örökölt füles szőrsapkáját a fejére tette, a szekrény aljából kivette a bábatáskát és ment. A kerékpár gumija sziszegett, surrogott az úttestre fagyott havon, s ahogy elhagyta a falut, úgy érezte, irdatlan sötétségbe hajt bele, A kabát gombjára akasztott zseblámpa fénye furcsa kísérteiként hintázott előtte. Végre föltűnt a kopasz olajfák gyűrűjébe zárt tanya. A pajta árnyéka ormótlan feketén dőlt a hóra. Két öregember nézett vele farkasszemet a konyhában. A gyűrt képű öregasszony elpityeredett. a villogó tekintetű férfi pedig fellökte homlokán a kalapot. — Hol van Mária? — kérdezte a bábaasszony. — Az az ő dolga — mor- rant fel az öreg és indulatosan lekapta az asztal sarkáról a demizsont. Az asszony föltépte a szobaajtót, de nem volt bent egy lélek sem. — Hol van? — kiáltotta magából kikelve. — Kiűzte innen — nyüszített a vénasszony és trombi. tálva belefújta az orrát köténye sarkába. — Azonnal megmondja., hova lett a lánya, vagy szódók a rendőröknek — lépett az öreg elé, és véreres szemét az arcába meresztette. — Mit tudom én! Nem megmondtam, hogy elkergetem innen a szégyentelen ri- bancát!? Nekem ugyan nem szül zabigyereket! — Ember maga? — lendült felé a bábaasszony és kikapta a demizsont a kezéből. — Na. csak vigyázzon! Maga itt nekem nem parancsolgat — mozdult felé sötéten az. öreg. — Megfagy az istenadta! Hova is mehetett volna innen? Hiszen nincs ház a környéken — rirpánkodott az öregasszony. A bába nem szólt, fogta a táskáját és kilendült az ajtón. Körülnézett az udvaron és ösztöneire hagyatkozva, vaktában elindult az istálló felé. Hóbuckákon át futott. Elesett, fölállt. — Az istenit! -— csúszott ki a száján, aztán hirtelen felüvöltött: — Mária! Hol vagy? Belökte az istálló ajtaját, zihálva megállt. Hallgatózott. Valahonnan a jászol alól visszafojtott nyöszörgés szűrődött felé. Zseblámpája fényével kereste a szalmában verejtékező nőt. Négykézláb kúszott felé a két tehén között. Az állatok jámboran álltak, orlyukaikból meleg gőz áramlott a föld felé. — Mária, hát itt vagy?! Hogy vagy. kislányom? Mióta tart? — kérdezte gyorsan. s a lány csuromvíz halát kisimította a homlokából. Mária felordított és megfeszült. A bába kétségbeesetten vette tudomásul, hogy az utolsó pillanatban érkezett. Letépte magáról a bundát, a szalmára terítette, aztán minden erejét összeszedve felemelte a nőt és ráfektette. — Egy pillanat! — mondta —‘ csak egy pillanat! Még a küszöbig sem ért. máris kiáltozni kezdett. — Vizet! Forró, tiszta vizet ide! Öfzse néni, hozzon vizet, azonnal! Az öregasszony meredt szemmel nézett rá."* — Nem hallja!? Süket maga? Tiszta, forró vizet hozzon, és a tűzhelyre is tegyen föl egy fazékkal, de azonnal. Érti?! örzse néni, mintha hipnotizálták volna. kapkodva mozdult a vödörhöz. Föltette a vizet, s a tűzhely szélén párolgó, másik fazekat a bába kezébe nyomta. — Lámpát, meg lepedőt is, gyorsan. Lepedőt is! — sürgette a bába, majd meg sem várva, hogy mozduljon, maga rontott a szobába, és letépte az ágyterítőt. Egy párnát a hóna alá kapott és rohant vissza az istállóba. Mária csöndesen jajgatott és sírt — Nincs semmi baj, ne félj. Nincs semmi baj! — mondta és a zseblámpa világánál idegesen matatott a táskájába rejtett csipeszek, ollók között. Két perc sem telt bele, az öregasszony megjelent az ajtóban és magasra tartotta a petróleumlámpát. Éppen akkor született meg a fiú és éles sikoltással Jelezte, hogy egészséges. Ott kapálózott véresen, lucskosan a bábaasszony irhabundáján, az anyatest védelmében. — Hozott lepedőt? — kérdezte az öregasszonyt. — Azt nem — rebegte örzse néni — azt nem. — Persze, az eszük az soha sincs a helyén! — mérgelődött a bába. Szakértő ujjakkal rendbetette a gyereket, aztán az ágyterítőbe burkolta és a nagyanyja kezébe nyomta. — Vigye be, meg kell fürdetni, föl kell öltöztetni. Nyomban megyek én is. Gyorsan vigye, óvatosan, el ne essen vele. Szorítsa magához, nehogy megfázzon. Na, vigye már! — ripako- dott rá, és az öregasszony, mint egy alvajáró, tette, amit parancsoltak neki. A bába — már amennyire lehetett — lemosdatta az anyát. Még szerencse, hogy sima szülés volt — sóhajtotta. Aztán beburkolta a bundájába és talpra állította az asszonyt. Ügy érezte, kiszakad a szíve, amíg átvonszolta a havas udvaron. A konyha priccsre fektette, amíg a szobában megágyazott. — Fűtse be a kemencét! — kiáltott ki az öregembernek, aki elbutult tekintettel nézett maga elé. — Nem hallotta, mit mondtam? — csattant fel erélyesebben, s egy pillanatra visszafojtotta lélegzetét. Megkönnyebbülten észlelte, hogy a csizma csosszanva indul kifelé. A fiúnak nem volt kelengyéje. Lepedőkből, párnahuzatokból hasítottak neki pólyát, pelenkát, és végre bevitték a tiszta szobába, ahol szótlanul, szomorúan feküdt Mária. Melegen duruzsolt a kemencében a láng, s kint az istállóban a tehenek békésen lógatták fejüket... Reggel, amikor hazaért a bába, a lányai csodálkozó széruméi bújtak ki a dunnák alól: — Milyen kabát van rajtad? — kérdezte Éva. Az asszony elmosolyodott és levetette örzse asszony foltos-nyűtt kabátját. — Hol az irhád? — bámult Tinka és máris sírásra görbült a szája. etlehemben jártam és világra segítettem a megváltót, ha nem tudnátok. Öt takartam be a bundámmal — próbált tréfálni a bába. de az arca komoly volt és szürke a fáradtságtól. 1947-et írtak akkor. Mária fia egy szép tavaszi napon elindult.
