Szolnok Megyei Néplap, 1977. november (28. évfolyam, 257-281. szám)

1977-11-13 / 267. szám

IO

SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP

1977. november 13.

G

Iparfejlesztés es üzemnagyság

fl nemzetközi és a hazai közgazdasági, ipargazdaság-irodalomban a legutóbbi időkig- viszonylag kevéssé vizsgálták az üzemnagyság szerinti iparfejlesztést. A kis- és középüzemek kategóriája a közvéleményben és a szakemberek egy részénél is gyakran összeolvad a kisipari termelés fogalmával.

Az üzemek méret szerinti kategorizálásánál a létszám szerinti csoportosítás — habár ez is jellemző — nem mindig tükrözi a technológiai felszereltséget, a termelés jellegét, korszerűségét. Az optimális üzemnagyságot véleményem szerint befolyásolja:

— a mindenkori technikai, technológiai, szervezési színvonal;

— a területi munkamegosztás, az üzemi környezet, s ezen belül a nyersanyagellátási és késztermék-fogyasztási helyzet;

— a koncentráció, a spe- cializáció szükségessége.

A kedvezőnek ítélt üzemnagyságok napjainkban növekvőben vannak. A legtöbb alapanyagtermelő ágazatban — még a „monopolhelyzet” kialakulása árán is —' csak a koncentráció igen magas fokán lehet a versenyképességet biztosítani. Ám ennek is van ésszerű határa, amely elsősorban a hatékonyságtól függ. Ez pedig gyakran jobban elérhető korszerű technológiával, jó technikai színvonallal rendelkező kisebb, vagy közepes méretű üzemekben.

Problémát jelent, hogy amíg az optimális üzemnagyság megítélésére rendelkezünk többé kevésbé megbízható számítási módszerekkel, addig ilyenek az irányított egységek számára, szerkezetére még nem alakultak ki. Szükséges a termelés optimális koncentrációjára törekedni és ennek feltételeit a vállalati szerkezet oldaláról is megteremteni. Nem bizonyos azonban, hogy a vállalati kereteket nem lehet ennél szélesebben megszabni, és például több gyártási folyamatot és gyártmányt egy vállalatba tömöríteni. Az optimális vállalat- nagyság kritériumai tehát nem feltétlenül egyeznek meg az optimális üzemnagyság kritériumaival.

Gazdaságunkban a kockázat végső soron a társadalomé és ezen nem változtat az sem, hogy egy vállalat keretében az esetleges kockázati veszteségeket más tevékenység kompenzálja.

A specializált — gyakran kis- és középüzemek gazdaságos működését az optimális üzemnagyságon és kapacitás-kihasználáson kívül az is előmozdíthatja, hogy rendszerint rugalmasabbak, mozgékonyabbak, mint a nagy vállalat. Az ilyen vállalatok hiánya rákényszerítheti a nagyvállalatokat a nem specializált, gyakran igen drága termelésre.

A vállalati szerkezet jelentős befolyásoló tényezője a területi fejlesztés is. Megyénkben az elmúlt 10 évben jelentős eredményeket értünk el a vidék iparosításában. A vállalati szerkezet szempontjából lényeges kérdés, hogy a vidéki telepítések önálló vállalat létesítésével valósulnak-e meg, vagy meglévő vállalatok üzemegységeket telepítenek vidékre, amelyek megmaradnak a vállalat keretében és irányítása alatt. Az adott feltételek között ez is mérlegelés kérdése. Nem viszi előre ugyanis a vállalati szerkezet korszerűsítését véleményem szerint az a sajnos korábban nálunk is előfordult gyakorlat, hogy az elavult berendezések Budapest helyett másutt működnek, függetlenül attól, hogy a vállalati keretek módosulnak-e.

A gazdaságirányítási rendszer és a vállalati struktúra között kölcsönös és bonyolult

az összefüggés. Ennek megfelelően konkrét gazdaság- irányítási rendszerhez eltérő, vállalati összetétel is rendelhető. A vállalati struktúra azonban visszahat az irányítási rendszerre.

A hatékonyság javításában az utóbbi időszakban értünk el eredményeket, de megállapíthatjuk, hogy a hatékonyság kívánatos és lehetséges javulása még nem következett be. Ennek legfontosabb okait a következőkben látom:

— a korábbi vállalati összevonások nem eredményezték párhuzamosan a termelési koncentráció és speciali- záció növekedését;

— erősödött ugyan a köz- gazdasági gondolkodás, de a vállalat szerkezete fékezte az igazi tényezők fokozott kibontakoztatását ;

— nehéznek bizonyult a jobb munkára ösztönző érdekeltségi viszonyok kialakítása;

— több vonatkozásban ellentmondás keletkezett a gazdasági rendszer és a vállalati struktúra között.

A termelési koncentráció nem kielégítő fejlődése ösz- szefügg azzal is, hogy az anyagi eszközöket elsősorban bővítésre használták fel. A gazdasági kényszer sem volt elég erős arra, hogy a vállalatokat a koncentráció és specializáció fokozására, termelési költségeik csökkentésére szorítsa. A gazdaságosság — ezt igen nagy eredménynek tartom — előtérbe került ugyan, de a vállalati központoktól távoleső

gyáregységekre ez már kevésbé vonatkozik.

A napjainkig kialakult ipari koncentrációnak — minden ellentmondása ellenére — pozitív vonása, hogy megteremtette a szükséges feltételeket az ipar gyors- ütemű fejlesztéséhez.

A fogyasztási — eisősor.......— bán a közv

etlen létfenntartási — cikkeket, élelmiszereket előállító ágazatokban szoros kapcsolat észlelhető az ország területe és a fontosabb élelmiszeripari ágazatok koncentrációs színvonala között. A viszonylag nagytömegű nyersanyagokkal dolgozó élelmiszeripari üzemeket általában a mezőgazdasági nyersanyabázis közelébe telepítik. A közvetlen napi fogyasztást szolgáló élelmiszer- ipari cikkeket előállító üzemekre pedig többségében a fogyasztói körzetekhez kapcsolódó, kis- és középüzemi nagyságrendű egységek a jellemzőek.

Nézetem szerint a szükségletekhez való rugalmas alkalmazkodás, a gazdag termékválaszték biztosítása, stb. szükségessé és gazdaságossá is teszi — a megfelelő korszerű technológiával, termelőberendezésekkel ellátott — kis- és középüzemek nagyobb arányú fenntartását, elsősorban a fogyasztási cikkeket gyártó ágazatokban és a lakossági szolgáltatás területén.

Bálint Ferenc

a megyei tanács vb ipari osztályának vezetője

Ráfizetésből nem lehet megélni

szövetkezeti építőipar gyengélkeA

dik. Hogy miért? A diagnózist a megye legjobb szakemberei próbálták és próbálják megfogalmazni több-kevesebb sikerrel. Megállapításaik jórésze annyira igaz, hogy szinte közhelyszerűen hangzik: csökkent — közel 10 százalékkal — a fizikai munkások száma, romlott a hatékonyság, nagyfokú a dekoncent- ráltság, alacsony a szervezés és vezetés színvonala, stb. stb.

Megint másban látja a bajok gyökerét a szövetkezetek operatív irányítását végző, munkájukat hivatásszerűen elemző szakemberek csoportja. Szerintük az eszközszegénység vitte „romlásba”, az 1976-os mélypontra az egykor ütőképes kisipari társulásokat. Tudniillik a ma alkalmazott technológiák többsége drágább, eszközigénye- sebb, mint a hagyományos. Magyarán szólva, tehát újabb befektetés, pénz kell. Egyebek között abból a 4 milliárd forintból is, amit a kormányzat a közelmúltban jóváhagyott az építőipar fejlesztésére.

Ennek — az egyébként nagyon is logikus érvnek — az mond ellent, hogy a szóban- forgó négymilliárd és más lehetséges támogatásból is azok részesülhetnek — és csakis azok, — akik okosan, célszerűen, vagy ahogy mostanában mondják, hatékor nyan tudják felhasználni a támogatást. Márpedig ez aligha mondható el a Szolnok megyei építőipari szövetkezetekről. Tavaly például 100 forint értékű állóeszközre mindössze 22 forint nyereség jutott, szemben az országos építőszövetkezeti 56 forintos átlaggal. Árbevételük minden 100 forintjából 5 forint volt a nyereség, országosan 11. De ez az öt forint is három szövetkezet érdeme, (a jászságié, a szolnokié és a tiszaföldvárié). Azok eredményei nélkül ugyanis 100 forint kiszámlázott árbevételre nem nyereség, hanem éppenhogy veszteség jutott.

Márpedig ráfizetésből nem lehet megélni, s az sem járható út, hogy a központi támogatást olyan szervezetnek ítéljék, melyek nem tudják elérni, hogy a forint „megfiadzon” náluk.

A polémia tehát adott és a szakemberek pontos diagnózisát követő „javaslat” sem kiforrott, egyértelmű még. Egy biztos, hogy a meglévő építő szervezeteket fenn kell tartani és a lehetőségekhez képest fejleszteni. A megye feszítő építőkapacitás gondjait nyilván nem lehet tetézni azzal, hogy az életképtelen, vagy annak látszó vállalkozások feje felett meghúzzák a lélekharangot. A szanálások után olyan intézkedéseket kell tenni, hogy a meglévő szövetkezetek alkalmasak legyenek a felújítási,

fenntartási munkákra és a meghatározott számú lakás felépítésére.

És hogy milyen intézkedésekről van szó? Ezt summázni bajos lenne. Már csak azért is, mert szövetkezetenként más és más „gyógyírtól” várnak eredményt. Erősen elkülönülnek egymástól a számszaki és építéselméleti elemzések alapján született javaslatok és a napi gyakorlati tapasztalatokból leszűrt következtetések is.

Az utóbbiak mellett főleg a szövetkezetek elnökei és műszaki vezetői kardoskodnak. Szerintük a középblokkos épületeket nem célszerű kivitelezni, mert ez már lényegében elavult technológiát jelent. A nagy- blokkhoz és a házgyári elemek felhasználásához nincs felszereltségük. Ellenben várják az illetékesektől egy olyan eljárás (öntött technológia) kidolgozását, amit egyöntetűen, a munkaerőhelyzetet is figyelembe véve vállalni tudnának. Azután várják az olyan gazdasági műszaki normák kidolgozását, amelyekbe ők is „beleférnek”. A jelenlegi állapotok szerint a szövetkezetek ugyanannyit kapnak például egy istálló vakolásáért, mint egy lakásért, holott a minőségi követelmény és a munkaigény is más.

A gazdaságos működés, a hatékonyság néha apró dolgokon múlik. Az egyik, szövetkezet vezetője elmondta, hogy a rendelő türelmetlensége miatt nyers épületbe kényszerültek berakni a parkettát: a következmény az lett, hogy 42 lakásban kellett felszedni, mert átnyirkosodott és felpúposo- dott. A kár közel félmillió forint. Gyakori, hogy a 45-ös darukkal 1 veder maltert emelnek, csakhogy az üzemóráját lekössék, mert ez előírás. Célszerűnek látnák — csakúgy mint régebben — egy géptársulás megalapítását, mely közép- és kisgépekkel látná el a munkahelyeket. Többen javasolják a szakosodást beruházási és javítási, illetve fenntartási munkákra, sőt szóba került más helyen az is, hogy területileg egységes építőszervezetek létrehozása biztosítaná az elvárt hatékonyságot, a jó eszközkihasználást.

ulajdonképpen minden elképzelés

T hasznos, ha hozzáértéssel mérlegelik előnyeit és hátrányait, s természetesen a megvalósítás anyagi lehetőségeit. A döntések — csakúgy mint más ágazatban — nehezek és bonyolultak. Végső soron azonban segítenek a „gyengélkedőkön”, s talán talpra is állítják ő{cet. Az utóbbi időben több biztató jele is mutatkozik ennek.

Palatínus István

Árkalkulátorok magukra hagyottan

A vállalati árpolitika hatása a termelőre és a fogyasztóra

Az 1977. évi népgazdasági terv — az előző évhez képest — maximum 3,8—4 százalékos fogyasztói — árszínvonal növekedést irányzott elő. Az árszínvonal növekedése másként jelenik meg a fogyasztó érdekstruktúrájában, mint a termelőében annak ellenére, hogy a termelő fogyasztó is egyben. Ez az oka annak, hogy másként viselkedik termelőként, mint fogyasztóként.

A megoldás, hogy termelőAz eszköz

A Kislexikon gazdasági figyelőnk mai témájához kapcsolódik. Esetenként nem egyetlen fogalmat vagy kifejezést magyaráz, hanem kitér az összefüggésekre is. \

Az eszköz szócska meglehetősen elterjedt a köznapi beszédben s jelentése általában ökonómiai változatban sem ismeretlen. Legfeljebb fülsértő vagy éppen megmosolyogtató, ha szokásos elöljáróival együtt említik. Az állóeszköz, illetve a forgóeszköz valóban kínos szócsinálmány, de ez- időszerint jobb nincs. A gazdasági ügyek iránt érdeklődő emberek jórészt tudják, hogy nagyjából az álló és forgó tőkerészről van szó. Pontosabban ezek tartalmi változásairól, tekintve hogy a gazdálkodás befektetései most máshonnan erednek, mint á tőkés vállalások korában.

Az eszköz a befektetésnek az a része, mely a termeléshez felhalmozott anyagot, gépeket, berendezéseket, épületeket jelenti. A forgóeszköz az anyagok, a még raktárban lévő késztermékek, a gyártásban lévő félkész- és befejezetlen termékek forintba átszámított értékét, melyet készletnek neveznek. További eszköz, forgóeszközelemiek a folyószámla (ismertebb nevén egyszámla) követelések, a vevők tartozásai. És hogy miért „for- gó”eszközök? Azért, mert az ezekre fordított pénz egy gyártási periódus, legkésőbb egy év alatt megtérül. És ha nem, akkora mérleg eszköz oldalán szerepel még egy tétel, amit veszteségnek neveznek.

Újszülöttnek számít az eszköz szócsaládban az „eszköz minimum” időszak, ami egy napári napot vagy negyedévet jelent amikor a vállalat viszonylag a legkisebb készletet tartja, követeléseinek többségét behajtja és egyszámlaegyenlegét igyekszik lecsökkenteni. Ez azért érdekes, mert a pénzügyminiszter rendelete értelmében a két egymást követő eszközminimum összehasonlítása alapján köteles a vállalat kiegészíteni „forgótőkéjét” legalább olyan mértékig, hogy fedezni tudja a tervezett mértékű

termelési, anyagi igényét.

Ez főleg akkor jelent gondot, ha növekszik a vállalkozás terjedelme, vagy a termelt áru egy része nem talál vevőre. A tőke kiegészítés az előző évi nyereségből, illetve az abból származó fejlesztési alapból történik. És ha nem elég. akkor folyamodik a vállalat hitelért, állami * vagy tanácsi támogatásért..

Növekszik a tőkeigény gkkor is, ha az áruk árszínvonala esik, a gyártmányösszetétel úgy változik, hogy több anyag, berendezés kell hozzá, emelkedik az önköltség, a szervezetlenség károkat okoz stb. Éppen ezért a tőkekiegészítés, a „forgóalap feltöltés” a legbonyolultabb pénzügyi műveletek közé tartozik, hitelt és más támogatást ilyen célból csak alapos vizsgálat után adnak és akkor sem mindig.

Az állóeszköz nem okoz ilyen bonyodalmakat. Ezek az épületek, gépek, berendezések, melyek többségét az alapításkor bocsátották a vállalat rendelkezésére. Bővítésükre, pótlásukra általában a fejlesztési alap szolgál. A teljes rekonstrukció többnyire állami költségvetési forrásokból történik.

ként olyan tervszerűen, tudatosan kialakított koncepciókat kapjon, vagy készítsen, hogy rákényszerüljön az árkérdések komplex vizsgálatára, ezen belül a fogyasztói látásmódra is. Gyakorlatilag ezt a célt szolgálná a ma még sok esetben hiányzó, vagy kiforratlan módszerekkel készült vállalati árpolitika, illetve árterv.

Az utóbbi két évben végzett árellenőrzések tapasztalatai szerint a megyei tanács árhatósági hatáskörébe tartozó vállalatok és szövetkezetek csupán harminc százaléka rendelkezik az árpolitikai koncepcióval, illetve ártervvel.

Valamennyi árterv alapvető fejezete a nyereségdifferenciálási terv, amit azt bizonyítja, hogy a gazdálkodó szervezetek nem elsősorban a népgazdasági árpolitikai koncepciók megvalósításának helyi lehetőségeit vizsgálják, fogalmazzák meg, hanem figyelmüket termékeik árvetésbe beépített nyereség igazolására összpontosítják. (Ez összefügg a tisztességtelen haszonról szóló rendelkezéssel.)

A gazdálkodó egységek árpolitikájának gyakorlati érvényesüléséről — az előzőekben jelzettek miatt — csak szűk körben beszélhetünk, ugyanis több helyütt még az árterv szükségességét is kétségbe vonják, kidolgozását pedig csak az ellenőrzés számára tartják célszerűnek.

A vállalati árpolitika lehetővé teszi, hogy az árkialakítást, ármagatartást tervszerű, tudatos keretekben tartsák az árakra ható tényezők felmérésének és elemzésének birtokában. A társadalmi elvárásoknak megfelelő vállalati árpolitika kényszeríti a termékek áralakulását befolyásoló tényezők vizsgálatát, a tervezett árváltozások a forgalomra gyakorolt hatásának felmérését, a termékek tényleges költségeinek az előkalkulációval való egybevetését.

Ennek a követelménynek a teljesítése a vizsgált gazdálkodó egységeknél tapasztalataink szerint még hosz- szabb időt igényel. Jelenleg ugyanis döntő többségüknél az ármunka a termékek árvetéseinek kidolgozásában, esetleg még az utókalkuláció elkészítésében merül ki. Az ármunkával foglalkozó szakemberek általában „magára hagyottan” dolgoznak.

Az oly kívánatos tudatos, megalapozott vállalati áralkalmazásnak és ármagatartásnak alapvető feltétele e mostohán kezelt munkaterület „felkarolás*”, szervezeti, személyi feltételeinek biztosítása.

A probléma időszerűségét tények igazolják. Az ellenőrzött megyei vállalatok, szövetkezetek negyven százalékánál még mindig kizárólag a főkönyvelő foglalkozik az árkérdésekkel. Hasonló

arányban kapcsolt munkakörben, másodlagos, kiegészítő feladatként szervezik az ármunkát a termelő egységek. A gazdálkodó szervezeteknek mindössze egyötödében van kifejezetten árkérdésekkel foglalkozó dolgozó, de ezek közül sem rendelkezik mindenki árkalkulátori, illetve árszakértői képesítéssel.

Fenti problémák megszüntetését sürgetővé teszik a közeljövőben életbe lépő szabályozó módosítások is — többek között a szabad áras termékek körének bővülése — melyek megkövetelik az ártervezés alapjainak megteremtését, módszereinek, eszközeinek tökéletesítését a tervezett árszínvonal védelme érdekében.

Nagy-Kórsa Márta

Az oldalt összeállította: Palatínus István