Szolnok Megyei Néplap, 1977. november (28. évfolyam, 257-281. szám)

1977-11-13 / 267. szám

1977. november 13.

Szolnok megyei néplap

9

M. Mokkái Piroska fametszete

Román költők Tudor Arghezi:

FELIRAT

Hallottam, hív a csobbanó folyó, s így esdekel:

Jöjj, jöjj velem.

S nem mentem el.

Hallottam, parton szembe fű a szél, s így esdekel:

Jöjj, jöjj velem.

S nem mentem el.

Láttam, gyors-szárnyú sólyom száll felém, s így esdekel:

Jöjj, jöjj velem.

S a sólyommal sem mentem el.

S mentek nyugatnak, mint akiknek sietni kell,

a szél, sólymok, folyók és csillagok, s elhaladtak mellettem, el.

Lucián Blaga:

HIDEG AJKAK

Alomba hullt a rét. A bokrok szempilláiról

fénykönny gyűl tündökölve:

jánosbogár.

A felhősávos hegytetőn megnő a hold.

Éjszakám feléd nyújtja őszies kezét, s zöld jánosbogarak fényéből gyűjtöget a szíved számára mosolyt.

Jéggé fagyott szőlő a szád.

Csak a hold finom karéja lehet olyan nagyon-nagyon hideg — ha csókolhatná valaki — mint ajakad.

Közel vagy. Itt.

Hallom az éjben pillád rebbenéseit.

Ion Pillát:

AZ IDŐ

Megállítottam én réti víz futását malom-zuhogónál, hol égerfa nőtt; víz remegő színén nyári nap múlását, habon játszadozó napfény ragyogását, derült éjszakákat, holdat csillagárban a lelkembe zártam — nem állíthattam meg a futó időt.

Tenyerembe fogtam fecske fiókáját, s éreztem szívét, a riadtan verőt; öleltem karommal szerelmek csodáját... Egy-őszi madárkát, bús szerelmet, árvát gyűjtöttem mint lombot dérütött határban, s a lelkembe zártam — nem tarthattam vissza a szálló időt.

Megőriztem eszmét, mondást, tréfaszókat,

mosolyt, megbocsátót, jajt is, hördülőt;

névtelen sok arcot, sokféle valókat,

útamba jövőket s tovaillanókat

magamba gyűjtöttem mind, amerre jártam,

s a lelkembe zártam —

nem állíthattam meg a futó időt.

ISZAAK

BÁBEL

1894—1941

Iszaak Bábel a szovjet irodalom egyik legeredetibb tehetsége. A rendkívül tömör, pár oldalas novella mestere volt. Elbeszélései erőteljes vonásokkal felvillantott jiil- lanatképek a forradalom előtti Odessza és a Bugyon- nij vezette I. Lovashadsereg életéből.

Odesszában, a Moldovan- kának nevezett zsidónegyedben nőtt fel. Apja kiskereskedő volt, nagyapja nagy kultúrájú, de szabadszelle- műségéért elcsapott rabbi. A családban őrzött ősi hagyományok, a színes keleties kikötőváros mozgalmas élete, romantikája nagy hatással lehettek a gyermek Bábel alakuló képzeletvilágára.

Gimnáziumban, később kereskedelmi iskolában tanult. 1916-ban Gorkij Letopisz című folyóiratában jelentek meg első elbeszélései. Bábel nagy melegséggel, hálával emlékezik meg fogadtatásáról s Gorkij tanácsairól, aki elküldte őt „a nép közé” tapasztalatokat szerezni.

Ezután számtalan foglalkozást megpróbált. Volt nyomdász, ' riporter, élelmiszerbegyűjtő, majd 1920-ban részt vett az I. Lovashadsereg lengyelországi hadjáratában.

1923-ban kezdett ismét írni. Elbeszéléseit a következő évben Majakovszkij folyóirata, a Lef kezdte közölni. írásai „elbűvölték és elképesztették” olvasóit különös szépségükkel: „mivel ezekben az elbeszélésekben pazar színvilág és zene volt; a szavak csodálatosan súlyosak és fontosak voltak, egyetlenegyet sem lehetett kihagyni közülük; volt ezekben az elbeszélésekben magasztos, tragikus elem és a mosoly isteni ajándéka; és az erős szenvedély, amikor úgy érezzük — az író belesápadt, mikor írta. .. Elképesztettek, mert mindez rendkívül tömény volt — mint az eszencia, őszinte a kegyetlenségig, a párbeszédek és epizódok sebként vésődtek emlékezetünkbe”. (Vera Panova.)

A novellák 1925-ben Lovas- hadisereg címmel önálló kötetben is megjelentek. Alaposan felkavarták a közvéleményt, sokan — köztük maga Bugyonnij — támadták is az írót, aki nem szépítette a valóságot; megrázó erővel ábrázolta a vöröskatonák hő- §jességét, de nem leplezte el, hogy a háborúval felesleges vérontás, kegyetlenség és az emberi érzések eldurvulása jár együtt. Gorkij nyílt levélben kelt Bábel védelmére. A Lovashadsereget húsz nyelvre fordították le, az író neve messze eljutott az ország határain túl is.

A harmincas években kevesebbet írt: néhány novellát, forgatókönyvet, két befejezetlen regényt. 1939-ben koholt vádak alapján letartóztatták. Két évvel később, büntetőtáborban halt meg. Közel húsz éves mellőzés után eljött műveinek reneszánsza, s ma már Bábelt általánosan a szovjet irodalom egyik nagy klasszikusaként tartják számon.

R. I.

A LEVÉL

íme egy hazaírt levél, amelyet expedíciónk küldönce, a fiatal Kurgyukov diktált nekem. Megérdemli, hogy ne menjen feledésbe. Leírtam minden szépítés nélkül, s az igazsághoz híven, szó szerint adom tovább:

„Szeretett anyám, Jevdo- kija Fjodorovna. Levelem elején sietek tudatni, hogy Istennek hála élek és egészséges vagyok. Ugyanezt szeretném hallani magukról is. Mélyen a nyirkos földig hajolva tiszteltetem magát, meg ... (Itt a rokonok, keresztanyák, keresztapák felsorolása következik. Ezt elhagyjuk, S rátérünk a második bekezdésre.)

Szeretett anyám, Jevdokija Fjodorovna Kurgyukova. Sietek tudatni, hogy Bugyonnij elvtárs vörös lovashadseregében vagyok. Itt van a maga komája is, Nyikon Va- sziljics, aki most igazán vörös hős. Ide vettek engem a politikai osztály expedíciójához, mi visszük szét az arcvonalba az irodalmat meg az újságokat, a moszkvai „Iz- vesztyijá”-t, a „Pravdá”-t meg a mi szívünkhöz nőtt, kérlelhetetlen „Vörös Lovas”-!, mert az arcvonalban minden egyes harcos ezt akarja olvasni, és olvasása után hős lélekkel szabdalja a lengyel slachtát, így nagyszerűen élek Nyikon Vaszil- jics mellett.

Szeretett anyám, Jevdokija Fjodorovna, küldjön mindent,, amit csak lehet, ami csak erejéből telik. Kérem, ölesse le a tarka hízót, s küldjön nekem csomagot Bugyonnij elvtárs politikai osztályára, Vaszilij Kurgyukov címére. Nap nap után üres gyomorral fekszem le aludni, s ruhám sincs, úgyhogy szörnyen fázom. írja meg, mi van Sztyopa lovammal, él-e még, vagy sem, arra kérem, gondozza, és írjon róla, biceg még, vagy abbahagyta? No meg rühes-e még a mellső lába, megpatkolták-e, vagy sem? Szeretett anyám, Jevdokina Fjodorovna, arra kérem, mindenképp mossa meg gyakran a mellső lábát azzal a szappannal, amit otthagytam a szentképek mögött, s ha apám elhasználta volna a szappant, úgy Krasznodarban vegyen belőle, és Isten nem hagyja el. Azt is elmondhatom, hogy errefelé nagy a szegénység, a parasztok lovastól elbújdostak az erdőkbe a mi vörös vitézeink elől, s látszik, a búza kevés itt errefelé* ami van, az is apróra nőtt, úgyhogy nevetünk is rajta. A gazdák itt rozsot meg zabot vetnek. A komló itt karókon nő, úgyhogy igen rendes, s ebből itt házisert főznek.

Másodsorban sietek levelemben megírni, mi lett apámmal, s hogy már épp egy éve, hogy halálra kaszabolta édes öcsémet,

Fjodor Tyimafejics Kurgyukovot. Pavli- csenkó elvtárs vörös dandárja Rosztov ellen támadott, amikor sorainkban árulás ütött ki. Apám ebben az időben Gye- nyikinnél volt századparancsnok. Azok, akik látták, azt mondták, hogy épp úgy viselte mellén az érmeket, mint a régi világban. Hát abból az árulásból kifolyólag valamennyiünket elfogtak, és Fjodor Tyimofejics bátyám apám szeme elé került. Apám erre karddal nekirontott, és kiabálva, te aljas vörös kutyája, kurafi, és mindennek lehordva kaszabolta mindaddig, amíg Fjodor Tyimofejics bátyám el nem pusztult. Akkor írtam is magának, hogy Fe- gyát eltemették, de ott fekszik kereszt nélkül. De apám elkapott a levéllel, és rám mordult: Ti az

anyátok fiai vagytok, rája ütöttetek kurafiak, éntőlem járt hasasan anyátok, és még meg is hasasítom, az életem úgyis tönkrement, de az igazságért kiirtom a családot is, ha kell, és még sok ilyet mondott. Annyit szenvedtem tőle, mint Jézus Krisztus, a megváltó. Csakhogy hamarosan megszöktem apámtól, és elvergődtem a csapatomhoz, Pavlicsenko elvtárshoz. A dandárunk parancsot kapott, hogy vonuljon Voro- nyezsbe, ott majd kiegészítik. Kaptunk is ott utánpótlást, meg lovakat, tarisznyát, pisztolyt és mindazt, ami jár. Voronyezsről megírhatom, szeretett anyám, Jevdokija Fjodorovna, hogy ez nagyon szép város, nagyobb mint Krasznodar, igen szép emberek lakják, és a folyóban lehet fürdeni. Naponta két font kenyeret kaptunk, fél font húst és elegendő cukrot, úgyhogy reggelenként édesen ittuk a teát, vacsoránál is, és elfeledkeztünk az éhségről, délben pedig Szemjon Tyimofejics bátyjához mentünk palacsintát vagy sült libát enni, utána meg lefeküdtünk pihenni. Abban az időben valameny- nyi ezred Szemjon Tyimofe- jicset akarta parancsnoknak, mert olyan elszánt ember volt. És Bugyonnij elvtárstól is megjött a parancs, adtak neki két lovat, jó ruhát, egy külön szekeret a holmijának, aztán a Vörös Zászló-rendjelet, engem meg úgy tekintettek, mint az öccsét. Mostanság, ha valamelyik szomszéd bántaná, hát Szemjon Tyimofejics könnyen lekaszabolhatja. Aztán elkezdtük hajkurászni Gyenyikin tábornokot, sok ezret lekaszaboltunk belőlük, bekergettük a Fekete-tengerbe, de apámat sehol sem láttam, pedig Szemjon Tyimofejics keresett, kutatott utána minden állásban, mert hát nagyon sajnálta Fegya bátyámat. De hát, szeretett anyám, jól ismeri apámat meg annak makacs természetét, s tudja, mit csinált — szemtelenül vörös szakállát hollófeketére festette, s ott járt-kelt Majkop városában civil ruhában, úgyhogy a lakosok közül senki sem tudta, hogy ő börtönőr volt a régi rendszer idején. De hát az igazság csak kibújik a zsákból, s a maga komája, Nyikon Va- sziljics véletlenül meglátta egyik lakos házában, és mindjárt levelet írt Szemjon Tyimofejicsnek. Lóra kaptunk, s megtettünk vagy kétszáz versztát, én, Szenyka bátyám meg a falubéli önkéntes fiúk.

S hát mit láttunk Majkop városában. Azt láttuk, hogy a hátország nem érez együtt a fronttal, körös-körül árulás, tele zsidókkal, akár a régi rendszer idején. Szemjon Tyimofejics Majkop városában jól hajba kapott a zsidókkal, akik nem akarták kiadni apámat, és börtönbe

csukták lakat alá, mondván, hogy parancs jött arra, hogy a foglyokat nem szabad lekaszabolni, majd mi magunk elítéljük, ne féljetek, megkapja a magáét. De hát Szemjon Tyimofejics nem hagyta a dolgot, megmutatta, hogy ezredparancsnok, és Bugyonnij elvtárstól kapta a Vörös Zászló-rendjeleket, fenyegette, hogy mindenkit le- kaszaból, aki elvitatja tőle apámat, és nem adja ki neki, s épp így fenyegetőztek a falumbéli fiúk is. Alighogy Szemjon Tyimofejics megkapta apát, nekiestek a korbáccsal, aztán'felállították a harcosokat az udvaron hadirendbe, ahogy illik. Ekkor Szenyka apámnak, Tyimofej Rogyionicsnak vizet löttyin- tett a szakállára, s a szakáll- ról lecsurgott a festék. Szenyka megkérdezte apámat:

— Jól érzi magát a kezeim között, apám?

— Nem — mondta apa —, biz ez keserves.

Ekkor Szenyka megkérdezte :

— Hát Fegyának, amikor lekaszabolta, jó volt a maga kezei között?

— Nem — mondta apám —, keserves volt Fegyának.

Akkor Szenyka megkérdezte :

— Arra gondolt-e, apám, hogy magának is keserves lehet?

— Nem — felelt apám —, arra én nem gondoltam, hogy nekem is keserves lehet.

Ekkor Szenyka az emberek felé fordult, és így szólt:

— Azt hiszem, ha én az övéik kezébe kerülök, nem lesz irgalom számomra. — Most pedig, apám, végzünk magával...

Apám, Tyimofej Rogyio- nics utolsó szavakkal lehordta Szenykát, nem átal- lotta anyánkat meg a Szűzanyát trágár szavakkal emlegetni, Szenykát képen vágta, Szenyka pedig kiküldött az udvarról, úgyhogy szeretett anyám, Jevdokija Fjodorovna, nem írhatom le azt, hogyan végeztek apánkkal, mert hát kiküldtek az udvarról.

Ezután Novorosszijszk városába küldtek állomásozni. Erről a városról elmondhatom, hogy emögött nincs már semmilyen szárazföld, csak víz, a Fekete-tenger, és ott maradtunk egészen májusig.

Maradok szeretett fia Vaszilij Tyimofejics Kurgyukov.

Anyám, gondozza jól Sztyopkát, az Isten majd megfizeti.”

— Kurgyukov — kérdeztem a fiút —, dühös természetű apád volt?

— Nagy kan volt az apám — válaszolt komoran.

— S anyád jobb?

— Anyám, az megjárja. Ha akarod, nézd, itt a családunk. .. Egy töredezett fényképet nyújtott elém. Ott volt rajta Tyimofej Kurgyukov, vállas, egyensapkás börtönőr, fésült szakállal, merev, kiálló pofacsontokkal, színtelen és értelmetlen, szikrázó tekintettel. Mellette egy bambusznád székben ült egy apró parasztasz- szony ingvállban, betegesen átszellemült és félszeg arcvonásokkal. S a szánalmas vidéki fénykép virágokkal és galambokkal díszített hátterében, a fal mellett ágaskodott két fiatal, szörnyű nagy testű, bamba, széles arcú, meredt szemű legény, ott álltak megkövesedve, mint a hadgyakorlaton, a két Kurgyukov-test- vér, Fjodor és Szemjon.

(Iszaak Bábel: Lovas- hadsereg című kötetéből. A „Kell a jó könyv” pályázat választható műve).

összeállította: Rékasy Ildikó