Szolnok Megyei Néplap, 1977. november (28. évfolyam, 257-281. szám)
1977-11-13 / 267. szám
SZOLNOK MEGYEI NÉPLAP 1977. november 13. Áprily Lajos: SZARVASOK Szombat-naponként, este-tájt hegyről lejött a csordapásztor. — Látott-e szarvast odafenn? — S ő lelkesen felelte: „Százszor!" Flóbertes, lázas kisfiú eres, magas mezőkre hágtam, jártam patakos réteken, de szarvast, szavast sose láttam. (Csak sok év múlva, havason «. volt egy csodaszépségű órám: agancsost láttam, gyönyörűt, az erdőőmél Irisórán.) Most itt élek patak felett, erdőkbe nyúló hegy tövében. Tán szarvaslábakon futott az elmúlásba hetven évem? S itt szarvasok járnak körül s az örömömnek nincsen ára. Csodálatos agancsosak szállnak le inni a Dunára. S ha fenn találkozom velük, meg nem riadnak, el se tűnnek. Minthogyha kelletnék maguk: Nézz, mi vagyunk a gyönyörűek... Máskor hegyélen állanak s nézik magános völgyi házam, agancsuk ágas égi dísz — , De hova lett a régi lázam? FIATAL NŐ A kályhájánál elmerülve ül, magában van, de mégsincs egyedül. Testében titkot sejt: életcsírát. — Lehúnyt szemével is jövőbe lát. Ha majd tavasz is, nyár is elköszön, akit ma sejt, egy nap világra jön. Most is ha nem hoz álmot éjjele, nem bánja, nem fél, beszélget vele. (A költő verseit 90. születésnapja alkalmából adjuk közre.) udjuk, hogy a jó műhöz nemcsak annyi élményre van szükség, amennyit a mű valóban felemészt. Az írónak élményanyaga nagy részét el kell herdálnia. Munkája ilyen értelemben nemcsak gyűjtés, hanem pazarlás is. Szorgos spórolás és könnyelmű bőkezűség. Ezt a közhelyet egy költői példával bizonyítanám. A régi kínai verssel: Széthúzza gyöngyös függönyét a lány. Kinéz az ablakon, oly halavány. Egyszerű fényes könnye megered. Jaj, kit szeret? Ennyi az egész. Négy sor — négy kijelentés és egy kérdés. Első pillanatban úgy tűnik fel, hogy nincs benne semmi „költői”. Egy sápadt lány széthúzza a függönyt, kinéz az ablakon. Aztán sírva fakad. Vajon kibe lehet szerelmes? Kire várhat? — Ezt ugyan bárki megírhatta volna! .. „ Mitől olyan emlékidéző, érzelemteli, varázsosan szép mégis? GALSAI PONGRÁC: Kis napló Az elprédált élményektől. És tőlünk. Ahhoz, hogy az ablakon kitekintő lány „banális” képe költészetté váljék, rám van szükség, olvasóra. Az én cselekvő közreműködésemre. A szöveg csak indítékul szolgál arra, hogy a költő „elpazarolt” élményeit a magaméból pótoljam. S megalkossam a lányt (ezer arcból, ezer kedves tekintetből ezt a halhatatlanul szép arcocskát); lássam a csupafehér lányszobát (félárnyékban, a gyöngyös függöny mögött); átéljem a várakozás perceit, óráit, napjait (egyetlen pillanatba sűrítve a sok hasztalan reménykedést, szorongó maga-bíztatást: Jönnie kell, hiszen megígérte! — s mégsem jön); haraggal, megvetéssel sújtsam a hűtlen szeretőt (aki más ablaka alatt ácsorog, és nem gondol kedvesére); egyszerre szánjam meg a lányt s önmagam (mert nem engem szeret, nem rám vár); pedig hogy futnék hozzá, hogy nála maradnék! A költő elhallgatott élményei is hasonlóak lehettek. De minderről természetesen, egy szó sincs a költeményben. Ott csak jelzések vannak. A szavak közt nagy hiányjelek. Épp annyi, ahány mulasztást pótolni tudok, s pótolnom kell ahhoz, hogy az érzelmi dráma (maga a vers) lejátszódjék bennem. * * * Galsai Pongrác: A besurranó szerkesztő című kötetéből (Szépirodalmi Kiadó, 1976.) V _____Horváth Ildikó: Barna ház n yitott ajtóval_____ A...... r énybe dugta a fejét, hogy ruhát válasszon magának, Péter színes ceruzákat gyömöszölt a zsebébe. A zöld a fűnek kellett, a piros a virágnak, a kék az égnek, a barna meg annak a háznak, ahová majd megint behívja az apját. Anyja még mindig a fogasokat tologatta, s Péter lekicsinylőén nézte, hogyan kapkodja maga elé a tarka rongyokat. — Mit bámulsz? Eredj a dolgodra! — f örmedt a kisfiúra. Tulajdonképpen zavarban volt. Ez a hatéves gyerek megmosolyogja őt. Rajtakapja, amint nyomorultul és izgatottan sápadt arcbőréhez próbálgatja valamennyi kacatját. Szégyenkezve rángatta magára api- pacsos ruháját — a férje ezt még nem látta —, s ujjaival lazán szétdobálta homlokába hulló haját. Péter megint szépnek látta az anyját, s ezen bosszankodott egy kicsit. Akkor nézné meg valaki, amikor a nyakán felduzzadnak az érfo- lyók és szinte kiönteni készülnek, amikor a szemében kékszínű szúrós lángok cikáznak! Amikor a konyha kövéhez csapja a nyújtófát és sistereg: — Mintha azt a mocskos apádat hallanám! Az volt ilyen bazaltfejű, ilyen megátalkodott! Péter ilyenkor mindig félrevonult és sírt. Nem tudta pontosan, hogy magát szánja-e vagy az apját. Semmit sem értett, a torkában újra összegyülémlett az a szorongató sűrűség, amit sose tudott se lenyelni, se kiköpni; a sűrűség órákig fájt, rosz- szabb volt, mint a verés, nyomta, feszítette a nyakát, a fájdalom sokszor a füléig elhullámzott, ahol valami lomha lüktetésben végre feloldódott, véget ért. Apa? Szépnek, barnának, nagynak és erősnek látta mindig. Amikor behunyta a szemét az ágyban, és maga elé parancsolta őt a sötétből. Vele jött egy emlék: apa kirántotta alóla a szánkót, s ő végigkorcsolyázott a nadrágján egy rövidke járdát. Egy másik: apa azt mondta, hogy minden gyerekben két manó akik, egy jó meg egy rossz. Egyszer őbelőle, nem tudni miért, rövidke időre elköltözött a jó manó, s apa akkor nagyon szomorú volt. — Kész vagy? Zsebkendőd van? Péter összerezzent és bólintott. Tenyerét a zsebére szorította, s megnyugodva érezte a ceruzákat. — Aztán semmi buta locsogás. Értetted? Aki itthagyott téged és engem, azzal nincs mit beszélni! —mondta az asszony, s Péter észrevette, hogy közben furcsán liheg. A mondanivaló már ismerős volt. Ezt minden ilyen alkalommal elmondja az anyja. Igaz is, miért ment el apa? Péter ez idáig nem értette, mi az a rejtélyes, ismeretlen valami, ami megakadályozza, nem engedi, hogy reggel, az üres kék heverőre tekintve meghallja az apja szuszo- gását, mi az, ami elűzte őt az ebédlőasztal neki kijelölt székéről, mi az, ami úgy tűnik, végképp kivette, kitépte a kezét a széles, erős, barna kézből. Anyja időnként elcipeli egy szobába, amely semmiféle otthonra nem hasonlít. Az ajtóban hol egy asszony, hol egy. férfi áll. Az anyja, ha meglátja őket, rögtön rájuk ripakodik. — Ügyse akarja látni! Minek erőltetni az ilyesmit! Sírógörcsöt kap, ha meglátja azt a fajankót. Nélkülem egy lépést sem tesz sehova! Csak engem szeret! Az asszony meg a férfi az ajtóban ilyenkor megfogja az anyja vállát, mélyen a szemébe néz, az , anyja erre hol kitépi magát, hol meg pityereg. Most mj lesz? A tanácsháza lépcsőjén az út gyötrelem. Mind a kettőnek. A nő szíve, mint egy remegő, verdeső madár. Átkozott törvény, gondolja, amely arra kényszerít, hogy havonta egyszer kiszolgáltatottan és megalázottan megjelenjek a férjem előtt! Miért nem adtam át Pétert a szomszédnak? Hiszen vállalkozott, hogy elhozza ide. A nő magának se merte bevallani, hogy ő maga akar idejönni. Minden hónapban. Péter mohón baktatott felfelé. Nyújtotta a nyakát, hátha többet lát, s ilyeneket gondolt: Miért mondják hogy sírógörcsöt kapok, amikor nem?! Tudom, hogy apa nem azért ment el, mert nem szeret engem, hanem... A hanem után péter mindig megállt és sóhajtott. Apját sűrű titok lengte körül, Péter sejtette, hogy hatévesen nem tudja lehántani róla. A távoliét valami buta félreértés és apa egy reggel megint ott szuszog a kékhe- rőn, az ebédnél a jobb szélen lesz a helye és csendben nevetgél majd a levese fölött: — Nos, mit szóltok az egészhez? Hát nem buta félreértés volt? D e már ott; álltak az iroda ajtaja előtt. — Bemegy? — kérdezte óvatosan, rossz sejtelemmel az adminisztrátomő, s Péter anyjára nézett. — Persze hogy be! Nélkülem egy percig sem marad benn a gyerek. — Ahogy ezt monda, néhány centivel magasabb lett, a válla megszélesedett, a gőg szikrákkal tűzdelte meg tág szemét. Péter az ajtórésen át meglátta az apját. Ott ült az alacsony asztalnál, megint a szürke fotelban. Az arca is olyan, amilyennek Péter várta, kisfiús, nagytestvéres a várakozástól. — Apa — mondta Péter és kihúzta a tenyerét anyja kezéből. Odarebbent a dohányzóasztalhoz és vékonyka mellét apjához feszítette. — Péter — mondta az apja és hagyta, hogy a kis bordák ott emelkedjenek és süllyedjenek a pulóverjén. Amíg Péter akarja. Aztán Péter gyorsan visszahúzódott, leült mellé. Ekkor a férfi az ajtó felé nézett. — Szerbusz — mondta az asszonynak, aki szoborként állt a villanykapcsolónál. Állát előrenyomta, a hasát behúzta, mintha újra nőni akarna és csak biccentett. A férfit nem érdekelték a pipacsok, sem az olvadt rúzsfoltok, sem a haj csinált-zi- láltsága, azt akarta megkérdezni, hogy minden rendben van-e Péter körül, de az asszony szemében jéghegyek úsztak, így hát gyorsan elfordult, hogy megmelegedjen és felolvadjon a fia szemében. Megkezdődött a szertartás. Péter a zsebében kotorászott, előhúzta a ceruzákat, a gyűrött papírt, zöld kriksz-krakszokat vetett a lap aljára fűnek, piros virágpettyeket hintett a zöldbe, felülre kék eget mázolt, s aztán — aztán jött a ház. A barnát másképp vette a kezébe Péter, mint a többi ceruzát. A gyorsan felvetett vonalak — csak díszletek voltak, a lényeg csak ezután következett. A ház. Tomácos volt, mint a mesekönyvben, eresze előreugró, kéménye ferde, füstöt eregető, ablaka tágas, s ajtaja tárva-nyitva! — Tessék belépni! — mondta és egész arcával ráragyogott az apjára. A férfi komoly arcot vágott. Mutatóujját az asztalra nyomta, elé léptette a középső ujját, s egymást váltogatva megindult a két ujj a nyitott ajtó felé. A kisfiú repesve várta a két ujjvendé- get, amely már csaknem átlépte a küszöböt, amikor a villanykapcsoló felől dob- bantás hallatszott. — Nem hallgatom tovább ezt a hülyeséget! Nem megmondtam, hogy nem hozhatsz ceruzát?! Péter torkában ismét megjelent az ismert feszítés, a barna ceruza kiesett az ujjai közül. Apja némán nézett maga elé, keze restelkedve hullt az ölébe. A játék véget ért. — Nem is maradok itt! Kimegyek ! Elmegyek! Jó szórakozást! — Az anya fel tépte az ajtót, majd nagy erővel bevágta maga után. Péter kétségbeesetten ugrott fel a helyéről, úgy érezte, hogy ha anyja csakugyan elmegy, ő végképp egyedül marad. — Anya! — jajdult fel és az ajtónak rontott. A folyosó végén a falnak támaszkodva ott tündökölt a pipa- csos jersey ruha. Cigaretta- füst lengte körül, lenn a kövön két ideges láb to- porgott. Péter nekirugaszkodása lelassult, becsapva botorkált anyja felé, aki cigarettáját a magasba emelve visszakiabált: — Mit mondtam? Egy percet se bír ki nélkülem! Az ajtóban az a férfi és az az asszony megcsóválta a fejét, Péter apja pedig fel- emelkedett a fotelból. Zsebébe gyűrte a barna házat, ahová nem léphetett be, s talán nem is fog sohasem, s ijedten érezte, hogy ott maradt a csokoládé, Péternek. De Péter már lent járt a utcán. Megzavarodva látta, hogy sír, sőt valósággal bőg az anyja, hangosan hüppög és mázolja a könnyeit, s úgy szorítja a karját, hogy szinte fáj. Odébb akart húzódni, de az anyja hirtelen lehajolt hozzá és éhesen megcsókolta. P ■ éter érezte az anyja arcának sós ízét, hallotta szűkölő lélegzetét, s maga is elcsodálkozott rajta, milyen jól tűri mindezt. A csók egy beteg és izzadt éjszakára emlékeztette, így, ilyen kétség- beesetten hajolt hozzá akkor is az anyja, amikor ő a priz- nic alatt vacogott, s a fojtó láz nem engedte, hogy végre álom jöjjön a szemére. Péter megszorította az anyja kezét és furcsa szorongással indult vele tovább, haza. Megint nem értett semmit. Tulajdonképpen miért nincs neki senkije, amikor jólesik fognia anyja remegő kezét és apja szemében ma is ott látta a két manót? fiiért? René Portocarrero (Kuba): Rajz Szervátiusz Jenő: Az élet fejlődése
