Szolnok Megyei Néplap, 1977. december (28. évfolyam, 282-307. szám)

1977-12-18 / 297. szám

8

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1977. december 18.

SINKA ISTVÁN

Bondár Márta balladája

Körözs vizénél hét nyárja,

, alattuk lü Bondár Márta.

Nem kisasszony, nem menyasszony, nem lyány mán, még nem is asszony. Titokban volt szeretője, titokban lesz temetője.

A halászok kihalásszák, elfödik, hogy ne is lássák, s estig orcája tört mását fekete porondba ássák.

S ahányat fordul az ásó, annyit sóhajt a sírásó.

Köd lepi a megáradt folyót

ősz van. Köd lepi a megáradt folyót; hull bele a topoly levele; gallya zeng-zúg, mint szélben a drót; ha száll a hó majd: a hó kerengi be.

Éna% gyere, menjünk ide a kertbe ki.

Hajadat tűvel tűzd kontyba ma.

S ruhád nagy fodrait, ha lengeti a szél, hadd lengjen, lengjenek, nem baj a’.

Ma már nem látjuk meg a kék dombokat, kékjüket a világ nyelte el.

De jövőre a topoly új lombot ad, s a kék dombokon is madár énekel.

ősz van. Köd lepi a megáradt folyót; hull bele a topoly levele.

Holnap kikötik az utolsó hajót, s a csendet a szél, s a hó kerengi be.

Nevem a végtelenben

Göröghalmon mutatófa, nem láttam már húsz év óta.

Pedig hogyha megláthatnám, könnyeimmel megáztatnám.

Sírnék nagyon vagy nevetnék.

Mást ugyan mit is tehetnék?

Lábam nyoma ott maradna, s szívem félig meghasadna.

Mutatófába Piroska ' belevéste: Sinka Pista ...

Nevem, nevem, szegény nevem!

Mögötte ott a végtelen.

Sinka István 1897—1989

A költő születésének 80. évfordulójára megjelent Válogatott versek c. kötetből.

ucika dörömbölt az öklével a íalon, mert Edit a szomszéd szobában lakott, s éppen a fal mellett volt az ágya, mint neki. Edit visszadörömbölt, jelezve, hogy vette a megszólítást.

— Gyere át! — kiáltotta Jucika.

— Miért? — hangzott a kérdés túlról.

— Csak. Megírtam a novellát.

— Várjál egy kicsit. Bös- kénél van a pongyola — mondta Edit odaát. A tizenhatosban tudniillik csak egyetlenegy pongyolája volt a hat derék lánynak — majd húsz évvel ezelőtt történtek ezek a dolgok —, s tekintve, hogy fiúk is laktak a diákszálló másik részében, min- denikőjük használta az igé- zetes ruhadarabot, mikor kint lötyögött a folyosón vagy a társalgóban, mígnem a pongyola mosása Évára, a tulajdonosra maradt, ki is ritkán tündökölt benne, mert sok udvarlója lévén, a késő esti órákban járt haza. A pongyola pedig a kora esti órák fegyvere volt, s hatan hatféle övét használtak hozzá, mert szerették a változatosságot.

Jucika művésznek tanult és írói ambíciói voltak, meg bájos arcocskája, lófarok frizurája, s határozott művészi alapelvei: nem szerette a romantikát meg a szentimenta- lizmust, hanem inkább a mélyrealizmushoz vonzódott. Színházból kijövet például mindig ilyeneket mondott Károlynak, aki a kezét szorongatta :

— Egészében tetszett, részleteiben nem.

— Mi nem tetszett, picikém?

— Például az, mikor megölte. Az olyan durva volt.

Edit homlokegyenest ellenkező természetű és elviségű leányzó volt, fiús rövidre nyí- ratta a haját, és élvezte a fiúk panaszkodását, hogy szúrja a szájukat a nyakán a szőr. „Hadd szúrja” — gondolta —, „az én bőrömet is szurkálja a ti pofátok, ha nem borotválkoztok.” Edit azt tartotta, hogy az életben is elkel egy kis romantika és szentimentalizmus, s ha erről vitatkoztak barátnőjével, feszt káromkodott és a közönség igényeire hivatkozott. Szeretett csúnya szavakat mondani a kicsike, ropogtatta. ízlelte őket, persze csak hölgy-, vagy nagyon bizalmas fiútársaságban, s ha férfias természetességgel sikerült kivágnia egy vastag mondást, mindig olyan jóféle öröm lepte el az idegeit,

mintha csiklandoznák. Jó kedélyű lány volt, míg Jucika inkább az álmodozó, lelkesülő, szomorkás.

Mikor sikerült Böskét kihámozni a pongyolából, magára vette és átlibbent.' Jucika az ágyán kucorgott, és az utolsó simításokat végezte a művön. Edit leült az ágyára, rágyújtott és várt.

— Jó? — kérdezte. — Sikerült?

— Ezt nem tudom én sem

— mondta keserűen Jucika.

— Pedig valamit kellene.

— Megvan — vágta hátba barátnőjét Edit. Adj nekik nevet. Legyenek például Ezüsték.

— De vasból vannak. Ez szegény család. Az ezüst olyan polgári színt adna nekik.

— Akkor Alumíniumék. Az népies.

CSURKA ISTVÁN

Áttéte lezés

— Ilyenkor még nem tudja megmondani az ember. Én csak holnap, vagy holnapután tudok biztosat mondani saját alkotásomról.

— Ez mindenkinél így van — szögezte le Edit. — Érni kell neki.

— Az a címe: „A kiska- nál”. Tudod, talán nem is novella ez, a műfaját tekintve, hanem inkább mese. Reális mese. Unom már a tündérmeséket. Az életben nincsenek királyfiak.

— Ez a baj — vélte Edit.

— Na, de most komolyan. Ha nem leszel komoly, nem olvasom fel. Az olyan sértő. Az ember a vérével írja, és a másik meg nevet, és másutt jár az esze. Becsüljük egvmásban a művészt.

— Persze. Figyelek.

— Szóval: „A kiskanál”. Bár még nem tudom, nem vagyok benne biztos, lehet, hogy „Kanalacska” lesz a címe. Mi? Az jobb, ugye?

— A cím nem fontos.

— De itt fontos. Nagyon fontos!

— Jó. Majd a végén megbeszéljük. Siess, mert tízkor vár Péter a presszóban.

— Péter? Hát megint jársz vele? Még nem is mondtad.

— Csak ugratom.

— És Kenderessy tudja?

— Kenderessynek nem kell mindent tudni.

— Látod, Károly már három hónapja vidéken dolgozik, de még nem mentem ki senkivel, sehova.

— Süket vagy te, kisanyám! Olvasd.

— Még gondolatban sem tudnám megcsalni Károlyom.

— ö meg gyakorlatban is meg tud.

— Fityiszt. Soha.

— Olvasd már.

— Károly nem olyan — s ledobta magát a párnára, a vékonypénzű lány s író, és átölelte a párnát —, Károly jó fiú... Károly szereti az ő Jucikáját, és nem csalja meg soha.

— Ezt már elmondtad egy- párszor, ezért kár volt áthívnod. Olvasol vagy nem?

— Olvasok — ült fel Jucika, s minden átmenet nélkül elkezdte:

A kanálcsalád a kredenc- fiókban lakott. Egy szoba- konyhás lakásuk volt a teaszűrőékkel társbérletben, de néha kitették őket az asztalra, a tányérok eresze alá, és olyankor úgy érezték magukat, mintha verandán lennének.

— Jaj, de jó — kiáltott fel Edit. — Príma kezdés.

— Csak, tudod, van azért egy problémám — komorult el Jucika. — Tudod ... izé... hogy nem csupán kanalakról van szó ...

— Értem, szóval a szimbolikája.

— Nem, nem, dehogyis! Hanem, hogy izé ... nemcsak kanálról van szó, hanem villákról, meg késekről is, meg kiskanálrói...

— Eccájg — mondta Edit.

— Igen, de ezzel a szóval nem lehet elkezdeni egy novellát, vagy mesét.

— Evőeszköz.

— <Az meg túl hivatalos.

• — Az igaz. De akkor mit lehetne? — tépelődött az együttérző barátnő.

— Az jó lesz.

Kiradírozta a „kanálcsaládot”, és beleírta a kéziratba, hogy „Alumíniumék”, s hozzá is tette boldogan, kacagva: — Az első probléma meg van oldva. Angyal vagy, zseni vagy — és megcsókolta Editet. Folytatta a mű felolvasását: „Boldog szegénységben éltek Alumíniumék a kis sötét fióklakásban, s nevelték gyermeküket, Kiska- nalat. Kiskanál csinos, karcsú, cseppet sem elhízott fiatal leányka volt, engedelmes, szülőtisztelő, s még nem csókolta meg fiú sohasem, mert Villa bácsi, az édesapja szigorú nevelésben részesítette.

Egy üde, májusi napon aztán váratlan dolog történt. Vendég érkezett a gazdáék- hoz vidékről, s Kiskanalat éppen az ő kávéjába dugták. A vendég nemcsak kávét evett, hanem szalonnát, kolbászt is, és Kiskanál, mikor a vendég kitette a kistányérra, szétnézett a konyhaasztalon. Csöppnyi kis kávé csücsült még a szájacskájában, mert a vendég nem nyalta le, mint a gyerekek, és ettől olyan barna lett az arcbőre, mintha a májusi nar> kapta volna le. Kiskanál akkor úgy, barnán szétnézett tehát a konyhaasztalon, mely a világot jelentette számára, s meglátta a vendég szőrös kezében Bugylibicskát.

Bugylibicska 36 éves, életerős és rátarti ifjú volt, csak úgy csillogott a nyele a zsírtól. Csontnyele volt, az éle pedig a borotváéval vetekvő. Bugylibicska is szerelmesen nézett rá akkor, onnan, a gazdája kezéből, s amikor az egy falat szalonnát szúrt a hegyére és emelte szájához, Bugylibicska kihúzta magát, s mielőtt eltűnt volna a feje a vendég fogai közt lekacsintott a kistányérra Kiskanál- nak.”

— Szerintem túl gyors a szerelem kifejlődése — állapította meg Edit.

Jucika elkomorult, fájdalmasan nézte a papírt.

— Nem szabad ilyen simán összehozni őket — fejtegette a barátnő. — Sokkal életszerűbb, ha Kiskanálnak előbb kelletnie kell magát, vagy az még jobb, ha Bugylibicskában ébred fel először a szerelem érzése, s ő kezdi környékezni a lányt.

— De én így akarom, mert így volt.

— Mi volt így?

— Károly meg én. Mi is így ismertük meg egymást, és éppen ilyen gyorsan szerettünk egymásba.

— Az egyedi jelenség, de itt a tipikust kell ábrázolni.

— Miért mindig a tipikust? Nekem ez így tetszik.

— Szerelmes levelet írsz, vagy műalkotást?

— A szerelmes levél is lehet műalkotás.

— Ige'íi, ha költő írja, de te prózát írsz.

— Nem. Ha Karcsi írja, akkor is lehet gyönyörű szép. Idenézz. Ezt most kaptam tőle. Jaj!... Sírtam, komolyan mondom, sírtam, olyan szép.

Jucika közelebb húzódott barátnőjéhez, két kézre fogta a szerelmeslevelet, és duruzsolva, sokkal áttetszőbb és halkabb hangon, mint a művét, olvasni kezdte a levelet:

„Drágaságom, Jucikám! Almásfüzitő, 1955. április hava. Szeretlek. Ezzel kezdem most is drágaságom, mert ezt sohasem lehet megunni. Hogy vagy drágaságom? Készen van már az új kosztümöd? De szeretnélek látni benne. Óh, bár én csináltathattam volna Neked. De eljön majd ennek is az ideje. Csináltassál, ha van pénzed, új fürdőruhát is, mert jön a nyár, és rengeteget fogunk strandolni, ha én innen megszabadulok. Csak már szabadulnék. Pedig nem volna ez csúnya hely. de nélküled mág Párizs is unalmas lenne. Az a baj, hogy nagyon kicsi a város, és most már környékeznek a nők. Különösen a lányos mamák. De én ellenállok hősiesen, s azért is írom meg ezt Neked, mert tiszta a lelkiismeretem. Igaz, vasárnap el kellett mennem táncolni egy családhoz, tudod, a Miska bácsiék cipeltek el hozzájuk, mert ők hallani sem akarnak Rólad, mondván hogy könnyelmű pálya, köny- nyelmű nő, de én állom a sarat, nekem hiába mondják, h'— harminchat éves fejjel, annyi hadifogsággal az ereimben komolyabb parti után kellene néznem, meg ilyesmik, mert én tudom, hogy csak te lehetsz a párom az életben, mert nemcsak lényed varázsával édesíted meg napjaimat, hanem művészeted varázsával is, drágám. Annál a családnál két eladó lány is volt, de én, noha táncoltam velük, mert muszáj volt, tartózkodtam mindentől, egyáltalában nem szorosan táncoltunk, hanem úgy, ahogy előírtad, laza keringőfogásban a tangót is, pedig a hölgyek szeméből biztatás áradt felém. Én azonban ilyenkor a fényképedre szorítom a kezem, mely mindig ott van a briftasnimban a szívem fölött, s ellenállok a gonosznak. Ebben a nehéz harcomban megerősít nagyon az a tudat, hogy te is így teszel, drágaságom. Pedig néha nagyon nehéz ám az élet Nélküled, és tudod, az embernek vére is van, és áprilisban a vér tüzel. De akarata is van az embernek, és az akarat le tudja láncolni a vért.

it csinálsz, hogy érzed Magad drágaságom? írtál-e valamit az utóbbi idő__________|ben? Még mindig

n

em megy ki a fejemből az a múltkori gyönyörű meséd, vagy mesenovellád, amelyik a Kispárnáról meg az öreg Dunyháról szólt. Ugye, hogy a mi szerelmünket írtad meg abban? Ugye, csak nekem nem akarod bevallani, de én megérzem, mert olyan szép.”

— Látod, én is mondtam neked, hogy jó írás — szakította félbe Edit.

— Most már nekem is kezd tetszeni — mondta Jucika mosolyogva —, de akkor elégedetlen voltam vele. Van az úgy, hogy az ember később szereti meg a művét.

Jucika az ölébe ejtette a levelet és álmodozó téveteg pillantását pedig Editre emelte.

— Mit gondolsz? — kérdezte elgondolkozva. — Jó, az, egészséges az, ha az élet ennyire beszüremlik a műbe?

— Milyen élet?

— A szerelmi élet. Vajon az igazi nagyoknál is megtalálható ez?

— Áttételesen — mondta Edit.

Jucika csak bólogatott. „Ez a legnehezebb — gondolta — az áttételezés.”