Szolnok Megyei Néplap, 1977. december (28. évfolyam, 282-307. szám)

1977-12-25 / 303. szám

1977. december 25. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 9 Bulat Okud A grúz—örmény származású író a mai szovjet— orosz irodalom egyik legeredetibb tehetsége. 1924-ben született, apja pártmunkás volt. 1942-ben önkéntesként ment a frontra. Egyetemi tanulmányait 1950-ben fe­jezte be Tbilisziben, majd egy ideig tanított. Irodalmi pályafutását költőként kezdte. Az „új hul­lám” képviselői között tűnt fel. Saját gitárkíséretével előadott, bensőséges hangulatú chanson-verseivel nagy népszerűségre tett szert: hanglemezei több százezres példányban kelnek el a Szovjetunióban. 1967-ig öt verseskötete jelent meg. (Ebben az évben Magyaror­szágon is járt, s a szovjet költők estjén a Zeneaka­démián előadott néhány versét. A magyar olvasók a Nagyvilág című folyóiratból és egy-két antológiából ismerhetik a költő Okudzsavát.) 1961-ben nagy feltűnést keltett első kirándulása a próza területére: Sok szerencsét pajtás! című, egyes szám első személyben írt kisregénye valószínűleg sa­ját háborús élményeit örökíti meg. (Magyar fordítása 1968-ban jelent meg.) Ezután évekig nem írt prózai művet. 1969-ben a Druzsba Narodov című folyóirat közölte Szegény Avroszimov című regényét, mely az 1825-ös dekabrista felkelést követő időkbe kalauzolja el olvasóit. Rendhagyó történelmi regény ez: az ese­ményeket egy naív, politikailag tájékozatlan fiatal­ember, a Pesztyel-per írnoka szemével látjuk, aki „a puskini—gogoli—dosztojevszkiji kisember és a 20. századi történelmi epizódista vonásait egyesíti magá­ban”. (Osztovits Ágnes). Groteszk helyzetek, álom és valóság keveredése s a szerző irónikus-csúfondáros monológjai adják meg a regény sajátos hangját és Merszi, avagy Sipav részlet M. ZIMINTÖL SZIGORÚAN BIZALMAS NAGYSÁGOS D. SZ. SENSIN ALEZREDES ÚRNAK Azon megbízásnak eleget téve, hogy titokban kövessem Lev Nyi- kolajevics Tolsztoj gróf működését, és Őfensége kapcsolatait az egyetem diákjaival, akik különböző ürügyekkel nála laknak, el­indultam Őfensége birtokára. Tolsztoj gróf a krapiveni járásban, Jasznaja Poljanában lakik, és megtudtam, hogy a grófnál több mint húsz diák tartózkodik engedély nélkül, ezen diákok nagy része Őfensége birtokának közigazgatási körzetében él, és pa­rasztgyerekek tanításával foglalkozik, vasárnaponként összegyűl­nek a gróféknál, de hogy mi célból - még nem sikerült kiderí­tenem. . . őfensége házában sok folyosó, szoba és ajtó van, melyek le vannak lakatolva, hogy mi van a szobákban — megpróbálom kinyomozni. Ami a Nagyságodtól kapott pénzt illeti, az már régen elfo­gyott, és pénz nélkül nem tudok létezni, már az útiköltség miatt sem. M. Zimin „Remélhetőleg, te se fogsz elszegényedni, nagyságos uram” — gondolta Sipov, mikor postára adta a leve­let. És néhány nap múlva megérkezett Sensintől a pénz. Mil\ail Ivanovicsot nem gyö­törte lelkiismeretfurdalás. S bár az ezredes levele nagyon szigorúan felszólította, hogy derítse ki a diákok nevét, meg azt is, hogy mivel fog­lalkoznak a tanításon kívül, Sipov könnyű szívvel vágta zsebre a pénzt. Hazatért, ahol jelenlegi otthonában Daszja félreért­hetetlen tekintete fogadta, ahol a toll és a papír meg­bízhatóan szolgálta, ahol vi­dáman, teljes kényelemben éldegélhet, ha a fejét nem veszíti el. „Most már inni is lehet” — gondolta Sipov, és érezte, hogyan csúszik le a bor a torkán, hogyan csiklandozza ott bent a csöveket, és ho­gyan siet a nyomába a friss, csúszós gomba. Hirtelen felsírt, nyikorog­ni kezdett egy kapu. Halk húrok rezdültek s míg ez a rezgés tartott, egy isme­retlen hang halkan énekelt: ,. ,/ESKÜT NEKED MÁR NEM TESZEK, A FÖLDI KINCSET ELVETEM. AZ ÉGI HADBAN VÁR­NAK RAM. ISTEN VELED. jó Éjszakát... A hangok szertefoszlottak. Sipov otthon újra elolvasta az ezredes levelét. Ez alka­lommal fenyegetőbbnek tűnt, olyannyira, hogy a titkos­ügynök elsápadt és megbor­zongott. Átszámolta a pénzt. Negyven rubel volt. Mind­össze negyven. Csak ennyit érne a gróf? Hiszen gróf!... Ebben a gazember Giroszban nem sok bizalma van. És ha a nagyságos úr ideugrik Tu- lába; na, mutasd csak meg. hogy néz ki milyen ez a Jasznaja Poljana? Mire ju­tottál? Mit szaglásztál .ki? ... Igen, nagyságos uram, mi, ezredes úr ... ez az, ügy ... én. mi... C-c-c .... Mit mondjak? Girosszal is közölte aggo­dalmát, de Girosz nem ijedt meg. — Micsoda baromság! Mi­től kell félni? Nos, én majd fogom, és elviszem a grófhoz. Gróf, mondom, íme, az uno­kafivérem ... Nos? Győződ­jön meg személyesen ... Lehet, hogy nem is hazu­dik ez a hosszú orrú ci­gány? ... De igazában már nem hitt Giroszban. Egy re­ménysugár még élt benne, de hit már nem. Ejnye, te gróf, de sok baj van veled! Ha legalább zsebtolvaj len­nél ... „Hát bizony nekem kéne odautaznom, nekem magam­nak — gondolta Sipov bána­tosan. — Meg kellene néz­nem. A szánon hideg van, megfagyhat az ember. Mi­lyen nagyszerű lenne ugyan­ez nyáron! Elnyúlni a füvecs- kében, bepillantani a kapu­kon ide-oda ... Bonzsur, merre tart? Engedje meg, sze moá, hogy igyák egy kis vizet...” És ismét olvasni kezdte a fenyegető levelet. Jobban vakított, mint a nap. Rossz volt belenézni. Lebuktál, egérke! Egy kis kandúr rop- pantott össze a mancsával. De már jönnek a nagy macs­kák is, vicsorognak, muto­gatják a fehér fogukat. — Elég. fenség — mondta Girosz. — Nem szabad el­veszteni a fejünket. Nézze csak, micsoda fejem van ne­kem ... „Fejünk, az van — gon­dolta Sipov —, de minek?” — Ha fej van, kötél mindig akad — kacagott Girosz. — Ne fecsegj, az ördög vinne el — mondta dühösen Sipov. .— Miféle modor ez, mon ser? Ez komoly ügy ... Vezess csak szépen a gróf birtokára! — Örömest — válaszolt Girosz. — Hétpróbás csirkefogó — gondolta Sipov bosszan­kodva. — Oda kell utaz­nom, oda kell utaznom . ..” És a következő délelőtt ké­szülődni kezdtek. Az előttük álló feladatoktól a lélegzetük is elállt: hogyan? hová? mi­ért? ... Girosz valamiért morgott. de egyáltalán nem nyugtalankodott. Daszja ér­hangulatát. (A Szegény Avroszimov nálunk is gyor­san népszerű lett, tavaly már a második kiadása jelent meg magyar nyelven).' A „Merszi, vagy Sipov kalandjai”, Okudzsava má­sodik történelmi témájú regénye, továbblépés a meg­kezdett úton. A szerző egyenesen vaudeville-nek (bo­hózatnak) nevezi művét. Történelmi alapja: 1862 nya­rán legfelsőbb utasításra a cári rendőrség házkutatást tartott Lev Tolsztoj Jasznaja Poljana-i birtokán. Az író magyarázatot kérő levelét a Cár válaszra sem ér­demesítette. Okudzsava regényét hiteles dokumentu­mokra építi: a hírhedt III. ügyosztály 1917 után nyil­vánosságra került iratai és Tolsztoj magánlevelezése képezik a mű gerincét. A regény főszereplő antihőse Mihail Sipov, a mulat­ságos, minden hájjal megkent, olykor az olvasó ro- konszenvét is megnyerő szélhámos; kis rendőrügynök, aki orránál fogva vezeti, s alaposan nevetségessé is teszi a cári hivatalos apparátus rettegett gépezetét. Bármilyen ostobaságot jelent megbízóinak, mindent elhisznek neki, ő pedig ezalatt cimborájával együtt vígan eszik-iszik, a hivatalos költségek terhére, s ter­mészetesen még csak a tájára sem megy Lev Tolsztoj birtokának. A történet groteszk humorához kiválóan alkalmaz­kodik a szerző ötletesen parodizáló nyelve. Különösen mulatságé« Sipov félművelt, oroszt és franciát hibásan keverő beszédmodora. A regény Osztovits Ágnes fordításában 1975-ben jelent meg a Magvető Könyvkiadónál. A Kell a jó könyv olvasópályázat választható műve. kalandjai tétlenül figyelte őket, de nem kérdezősködött. Szeme alatt kék karikák. Sipov rávillan­totta zöld szemét, sőt kacsin­tott is, mire Daszja bíborvö­rös lett, és a homlokához ka­pott. — Hogyhogy, elindulnak az urak, ebéd nélkül? — kér­dezte reménykedve. — Valóban — mondta örömmel Girosz —, a kutyá­kat is megetetik a vadászat előtt... — és harsányan ne­vetett. „Jó lenne harapni valamit” — gondolta Sipov ellágy.ul- va. Az alezredes azonban erélyes mozdulattal induljt parancsolt, és ők elindultak. Nem volt nehéz szánt ke­ríteni. Egy ezüstrubelért bár­melyik paraszt elhajt Jasz­naja Poljanába meg vissza. De Sipov sokáig méregette a szánokat, a lovakat és a kocsisokat. Valami mindig hibádzott: hol a szánon volt kevés a széna, hol a ló volt szörnyű girhes, hol a paraszt volt ravasz. Végül vagy két­órás huzavona után meg­egyeztek; és rendelkezésükre állt egy frissen gyalult szán, illatos szénával és bárány­bundával, egy fiatal, vidám kanca és egy fehér szemöl­dökű és szempillájú paraszt. — Tehát indulunk — mondta Sipov. végighordozva tekintetét a szánon ülőkön. — Aha — mondta a pa­raszt. — Oda, vissza ... — Aha ... — Milyen? — kérdezte Gi­rosz a lóról. — Gyors?-— Mi? — A paraszt nem értette. — Ha gyorsan végzünk, megtoldjuk a fizetiséget — ígérte Sipov. — Aha — mondta a pa­raszt. Nem kérte előre a pénzt az uraktól — félt. Azok be­ültek a szánba, beleásták lá­bukat az illatos szénába, és elindultak. Csodálatos idő volt. A na­pocska alighogy átjutott az égi hegyen, magasan járt és ragyogott, kellemes, örömteli gondolatokat ébresztve. Az alezredes valahol messze volt, a verőfényes nap sikert ígért, a bankók zizegtek Sipov keb­lében, Daszja várni fogja őt szamovárral és túrós süte­ménnyel . . . Sipov nyelt egyet, és úgy érezte, mintha ital csúszna le a torkán, az melegítené és vidítaná fel, és nyomban összehúzta a sze­mét. mintha hallal töltött pi­rogba harapott volna. Felné­zett — egy kocsma villant elé. ahonnan egy paraszt jött ki, imbolyogva és körbete- kingetve. .,C-c-c — gondolta Mihail Ivanovics —. ez már berú­gott. micsoda mézaliánsz. ..” Sipov Giroszra sandított, Amadeusz még kockás nyári Sapkájában is méltóságteljes jelenség volt. Orra vörös, fe­kete fürtjei magas homloká­ra hullottak, olaszos szeme villogott. Sipov kihúzta ma­gát. És újabb kocsma suhant el mellettük, ajtaja kitárva, két mesterember jött kifelé nagy danolászás közepette. Sipov hunyorított, és töltött magának egy pohárral, bele­szagolt, felhajtotta és hátra­vetette fejét. Jólesett!... Aztán gombákat ropogtatott, és megtörölte arcát a tenye­rével ... Girosz felsóhajtott. — Mi van veled? — kér­dezte Sipov. — Semmi — mondta a társa. Már elhagyták a várost. Vízmosás következett, aztán mező. Girosz összehúzta magát. — Mi az? — kérdezte Si­pov. — Kocsma — mondta a társa. — Láttam — mondta Si­pov. >— Na és? — Mulatnak a parasztok — mondta Girosz. — Nem számít. Menj csak be Dolgorukov hercegéknél a tálalóba, tölts magadnak, amit akarsz, ne kérdezd, amíg észre nem ve­szik .. . Harapj hozzá vala­mit! A citromlikőr után pél­dául a hideg kecsege... Elő­ételnek. Aztán tölthetsz még, az ital ott gyöngyözik a kris­tályserlegben, szinte felkí­nálkozik . . . Most jöhet a fokhagymás malac, a csü­lök ... Most már elég? Nem, nosza még a kis pironkodó berkenyepálinkát, hadd úsz- szon a hal... És ekkor, éppen a legrosz- szabbkor, útjukat állta az utolsó ház, melynek homlok­zatán jókora vörös faperec himbálódzott. — Állj! — kiáltotta Sipov. — Állj., ha neked beszélek! A kanca megtorpant a hó­ban. Sipov kikecmergett a szánból. Girosz a nyomában. — Várj,' barátocskám — mondta Sipov sietősen a ko­csisnak —. adjál zabot a lo­vacskának .. . Rögtön jö­vünk. És eltűntek az ajtó mö­gött. összeállította: Réka$.v Ildikó Berthold Vlortel: Hó A hó tegnap megeredt egyszerre, s mord utcánk melegen tündököl, a patyolat kavargás belengte. Kint jártunk — s szorosabb lett a kör, mely kettőnket titkon összezár — halk léptekkel, halk lélekkel lépve nyílt ajkunk nem remélt nevetésre, mint ki friss, új világra talál. Bár ránk súlyos kérdés gondja vár, könnyűek lettünk, mint friss lehellet, s vígak, mint hókacagtatta gyermek — szép öröm, beh kellettél te már! Tóth Bálint fordítása Percy Bysshe Shelley: Dal A téli fán gyászolva üldögél egy özvegy nagy madár; fölötte fagy leng, lassú szél, és lenn a víz megáll. A síkos föld kopár, virága jég, fagy járja át a fát, Csönd van, csak egy malomkerék suhog a légen át. Ford.: Radnóti Miklós * Guillaume Apollinaire: Hajnali fenyők A fenyőkön hegyes süveg Fölvették bő köpenyüket Akár a csillagászok S köszöntik kidőlt vérüket A Rajnán úszó sok naszádot Tudják a hét ars titkait Mestereik a bátyjaik Vén fenyők nagy poéták Sorsuk hogy ragyogjanak itt Pompásabban mint a planéták Ragyogjanak behavazott Ágakkal mint a csillagok Karácsony örömére A bűvöletbe ringatott Tártkarú fenyők ünnepére Szép muzsikusok a fenyők öszesti szélben zengik ők A karácsonyt a régit S zord mágusok vihar előtt A morajló eget igézik Télen a szárnyuk leng suhog Ilyenkor fehér kerubok Váltják föl a fenyőket Nyáron mint bölcs rabbinusok Vagy mint öreg lányok tűnődnek A fenyők kóbor orvosok Kínálják a jó balzsamot Mikor a hegy vajúdik És az orkánban fölzokog Egy-egy vén fenyő s földre hullik Ford.: Rónay György

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom