Szolnok Megyei Néplap, 1977. december (28. évfolyam, 282-307. szám)

1977-12-18 / 297. szám

1977. december 18. SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP DinoBuzza_. Hiábavaló óvintézkedések CSALÓK ELLEN Leó Bussi, harmincéves kereskedelmi utazó, betért a Nemzeti Hitelintézet 7. számú fiókjába egy 4000 (négyezer) lí­rás csekkel. A tisztviselők nem üvegiketrecekben, hanem egy hosszú pult mögött dolgoz­taik. — Parancsoljon! — fordult feléje az egyikük udvariasan. — Csekket szeretnék beváltani. — Kérem — mondta a hivatalnok, s átvéve a kis papírlapot, alaposan meg­vizsgálta elölről, hátulról. Majd így szólt: — Szíveskedjék odafáradni a kollé­gámhoz. A kolléga ötvenes férfi volt. Hosz- szan szemlélte a csekklapot (erre-arra forgatva -kezében), köhécselt, egy vizs­la pillantást vetett szemüvege fölött az ügyfélre, megint a csekket bámulta, majd megint Bussit, mintegy összefüg­gést keresve a két jelenség, személy s tárgy között, végül megkérdezte: — önnek van nálunk folyószámlája? — Nincs — válaszolta az utazó. — Valami személyazonosságot igazoló okmányt szíveskedjék... Bussi előszedte az útlevelét. Amaz átvette, az íróasztalához vitte, majd le­ült, s belelapozott, azután kezdte át­másolni az erre szolgáló űrlap megfelelő rovataiba az okmány adatait: a tulaj­donos nevét, az útlevél számát, kibo­csátásának idejét satöbbi. Ám egyszer­re abbahagyta a körmölést, s szemüve­gét megigazítva dörmögött néhány ért­hetetlen szót. — Nincs rendben valami? — kérdez­te Bussi, az a bizonytalan érzése tá­madt, hogy egy körözött gonosztevővel tévesztik össze. — Semmi, semmi — vágta rá gyor­san a tisztviselő, s titokzatosan mosoly­gott. Majd kezében Bussi útlevelével, az igazgatóhoz sietett, aki a terem vé­gében ült egy szélesebb íróasztal mö­gött. Jó ideig tanakodtak, tanácskoztak, egy-egy fürkésző pillantást vetve oly­kor a kereskedelmi utazó felé. Végül a tisztviselő visszajött: — Először jár itt, ebben a bankban? — kérdezte. — Igen, először. De talán valami ne­hézség. ..? — Nem, nem, semmi — tiltakozott amaz újfent, s iménti vigyor-produk- cióját is megismételte. Ezután kitöltötte az űrlapot, átnyúj­totta aláírás végett, visszavette, megint föllapozta az útlevelet, ellenőrizte a két aláírás azonosságát. Ekkor újabb kétsége támadhatott, mert megint oda­kocogott az igazgatóhoz. Bussi hiába fülelt a pult túlsó oldalán, nem értet­te a sustorgásukat („Mennyi vacako­lás négyezer líráért” gondolta közben. „Vajon mit művelnének, ha százezer­ről volna szó?”) Isten segedelmével mégiscsak visz- szatért a hivatalnok a pulthoz. Csaló­dottnak látszott amiért nem talált több indokot nyomozó-tevékenysége folytatására. Készen is vagyunk — mondta — Tessék odafáradni a pénztárhoz. — S visszaszolgáltatott útlevéllel együtt egy számcédulát nyújtott át Bussinak. Amikor sorra került, az utazó be­tolta a pénztárosnak ezt a cédulát. A pénztáros, kövér, tekintélyes férfiú, fi­gyelmesen megtapogatta a csekket, el­lenőrizte a cédula számát, Bussira san­dított, majd megint a csekkre — úgy tetszett, ő is valami titkos összefüggést keres az ember s fizetési eszköze kö­zött; végül egy különleges csupatűbé- lyegzővel átlyukasztotta a kis papír­darabot, még egy utolsó figyelmes pil­lantást vetett rá, s a mellette álló kis szekrénykébe helyezte. Mindezek után olyan ünnepélyesen, mint a monstran- ciát felmutató pap, előszedett egy pénzköteget, s a pénztárosok jellegzetes ujjcsettintgetésével és papírsurrogtatá- sával leszámolt belőle egy, kettő, há­rom, négy darab 10 000 (tízezer) lírás bankót S átnyújtotta az ügyfélnek. BESÚGÓK ELLEN Antonió Lancelotti magasrangú ál­lamhivatalnok igen-igen óvatos ember. Egy nap találkozik a minisztérium fo­lyosóján Modica főelőadóval, aki alá­rendeltje ugyan, de nem árt jóban len­ni vele, ugyanis besúgó hírében áll. — Nos, kedves Modica, mi újság, mi újság? — kérdi tőle báván kedves­kedve. — Hajaj — ingatja a fejét Modica —, jobb, ha bedugott füllel jár-kel az ember. Itt a minisztériumban mást se csinálnak a kollégák, leszedik a ke­resztvizet egymásról, ez a legfőbb mun­kateljesítmény nálunk. Lancelotti jóízűt nevet, úgy kérdi: — Aztán kiről szedik le a keresztvi­zet? — Mindenkiről, kegyelmes uram. Mindenkiről! A legbecsületesebb, a leg- tiszteletreméltöbb személyekről is. — Tán még magáról is, kedves öreg Modica barátom? — Hát persze! Persze! S még hagy- ján, ha csak engem szapulnak, én iga­zán csak amolyan utolsó kis kerék va­gyok a gépezetben. De önt is, kérem szépen, önt is, úgybizony ezt meg kell mondanom őszintén! , — Engem is? — döbben meg Lan­celotti. — Rólam mit fecsegnek? — Ugyan! Könyörgöik, ne méltóztas- sék törődni vele, csupa nevetséges rá­galom. őkegyelmessége nem bírja tovább: — Rajta, kedvesem, ki vele, végül is jogom van tudni!... Modica egy ideig még kéreti magát, aztán kiböíki: — Tudja-e kegyelmes uram, mit me­részelnek állítani, mivel feketítik ke­gyelmes uramat? Tudja, mivel? Nos azzal, hogy ön afféle elégedetlenkedő, hogy ön rendszeresen ócsárolja a nagy­főnököt, Baltazano marsallt, hogy ön a háta mögött... — Én? Én! Én, aki az életemet ad­nám Baltazanóért! Én, aki minden es­te őt olvasom az ágyban, elalvás előtti?... egy-egy fejezetet a köny­véből?. .. Modica bólogat, majd merőn a sze­mébe néz: — Nos, tudja mit mondok, kegyel­mes uram? Még ha úgy is volna is!... — Mi volna úgy? — Még ha igaz volna is, ha ön azt mondta Baltazanóról, hogy hülye alak... Édes jó istenem, dehát legyünk őszin­ték, végtére egymás közt vagyunk: hát nem az a benyomása egy idő óta ke­gyelmes uramnak is, hogy a marsal- lunk... hogy is mondjam?... Egyszó­val, hogy már nem a régi mintha nem is ő volna már... nem éppen agyalá- gyult. de... — Nem, nem, szó sincs róla! — tilta­kozik Lancelotti hevesen, s magában ezt gondolja: „aha, dolgozik a provo­kátor!” — Ellenkezőleg! — mondja. — A legutóbbi beszédei talán még reme- kebbek, talpraesettébbek voltak, mint az azelőttiek, igen, nekem úgy tetszett: még erősebbek, meggyőzőbbek, ékes- szólóbbak!... ha ez egyáltalán lehetsé­ges. .. — No, és... hogy legutóbb ellenezte Imenez miniszter talajjavítási terveze­tét? .. .na?na?... ezt is helyesli ke­gyelmes uram, ezzel is egyetért? — De mennyire! Ebben az ügyben... — s fölemeli a hangját, hogy a mellet­tük elhaladó három tisztviselő is hall­ja, miként nyilatkozik Baltazanóról —, ebben az ügyben a marsall zseniális látnoki képességének adta tanúbizony­ságát, az ország igazi érdekeit illetően! A három tisztviselő megtorpan, majd közelebb sündörög. Nagy érdeklődéssel hallgatják a beszélgetést. Azután az egyik od,alép Modicához, s átad neki egy újságot. Lancelotti öles betűket lát a szeme sarkából. A négyhasábos cím: „A Nemzeti Vég­rehajtó Tanács határozata.” Alatta pe­dig: „Az összeférhetetlenségi bizottság megfosztotta mentelmi jogától Balta- zanót. — Letartóztatása meghiúsította külföldre szökését — Imenez, az új miniszterelnök proMamációja.” Lancelotti úgy érzi, megnyílt alatta a föld, s ő menten alázuhan a poklokra. Megroggyant térddel, levegő után kap­kodva kérdezi: — Dehát maga... Mo­dica. .. tudta ezt? — Én? — mondja amaz sátáni vi- gyorral. — Én? Esküszöm, csak ámu- lok, bámulok. TOLVAJOK ELLEN Amióta a környéken három betörés történt, Fritz Martella földbirtokos szin­te rögeszmésen reszket a banditáktól. Nem bízik már senkiben, se családban, se cselédben, de még a derék házőrző kutyáiban sem. Hová rejtse a sok ék­szert, aranyat, hová? A kastély nem biztos hely. A páncélszekrényt szolgáló vaspántos láda? Nevetséges. Hosszú töprengés után egy éjszaka, anélkül, hogy bárkinek is szólna, fogja a kin- csesládát meg egy ásót s kilopakodik a házból. A folyóparti erdőbe megy, ott elássa a ládikát, jó mélyre. Ám alighogy hazaér, ékként morfon­díroz magában „Én, ostoba! Hogyan is nem gondoltam arra, hogy a frissen feltúrt föld gyanút kelthet? Igaz, arra­felé nemigen jár senki... de ki tudja: ha mégis arra téved valami vadász, s észreveszi a nyomokat?... s ha fölkel­tik a kíváncsiságát? s ha ásni kezd ő is?” Csak forog az ágyban álmatlanul, s forog az agya is, emészti a gond. Köz­ben hajnaltájt három rablógyilkos meg­felelő helyet keres, ahol elkaparhatja áldozatát, egy aranyművest, az ország­úton csaptak le rá. A folyóparti erdőbe mennek, s alig akarnak hinni a sze­müknek: micsoda szerencse! egyhelyütt egészen laza, porhanyós a talaj, nem­rég áshatott itt valaki — Isten tudja kicsoda és miért. Pillanatok alatt el­tüntetik a hullát. Következő éjjel a birtokos, emésztő nyugtalanságától hajtva, fogja az ásót, s megy vissza az erdőbe, a ládájáért: majd csak talál valami jobb rejtekhe­lyét. Javában hányja ki a puhán szer­teguruló rögöket, amikor egyszerre neszt hall a háta mögött, megfordul, hát egy tucat fegyveres közeledik felé­je, kézilámpások világánál. — Állj! Ne moccanj! — rivallnak rá szigorúan. Martella, kezében az ásóval, kővé- mered. — Mit csinálsz te itt éjnek évadján? — kérdi tőle a fegyveresek vagyis a csendőrök parancsnoka. — Én? Semmit. .. földbirtokos va­gyok ... ez itt az ®n birtokom... ások ... elástam egy ládát... a ládá­mat ... — Igazán? — vigyorog gúnyosan amaz. — Mi viszont egy halottat kere­sünk, egy hullát, egy illetőt, akit meg­gyilkoltak! És persze keressük a gyil­kosokat is. , — Mi dolgom nekem azzal a hullá­val? Ismétlen, azért jöttem ide, hogy kiássam, ami az enyém, az én tulajdo­nom. — Nagyszerű! Remek! — rikkantja jókedvűen az őrmester. Akkor hát raj­ta, jóember, folytasd a munkát, áss szépen, áss csak tovább. Hadd lássuk, mit ásol ki! SZERELEM ELLEN Most, hogy a férfi elutazott, s nem is fog jelentkezni többé, most, hogy örökre eltűnt az életéből, pontosan úgy, mintha meghalt volna. Irene nem tehet mást összeszedi minden erejét, igen fölvértezi magát mindaz­zal a lelki erővel, melyet egy nő Is­tentől kikönyöröghet, s elnyesi sorra e boldogtalan szerelemnek zsigereibe, legbensőbb bensejébe csimpaszkodó valamennyi gyökerét, indáját. Min­dig erős lány volt Irene, mindig, nem lesz hát most se gyönge. Sikerült! Nem is volt olyan bor­zasztó, mint képzelte; s olyan sokáig sem tartott. Négy hónap se telt bele, s lám, szabad, teljesen, tökéletesen szabad. Egy kicsit soványabb lett, sápadtabb, áttetszőbb, de könyebb is; a lábadozás kellemes aléltságába már bele-belelüktet olykor egy-egy bi­zonytalan, új ábránd szívdobbanása. Ö, dehát állta is a sarat, derekasan, valóságos hős gyanánt, kegyetlen tu­dott lenni önmagává)1, keményen visszautasította az emlékek csábítá­sait, pedig mily édes lett volna en­gedni nekik, elmerülni bennük. De nem, nem! Megsemmisíteni mindent, ami nála maradt a férfitól, mindent! Egyetlen tűnek sem kegyelmezni, elégetni a fényképeket, leveleket, Sze­métre vetni azokat a ruháit, melyeket a szerelem idején viselt, melyeken ott maradtak talán láthatalanul, a férfi pillantásainak nyomai, megsza­badulni a könyvektől, melyeket a férfi is olvasott s melyek így afféle titkos egyetértést, cinkosságot létesí­tettek kettőjük között, túladni a ku­tyán, mely messziről megismerte már, rohant elébe a kertkapuhoz, elhagyni a közös barátokat, de még új lakás­ba is költözni, mert egy este annak a kandallónak dőlt, mert egy reggel nyílt az az ajtó, s ő jött be rajta, mert a csengő ugyan úgy szólt to­vábbra is, mint amikor ő érkezett... mert ott érezte a férfi titokzatos je­lenlétét valrme^nyi szobában! Továb­bá : megszokni, hogy mindig másra gondoljon, belevetni magát valami ir­tózatos, testet-lelket elgyötrő munká­ba, úgy hogy este, amikor legnagyobb a veszély, mint élettelen kő zuhanjon az álom mély szakadékéba, új isme­rősöket szerezni, új társaságba járni, megváltoztatni még a haja színét is! Mindezt sikerült véghezvinnie, két­ségbeesett erőfeszítéssel, de sikerült, nem 'hagyott b'etömeüenül egyetlen szűk hasadékot sem, melyen az em­lék beszivároghatott volna. Végbevit­te hát. Túl van rajta. Meggyógyult. Most reggel van, Irene munkába in­dul szép, égszínkék ruhájában, me­lyet épp az imént küldött haza a sza­bónője. Egészségesnek érzi magát, s olyan fiatalnak, tisztának, üdének, mint amikor tizenhat éves volt. Tán még boldog is? Majdnem. Ám az egyik szomszéd házból né­hány taktusnyi zene hallatszik át hir­telen. Valaki rádiózik ott vagy föltett egy lemezt, s kinyitottak egy ablakot. Kinyitották azt az ablakot, majd rög­tön be is csukták. Ennyi elég volt. Hét-nyolc ütem, nem több, valami régi sláger kezdő­motívuma. Az Ű kedvenc dala; Ej, Ire­ne, bátorság, csak nem fog ki rajtad ilyen szamárság... siess a munkába, szaladj, meg ne állj, nevess! De ott érzi már mellkasában a borzalmas űrt, ott tátong már benne a feneket­len szakadék. A szerelem, ez a külö­nös ítélet, hónapokig alvást színlelt, hagyta, hogy Irene hamis ábrándokba ringassa magát. S most elegendő volt egy semmiség, hogy elszabaduljon a pokol. Odakint berregnek, erre-arra futkároznak a kocsik, az emberek él­nék, nem tudják, hogy előszobájának ajtaja mögöt egy nő fekszik a padlón, akár egy megvert, megbüntetett gye­rekes új ruháját szaggatva magáról zokog, zokog elveszetten. Ö, a férfi, messze van, többé soha nem jön visz- sza, s hiábavaló volt minden. Telegdi Polgár István fordítása EUGÉNE GUILLEVIC VERSEIBŐL Egyenes vonal Neked legalább Nincs problémád. Azt hiszed, magadtól eredsz Minden helyen, mi tőled van, Kockáztatva, hogy Múltad elfelejted, Ugyanazon a helyen. És még azt sem tudod, Hogy két részre szeled Azt, amin áthaladsz, Csak mész mit sem tanulva, Soha semmit sem adsz. Ellipszis Ne ámítsd magadat: Jól tudom, hogy nem könnyű Tartani egyensúlyod, E nyomással szemben Szabálytalan külsőd Minden egyes pontján. Hiszen nincs hely bensődben, Amire támaszkodnál, S tépelőüsz, hogy egész Pályádon állsz-e még Két középpont közt, mik nem ismerik, Vagy vonzzák egymást. Párhuzamos vonalak Megyünk, tágas a tér, Kerüljük egymást, S szólnánk egymáshoz. De amit mondanánk, A másik tudja már, Mert születésünk óta Szürkítjük, elfelejtjük Ugyanazt a kalandot. Találkozunk álmunkban, Szeretjük, kitöltjük egymást. Nem is megyünk tovább, Csak a másikban s önmagunkban. Kör Aki felszíned Mélysége vagy, Olyan mélység, amely A felület Szintjére épült, És nem menekül Egy térfogatba sem. Teljesen egész vagy A mélységben, A nem mozgó jövés-menésben, Amely táplál. Benned van minden Pont mélysége a többi Pontokért, amelyek körré formálnak. A legyűrt Unalom. Pont Talán nem vagyok csak két vonalnak A gyümölcse, mik találkoznak. Nincs semmim. tgy mondják: pontból indulsz, Pontba érsz. Mit sem tudok róla. De ki fog Letörülni? Gömb Szeretlek, mint napjaimnak. Mint lezárt tekintetemnek Megszokott terét. Benned a helyem, Benned vagyok, Építkezem. Benned van, Amit szeretek, akit szeretek, Néhány bánatom. Benned van a csend, Benned az idő, Melyet gyűjtök, összefoglalok. Kilépni belőled Annyi, mint nem lenni itt. Nem létezni többé. Tóth István fordításai Összeállította: őri Zoltánné

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom